_Harker Jonathán naplója._
_Október 3._
Minthogy tennem kell valamit, hogy meg ne bolonduljak, hát irom a
naplómat. Most 6 óra, egy félóra mulva találkozunk, hogy együnk valamit,
mert Van Helsing és Seward drtor szerint semmire sem vagyunk képesek,
mig nem ettünk. Pedig Isten tudja, hogy ma rászorulunk minden erőnkre.
Irnom kell, megállapodás nélkül, hogy ne gondolkozhassam. Bejegyzek
mindent, kicsit és nagyot, végül is tán a kicsiből tudjuk meg a
legtöbbet, különben mi hasznunk minden tudásunkban, semmivel sem
juthattunk volna kegyetlenebb helyzetbe, mint amelybe Minnával együtt
jutottunk. De különben biznunk és remélnünk kell. Szegény Minna, épp
most mondta patakzó könyekkel, hogy a balsors teszi próbára hitünket,
hogy biznunk kell és hogy velünk lesz végig az Isten. Végig! Oh én
Istenem, micsoda végig?… Dologra! Dologra!
Mikor Van Helsing és Seward doktor visszajöttek Renfieldtől, komolyan
kezdtünk a teendők felől tanácskozni. Először is elhatároztuk, hogy
Minnával ismét megosztjuk bizalmunkat, hogy semmit, bármilyen fájdalmas,
rosz, vagy izgató legyen, nem titkoljuk előtte. Ezt Minna maga is
helyeselte, mondván:
– Nincs immár helye a titkolózásnak, hisz semmi a világon nem okozhat
nagyobb fájdalmat, mint a mennyit eddig már eltürtem és most is türök.
Van Helsing merőn nézett rá, a mig beszélt és aztán hirtelen, de
nyugodtan mondta:
– De édes Madam Minna nem fél ön? Nem magáért, de másokért azok után, a
mik történtek, nem félti-e őket saját magától – Minna arca
megmerevedett, de szeme a martirok elszántságával ragyogott, a mint
felelt:
– Óh nem, mert el vagyok szánva.
– Mire? – Kérdezte Van Helsing szeliden, mig mi mind hallgattunk, mert
sejtettük, hogy miről van szó.
– Arra, hogy a mint észreveszem, pedig elhiheti, hogy erősen fogom
figyelni magamat, hogy ártani tudnék valakinek, a kit szeretek, hát meg
fogok halni!
– Csak nem ölné meg magát? kérdezte öreg professzorom rekedten.
– De igen, ha nem akadna barátom, a ki szeretne annyira, hogy
megkiméljen ettől a fájdalmamtól, ettől a kegyetlen elszántságtól!
Beszédközben jelentősen nézett az öreg orvosra. Van-Helsing fölállt, oda
ment hozzá és kezét a fejére téve, meghatottan mondta:
– Gyermekem van valakije, a ki megtenné, ha magának a javára válnék. A
mi engem illet, én meg mernék felelni érte Isten előtt, még ebben a
percben is, ha jónak látnám. De gyermekem – – – egy pillanatra elfuladt
az öreg, zokogás fojtogatta a torkát, de legyőzte, aztán folytatta:
– Magának nem szabad meghalni. Nem szabad meghalni senkinek a kezétől
sem, de legkevésbbé a saját kezétől. Mindaddig, a mig a másik, a ki
megrontotta életét, nem igazán halott, addig magának sem szabad
meghalni, mert a mig ő halottlan, maga is azzá lészen. Nem! magának élni
kell. Magának küzdeni kell a halál ellen, még ha kimondhatatlan
jótéteménynek vélné is. Az élő lelkére kérem, hogy ne haljon meg, még
csak ne is gondoljon a halálra, még ez a nagy baj el nem mult nálunk. –
A szegény asszony remegett, mint a nyárfalevél. Mi hallgattunk – hisz
semmit sem tehettünk. Végre nyugodtabb lett és Van Helsing felé fordulva
és kezét nyujtva neki, szeliden, de végtelen szomorusággal mondta:
– Igérem önnek kedves barátom, hogy ha Isten megengedi, hát igyekezni
fogok, hogy élve maradjak. Szegény asszonyka oly kedves s bátor volt,
hogy a mi szivünket is megerősitette.
