_Seward doktor naplója._
_Október 29._
A következőket a vonaton irom Várnától Galacig. Tegnap este napnyugta
előtt mind együtt voltunk. Valamennyien tehetségünk szerint eleget
tettünk a ránk bizottaknak és mindent elkészitettünk az utra. A rendes
időben Harkerné elkészült a hipnotikus álomra, de ez uttal Van
Helsingnek nagyobb megerőltetésébe került a rendesnél, hogy őt
elaltassa. A professzornak máskor első kérdésére meg szokott felelni, de
ez utból a professzornak ismételten és kemény hangon kellett kérdezni,
mig végre felelt.
– Nem látok semmit, csöndesen vagyunk, nincsen hullámverés, csak sebes
viz gyors futását hallom. Hallom az emberek hangját közel és távol a
mint egymásra kiáltanak. Hallom az evező csikorgását, puska lövést is
hallok, többszörösen ismétlődő viszhanggal. Lábdobogást hallok a fejem
fölött. Kötelek és láncok hurcolását. Mi ez? Mintha világosodnék. Érzem
a szellő suhanását az arcomon.
Ezzel elhallgatott; gyorsan, ösztönszerüleg fölemelkedett a diványról, a
melyen feküdt és fölemelte mind a két kezét, a tenyerét fölfelé
forditva, mintha valamely sulyos tárgyat emelne. Van Helsing és én
jelentősen néztünk egymásra. Morris is fölhuzta szemöldeit és élesen
nézett az asszonyra, mig Harker keze önkéntelenül a tőre markolata után
nyult. Hosszu szünet következett. Egyszer csak Harkerné fölnyitotta a
szemét, fölült és a legszivesebb hangján mondta:
– Senki sem akar egy csésze teát, hisz mind olyan fáradtak és szomjasok
lehetnek. Ezzel feleletet sem várva, elsietett. Alig tette be maga után
az ajtót, Helsing szólt:
– Látjátok barátaim. Ő közel van a földhöz, kiszállt a ládájából, hanem
azért még nem ment partra. Éjjelre csak elrejtőzhetik valamerre, de ha
nem viszik a partra, vagy a hajó nem érinti a partot, akkor nem léphet
szárazföldre. Ha a hajó éjjel érne partot, akkor ő alakot változtatva, a
partra ugorhatna vagy repülhetne, mint Witby-ben tette. De ha fölkel a
nap, mielőtt ő partra juthatna, akkor már csak ugy szabadulhat, ha
kiviszik; hát ha ez éjjel nem sikerül neki hajnal előtt menekülni, akkor
a holnapi nap elveszet rá nézve és mi az esetben még jókor érkezünk.
Többet nem beszélhettünk a dologról, hát nyugodtan vártunk hajnalig,
hogy Harkernétől tán megtudunk még valamit.
Mikor elérkezett az ideje, aggodalmasan lestük Harkerné minden szavát.
Nagyon nehezen merült hipnotikus álmába és mire végre elaludt, oly rövid
volt az idő a nap teljes fölkeltéig, hogy van Helsingnek alig sikerült
egy pár szót kicsikarni belőle.
– Minden sötét, a viz locsogását egy szinben hallom magammal, ezen kivül
csikorgást, mintha fa, fához vágódnék. Ezzel elhallgatott, mert a
fölkelő nap piros fénye lövelt be az ablakon. Most már várnunk kell
estig.
És igy siettünk, telve nyugtalansággal Galac felé. Hajnali két és három
óra közt kellene oda érnünk, de már Bukarestig három órát késtünk, hát
csak jóval napkelte után érhetünk oda. E szerint még két hipnotikus hirt
kapunk Harkerné utján.
_Későbben._ A nap nyugta jött és ment. Harkerné még nehezebben engedett
a hipnotikus befolyásnak, mint reggel. Attól tartok, hogy gondolat
olvasó hatalmát a gróffal szemben éppen akkor vesziti el, mikor
legnagyobb szükség van rá. Mikor végre meg is szólalt s szavai
talányszerüek voltak.
– Valami kimegy innen, mint hideg szelet érzem magam mellett elsuhanni.
Hallok nagy távolból zavaros hangokat, mintha emberek beszélnének idegen
nyelven. Vizesés dörgését, farkasok üvöltését hallom.
