XXI.

_Seward doktor naplója._

_Október 3._

Hadd jegyzek pontosan mindent, a mi történt a legutóbbi jegyzetem óta. A

legkisebb részletet sem szabad elfelejtenem, a mire csak emlékezni

birok.

Midőn Renfield szobájába értem, csakugyan a padlón egy vértocsában fekve

találtam őt, a mint meg akartam mozditani, azonnal kitünt, hogy

borzasztó sérüléseket kellett szenvednie. Az arcát megforditva, láttam,

hogy iszonyuan össze van törve, mintha a padlóhoz verték volna. Az arcán

ejtett sebekből eredt a vértócsa. Az ápoló, a ki mellette térdelt, azt

mondotta, a mikor a testét megforditottuk:

– Én azt hiszem uram, hogy a gerince van eltörve. Nézze csak a jobb

karja és a lába és az arcának a jobb oldala is, mintha teljesen

szélütött volna. Én azt mondtam neki, siessen Van Helsing drhoz és kérje

meg, hogy azonnal jőjjön ide. Szükségem van rá, de pillanatnyi késedelem

nélkül, emberem elszaladt és néhány perc mulva ott termett a professzor

hálókabátban, papucscsal a lábán. Mikor meglátta Renfildet a padlon, egy

pillanatig élesen rá nézett, aztán felém fordult. Azt hiszem, a

szememből olvasta ki a gondolatomat, mert egész nyugodtan, az ápoló

füleinek szánva mondta; –

– Ah mily sajnos baleset! Nagyon gondos ápolás és nagy figyelemre lesz

szüksége. Én magam fogok önnel maradni, de előbb felöltözöm. Ha ön addig

itt marad, néhány pillanat mulva visszatérek.

A beteg hörögve lélegzett és könnyü volt látni, hogy valamely borzasztó

belső sérülést szenvedett. Van Helsing bámulatos gyorsasággal tért

vissza orvosi müszereket hozva egy tokban. Már nyilván gondolkozott és

el volt határozva, mert alighogy a betegre nézett a fülembe sugta:

– Küldje el az ápolót. Egyedül kell a beteggel lennünk, ha az operáció

után magához tér! Én hát igy szóltam az ápolónak:

– Azt hiszem, hogy most már mehet Simmons, egyelőré megtettünk mindent,

a mit tehettünk. Jobb lesz, ha körüljárja egy kicsit az intézetet, a mig

Van Helsing doktor az operációt végzi. Azonnal tudassa velem, ha valahol

valami szokatlant tapasztalna.

Az ápoló távozott és mi ketten alaposan megvizsgáltuk a beteget. Az

arcon ejtett sebzés felületesnek látszott, a legsulyosabb volt egy

horpadás a koponyán. A professzor egy pillanatig gondolkozott, aztán igy

szólt:

– Meg kell szabaditanunk az agyát a nyomástól, a vérzés sebessége

bizonyitja sérülése sulyosságát. Az egész agyát elfutja nemsokára a vér,

gyorsan kell a lékeléshez látnunk, nehogy késő legyen. – A mig beszélt,

halk kopogást hallottunk az ajtón. Oda mentem és kinyitottam. Artur és

Morris álltak a folyosón papucsban és hálóköntösben. Artur szólalt meg:

– Hallottam, a mint az embere Van Helsinget felköltötte és valami

balesetről beszélt. Hát hamar felköltöttem Morrist, hogy lejöjjünk.

Bejöhetünk? Biccentettem és nyitva tartottam az ajtót, mig bejöttek,

aztán bezártam ujra.

Morris, a mint meglátta a beteget a padlón és a rengeteg vért, halkan

kérdezte:

– Istenem, mi történt vele? Én gyorsan megmondtam, a mit tudtam és

magyaráztam neki, hogy az agylékelés után, azt hiszszük legalább, hogy

rövid időre vissza fogja nyerni öntudatát. Morris, Arturral együtt az

ágy szélére ült, mindannyian türelemmel figyeltünk.

– Csak addig várunk, mig meg tudjuk a legjobb pontot a lékelésre

határozni, hogy gyorsan eltávolithassuk az aludt vért, mert nyilvánvaló,

hogy a belső vérzés fokozódik.

A várakozás percei irtóztató hosszusággal multak. A szivem elszorult és

Van Helsing arcán láttam, hogy ő is aggodalommal néz a történendők elé.

