_Harker Jonathán naplója._
_Okt. 5. reggel._
Én nyugodtan indultam a többiekkel a szomszéd ház átkutatására, mert
Minnát is tökéletesen nyugodtnak és erősnek láttam. Ugy örülök, hogy
beleegyezett abba, hogy visszamarad és ránk, férfiakra bizza a föladat
véghez vitelét. Nekem ugy sem tetszett, hogy ő egyáltalán belekeveredett
ebbe a rettenetes dologba. Minket férfiakat is, azt hiszem, hogy kissé
meginditott a Renfield urral való jelenet. Mikor kijöttünk a szobájából,
hallgattunk, mig a könyvtárba nem értünk. Ott is Morris ur mondta Seward
doktornak:
– Hallod-e Jack, ha ez az ember nem komédiázott, hát a legjózanabb
lunátikus, a kit valaha láttam. Nem merem bizonyosnak állitani, de én
hiszem, hogy valamelyes komoly szándéka volt és ha igen, hát keservesen
eshetett neki, hogy megtagadták a kérését. – Godalming lord és én
hallgattunk, de Van Helsing hozzátette:
– John barátom, maga többet tud lunátikusokról, mint én tudok és ennek
örülök, mert tartok tőle, hogy ha rajtam állott volna az elhatározás, én
az előtt a végső kitörése előtt szabadon eresztettem volna őt. De hát
azért élünk, hogy tanuljunk és jelen föladatunkban óvatosaknak kell
lennünk. Minden ugy van jól, a hogy van.
– Seward doktor sajátságosan tünődő modorban felelt nekik:
– Magam is majdnem ugy vagyok vele, mint önök. Nem tudom, hogy nem
vállaltam volna-e el a szabadon bocsájtásának a felelősségét, ha az az
ember közönséges őrült volna. De valahogy olyan csudálatos
összefüggésben van a gróffal, hogy félek a kivánságait teljesiteni. Nem
tudom elfelejteni, hogy majdnem éppen ilyen kétségbeesetten könyörgött
valamikor egy macskáért és a következő pillanatban a torkomat akarta
szétmarcangolni a fogával. Azonkivül a grófot „uram és mesterem“-nek
szólitgatta. Hátha csak azért akar kiszabadulni, hogy valami pokoli
módon a segitségére legyen. Az a rettenetes lény, a ki farkasokat,
denevéreket és hozzá hasonló lényeket kényszerithet a szolgálatára, ki
tudja, hogy egy boldogtalan őrültet is nem kényszerithet-e? Igaz, hogy
nagyon komolynak látszott. Most már mindegy; remélem, hogy helyesen
cselekedtem. Ezek a különös dolgok, kapcsolatban azzal az őrült
föladattal, a melyre indulunk, képesek megzavarni az embert. – A
professzor Seward doktorhoz lépett, kezét a vállára tette és komoly,
jóságos hangon mondotta neki:
– Barátom John, ne aggodalmaskodjék. Mi mind a kötelességünket próbáljuk
tenni egy igen szomoru és rettenetes föladatban, csak azt tehetjük, a
mit jónak látunk. A többit a jó Istenre kell biznunk. Lord Godalming egy
pár percre távozott és visszatérve egy kis ezüst fütyülőt mutatott föl:
– Lehet, hogy az az elhagyott, ódon épület tele van patkányokkal, ha
igen, hát gondoskodtam segitségről. A falat megmászva, a ház felé
igyekeztünk, óvatosan a fák árnyékát keresve a holdfényben. A mikor a
kapu bejárat alá értünk, a professzor kinyitotta a táskáját és egy csomó
holmit vett ki belőle, a mit négy csoportba osztva, rakott a lépcsőre,
nyilván egyet szánva mindegyikünknek. Aztán igy szólt:
– Barátaim, mi borzasztó veszedelembe indulunk és mindenféle fegyverre
lesz szükségünk. Ellenségünk nem pusztán szellem. Jusson eszünkbe, hogy
husz ember erejével bir és hogy noha, a mi nyakunk és hátgerincünk a
közönséges fajtából való és ennélfogva kitekerhető és törékeny, az övé
nem az. Nekünk tehát őrizkednünk kell az ő keze érintésétől. Ezt tegyék
a szivükhöz közel – ezt mondva egy kis ezüst feszületet adott
mindegyikünknek – „ezt a virágot akaszszák a nyakukba“ – ezzel egy
hervadt foghagymavirágkoszorut adott – „földi ellenségek ellen pedig
vegyék ezt a revolvert és ezt a kést, segitségül, ugy az egyik, mint a
másik esetben ezeket a kicsi elektromos lámpákat, a melyeket a mellükre
tüzhetnek; és mindenek ellen és mindenek fölött pedig vegyék _ezt_, a
mit szükség nélkül nem szabad megszentségtelenitenünk.“ – A legutóbbi
adomány fehér papirba burkolt szentelt ostya volt. – Most barátom John
ide a tolvajkulcsokkal. Ha ki tudjuk nyitni az ajtót, nem kell az
ablakon keresztül behatolni, mint egykor Lucy kisasszonynál.