Elhallgatott, és megrázkódott. Nem szólt többet, a professzor hiába
kérdezte a legparancsolóbb hangon. Mikor fölébredt, dideregve fázott, és
ki volt merülve. Nem emlékezett semmire sem, de kérdezte, hogy mit
mondott és a mikor megmondták neki, sokáig hallgatagon tünődött rajta.
_Október 30. 7 óra reggel._ Közeledünk Galachoz. A napkeltét
aggodalmasan vártuk. Van Helsingnek, noha jókor hozzá fogott, csak egy
pillanattal napkelte előtt Harkernét elaltatni. Azonnal hozzá fogott a
kérdezéshez és a felelet is rögtön következett:
– Minden sötét. A vizet hallom velem egy szinben suhogni és fát a fához
dörzsölődve csikorogni. Marhák bőgését hallom a távolból. Még valami
különös hangot is hallok, mintha… elhallgatott és arca elfehéredett.
– Tovább! tovább! Beszéljen, parancsolom! – kiáltotta a professzor
kétségbeesett hangon. De a kelő nap piros fénye árasztotta el Harkerné
arcát és ő felnyitotta szemét, a legszendébb hangon és látszólag a
legnagyobb egykedvüséggel mondva valamennyiünk meglepetésére.
– Oh professzor, mit kiván olyat, a miről ugy is tudja, hogy nem tehetem
meg? Én semmire sem emlékszem. – Aztán elámult arcunkat látva, kérdezte:
– Mit mondtam? Mit csináltam? Én semmire sem emlékszem, csak arra, hogy
itt fekve, félálmamban hallottam, a mint a professzor mondta „tovább!
tovább! beszéljen parancsolom!“ – Olyan különösnek tetszett, hogy olyan
hangon beszél velem, mintha rosz gyerek volnék.
Fütyül a vonat, Galacban vagyunk.
_Harkerné naplója._
_Október 30._
Morris ur hozott a hotelbe, a hol szobáink meg voltak rendelve, mert őt
nélkülözhették legjobban, tekintve, hogy ő az egyetlen köztünk, a ki
semmiféle idegen nyelven nem beszél. Lord Godalming a konzulátusra,
Jonathán és a két doktor pedig a hajó agenturára mentek a _Katalin
cárnéról_ tudakozódni.
_Későbben._ Godalming elsőnek tért vissza. A konzul beteg, egy
hivatalnoka fogadta és a legnagyobb előzékenységgel ajánlotta, hogy
megtesz minden tőle telhetőt a kedvünkért.
_Harker Jonathán naplója._
_Okt. 30._
Kilenc órakor reggel Van Helsing, Seward dr. és én, elmentünk a
kikötőbe, a hol az agenturán igen szivesen fogadtak és azonnal a Dunán
horgonyzó _Katalin cárné_ fedélzetére kisértek bennünket. Fölkerestük a
kapitányt, valami Danelson nevü ur, a ki az utjáról beszélve, azt
mondta, hogy életében sem volt még ilyen kedvező szele.
– Mondhatom – beszélte, hogy már szinte félni kezdtünk, hogy valahogy
megkeserülteti velünk a sors a szerencsénket, nehogy elbizzuk magunkat.
Mert nem tiszta dolog, olyan széllel futni Londontól a Feketetengerig,
mintha az ördög a maga hasznáért fujna a vitorlába. Az egész idő alatt
nem tudtunk semmit sem látni. A mint közel értünk hajóhoz, kikötőhöz
vagy parthoz, hát olyan köd szállt körülöttünk és jött velünk,
mindaddig, még el nem hagytunk mindent, mintha csak meg lettünk volna
babonázva. Mindaddig, mig a Dardanellákhoz nem értünk, a hol várnunk
kellett, a hajózó engedélyre, nem láttunk sem hajót, sem embert, sem
semmit. A mikor elhagytuk a Boszporuszt, az embereim már morogni
kezdtek. Volt közöttük nehány román, azok hozzám jöttek és kértek, hogy
engedjem meg, hogy a tengerbe dobjanak egy nagy ládát, a melyet egy fura
öreg ember bizott ránk, mikor már épp indulni akartunk Londonból. Láttam
már akkor is, hogy gyanus szemmel nézik az idegent és valahányszor
meglátták, két ujjal mutattak feléje, hogy az igézet ellen biztositsák
magukat. Mondhatom, hogy nevetségesen babonásak ezek az idegen matrózok.