Remegtem a szavaktól, a miket Renfield mondani fogna. Féltem még

gondolkozni is. A szivem dobogását hallottam és a vérem csak ugy

kalapált a halántékomban. A szegény ember lélegzete csak ugy

szakadozott. Minden percben ugy látszott, hogy no most fölnyitja a

szemét és szól, de egy-egy hörgő lélekzetvétellel ismét visszaesett

érzéketlenségébe. A csend végre türhetetlenné vált. Társaimra néztem.

Tüzes arcuk és izzadó homlokuk bizonyitotta, hogy az enyémhez hasonló

kinban vannak ők is.

Végre nyilvánvalónak látszott, hogy betegünk gyorsan hanyatlik és minden

pillanatban meghalhat. Én a professzora néztem és láttam, hogy ő meg az

én tekintetemet keresi. Az arca ridegen merev volt, a mig szólott:

– Nem várhatunk tovább. Szavai sok életet érhetnek. Lehet, hogy még

lélek is forog kockán! A füle fölött fogjuk operálni.

Szó nélkül megejtette az operációt. Néhány pillanatig a beteg még

hörögve lélekzett. Végre egy olyan mély és hosszu lélegzetet vett, hogy

azt hittük, a melle szakad ki tőle. A szeme hirtelen felnyilt és

rémülten, tehetetlenül meredt a semmibe. Ez néhány pillanatig tartott;

aztán tekintete ellágyult és ajkáról megkönnyebbült sóhaj fakadt.

Ösztönszerüleg megmozdult, e közben mondva:

– Csendes leszek doktor. Mondja nekik, hogy huzzák le rólam a

kényszerzubbonyt. Borzadalmas álmom volt és oly gyengének hagyott, hogy

mozdulni sem birok. Mi lelte az arcomat? Olyannak érzem, mintha dagadt

volna és rettenesen fáj.

– A fejét próbálta mozditani, de a szeme mintha megüvegesedett volna az

erőltetésben. Van Helsing nyugodt, komoly hangon mondta neki:

– Mondja el nekünk az álmát Renfield ur. A hangját hallva a beteg,

zuzott arca szinte kiderült, a mint megszólalt:

– Ah ez Van Helsing doktor. Mily jó ön, hogy itt van mellettem. Adjon

egy kis vizet, az ajkam száraz; és én megpróbálom elmondani. Azt

álmodtam – – elhallgatott és mintha elájult volna. Gyorsan brändit –

kiáltottam Morrisznak – a dolgozó szobámban van, gyorsan; Morrisz repült

és csakhamar visszatért a pálinkával egy pohárral és egy palack vizzel a

kezében. Megnedvesitettük a beteg száraz ajkát, mire ő gyorsan magához

tért. Szegény beteg elméje azonban mintha még öntudatlan állapotában is

müködött volna, mert magához térve élesen nézett rám, kétségbeesett

zavarodással arcában, a melyet soha sem fogok elfelejteni és igy szólt:

– Nem szabad magamat megcsalnom; Nem volt álom, de rideg valóság az

egész. Szemét körüljártatta a szobán; a mint meglátta a két alakot

türelmesen ülni az ágy szélén, folytatta a szót:

– Ha még nem tudtam volna bizonyosan, hát róluk tudnám. – Egy pillanatra

lehunyta szemét, mintha össze akarná szedni gondolatait; midőn ismét

fölnyitotta gyorsan és több erővel kezdett beszélni, mint eddig.

– Gyorsan, doktor, gyorsan. Meghalok! Érzem, hogy csak nehány percem van

még: aztán vissza kell térnem a halálba – vagy még rosszabba! Adjon még

egy kis brändit. Valamit meg kell mondanom, mielőtt meghalnék; vagy

mielőtt szegény zuzott agyvelőm meghalna. Köszönöm! Akkor éjjel volt, a

mikor itt hagyott, a mikor pedig ugy könyörögtem, hogy ereszszen el.

Akkor nem mondhattam meg, mert éreztem, hogy kötve a nyelvem; de oly

józan és ép eszü voltam akkor is, mint most – ezt az egy dolgot kivéve.

A mikor elhagyott sokáig, kétségbeesetten busultam, talán órák hosszat.