Mint rendesen, van Helsing gondolt most is mindenre és kész munkatervvel
állt elő.
– Talán jobb is, – kezdte – hogy Carfaxba tett látogatásunk alkalmával
ugy határoztuk, hogy egyelőre nem bántjuk az ott levő ládák tartalmát.
Ha már akkor tettük volna, a gróf esetleg kitalálhatta volna
szándékunkat és kétségtelen, hogy mindent elkövetett noha
meghiusitására, a még hátra levőket illetőleg. De most nem tudja
szándékunkat, sőt valószinü, hogy azt sem tudja, hogy hatalmunkban van
sterilizálni pihenőjét, hogy többé hasznát ne vehesse. Mi most már
tudunk annyit a többinek az elhelyezéséről, hogy azután, hogy a
piccadilly-i házat kikutattuk, a többinek is nyomára akadjunk. A kérdés
most már csak az, hogy hogyan jussunk be a piccadilly-i házba?
– Akárhogyan is! – Ha másképp nem lehet, hát betörünk.
– Azt bajosan fogja megengedni az önök rendőrsége. De én gondoltam
valamit, föltéve, hogy az a ház a mienk volna, de elvesztettük volna a
kulcsát, hát mittévők lennénk?
– Lakatost hozatnánk és kinyittatnók vele az ajtót annak rendje és módja
szerint.
– No lássa, azt igy is megtehetjük. Annak rendje és módja szerint
lakatossal nyittatjuk ki a zárt ajtót.
A mi az erők felosztását illette, a professzor azt javasolta, hogy előbb
Carfaxba látogassunk el, hogy a gróf legközelebb eső pihenőjét
pusztitsuk el; azután mind együtt menjünk Piccadillybe, hogy a két
doktor és én maradjunk ott, mig Artur és Morris a gróf Walworth és
Mile-Endben lévő házait kutatják át és pusztitják el. Ha nem valószinü
is, de megeshetik – állitotta a professzor – hogy a gróf napközben benéz
piccadilly-i házába és akkor ott mindjárt szembe szállhatunk vele. A mi
engem illet, én jobban szerettem volna Minna mellett maradni és azt ki
is jelentettem, de Minna hallani sem akart erről. Azt állitotta, hogy ő
nem fél és hogy a többiek esetleg nagyon jó hasznát veszik a házak
átkutatásánál ugy törvény tudásomnak, mint Transzszilvániában tett
tapasztalataimnak. – Eredj nyugodtan – igy biztatott. – Az Ur Isten meg
tud engem óvni, ha meg akar, akkor is ha senki sincsen mellettem. – Erre
én fölugrottam fölkiáltva: – Akkor hát Isten nevében induljunk ezennel
és ne vesztegessük az időt!
De Minna nem eresztett el bennünket reggeli nélkül, ne hogy
elerőtlenedjünk. Nehezen esett valamit ennünk, de ő addig biztatott
bennünket mig szót nem fogadtunk. Reggeli után fölállt Van Helsing és
igy szólt:
– Barátaim, kedves barátaim, elindulunk borzalmas föladatunkra, föl
vagytok e mind fegyverkezve, mint akkor éjjel, a mikor először kerestük
föl ellenségünk tanyáját: föl vagytok-e ugy a szellemi, mint testi
támadás ellen fegyverkezve? – Mi igennel feleltünk.
– Akkor jól van. Most Madame Minna ön minden esetben teljes bátorságban
van a nap nyugtáig és arra mi visszatérünk – ha – ha egyáltalán
visszatérünk! De mégis, mielőtt elindulnánk, engedje, hogy minden
személyes támadás ellen fölfegyverezzem. A szobáját már mióta lejött én
magam láttam el mindazokkal, a mikről tudom, hogy ő nem léphet be tőlük.