Persze, hogy én a dolgukra küldtem őket. Igaz, hogy a mikor mindjárt
azután megint olyan sürü köd fogott bennünket körül, hát magam is egy
kicsit gyanakodni kezdtem, csakhogy nem éppen a ládára. Mentünk, uram,
mentünk mint a szél öt napig, de semmit sem láttunk a ködben. Mondok,
már nyilván oda jutunk, a hova az ördög visz bennünket. Azért nem
mondom, hogy nem vigyáztunk volna, de bizonyos, hogy kitünő szelünk,
mély vizünk, szerencsés utunk volt az egész idő alatt és mikor két
nappal ezelőtt a kelő nap eloszlatta a ködöt, éppen szemközt találtuk
magunkat a Dunán Galaccal. A románok egészen neki vadultak és követelték
tőlem, hogy azt a ládát hozassam föl és dobassam a folyóba. Furkos
bottal kellett őket észretéritenem és mire az utolsó is a fejét fogva
elkotródott a fedélzetről, hát meggyőztem őket arról, hogy akár meg van
babonázva, akár nem, a megbizóim által átadott jószág jobb helyen van az
én kezemben, mint a Dunafenekén. Ők a ládát már fel is hurcolták a
födélzetre, hogy engedelmemmel azonnal a vizbe dobják és minthogy rajta
állt: Galac via Várna, hát ott is hagytam, hogy kéznél legyen, ha érte
jönnek. Aznap nem sokra mentünk a kirakodással és ott kellett
horgonyoznunk éjszakára, de másnap korán reggel vagy egy órával napkelte
előtt egy ember jött a hajóra, irott megbizással Angliából, hogy
átvegyen tőlem egy bizonyos Drakula gróf számára föladott ládát. Ez volt
az a bizonyos láda és én örültem, hogy megszabadultam az átkozott
jószágtól, mert már csakugyan magam is nyugtalankodni kezdtem miatta.
– Hogy hivták azt az embert, a ki a ládát elvitte, kérdezte Van Helsing
leküzdött izgalommal.
– Azonnal megmondom, felelte a kapitány és a kabinjába ment egy, a láda
átadását igazoló elismervényért, a mely alá Hildesheim Imanuel volt
irva. Cime: Burgen-utca 16. Ennél többet a kapitány sem tudott,
köszönetet mondva neki, elhagytuk a hajóját.
Hildesheimot az irodájában találtuk, zsidó ember volt, birka fején vörös
fezzel. Rövid alkudozás után elmondta, a mit tudott, nem sok volt, de
fontos. Ő levelet kapott egy bizonyos de Ville urtól Londonból, a
melyben meghagyták neki, hogy lehetőleg napkelte előtt, hogy a
vámhivatalnokokat kikerülje, egy ládát vegyen át a mely nemsokára a
Katalin cárnén érkezik Galacba. Ezt a ládát adja át egy bizonyos
Skinnsky Petrovnak, a ki oláh fuvarosokkal szokott a folyam mentén
kereskedni. A levélben egy angol bankjegy volt, a fáradtságáért. Ő
Skinnskyvel egyenesen a hajóra ment és ott adta át neki a ládát, hogy a
fuvart megkimélje. Ez volt minden, a mit tudott.
Aztán Skinszkyt kerestük fel, de nem birtuk megtalálni. Az egyik
szomszédja azt mondta, hogy két nappal ezelőtt elutazott, senki sem
tudja hova. Ez tiz és tizenegy óra közt történt tegnap este.
A mig tanakodtunk, hogy most mittévők legyünk, futva jött valaki és
lélegzetvesztve ujságolta, hogy Skinszkynek a holttestét a temető falain
belül találták és hogy a torka fel van hasitva, mintha valami vadállat
tépte volna meg. A szomszéd, a kivel beszéltünk elszaladt a hirhozóval,
hogy ő is lássa a rémesetet, az asszonyok meg sopánkodva mondogatták –
Ezt csak oláh tehette! – mi elsiettünk, nehogy valami módon
belekeveredjünk a dologba és nehéz szivvel siettünk vissza a hotelünkbe
Minnához.