– Seward doktor egy-két kulcsot próbált megforgatni a zárban és
csakhamar akadt egyre, a melylyel sikerült kinyitnia a rozsdás zárt. Az
ajtónak dültünk mindnyájan, a mely egyesült erőfeszitésünknek engedne,
lassan csikorogva fordult meg berozsdásodott sarkain.
A professzor elsőnek lépett be a nyitott ajtón.
– _A te kezedben vagyunk Uram!_ mondotta, a mint keresztet vetve magára
átlépte a küszöböt. Az ajtót betettük magunk mögött, nehogy a lámpáinkat
meggyujtva, magunkra vonjuk az utca figyelmét. A professzor gongosan
próbálgatta a zárt, hogy könnyon nyitható-e belülről is, ha esetleg
sebtében kellene visszavonulnunk. Aztán mind meggyujtottuk a lámpáinkat
és megkezdtük a kutatást.
A pici lámpák világa csodálatos formában vetette az árnyékunkat a falra,
a mint a sugaraik egymáson kereszteződtek. A mi engem illet, én sehogy
sem tudtam megszabadulni attól a különös érzéstől, hogy láttatlanul is
van még valaki közöttünk. Azt hiszem, hogy ezt az érzést a hely okozta,
a mely vissza varázsolta Transzszilvániai emlékeimet. Különben ez az
érzés nemcsak engemet bántott, mert vettem észre, hogy a többiek is
minden neszre vagy ujabb árnyékra hátrafelé néztek, csak ugy mint jó
magam is.
Az egész ház vastagon be volt lepve a portól. A falakon és szögletekben
rongyokban csüngött a poros pókháló. Az előcsarnokban az asztalon egy
nagy csomó kulcs hevert, minden kulcson egy elsárgult jelző kártyával. A
kulcsokat többször használhatták, mert a porlepte asztalon többszörös
nyoma látszott a fölvevésük és ismét letevésüknek. A professzor a
kulcsokat fölvéve felém fordult mondván:
– Ön ismeri ezt a helyet Jonathán, mert lemásolta a térképet, mondja,
melyik a kápolna utja. Én előre indultam és némi keresés után szemben
találtuk magunkat egy alacsony, ivezett tölgyfaajtóval, a mely erősen
meg volt pántolva. – Ennek kell a kápolna ajtajának lenni – mondta a
professzor a lámpáját a háznak egy kicsi térképére irányozva, a melyet
az irataim közül vett ki. A csomon megtaláltuk a kulcsot és kinyitottuk
az ajtót. El voltunk készülve némi kellemetlenségre, mert a mint az
ajtót nyitogattuk, hasadékain keresztül állott, rossz szagu levegő
tódult felénk, de egyikünk sem volt elkészülve arra a büzre, a mi az
ajtó kitárolásával arádt felénk. Közülünk rajtam kivül senki sem jutott
még közel a grófhoz és akkor is, a mikor én láttam, vagy koplaló
állapotában volt a szobában, vagy pedig friss vérrel telesziva, egy
szellőjárta rombadült sirboltban.
De itt szük, fojtott, zárt helyen a levegő teljesen meg volt romolva. A
romlott, büzös levegőn keresztül sajátságos erjedt földszag terjengett.
Leirni ezt a szagot szinte lehetetlenség, olyan volt, mintha a halandó
világ minden büzébe, még a vérnek émelyitő, maró szaga is vegyült volna.