Aztán egyszerre csak béke szállt rám. Az agyvelőm mintha lehült volna és

én tudtam, hogy hol vagyok. A kutyákat hallottam ugatni a házunk mögött,

de nem ott, a hol Ő volt! – A mint beszélt, Van Helsing szeme meg sem

rezdült, de kinyujtott keze az enyémmel találkozott és erősen

megszoritotta. De egyébként nem árulta el magát, csak biccentett és halk

hangon mondta – folytassa – Renfield tovább beszélt.

Ő az ablakhoz jött a ködben, mint már azelőtt is sokszor. De ezuttal

szolid anyag volt, nem kisértet és szeme vadul tüzelt, mint a haragos

férfiaké szokott. Piros szája nevetett, éles fehér foga fénylett a

holdvilágban, mikor visszanézett a fákon keresztül arra felé, a hol a

kutyák ugattak. Eleinte nem akartam behivni, noha tudtam, hogy szeretne

bejutni, mert már régen szeretett volna. Hanem aztán elkezdett

mindenfélét igérni, nem szóval, de cselekedettel.

– Hogyan? kérdezte Van Helsing.

Épp ugy, mint a hogy régente beküldte hozzám a legyeket, ha sütött a

nap. Nagy, kövér legyeket, acélos, gyémántos szárnyakkal és kövér

lepkéket éjjel, halálfejjel és szárcsontokkal a hátukon. Azután susogni

kezdett:

– Patkányt, patkányt, patkányt, százat, ezret és milliót adok és

mindegyikkel egy életet. És kutyát ennivalót és macskát is. Mind élet!

Mind piros vérü! Az élet hosszu éveivel bennük és nemcsak dongó

nyomorult legyeket. Én kinevettem őt, mert látni szerettem volna, hogy

mire képes. A kutyák üvöltöttek, messze a sötét fák között az Ő házában.

Ő az ablakhoz intett engem, én oda mentem és kinéztem és Ő fölemelte a

kezét, mintha kiáltana, a nélkül, hogy szólt volna. Erre sötét tömeg

lepte el a füvet, közeledve, mint a futó tüz lángja. És ekkor Ő

szétháritotta a ködöt jobbra és balra és én láttam, hogy patkányok ezrei

lepik el a kertet, szikrázó, vőrös fényü szemmel, mint az övé, csakhogy

kisebbek. Ő fölemelte a kezét, a patkánysereg megállott és nekem ugy

tetszett, mintha ő azt mondaná:

– Mind ezt az életet neked adom és még ennél sokkal többet és nagyobbat

is, megszámlálhatatlan időkön keresztül is, ha leborulsz és imádni fogsz

engem! És ekkor mintha egy piros felhő boritotta volna el a szememet és

alig tudva, hogy mit csinálok, kinyitottam az ablakot és ezt mondtam

neki: Jöjj be uram és mesterem! A patkányok eltüntek, de ő becsuszott az

ablak nyiláson keresztül noha alig egy hüvelyknyire nyitottam ki, épp

ugy mint a hogy a hold maga is bejött már hozzám számtalanszor a

legparányibb nyiláson keresztül és egész nagyságában és pompájában

állott meg az ágyam lábánál.

A hangja gyengült és én ismét megnedvesitettem az ajkát egy kis

brändivel és ő folytatta; de mintha az emlékező tehetsége ezalatt tovább

vitte volna, mert a történetet messzebb folytatta. Én vissza akartam őt

tériteni oda, a hol ő abba hagyta, de Van Helsing sugta: – Hadd

folytassa. Ne szakitsa félbe. Ő nem bir vissza menni és lehet, hogy nem

is birná folytatni, ha gondolatainak a fonalát megszakitanók. A beteg

folytatta:

– Egész nap vártam, hogy halljak felőle, de nem küldött semmit sem, még

csak egy dongó legyet sem és mire a hold fölkelt, már erősen haragudtam

rá. Mikor besiklott az ablakon keresztül, noha be volt csukva és még

csak nem is kopogott, teljesen fölháborodtam. Ő kigunyolt és fehér arca

égő vörös szemével kajánul meredt rám a ködön keresztül és ugy tett,

mintha az egész hely az övé volna és én senki sem volnék benne. Még csak

a szaga sem volt olyan, mint máskor, a mikor elhaladt mellettem. Nem

birtam visszatartani. Ugy rémlett, mintha Harkerné jött volna a

szobámba.