_Harkerné naplója._
_Október 30, este._ Oly fáradtan és kedvetlenül érkeztek haza tegnap
este a férfiak, hogy semmihez sem birtak fogni, mig egy kissé ki nem
pihenték magukat. Én biztattam őket, hogy düljenek le egy fél órára, mig
én mindent bejegyzek, a mi ez ideig történt. Van Helsingtől kértem el a
följegyzéshez szükséges adatot, a mit eddig nem láttam; mig a férfiak
pihennek, gondosan átnézek mindent, hogy világosan lássak a dologban. Ha
nem csalódom, hát nyomra jutottam. Mindjárt előveszem a térképet és
megnézem, igazam van-e?
Most még jobban meg vagyok róla győződve, hogy nem tévedtem.
Fölfedezésemet közölni fogom az urakkal, mihelyt felébrednek. Majd ők
megmondják, hogy föltevésem helyes-e.
_Harker Minna memoranduma._
A fölvetett kérdés megfejtése ez: Hogy Drakula gróf föladata, hogy
vissza jusson a tulajdon várába.
Hogy ezt megtehesse, vissza kell magát valakivel vitetni. Ez
nyilvánvaló, mert ha hatalmában volna, hogy tetszése szerint
mozoghasson, akkor mehetne akár ember, akár farkas, akár denevér
képében.
De hogyan vitesse magát vissza? Uton, vasuton vagy vizen.
Uton nagyon sok nehézségbe ütközik. Az emberek kiváncsiak; aztán ott
vannak a vámhivatalok, meg az üldözői is utól érhetnék. Ez utóbbitól fél
legjobban és hogy ennek elejét vegye még, a mennyire lehet, tőlem, az ő
tulajdon áldozatától is megszabaditotta magát, hogy el ne árulhassam.
Vasuton, senki sem kiséri a ládát, esetleges késedelemnek lenne kitéve,
a késedelem pedig végzetessé válhatnék, ellenségeivel a nyomában.
Vizen, ez volna egy részt a legbiztosabb, de más részt a
legveszedelmesebb ut. A vizen, az éjjelt kivéve, tehetetlen. Hajótörés
esetén pedig, ha a viz elnyelné, teljesen tehetetlen és el kell
pusztulnia.
Azt tudjuk bizonyosan, hogy vizen van, most már csak azt kell bizonyosan
megtudnunk, hogy milyen vizen van.
Én átnéztem a térképet és ugy láttam, hogy a legalkalmasabb vizi ut a
Sarét. A jegyzetekben olvastam, hogy hipnotikus álmomban barmok bőgését
és a velem egy szinben lévő viz csobogását és az evezők csikorgását
hallottam. A grófnak ennélfogva nyitott bárkában kell valamely folyón
fölfelé haladni, a melyet vagy evezőkkel vagy csáklyákkal hajtanak, mert
közel van a part és a csónak viz ellen halad, mert ha a vizzel menne,
nem hallottam volna a viz surranását a bárka oldalán. Hogy miért
gondolom, hogy a gróf a Sareten utazik, mert Fundunál ebbe ömlik a
Beszterce, a mely a Borgó szorost kerüli meg. Ezen a vizen lehet
legjobban megközeliteni Drakula várát.
_Harkerné naplója. Folytatás._
Mikor fölolvasásomat elvégeztem, férjem megölelt és megcsókolt. A
többiek pedig mind a két kezemet rázogatták. Van Helsing doktor pedig
igy szólt:
– A mi kedves madám Minna világosan látott ott, a hol a mi szemünk vak
volt. Most ismét nyomon vagyunk. Rajta urak, tartsanak hadi tanácsot,
mert itt és most kell elhatároznunk, hogy mindegyikünk mit tegyen.
– Én gőz-bárkát rendelek és a vizen követem őt, – mondta Godalming lord.
– Én lovak után látok és a partmenti uton haladok, arra az esetre, ha
kikötött volna valahol, – mondta Morris.