Olyan volt, mintha a rothadás rothadt volna meg. Roszszul leszek még
most is, ha rágondolok. Mintha annak a szörnyetegnek minden lehellete
itt rekedt volna, hogy fokozza a hely undoritó voltát.
Közönséges körülmények között ez a büz egyszeriben végét vetette volna
vállalkozó kedvünknek, de a jelen körülmények közt kötelességérzetünk
erőt adott a testi irtózat legyőzésére. Az első önkéntelen
visszarettenés után valamennyien ugy fogtunk a dologhoz, mintha ez az
undok kápolna a világ legszebb helye volna.
Az egész helyet gondosan átkutattuk, a professzor szólalt meg elsőnek, a
mint hozzáfogtunk:
– Először is meg kell néznünk, hogy hány ládát hagytak itten. Aztán
megvizsgálnunk mindent, hogy nem akadunk-e nyomára, hogy hová lettek a
hiányzók.
Az ötven ládából csak huszonkilencet olvastunk meg a kápolnában.
Egyizben megrettentem, látva, hogy Lord Godalming hirtelen megfordul és
a tárva hagyott boltives ajtón keresztül merően kinéz a sötét folyosóba.
Én is odanéztem és egy pillanatra elállt a szivem verése. Valahonnan a
homályból, mintha a gróf gonosz arca meredt volna rám. Láttam a hajlott
éles orrát, vörös szemét, vérpiros ajkát és kisértetiesen sápadt arcát.
De csak egy pillanatra, mert a mint Lord Godalming azt mondta: Azt
hittem, hogy egy arcot látok, pedig csak árnyék volt – én arra
forditottam a lámpámat és kimentem a folyosóra. De nem volt ott senki és
minthogy semmiféle kiszögelés, vagy ajtónyilás, sem buvóhely nem volt,
csupán csak a folyosó sima fala, hát még ő sem rejtőzhetett volna el.
Meg voltam győződve róla, hogy csak fölizgatott képzelődésem játéka volt
az egész és nem szóltam.
Nehány pillanattal késöbben Morris urat láttam hirtelen visszaugrani egy
szögletből, a melyben kutatott. Valamennyien odanéztünk, a honnan ő
elugrott és egész tömegét láttuk a foszforfényü apró csillagoknak. Erre
valamennyien ösztönszerüleg visszahuzódtunk, mert az egész hely mintegy
megelevenedett a patkányoktól. Egy pillanatig megrettenve állottunk
mind, lord Godalmingot kivéve, a ki nyilván el volt készülve erre az
eshetőségre. A nagy, vaspántokkal ellátott külső bejárathoz rohanva, a
melyet Seward doktor emlitett Renfilddel kapcsolatban, megforditotta
kulcsát a zárban, visszahuzta az óriás reteszeket és kilökte az ajtót.
Aztán ezüst sipját elővéve, halkan, de élesen sipolt rajta. A sipszóra
kutyaugatás felelt doktor Seward háza felől és alig egy pillanat mulva
három patkányirtó kis kutya rohant az ház sarka körül. Mi mind az ajtó
felé huzódtunk és e közben észrevettem, hogy a vastag porréteg ugyancsak
föl van taposva: a hiányzó ládákat erre felé kellett kihurcolniok. De
még ez elmult egy perc alatt is a patkányok száma mintha
megsokszorosodott volna. Minden tele lett velük. A kutyák rohanva
közeledtek, de a küszöbön hirtelen megálltak, morogtak, aztán mind a
hárman egyszerre emelve orrukat a levegőbe, kegyetlenül el kezdtek
vonitani. A patkányok ezalatt ezerekre fölszaporodtak és mi kifelé
menekültünk előlük.
Godalming egyszer csak fölkapta az egyik kutyát, bevitte és letette a
padlóra. Abban a pillanatban, hogy földet ért a lába, a kis dög mintha
visszanyerte volna bátorságát, neki rohant természetadta ellenségeinek.
Ezek oly eszeveszetten menekültek előle, hogy mire vagy egy tucatból
kirázta a páráját, alig maradt a másik kettőnek, a kiket hasonló módon
tettek be, mit üldözzenek.
A patkányok eltüntével, mintha valamely gonosz lélek szállt volna el, a
kutyák vidáman csaholva szaladgáltak és lökdösték fölfordult ellenségeik
holttestét ide-oda. Mi is visszanyertük a kedvünket. Lehet, hogy a friss
levegőtől, a mely a szabadból betódult. Az ajtót ujra bezártuk és
reteszeltük és a kutyákat magunkkal vive hozzáláttunk a ház kutatásához.