Most engedje, hogy a személyét is megközelithetetlenné tegyem. Engedje,
hogy homlokát ezzel a szentelt ostyával megérintsem az atya fiu és…
Rémes sikoltás hasitotta a levegőt, a szivünket dermesztve meg. A mint
Van Helsing Minna homlokát érintette az ostyával ez megégette, bele
égett a bőrébe, mintha tüzes vas lett volna. Szegény angyalom a tüzes
seb fájdalmát érezvén, felfogta a dolog jelentőségét és kettős fájdalma,
a testi és lelki rémes metsző sikoltásában jutott kifejezésre. Térdre
esett rettenetes megaláztatásának fájdalmában. Gyönyörü haját az arcára
huzta és sirva jajgatta:
– Tisztátalan! Tisztátalan! Még a mindenható is utálja megrontott
testemet! A végitélet napjáig fogom a gyalázatnak ezt a bélyegét a
homlokomon hordani! Mindenki hallgatott. Én tehetetlen bánatomban
melléje dobtam magamat a földre és átölelve őt, szorosan tartottam.
Néhány percig megkeseredett szivünk egymáson dobogott, mig barátaink
szeméből folyt a köny. Aztán Van Helsing szólt, olyan komolyan és erős
meggyőződéssel, mintha valamely kijelentést tenne:
– Bizonyos, hogy viselnie kell azt a bélyeget, mig Isten jónak nem látja
megszabaditani tőle. De bizonyos az is, oly bizonyos, mint hogy élek,
hogy az a jel el fog tünni, a mikor Isten megszabadit bennünket a
tehertől, a mely ránk sulyosodik. De addig viselnünk kell a
keresztünket, mint a hogy Fia viselte az Atya iránti engedelmességben.
Szavaiból reményt, vigasztalást meritettünk és megnyugvást. Minna és én
egyszerre nyultunk az öreg ur keze után és megcsókoltuk. Aztán szó
nélkül letérdeltünk mind és hüséget fogadtunk egymásnak.
Elérkezett az indulás ideje. Istenhozzádot mondtam Minnának. Soha
halálunk órájáig sem fogjuk elfelejteni ezt a bucsuzást és elindultunk.
Carfaxba minden baj nélkül jutottunk be és mindent ugy találtunk, mint
első látogatásunk alkalmával. Nem találtunk semmiféle irást sem. A
faládák épp ugy álltak az ódon kápolnában, mint a hogy otthagytuk őket.
Van Helsing komolyan mondta, a mint előttük állottunk:
– Most barátaim lássunk kötelességünkhöz. Sterilizálni kell ezt a
földet, a melyet messze földről hozott magának ellenségünk, hogy benne
megpihenve uj erőt gyüjtsön. Azért választotta ezt a földet, mert meg
van szentelve. Megszenteltetett az emberek számára, mi pedig
megszenteljük Isten számára és ezzel hozzáférhetetlenné teszszük neki.
Beszédje végeztével srófhuzót vett elő táskájából és fölnyitotta vele az
egyik láda födelét. A földnek nyirkos, dohos szaga volt, de már ezzel
nem törődtünk, mert minden figyelmünk a professzorra szegült. Ájtatosan
vett ki egy lap szentelt ostyát egy kis dobozból és a földre helyezte,
aztán ismét visszaerősitette a láda tetejét.
A többi ládával is mind ugyanazt az eljárást követtük, látszólag ugy
hagyva őket, a hogy találtuk, de mindegyikben egy szentelt ostya volt.
Mikor bezártuk magunk mögött az ajtót, a professzor igy szólott:
– Ezt szerencsésen elvégeztük. Ha a többit is igy sikerül ellátnunk,
akkor lehet, hogy a leszálló nap fénye olyan fehérnek mutatja madame
Minna homlokát, mint a hó és nem lesz rajta folt!
_Piccadilly 12 óra 30 perc._ Mielőtt a Fenchurch-utcát elértük volna,
lord Godalming igy szólt hozzám:
Morrisz meg én megyünk lakatosért. Önnek jobb volna elmaradni tőlünk,
mert baj esetén mi valahogy csak kivágjuk magunkat, de már egy hites
ügyvédnek nehéz lenne magát egy házbetörés vádja alól fölmentetni. Aztán
meg nem is vonjuk annyira magunkra a figyelmet, ha kevesebben leszünk.
Az én rangom és cimem imponálni fog ugy a lakatosnak, mint az esetleg
beavatkozó rendőrnek. Legjobb lesz, ha ön Jackkal és a professzorral a
házhoz közel eső sétatérre megyen és onnan ha látják, hogy a ház nyitva
van és a lakatos már elment, hát könnyen átjöhetnek. Mi majd várjuk és
gyorsan beeresztjük önöket.