Az ágyon ülő két férfi fölkelt és közelebb jött, hogy jobban halljon, de

ugy, hogy a beteg ne láthassa őket. Némán maradtak mind a ketten. A

professzor megriadt, az arca még zordabb és ridegebb lett. Renfield

semmire sem ügyelve, tovább beszélt.

Mikor Harkerné asszony ma délután meglátogatott, már nem volt többé a

régi, erre mi valamennyien megmozdultunk, de egyikünk sem szólott. A

beteg folytatta:

– Én nem tudtam, hogy itt van nálam, a mig meg nem szólalt, de már nem

volt olyan, mint azelőtt. Én nem törődöm a sápadt asszonyokkal, én csak

akkor szeretem, ha sok a piros vérük és az övé mintha mind elfolyt

volna. De akkor nem jutott mindjárt eszembe. Csak mikor már elment,

elkezdtem gondolkozni és dühössé tett a tudat, hogy Ő szipolyozta ki az

életet belőle. – Én éreztem, hogy mindenki megremeg, csak ugy, mint én,

de egyébként csöndesen maradtunk – Azért, a mikor ma este eljött, már

készen vártam őt. Láttam, a mikor a köd besiklott és szorosan

megmarkoltam. Sokszor hallottam, hogy az őrültek szertelenül erősek és

minthogy tudtam, hogy én is őrült vagyok – néha legalább az vagyok –

elhatároztam, hogy hasznát veszem az erőmnek. Mondhatom, hogy ő is

megérezte, mert ki kellett jönnie a ködből, hogy birokra keljen velem.

Én szorosan fogtam és azt gondoltam, hogy le kell győznöm, mert nem

akartam, hogy még többet szivjon el, annak az édes asszonynak az

életéből – mindaddig, a mig a szemét nem láttam. De a szeme az

keresztülfurt és gyönge lettem tőle, mint a viz. Kisiklott a kezeim

közül és a mikor belé kapaszkodtam, felkapott és a földhöz vágott. Piros

felhő volt előttem és dörgéshez hasonló zajt hallottam és a köd mintha

az ajtó alatt huzódott volna el. – Renfield hangja elhalt, lélegzete

hörgésre vált. Van Helsing fölállott.

– Most már tudjuk a legrosszabbat, – szólt. – Ő itt van és tudjuk a

szándékát. Talán még nem késő. Fegyverkezzünk föl, mint az elmult

éjjelen, de ne veszitsünk időt; egy percünk sincs veszteni való. Mind

elsiettünk és szobánkban magunkhoz vettük a gróf házában használt

dolgokat. A professzorral minden vele volt és ő, mikor a folyosón

találkoztunk, igy szólt:

– Vigyázzatok barátaim, nem közönséges ellenséggel van dolgunk. Óh, hogy

annak az édes asszonynak kellett szenvedni!

Elhallgatott, a hangja megcsuklott. Nem tudom, hogy a saját szivemben a

harag, vagy a rémület volt nagyobb.

Harkerék ajtaja előtt megálltunk. Artur és Morris visszahuzódtak és az

utóbbi mondta:

– Megzavarjuk őt?

– Meg kell – felelte Van Helsing zordan. Ha az ajtó be lenne zárva, hát

be kell törnünk.

– Hátha nagyon meg talál ijedni? Szokatlan dolog egy hölgy szobájába

törni.

– Önnek mindig igaza van, de itt élet és halálról van szó. Minden szoba

egyforma az orvos előtt, de még ha nem volna is, ez éjjel ugy kell

lenni. Barátom John, ha megfogom és forditom a kilincset és az ajtó nem

nyilik, vesse neki a vállát és feszitse és önök is barátaim. No most!

A mint ezt mondta, megnyomta a kilincset, de az ajtó nem nyilott. Mi

neki dültünk, egy roppanással kitárult és mi csak nem ugy estünk be a

szobába. A professzor tényleg el is esett és én rajta keresztül láttam a

szobába, a mig ő föltápászkodott. A mit láttam, megdermesztett. Éreztem,

hogy a hajam, mint a sörte ágaskodik föl és a szivem verése elállt.