Nem találtunk sehol semmit, csak rengeteg port. A kutyák sem adták
ezentul a nyugtalanságnak semmi jelét sem.
A hajnal kezdett derengeni, midőn kijöttünk a főbejárón, Van Helsing
levette az ajtó kulcsát a csomóról és rendesen bezárva az ajtót, zsebre
tette a kulcsot.
– Eddig, – mondotta – elég sikeresen jártunk. Nem ért bennünket semmi
baj sem és mégis megtudtuk, hogy hány láda hiányzik. De mindeneknél
jobban örülök annak, hogy azt, a mi első – és talán legnehezebb és
legveszedelmesebb lépésünket megtehettük a nélkül, hogy azt a mi édes
Madame Minnánkat belekevertük volna és álmait és ébren gondolatait
megterheltük volna olyan látományokkal, hangokkal és undok büzökkel, a
melyeket soha sem tudott volna elfelejteni. És most gyerünk haza.
Hajnalodik. Meglehet, hogy még sok éjjelt és nappalt kell veszedelmekkel
küzdve eltöltenünk; de nem hátrálunk meg semmi veszedelem elől sem.
A ház egészen csöndes volt, a midőn hazaértünk, csak egy távoli teremből
hallatszott valamely szegény boldogtalan sikoltása; s halk jajgatás és
nyögés a Renfield szobájából. A szegény bolond nyilván képzelt bajokkal
gyötörte magát a hozzá hasonlóak szokása szerint.
Én lábujhegyen léptem szobánkba és Minnát alva találtam. Oly halkan
lélegzett, hogy föléje kellett hajolnom, hogy halljam. Sápadtabbnak
látszik, mint rendesen. Remélem, hogy nem izgatta föl tulságosan a mai
tanácskozás. Igazán hálás vagyok, a miért kihagytuk őt, nem csak e
dologból, de még a tanácskozásokból is, a mik ezután következnek.
Ezentul minden dolgunk hétpecsétes titok lesz előtte, mindaddig, mig azt
nem mondhatjuk neki, hogy vége mindennek és a föld megszabadult a
szörnyetegtől, a mely a pokol szülötte. Bizonyos, hogy nehéz lesz
előtte, a kivel minden gondolatomat közöltem eddig, titkolózni, de
elszántnak kell lennem és holnap mindjárt elhallgatom mindazt, a mi ez
éjjel történt. A divánra fekszem, nehogy szegénykének az álmát
megzavarjam.
_Október 1. Később._ Természetesnek találom, hogy mind elaludtuk az
időt, mert nehéz napra nyugtalan éjszakát töltöttünk. Még Minna is
megérezte a fáradtságot, mert noha magasan járt már a nap, mikor
fölébredtem, mégis hamarább ébredtem nála és háromszor is kellett
szólitanom, mielőtt fölébredt volna. Sőt oly mély volt az álma, hogy
ébredése után néhány pillanatig meg sem ismert és olyan rémült
kifejezéssel nézett rám, mint azok szoktak, a kiket rossz álomból
költenek föl. Panaszkodott, hogy egy kissé fáradt és én nem is hagytam
mindjárt fölkelni. Most már tudjuk, hogy huszonegy láda hiányzik és
reméljük, hogy nyomára akadunk az elhurzoltaknak. Még ma föl fogom
keresni a fuvarosokat.
_Seward doktor naplója._
_Október 1._
Délfelé ébredtem arra, hogy a professzor a szobámba sétált. Jobb kedvü
és derültebb volt, mint rendesen, ugy látszik, hogy az elmult éjjeli
dolgunk sikere kissé könnyitett aggodalmain. Alig hogy megbeszéltük egy
kissé éjjeli kalandunk részleteit, hirtelen igy szólott:
– A maga betege roppant érdekel engem. Szabadna ma reggel magával
meglátogatnom? Vagy ha maga nagyon el van foglalva, egyedül is mehetnék
hozzá, ha szabadna. Nagyon különös egy lunatikus az, a ki ilyen okosan
tud beszélni.