– A tanács kitünő: – mondta Van Helsing, hát mi is belenyugodtunk. Artur
és Morrisz elsiettek egy bérkocsin, mi követtük őket egy másikon. A
sétatér sarkán kiszálltunk és leültünk a téren egy padra, a honnan jól a
gróf házára láthattunk. A percek ólomlassusággal multak, a mig ott
várakoztunk.
Végre kocsit láttunk a ház előtt megállni. Szép kényelmesen szálltak ki
belőle Artur és Morrisz; a bakról pedig egy tagbaszakadt széles vállu
lakatos legény ugrott le, kezében a szerszámos gyékénykosárral. Morrisz
kifizette a kocsist, a ki kalapot emelt és elhajtott. Együtt mentek föl
hárman a lépcsőn és Artur magyarázta a lakatosnak, hogy mit kiván tőle.
A munkásember kényelmesen levetette a kabátját, a rácskeritésre
akasztotta, közbe mondva valamit az épp arra sétáló rendőrnek. A rendőr
biccentett és odébb haladt s a munkás letérdelve maga mellé rakta a
szerszámait és válogatni kezdett bennük. Egy, két, három kulcsot is
oldott le egy nagy csomóról és próbálgatta velük a zárt, a mely végre is
egy kis erőltetéssel kinyilott. Mind a hárman beléptek a házba. Mi
csöndesen vártunk tovább, mig a lakatos vissza nem jött. Az ajtóban
megállt és a kulcsot próbálta, pászitotta, reszelte az ajtóba, mig végre
jó lett. Ekkor átadta Arturnak, a ki a tárcájából pénzt adott neki. A
lakatos megbillentette a sapkáját, fölhuzta a kabátját, fölvette
szerszámos kosarát és távozott; senki, egy lélek sem vetett ügyet az
egész dologra.
Mikor a lakatos már jó messze járt, mi hárman is átmentünk az utcán és
kopogtunk az ajtón. Rögtön kinyitotta Morris, a ki mellett Artur
szivarra gyujtva állt.
– Cudar szaga van ennek a háznak, jegyezte meg az utóbbi és igazán épp
oly gyalázatos rossz szaga volt, mint a kápolnának Carfaxban, a miből
azt következtettük, hogy a gróf gyakran szokott itt tanyázni. Mind
együtt indultunk a ház átkutatására, hogy támadás esetén támogathassuk
egymást, mert nem tudhattuk, hogy a gróf nincs-e valahol a házban. A
csarnokból nyiló ebédlőben nyolc ládát találtunk a kilencből, a mit ide
szállitottak! Már pedig addig meg nem szabad pihennünk, mig az utolsót
is meg nem találtuk! Először is az ablaktáblát nyitottuk ki. Az ablak
egy kővel kirakott hátsó udvarra nyilt, a melyen tul istállót láttunk.
De ennek nem volt ablaka az udvarra, hát nem kellett félnünk, hogy onnan
meglátnak bennünket. A ládákat azonnal fölnyitottuk és ugy tettünk
velük, mint a többiekkel Carfaxban. Nyilvánvalónak látszott, hogy a gróf
nincs itthon és hogy kikutathatjuk az egész házat.
Az ebédlőt kivéve, sehol sem találtunk semmit sem. Az ebédlő asztalán
hevertek a gróf adás-vevés szerződései a többi házról és arról is, a
melyben voltunk; ezenkivül papir toll és tinta. Minden finom papirba
volt burkolva, hogy por ne érje. Volt ott még egy ruhakefe, hajkefe és
fésü, aztán egy kancsó és mosdó tál, ez utóbbi teli piszkos vizzel, a
mely piroslott a vértől. Végre egy csomó kulcsra is akadtunk, tán épp a
másik két ház kulcsai lehettek. Mikor mindent átvizsgáltunk, Artur és
Morris gondosan felirták a kelet és délnek fekvő házak számát és cimét,
magukkal vitték a kulcsokat és elindultak, hogy ott is kutassanak a
hiányzó ládák után. Mi többiek tőlünk telhető türelemmel várjuk
visszatértüket – vagy a gróf jöttét.