A holdfény oly erős volt, hogy a sárga függönyön keresztül is látni

lehetett világánál a szobában. Az ágyon az ablak mellett Harker Jonathán

feküdt, az arca ki volt gyulva és zihálva lélegzett, mint a ki sulyos

álomba van merülve. Az ágy innenső szélén, kifelé fordulva, a felesége

fehér hálóruhás alakja térdelt. Mellette állott egy magas vékony termetü

férfi feketébe öltözve. Az arca el volt forditva tőlünk, de azért, a

mint megláttuk, megismertük benne a grófot – még a homlokán levő sebhely

sem hiányzott róla. Bal kezével szorosan fogta Harkerné mind a két

kezét, karhosszára feszesen kinyujtva őket, jobb kezével pedig

nyakszirten fogta a fejét, lenyomva vele a saját keblére. Az asszony

fehér hálóköntöse be volt piszkolva vérrel és egy vékony véres sugár

csöpögött le végig a férfi puszta mellén, a mely föltépett ruháján

keresztül látszott. Mikor a szobába értünk, a gróf felénk forditotta az

arcát és pokoli tekintetét ránk szögezte. Szeme vörösen lángolt a démoni

szenvedélytől, egyenes fehér orrának tágra nyilt cimpái remegtek és

fehér éles foga, duzzadt vértől csepegő piros ajka mögött, csattogott

mint valami vadállaté. Egyetlen mozdulattal visszalökte áldozatát az

ágyra, megfordult és nekünk ugrott. De a professzor azalatt lábra állt

és feléje tartotta a papirba burkolt szentelt ostyát. A gróf hirtelen

megállt, mint szegény Lucy a sirbolt előtt és visszahuzódott. Mind

hátrább és hátrább huzódott, a mint mi, fölemelt feszülettel,

közeledtünk feléje. A holdvilág hirtelen elsötétült, nagy fekete felhő

huzódott rajta keresztül és mire Morris a gázlángot meggyujtotta, nem

láttunk egyebet egy kevés ködnél. Ez is, a mint néztük, a becsapódott

ajtó alatt huzódott kifelé. Van Helsing, Artur és én Harkerné felé

indultunk, a ki ezalatt magához tért és oly vadul, fülszaggatón,

kétségbeesetten sikoltott, hogy halálom napjáig nem fogom elfelejteni

ezt a hangot. Néhány percig ugy maradt, a hogyan a gróf odadobta,

tehetetlenül. Az arca kisértetiesen sápadt volt és sápadtságát még

föltünővé tette az ajkát és állát beszennyező vér; a torkából is vékony

sugárban folyt a vér. A szeme zavaros volt az irtózattól. Végre arcát

szegény, megzuzott kezébe rejtette, a melyen most is látszott a gróf

erőszakos szoritásának a piros nyoma és halkan, keservesen jajgatni

kezdett. Van Helsing odament és szépen letakarta a paplanával, mig

Artur, egy percig kétségbeesetten kémlelve az arcát, elfordult és

kiszaladt a szobából. Van Helsing sugta nekem:

– Jonathán bódult állapotban van, a melybe a vampir juttatta. Semmit sem

tehetünk szegény Madam Minnáért, mig egy kissé magához nem tér. Előbb a

férjét ébresztem föl. A törülköző kendő végét hideg vizbe mártotta és

elkezdte vele Jonathán arcát csapkodni, mig felesége arcát kezébe

temetve, szivettépően sirt és zokogott. Én fölhuztam a függönyt és

kinéztem az ablakon. A hold világánál Morrist láttam keresztül szaladni

a gyepen és egy tiszafa sötét árnyékába rejtőzni. Meg nem foghattam,

hogy miért teszi, de ebben a pillanatban Harker fölkiáltását hallottam

és az ágyhoz siettem. Harker még csak alig magához térve, ámulattal

nézett körül. Néhány percig kábultan maradt, aztán mintha egyszerre

megértené a helyzetet, gyorsan fölemelkedett. A felesége hirtelen

mozdulatára fölérzett, feléje fordult, karjait kinyujtotta, mintha meg

akarná ölelni, de ismét gyorsan visszahuzta és arcát ujra kezeibe

temetve, annyira elkezdett reszketni, hogy még az ágy is ingott alatta.

– Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? – Kiáltotta Harker. – Seward

doktor, Van Helsing dr.-tor mi ez? Mi történt? Mi van velünk? Minna

drágám mi bajod? Mit jelentsen ez a vér? Istenem! Istenem! Hát erre

jutottunk. – És föltérdelve ágyában vadul csapkodta össze kezeit. –

Jóságos Isten segits rajtunk! Segits rajta! Könyörülj rajta. – Ezzel

leugrott az ágyról és hirtelen magára kezdte kapkodni a ruháját,

teljesen ébren és teljesen tettre készen. Ezalatt szünet nélkül kérdezve

– mi történt? Mondjanak el mindent. Van Helsing doktor maga szereti

Minnát, tudom, az Istenért tegyen valamit, hogy megmentse őt. Hisz még

nem lehet olyan nagyon rosszul. Vigyázzon rá, mig én fölkeresem azt a

szörnyeteget! A felesége rémületén, irtózatán és kétségbeesésén

keresztül is észre vette, hogy férje veszedelembe rohan. Rögtön

megfeledkezve saját bánatáról, megragadta őt és sikoltozva kiabálta:

– Nem! Nem! Jonathán neked nem szabad engem itt hagynod. Isten tudja,

hogy eleget szenvedtem ez éjjel annélkül a félelem nélkül is, hogy neked

ártson. Neked velem kell maradnod! Neked a jó barátaiddal kell maradnod,

a kik őrködni fognak fölötted! – Szinte őrjöngve kiabált, a férjét maga

mellé huzta az ágy szélére és vadul bele kapaszkodott.

Van Helsing és én csendesiteni próbáltuk őket. A professzor magasra

emelte kis arany feszületét és csodás nyugalommal mondta:

– Ne féljen drágám, mi itt vagyunk és mig ez közel van önhöz, az undok

lény meg nem közelitheti. Ön bátorságban van ez éjjelre és nekünk

nyugodtan kell együtt tanácskoznunk. – Az asszony megrázkodott és

hallgatott, fejét a férje keblére rejtve. Mikor ismét fölemelte, az ura

fehér hálóinge vérfoltos lett ott, a hol az ajka érintette és a hova

nyitott nyaksebéből csepegett a vér. A mint a szegény asszony ezt

meglátta, halk jajszóval huzódott hátra és fuldokló zokogás közben

suttogta:

– Tisztátlan! Tisztátlan! Nem szabad őt többé megérintenem vagy

megcsókolnom. Óh, hogy ennek igy kellett lenni, hogy én legyek az ő

legnagyobb ellensége. Hogy én legyek az, a kitől legjobban kell félnie.

– Erre a férje határozottan szólott:

– Ostobaság Minna. Szégyenlem magamat, hogy ilyet kell tőled hallanom.

Nem akarom és nem is fogom ezt többé hallani. Az Isten itéljen fölöttem,

érdemem szerint és büntessen meg még a mainál is keserübb szenvedéssel,

ha valaha megengedem, hogy minket valami egymástól elválaszszon! –

Karjaiba zárta és keblére ölelte az asszonyt, a ki egy ideig zokogva

maradt rá borulva. A férj az asszony feje fölött nézett ránk égő

tekintettel és acél keménységü szája fölött remegő arcizmaival.

Az asszony csendesülni kezdett és ekkor a férj erőltetett nyugalommal

fordult felém:

– És most Seward doktor mondjon el nekem mindent. A tényt már tudom, de

mondja el, hogy hogyan történt. Én elmondtam neki mindent, ugy, a hogy

történt és ő látszólagos egykedvüséggel, de szikrázó szemmel hallgatta,

a mint elmondtam, hogy a gróf kegyetlen keze hogyan szoritotta a

feleségét abba a rettenetes és undok helyzetbe, száját a mellén nyitott

sebre tartva. Még ebben a pillanatban is érdekelt látnom, hogy mig a

férj arca görcsösen vonaglott a szenvedélyes haragtól, feleségének

keblére hajtott feje fölött, keze gyöngéden és szeretettel simogatta

ennek kuszált haját. A mint én befejeztem elbeszélésemet Artur és Morris

kopogtak az ajtón. Beszólitottuk őket és Van Helsing megkérdezte tőle,

hogy mit láttak, vagy tettek. Mire Artur felelt elsőnek.