– Nekem sürgős dolgom volt, hát azt mondtam a professzornak, hogy
szivesen venném, ha maga menne, mert akkor nem kell megvárakoztatnom és
hivtam egy ápolót, hogy kisérje le. Magam megkezdett dolgomat folytattam
és nem sokára el is végeztem. Az idő igen rövidnek tetszett, mire Van
Helsing már ismét a szobámban volt.
– Zavarom? kérdezte udvariasan, a mint a küszöböt átlépte.
– Dehogy zavar, feleltem én. Jőjjön csak. Elvégeztem, a mit kellett és
szabad vagyok. Most együtt mehetünk, ha tetszik, Renfieldhez.
– Szükségtelen; már voltam nála.
– Nos, és?
– Attól tartok, hogy kiestem a kegyeiből. Az interview igen rövid volt.
Mikor a szobájába léptem, egy zsámolyon ült a szoba közepén, könyökével
a térdére támaszkodva, arcán a legmogorvább elégedetlenség
kifejezésével. Én a lehető legnagyobb nyájassággal szólitottam meg. Rám
sem hederitett. – Nem ismer? kérdeztem tőle. A felelete nem volt valami
nagyon kedvező. – Nagyon is jól ismerem, mondja. Maga az a vén bolond,
Van Helsing. Jobban szeretném, ha elkotródnék innen, minden bolond
tudományával egyetemben. Az ördög vigyen el minden nagyfejü hollandust a
pokolba. – Ennél többet aztán nem is mondott és ugy ült ott megingatlan
közömbösségében, mintha nem is lettem volna a szobában. Igy hát elestem
az alkalomtól, hogy ezt az okos bolondot tanulmányozhassam; hát most
megyek és megvigasztalódom azzal, hogy néhány kellemes szót váltsak a mi
aranyos madame Minnánkkal. Igazán kimondhatatlanul örvendek, barátom
John, hogy nem terheljük és kinozzuk őt többé a mi borzalmas dolgunkkal.
Hiányozni fog nekünk a segitsége, de azért jobb igy.
– Teljesen egyetértek ebben önnel, – feleltem én. – Harkernénak jobb,
hogy kimarad a dologból. Hisz még nekünk, tapasztalt és edzett
férfiaknak is elég keserves – hát még egy gyönge asszonynak.
Van Helsing tehát Harkerékhoz ment beszélgetni. Morris és Artur elmentek
a hiányzó ládák nyomát keresni. Én a napi kötelességem után látok és
estére találkozunk ismét.
_Harkerné Minna naplója._
_Október 1._
Különösen esik, hogy igy titkolóznak előttem; előttem, a ki mindez ideig
férjemnek minden gondolatát ismertem; alig birom elviselni, a mint
látom, hogy bizonyos dolgoknak, még pedig a legéletbevágóbbaknak még az
emlitését is kerüli. Ma reggel sokáig aludtam a tegnapi nap fáradalmai
után és noha Jonathán is nagyon későn ébredt, mégis korábban ébredt
nálamnál. Még tán soha sem beszélt velem oly gyöngéden és
szeretetteljesen, mint ma, mielőtt távozott volna hazulról, de azért egy
szót sem szólt arról, hogy mi történt tegnap a gróf házában tett
látogatásuk alatt. Pedig tudhatta, hogy mennyire gyötör az aggodalom.
Szegény jó uram! Pedig tudom, hogy ez neki tán még rosszabbul esett,
mint nekem. Mind megegyeztek abban, hogy jobb lesz engem ezentul kizárni
ebből a borzalmas dologból – és én belenyugodtam. És tessék! Most mégis
sirok, mint afféle gyönge bolond, mikor pedig tudhatnám, hogy csakis
férjemnek nagy szeretetét és azoknak a jóságos embereknek a
gondoskodását bizonyitja a titkolózásuk.
A sirás jól esett. Egyszer majd csak eljön az ideje annak is, hogy
Jonathán mindent elmondhat nekem és nehogy ő azt higyje egy percig is,
hogy én is titkolni akarok tőle valamit, hát szokás szerint jegyzem
naplómat, a mely szivemnek minden gondolatát megőrzi az ő számára, ha
majd egykoron olvasni kivánná. Sajátságosan busnak és levertnek érzem
magamat ma. Lehet, hogy ez csak az eddigi izgalmak visszahatása.