– Helyes, mondta a professzor, helyes mind a két terv, de egyiküknek sem
szabad magának menni. Seward doktor erre azt mondta: Azt hiszem, legjobb
lesz, ha én megyek Morriszszal. Mi sokat vadásztunk együtt és ketten jól
fölfegyverkezve legyőzhetünk mindenféle akadályt. De Arturnak sem szabad
magában menni. Lehet, hogy harcba keveredel a grófot szállitó oláhokkal
és jobb ha ketten vagytok. Ezzel Jonathánra nézett, Jonathán pedig én
rám, láttam, hogy erősen küzködik magában. Szeretett volna velem
maradni, de nagyon csábitotta a gőzbárka, mert legvalószinübbnek
látszott, hogy az abban menők érik el a bárkát és pusztitják el a – a –
a vampirt. (Miért haboztam e szó leirásával?)
Egy darabig hallgatott és ez alatt Van Helsing beszélt:
– Barátom Jonathán, magának két oknál fogva is a gőzbárkán kell mennie.
Először azért, mert fiatal, bátor és erős, erre pedig mind nagy szükség
lehet a harcban. Másodszor pedig magának van a legtöbb jussa
elpusztitani azt, a ki annyi bajt és bánatot okozott magának és
szeretett nejének. Ne féltse madame Minnát, ő az én gondom leszen, ha
megengedi. Én öreg vagyok. Az én lábam már nem olyan gyors a futásban,
mint volt és már nem vagyok elég erős a fegyverforgatásra a harcban. De
azért én is tehetek szolgálatot, én is harcolhatok, ha nem is földi
fegyverekkel s én is meg tudok halni, ha kell, csak ugy, mint a nálamnál
fiatalabbak. Az én tervem ez. A mig Godalming lord és Jonathán barátom a
gyorsan járó gőzbárkán haladnak fölfelé a folyón, a mig Morris és Seward
John a partmenti uton haladnak figyelve, én madame Minnát magammal
viszem az ellenséges terület kellő közepébe. A mig azt a vén rókát a
folyó vizen fölviszik a ládájában, a melyben fogva van – mert nem meri a
tetejét még csak meg sem emelni, nehogy babonás oláhjai bele dobják a
vizbe, a hol elpusztulna – addig mi azon az uton, a melyen Jonathán ment
Besztercétől a Borgo-szoroson keresztül, elmegyünk és megkeressük
Drakula várát. Ott madama Minna hipnotikus álmának hatalmánál fogva meg
fogjuk találni az utunkat, hogy elpusztitsuk azt a vipera fészkét. –
Jonathán hevesen félbeszakitotta az öreget:
– Azt akarja-e mondani Van Helsing doktor, hogy oda akarja vinni Minnát
az ő beteges állapotában, mérgezett vérével, annak a démonnak a pokoli
csapdájába? Nem, ezért az egész világért sem! Nem engedem! Tudja ön,
hogy milyen egy hely az? Látta-e ön valaha azt a borzalmas tanyáját a
pokoli rémeknek? Érezte-e valaha a vampirok ajkát a torkán? – Ezzel
felém fordult és a mint meglátott pirosra bélyegzett homlokommal, az ég
felé emelte két karját, kiáltva: – Oh, Istenem! Istenem, mit vétettünk,
hogy igy büntettél bennünket! – ezzel kétségbeesetten borult a divánra.
A professzor nyugodt, tiszta hangja téritett bennünket magunkhoz
izgatottságunkból.
– Oh, barátom, épp azért akarok menni, hogy madame Minnát megmentsem
attól a borzalmas helytől. Isten mentsen, hogy őt is magammal bevigyem
oda. Olyan dolgot kell ott végbevinnem, a mi nem az ő tekintetének való.
Mi férfiak, a kik itt vagyunk, önt kivéve, mind tudjuk, mert a saját
szemünkkel láttuk, hogy milyen föladat ez, egy ilyen helyet
megtisztitani. De jusson eszébe, hogy mily borzasztó bajban vagyunk. Ha
a gróf ezuttal is elmenekül előlünk – pedig sikerülhet neki – hát akkor
ha kedve tartja, alhatik egy századig; és ezalatt az idő alatt a mi
drágánk – ezzel megfogta a kezemet – kénytelen volna ide jönni, hogy
neki társa legyen és olyanná lenne, mint azok a többiek, a kiket ön
Jonathán a saját szemével látott. Ön maga beszélt nekünk mohó piros
szájukról és ön maga hallotta kaján kacagásukat, a mikor a zsákot
fölkapták, a mit a gróf dobott nekik. Ön borzadozik; és én nem csodálom.
Bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam, de kénytelen voltam vele. Higyje
el, hogy komoly ok és szükség nélkül én sem mennék oda, a hol az
életemet, sőt annál többet is kockáztatok.
– Tegyen akarata szerint – mondta Jonathán följajdulva. Mindnyájan Isten
kezében vagyunk.
_Későbben._ Oh, milyen jól esett látnom, hogy ezek a bátor férfiak
miképpen láttak dologhoz. Hogy ne szeretnék az asszonyok a férfiakat, a
mikor azok oly komolyak, oly igazak és oly bátrak! És ah, milyen nagy
hatalma van a pénznek! Mit nem lehet vele elérni, ha jól használják.
Olyan hálás voltam, hogy Godalming lord és Morris ur oly gazdagok és
hogy oly bőven bánhatnak a pénzzel.
Mert ha ez nem ugy lett volna, aligha indulhattunk volna alig egy óra
mulva teljesen fölszerelten utnak. Jonathán és Godalming lord gőzbárkája
készen várja őket. Seward doktor és Morris egyfél tucat gyönyörü és jól
fölszerelt hátas ló fölött rendelkeznek, Van Helsing és én pedig a 11
óra 40 p. vonattal indulunk ma este Verestibe, a hol kocsit, lovat
veszünk, hogy a Borgó szorosba menjünk. Magunk fogunk hajtani, mert
senkit sem merünk magunkkal vinni. A professzor sok mindenféle nyelven
tud, hát majd csak eligazodunk valahogy. Az idő óráról-órára hidegebbre
válik és hópelyhek szállingóznak a levegőben.
_Későbben._ Minden bátországomat össze kellett szednem, hogy bucsuzni
tudjak férjemtől, az én egyetlen drága szerelmemtől. Talán soha sem
látjuk egymást többé ebben az életben!
_Harker Jonathán naplója._
_Október 30._
Éjjel. – Ezt a bárkánk gőzkazánjának tüzénél irom. Godalming lord a
fütő. Jól érti a mesterségét, mert már máskor is volt ilyen kis vizen
járó gőzmasina tulajdonosa. Nekem meghagyta, hogy aludjam, mert
egyszerre elég, ha egyikünk virraszt. De nem birok aludni; hogy
alhatnám, a mikor az én drágám oly borzasztó veszedelembe indult. Csak
az az egy vigasztal, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ha ez nem
volna, hát jobb volna meghalni és elfelejteni minden bajunkat. Morrisz
és Seward még előttünk indultak hosszu utjukra. A jobb parton indultak,
elég távol a folyótol arra, hogy kanyarodásait elkerüljék és mégis elég
közel, hogy jó nagy távolságban szemmel tarthassák mind a két partot.
Hat lóval indultak, hogy esetleg egyesithessük erőinket. A fölösleg négy
lovat maguk gondozzák. Az egyiknek a nyerge olyan, hogy Minna is könnyen
megülheti, ha rá kerül a sor.
_Október 31._
Folyton haladunk fölfelé. Megvirradt és most Godalming alszik, én vagyok
az őrszem. Kegyetlenül hideg a reggeli levegő és jól esik a gőzkazán
melege, noha bundában vagyunk. Még eddig csak néhány nyitott bárkával
találkoztunk, de egyikben sem volt láda vagy más efféle teher. Szegény,
együgyü hajósok rettenetesen megijedtek, valahányszor rájuk forditottuk
éjjel a villámos sugárlámpánk fényét, térdre estek és imádkoztak.
_November 1. este._ Egész nap semmi ujság; semmi ahhoz hasonlót nem
találtunk, a mit keresünk. Most már a Besztercében vagyunk. Minden
utunkba akadt bárkát és csónakot, kicsit és nagyot megvizsgáltunk. Az
egyik bárka oláh hajóslegényei beszélték, hogy találkoztak egy jó nagy
bárkával, a mely a rendesnél gyorsabban haladt a vizen fölfelé, mert
duplán meg volt rakva evezősökkel. De ez még Fundu előtt történt, hát
nem tudták megmondani, hogy a bárka a Besztercébe kanyarodott-e, vagy
folytatta utját a Sereten. Funduban nem hallottunk semmit sem a
bárkáról, lehet, hogy éjjel haladt el mellette. Nagyon elálmosit ez a
hideg idő. Godalming azt mondja, hogy az éj első felében ő fog őrködni.