– Nem láttam őt sehol a folyosókon, sem a szobáinkban, a könyvtárszobába

is benéztem és noha ott megfordult, már akkorra eltávozott. Hogy ott

volt, azt arról tudom, hogy bárha csak pár percig tartózkodhatott ottan,

mindent elpusztitott. Minden kéziratot, naplójegyzetet elégetett és még

a fonográf hengereit is a kandalló tüzébe dobta. Róluk leolvadt viasztól

csak jobban lobogott a láng. – Itt én közbe szóltam. – Hál Istennek, van

még egy példány a vasszekrényben! – Artur folytatta – aztán leszaladtam

a lépcsőn, de semmit sem láttam. Benéztem Renfield szobájába, de ott sem

láttam egyebet, mint hogy szegény Renfield meghalt. – Harkerné erre

fölemelte a fejét, egyikünkről a másikra nézett és ünnepiesen mondta:

– Legyen meg az Isten akarata. – Nekem ugy tetszett, mintha Artur

valamit vissza tartana, de minthogy gondoltam, hogy szántszándékkal

teszi, hát nem szóltam semmit sem. Van Helsing Morrishoz fordult és

kérdezte:

– És maga barátom Quincey, magának nincs mondanivalója?

– Egy kevés, felelte ez. Lehet, hogy később több is lesz belőle, de most

még ezt nem tudhatom. Azt gondoltam, hogy jó lesz megtudni, ha

lehetséges, hogy a gróf merre veszi utját, ha innen távozik. Én nem

láttam őt magát, de láttam egy nagy denevért a Renfield ablakából

fölszállni és nyugatra repülni. Én azt hittem, hogy valamely formában

Carfaxba fog visszatérni, de nyilván más nyugvót keresett. Ma éjjel már

nem tér vissza, mert keleten pirul az ég és közeledik a hajnal hasadása.

Holnap dologhoz kell látnunk!

Ez utóbbi szókat összeszoritott fogán keresztül mondta. Néhány percig

mély csönd volt és én szinte hallottam mindnyájunk szivének dobogását.

Azután Van Helsing szólt, kezét gyöngéden Harkerné fejére téve:

– És most Madam Minna, szegény, édes, drága Madam Minna, mondja el

nekünk pontosan, hogy mi történt. Isten látja lelkemet, nem akarok önnek

fájdalmat okozni, de szükséges. hogy mindent tudjunk. Mert most jobban,

mint valaha, kell komolyan és gyorsan a halálos munkához látnunk. Közel

a nap, a mely végét kell, hogy vesse mindennek.

A szegény asszony borzongott, szorosabban ölelte magához férjét és még

lejebb hajtotta fejét a keblén. Aztán büszkén fölemelkedett, egyik kezét

Van Helsingnek nyujtotta, a ki megfogta, lehajolt és tiszteletteljesen

megcsókolta, aztán szorosan fogva tartotta. A másik keze a férje kezében

pihent, a ki a másik karjával szorosan átölelve tartotta. Egy kis szünet

után, a mely alatt nyilván gondolatait szedte rendbe, hozzá kezdett:

– Megittam az altatót, a melyet ön szives volt adni, de jó ideig semmi

hatással sem volt rám. Ellenkezőleg, mind éberebb lettem és millió

képzelődés gyötört, a mely mind összefüggésben volt a halállal,

vampirokkal, vérrel, fájdalommal és bánattal. De végre is el kellett

aludnom, mert többre nem emlékszem. Jonathán bejövetele és lefekvésére

nem ébredtem föl, mikor ujra föléreztem, már mellettem volt. A szoba

megtellett ugyan olyan fehér köddel, mint már egy izben ezelőtt. De

hiszen önök ezt nem is tudják, majd megtalálják a naplómban, a melyet

később meg fogok mutatni. Ugyanazt a rettenetes félelmet éreztem, mint

akkor és valami iszonyatnak a jelenlétét. Megfordultam, hogy fölkeltsem

Jonathánt, de oly mélyen aludt, mintha helyettem ő vette volna be az

altatót. Próbáltam, de nem birtam fölkelteni, ekkor még jobban kezdtem

félni és rémülten tekintettem körül. És ekkor a szivem alélt. Mert az

ágyam mellett, mintha a ködből lépett volna ki, egy magas vékony alak

állott, talpig feketében. Azonnal megismertem a leirásból, a sápadt arc,

a nyerges, erős orr, a nyitott piros száj, az éles, fehér fog és a

lángoló vörös szempár. Fölismertem a sebhelyet homlokán, a melyet

Jonathán ejtett. Szivem verése elállt, sikoltani szerettem volna, de meg

voltam dermedve. Ő Jonathánra mutatva, élesen, metszően suttogva mondta:

– Csitt, hallgass! Ha mozdulsz, vagy szólsz, fölfogom őt és a szemed

láttára loccsantom szét az agyvelejét. – Én sokkal jobban meg voltam

rémülve, hogy sem szóltam, vagy mozdulhattam volna. A rém kaján

mosolylyal tette egyik kezét a vállamra és szorosan tartva, letépte

nyakamról másik kezével a ruhámat, ezalatt mondván, először is egy kis

frissitőt fáradságom jutalmául. Nyugodt lehet, nem először, nem is

másodszor esik meg, hogy piros vére enyhitette a szomjamat. Én remegtem

félelmemben, de különös, mintha nem is kivántam volna őt megakadályozni.

És óh Isten, legyen irgalmas, kegyelmes nekem. Undok száját a nyakamra

tapasztotta! – A férje ezt hallva, följajdult. Az asszony szorosabbra

fogta a kezét és szánalomteljesen nézett rá, mintha az volna a szenvedő

és folytatta:

– Éreztem, hogy erőm hanyatlik és féligmeddig ájulásba estem. Hogy

meddig tartott ez a rettenetes állapot, nem tudom. De ugy tetszett, hogy

örök időkig tartott, mielőtt undok száját elvette volna a nyakamról.

Láttam a fris vért csöpögni róla. Aztán gunyosan szólt hozzám:

– Ugy hát te is, mint a többiek, ellenem fordultál, te is segiteni

akartál a férfiaknak, hogy üldözzenek és meghiusitsák szándékaimat? Most

már tudod és részben már ők is tudják és még jobban meg fogják tudni a

jövőben, hogy mit tesz az én utamban állni. Jobban kellett volna az

otthonukra vigyázniok. Mig ők rajtam akartak kifogni – rajtam, a ki

nemzeteknek parancsoltam, értük harcoltam, őket vezettem századokkal

azelőtt, hogy ők, születtek volna – én kifogtam rajtuk. És te, az ő

szeretett kedvencük, immár hus vagy az én husomból, vér az én véremből.

Ezideig szomjuságom kegyes enyhitője és későbben társam és segitőm.

Később te is boszut vehetsz rajtuk, mindegyiket támadhatod kedved

szerint, de most még meg kell, hogy büntesselek, azért, a mit tettél. Te

részt vettél az üldözésemben és most követned kell hivásomat. Ha én azt

mondom, hogy – Jöjj – akkor jönnöd kell, országokon és tengereken

keresztül a szavamra és hogy ez ugy legyen, ime! – ezzel föltépte keblén

az inget és hosszu éles körmével fölhasitotta mellének lüktető erét.

Mikor a vér kifreccsent, két kezemet szorosan, az egyik kezébe fogta, a

másikkal nyakszirten ragadott és számat a sebre tapasztotta, ugy, hogy

vagy meg kellett fulnom, vagy lenyelnem a kiömlő vért. Oh, Istenem,

Istenem mit tettem, mivel érdemeltem ilyen sorsot én, a ki teljes

életemben alázatos szivvel igyekeztem az igaz uton járni. Istenem,

könyörülj rajtam! Tekintsd szegény bünös lelkemet, a kit a halálos

veszedelemnél is nagyobb vész fenyeget és könyörületedben szánj meg azok

kedvéért, a kik szeretnek! – Azután dörzsölni kezdte a szája szélét,

mintha szenytől akarná megszabaditani.

A mig Harkerné rettenetes történetét beszélte, keleten virradni kezdett

és lassan-lassan minden világosabb lett körülöttünk. Harker némán és

mozdulatlanul hallgatta, de arca mind jobban elváltozott a rémes

történet alatt, mig a nap első belövelő sugarával teljesen sötétnek nem

látszott, megfehéredett hajkoronája alatt.

Elhatároztuk, hogy egyikünk a boldogtalan házaspár közelében marad, hogy

szükség esetén kéznél legyen, mindaddig, a mig el nem határoztuk, hogy

mitévők legyünk.

Egyben bizonyos vagyok, abban, hogy a mai nap keltében az enyimnél

boldogtalanabb házra nem sütött.