Tegnap éjjel, mikor az urak elmentek, lefeküdtem, mivel meghagyták, hogy
megtegyem. Egy cseppet sem voltam álmos, ellenben emésztő aggodalommal
voltam telve. Minden eszembe jutott, a mi az utóbbi időkben történt és
minden együtt egy rémes tragédiának látszott, a melyet a végzet sodor a
meghatározott cél felé. Akármit tegyen is az ember, ha a legjobb
szándékkal is, mindig épp arra vezet, a mit legjobban akar kerülni. Ha
én nem mentem volna Witby-be, szegény édes Lucym talán még most is
velünk volna. Ő nem sétálgatott a temetőben mig én ott nem voltam és ha
nem járt volna ott nappal, hát éjjel sem ment volna oda álmában; és ha
nem ment volna oda, mint alvajáró, az a szörnyeteg nem támadhatta volna
meg. Oh! Hát miért is kellett nekem Wytby-be mennem? No, már megint
sirok! Ugyan mi lelt engem ma. El kell titkolnom a férjemtől, mert ha
megtudná, hogy egy reggel kétszer is sirtam – én, a ki soha sem szoktam
– hát a szegénynek a szivét agyongyötörné a nyugtalanság.
Arra már nem emlékszem jól, hogy mikor aludtam el tegnap este. Emlékszem
arra, hogy egy izben hirtelen kutyaugatást és egy sereg különös hangot
hallottam, – mintha buzgó és hangos imádság lett volna, – Renfield ur
szobájából, a mely valahol az enyém alatt lehet. Aztán egyszerre mély
csönd következett, olyan mélységes csönd, hogy szinte megijesztett,
fölkeltem tehát és kinéztem az ablakon. Minden sötét volt és csöndes, a
holdvilágban nyuló fekete árnyak félelmesen titokzatosaknak látszottak.
Semmi sem mozdult, de minden rideg és merevnek látszott, mint a halál
vagy a végzet, annyira, hogy az a vékony sáv sürü fehéres köd, a mely
alig észrevehető lassusággal huzódott a gyepes téren keresztül a ház
felé, szinte élő és öntudatos valaminek látszott. Azt hiszem, hogy
gyötrő gondolataimnak a megszakitása jól esett, mert a mint
visszafeküdtem az ágyba, jól eső zsibbadtság vett erőt rajtam. Egy
darabig csak feküdtem, de még sem tudtam elaludni, hát ismét fölkeltem,
az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. A köd ezalatt terjedt, már egészen
közel volt a házhoz, ugy, hogy láttam, a mint szinte a falhoz tapadt és
mintha loppal huzódnék föl az ablakok felé. Szegény Renfield ismét
hangosabb volt, mint valaha és noha egy szót sem birtam megérteni
lármájából, a hanghordozásából tisztán ki lehetett venni, hogy esdekelve
könyörög valamiért. Aztán küzdelem zaját hallottam és tudtam, hogy az
ápolók bánnak el szegénynyel. Annyira megrémültem, hogy visszabujtam az
ágyba, fejemre huztam a paplant és fülemet bedugtam az ujjammal. Nem
voltam már egy csőppet sem álmos, vagy legalább is azt gondoltam, hogy
nem vagyok; de mégis el kellett aludnom, mert ezután, rosz álmokat
kivéve, nem emlékszem semmire sem egészen reggelig, a mikor Jonathán
fölébresztett. Még fölébredve is alig tudtam megérteni, hogy hol vagyok
és hogy Jonathán az, a ki fölibém hajol. Az álmom nagyon sajátságos
volt, azt gondoltam, hogy alszom és várom Jonathán visszajövetelét.
Nagyon aggódtam a férjem miatt, de képtelen voltam megmozdulni. A lábam,
kezem és fejem oly nehéz volt, hogy nem birtam emelni, hát aludtam
tovább nyugtalanul és gondolkoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy
a levegő nehéz, nyirkos és hideg. Letoltam a paplant az arcomról és
meglepetve láttam, hogy minden homályos körülöttem. A gázláng, a melyet
lecsavarva égve hagytam Jonathán számára, csak egy parányi vörös
szikrának látszott a ködön keresztül, a mely mind sürübben ömlött a
szobába. Ekkor eszembe jutott, hogy tán nyitva hagytam az ablakot, mikor
lefeküdtem. Szerettem volna fölkelni, hogy megnézzem, de tagjaim
sulyosak voltak, mint az ólom és az akaratom is tehetlenül zsibadt volt.