Az Isten áldja meg őt minden jóságáért, a melylyel Minna iránt és
irántam viseltetik!
_November 2._
Fényes nappal van. Az a jó fiu nem keltett föl egész éjjel. Azt mondja,
hogy vétek lett volna, olyat jól aludtam. Igaz is, hogy az üditő mély
álom után egészen uj embernek érzem magamat, ma reggel, a mint itt ülök
és virrasztom az ő álmát. Vajjon hol járhatnak most Minna és Van
Helsing? Ha minden rendén ment utjukban, akkor most körülbelül a Borgó
szorosban lehetnek. Isten vezérelje őket utjokban! Nem is igen merek
arra gondolni, a mi történhetnék! Csak gyorsabban tudnánk haladni, de
lehetetlen, a gép már teljes erejével müködik. Vajjon Seward doktor és
Morrisz hogy vannak. Remélem, hogy mielőtt Straszhát érjük, találkozunk
velük; mert ha addig nem értük utól a grófot, esetleg meg kell egymással
beszélnünk, hogy mihez kezdjünk legközelebb.
_Seward doktor naplója._
_November 2._
Három napja uton. Semmi ujság és semmi idő bejegyezni, ha lett volna is,
mert minden perc drága. Csak a lovak kedveért pihenünk néha. De nagyon
jól birjuk a strapát. Előre; nem vagyunk nyugodtak mig a gőzbárkával
ujra nem találkozunk.
_November 3._
Funduban hallottuk, hogy a gőzbárka a Besztercén fölfelé folytatta
utját. Csak ilyen átkozott hideg ne volna. Aligha hó nem lesz, pedig
akkor nehéz lesz előre haladnunk, ha csak oroszosan szánkán nem
folytatjuk az utunkat.
_November 4._
Ma reggel azt hallottuk, hogy a gőzbárkát valami baj érte, a mint
forcirozei akarta az utját a viznek egy sebes esésén fölfelé. De tudtam,
hogy Godalming maga valóságos amatőrgépész és bizonyosan ő maga hozta
rendbe a hibát és némi késedelemmel és a helybeliek segitségét is
igénybe véve, mégis csak átjutottak az akadályon. Az oláhok az ilyen
nehéz helyeken kötelekkel szokták fölvontatni bárkáikat. Tartok tőle,
hogy a bárkát a baleset megviselte, mert a parasztok beszélik, hogy
mikor már rendes vizbe ért is, még gyakran meg-megállt, a mig láthatták.
Sietnünk kell, mert lehet, hogy segitségünkre szorulnak.
_Harkerné naplója._
_Október 31._
Délben érkeztünk Verestibe. A professzor azt mondja, hogy ma reggel alig
birt hipnotizálni és hogy mindössze csak annyit mondtam, hogy – „minden
sötét és csöndes“. Most oda van kocsit, lovat venni. A vidék gyönyörü.
Mily élvezet volna Jonathánnal együtt utazgatni erre! De sajnos!
_Későbben._ Van Helsing megjött. Megvette a kocsit, lovakat, most csak
megebédelünk és egy óra mulva indulunk. A vendéglősné egy olyan kosár
elemózsiát pakolt be, hogy elég lenne egy század katonának. A professzor
meg még biztatja és azt sugja nekem, hogy egy hét is eltelhetik, mielőtt
ismét valami jó ennivalót kapnánk. A hideg ellen is vásárolt egy egy
egész sereg helyes kis bundát és pokrócféléket, aligha fogunk megfázni.
Nemsokára indulunk. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk. Igazán
Isten kezében vagyunk. Csak ő tudhatja, hogy mi vár ránk és én szomoru
és alázatos szivem teljes erejéből könyörgök hozzá, hogy védelmezze meg
szegény férjemet és hogy bármi történjék is, Jonathán tudja meg, hogy
szerettem és tiszteltem őt jobban, hogy sem ki tudnám mondani és hogy az
utolsó gondolatom is az övé volt.