Hát csak feküdtem és türtem tovább. Behunytam a szememet, de a
szemhéjamon keresztül is láttam. Csodálatos, hogy az ember álmában, mire
nem képes és mily nagyszerüen képzelődik. A köd mind sürübb és sürübb
lett és most már azt is tudtam, hogy hogyan jött be. Mert jól láttam,
mintha füst vagy forró viznek a párája volna, nem az ablakon, de a
csukott ajtó eresztékein keresztül a szobába tódulni. Folyton
sürüsödött, mig végre mintegy álló felhő oszlopba verődött őssze, a
melynek a tetején keresztül a gázlámpát mintegy vörös szemet láttam
pislogni.
Minden forogni látszott velem, a felhőoszloppal együtt, a mely a szoba
közepén forgott, mig a tetején pislogó gáz ketté nem oszlott és két
vörös szem képében rám nem szegződött a ködön keresztül, épp mint a Lucy
által egy pillanatnyi önkivületében emlitett két vörös szem, midőn egy
izben a lemenő nap fénye a temető templomának ablakaiból verődött
vissza. Ekkor rémülettel eszméltem arra, hogy épp igy látta Jonathán is
azokat a rettenetes asszonyokat, a holdfényben gomolygó, ködből élő
testté válni. És azt hiszem, hogy álmomban el kellett ájulnom az
irtózattól, mert ezentul minden sötétségbe merült körülöttem. Képzeletem
végső őntudatos erőlködése elájulásom pillanatában, még egy
kisértetiesen fehér arcot mutatott, mely a ködből kiválva, felém hajolt.
Őrizkednem kell az ilyen borzalmas álmoktól, mert az embernek az esze is
megbomolhat tőlük. Megkérném Van Helsinget vagy Seward doktort, hogy
adjanak valami altatót, de félek, hogy nyugtalankodni találnának
miattam. Az éjjel iparkodni fogok jól aludni, ha nem sikerül, holnap egy
adag chlorált kérek tőlük, hisz egyszer csak nem árt és legalább jól
elalszom tőle. Az elmult éjszaka jobban kifárasztott, mint ha egyáltalán
nem aludtam volna.
_Okt. 2._
_10 óra este._ A mult éjjel aludtam, de nem álmodtam, jól kellett
aludnom, mert Jonathán lefekvése sem ébresztett föl, de az álom egy
csöppet sem üditett, mert ma rettenetesen gyöngének és kedvetlennek
éreztem magamat. Az egész napot olvasva vagy szunnyadozva töltöttem,
délután Renfield ur kéretett, hogy nem látogatnám-e meg. Szegény ember
nagyon gyöngéd volt és a mikor eljöttem tőle, megcsókolta a kezemet és
azt mondta, hogy Isten áldjon meg. Modora valahogy nagyon meginditott és
folyton sirnom kell, ha rágondolok. Ez egy ujabb gyöngeség, a melyet
igyekeznem kell leküzdeni. Jonathán kétségbeesnék, ha tudná, hogy annyit
sirdogálok. Ő és a többiek csak ebédre jöttek haza, mind kifáradtan. Én
megtettem, a mit csak tehettem a fölviditásukra és ez magamnak is jól
esett, mert egészen elfelejtettem, hogy milyen gyönge vagyok. Ebéd után
engem aludni küldtek, ők pedig a füstölőbe mentek szivarozás ürügye
alatt, de én jól tudom, hogy a nap eseményeit akarták megbeszélni.
Jonathán modorából láttam, hogy fontos közleni valója van. Én nem voltam
olyan álmos, mint a milyen szerettem volna lenni, hát mégis megkértem
Seward drtort, hogy adjon valami kis altatót, mert nem tudok jól aludni.
Ő nagyon szivesen készitett valami kis orvosságot, mit megitatott velem,
mondván, hogy nem fog megártani, mert igen gyöngére készitettem. Én
megittam és most várom az álmot, mely lassan közeledik. Reméllem, hogy
nem tettem rosszul, mert most, hogy az álmosság kezd meglepni, egy ujabb
félelmem támad. Hátha nem helyesen tettem, hogy megfosztottam magamat a
fölébredés lehetőségétől, hátha majd szeretnék fölébredni és nem tudok,
de itt az álom. Jó éjt!