_Seward doktor naplója._
_Szept. 30._
Öt órakor értem haza és ugy találtam, hogy Godalming és Morris nemcsak,
hogy megérkeztek, de már át is tanulmányozták a különböző jegyzeteket és
naplókat, a melyeket Harker és az ő csodálatra méltó felesége rendbe
szedtek a számukra. Harker még nem tért vissza a fuvarosoknál tett
látogatásából, a kik annak idején a faládákat szállitották el innen a
szomszédból. Harkerné látott el bennünket teával és én őszintén
mondhatom, hogy a mióta csak benne élek, ez a régi ház először tette rám
az otthon benyomását. Mikor megteáztunk, Harkerné igy szólott:
– Seward doktor szabad-e egy szivességre kérnem? Nagyon szeretném a
betegét Renfild urat látni. Engedje meg, hogy láthassam. Rendkivül
érdekelt, a mit ön a naplójában elbeszél róla. Oly kedvesen kért, hogy
nem birtam visszautasitani, de meg nem is volt komoly okom a
visszautasitásra, hát magammal vittem. A beteg szobájába lépve,
megmondtam neki, hogy egy hölgy kivánja meglátogatni, mire ő egyszerüen
azt kérdezte: Miért?
– Az intézetet járja végig és mindenkit látni óhajt benne, – feleltem
én. – Oh hát csak jöjjön, – mondta ő, nem bánom, ha jön is, csak egy
kicsit várjon, még rendbe szedem a szobát. – A rendbeszedés müveletét
különös módon kezdte. Egyszerüen bekapta és lenyelte az összes legyeket
és pókokat a skatulyáiból, mielőtt megakadályozhattam volna. Mikor
elvégezte utálatos müveletét, egész jókedvüen mondta: No hát hadd jöjjön
be az a hölgy – és ágya szélére ült, lehajtott fejjel, de a szempilláját
ugy huzta össze, hogy jól láthassa, a mint bejön. Egy pillanatig azt
hittem, hogy rosszban töri a fejét; nagyon jól emlékeztem, hogy mily
csöndesen viselkedett közvetetlen az előtt, hogy engem a tulajdon
szobámban megtámadott és ugy álltam, hogy azonnal torkon ragadhassam, ha
Harkernéra akarná magát vetni. Ő könnyed gráciával lépett a szobába,
mosolyogva ment a beteghez és kezet nyujtott neki.
– Jó estét Renfield ur, – szólott hozzá. – Látja, hogy ismerem, mert
Seward doktor beszélt nekem önről. – A beteg nem felelt neki rögtön, de
összeráncolt homlokkal mustrálta egy ideig. Ridegsége lassan-lassan
ámulattá, aztán tünődésre változott, mig egyszer csak legnagyobb
meglepetésemre igy szólott:
– Kegyed nem az a lány, a kit a doktor feleségül szeretett volna venni,
ugye nem? De hisz ön nem is lehetne, mert hisz tudja, hogy az meghalt. –
Harkerné szeliden mosolygott, a mint felelt:
– Oh nem! Nekem már van férjem, a kihez már hozzámentem, mielőtt Seward
doktort még ismertem volna, vagy ő engem. Én Harkerné vagyok.
– Hát akkor mit keres itt?
– A férjem és én látogatóban vagyunk Seward doktornál.
– Bizony pedig jobb volna, ha nem maradna itten.
– Miért ne maradnék? – Én azt gondoltam, hogy Harkernének épp oly
kevéssé tetszik az ilyen diskurzus, mint nekem, közbe szóltam:
– Honnan tudta ön, hogy egyáltalán el szerettem volna venni valakit? – A
felelete alaposan megvető volt, szemét beszéd közben egy pillanatra rám
forditotta, de azonnal ismét vissza Harkernéra.
– Milyen szamár egy kérdés!
– Nem látom be, hogy miért volna Renfield ur! vetette ellen Harkerné,
azonnal pártomra állva. Renfield épp oly udvariasan és tiszteletteljesen
felelt neki, mint a mily tiszteletlenül nekem felelt volt:
– Kegyed természetesen meg fogja érteni Harkerné asszonyom, hogy a mikor
egy embert annyira szeretnek és tisztelnek, mint a mi házi gazdánkat,
akkor minden, a mi őt illeti, rendkivül érdekel bennünket. Seward
doktort nemcsak a barátai és háza népe, de még a betegei is szeretik.
Egy ideig mindenféléről beszélgettünk, Renfield a legnagyobb
meglepetésemre ugy viselkedett és beszélt, mint egy tökéletes gentleman.
Vajjon Harkerné jelenléte volt-e rá ily csodálatos hatással? Vendégem
látva, hogy betegem egészen józanul beszél és viselkedik, megkisérlette,
kedvenc témájára, az elmebajokra terelni a beszélgetést. Ujabb
meglepetésemre Renfield a tökéletes józanság részrehajlatlanságával
szólt a tárgyhoz, sőt bizonyos dolgok fölemlitésénél, saját magát hozta
föl példaképpen, mondván:
– Lássa például, én magam is azok közül való vagyok, a kiknek különös
rögeszméjük van. Igazán nem is csodálom, hogy barátaim megdöbbentek és
mindenáron azon voltak, hogy orvosi felügyelet alá helyezzenek. Én azt
képzeltem, hogy az élet egy határozott és örökké tartó valóság s hogy
élő lények fölemésztésével, akármilyen silányak legyenek is azok a
természet rendjében, az ember a végtelenségig megnyujthatná az életét.
Egy időben olyan erős volt bennem a hit, hogy még emberi élet ellen is
törtem. Az itt jelenlevő orvos is bizonyithatja kegyednek, hogy a magam
életerejét fölujitsam, az ő életének a magam testével való egyesitése
által, a mit a vére fölszivása által véltem elérhetni, természetesen a
szentirás ama szavaira támaszkodva, hogy _A vér, az élet_.
Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy ugyanezt az embert láttam
ezelőtt alig öt perccel a legyeit és pókjait fölfalni. Az órámra nézve
láttam, hogy itt az ideje, hogy a vasutra menjek Van Helsing elé, hát
figyelmeztettem Harkernét, hogy menjünk. Ő azonnal fölkelt, az ő kedves
modorában mondva Renfieldnek: – Isten önnel és remélem, hogy még sokszor
fogom önt, de önre nézve kellemesebb körülmények közt látni; a mire
bámulatomra Renfield igy felelt:
– Isten áldja drágám! Kérni fogom Istent, hogy soha se lássam többé a
maga édes arcát. Áldja és tartsa meg az Ur!
A mikor Van Helsing elé mentem, a fiukat otthon hagytam. Szegény Artur
nyugodtabbnak látszott, mint Lucy megbetegedése óta bármikor, és Morris
is jobban hasonlit a régi csapongó, jókedvü fiuhoz, a ki volt, mint
eddigelé.
Van Helsing fiatalos friseséggel ugrott le a kocsiról. A mint meglátott,
felém rohant kérdezve:
– Ah! barátom John! és hogy vannak mind? Jól? Ugy! Sok dolgom volt, mert
most itt akarok maradni, ha kell. Minden dolgomat elintéztem és sok
mondani valóm van. Madame Minna magánál van? Igen? És az ő derék ura? És
Artur és barátom Morris Quincey? mind magánál vannak? Jól van!
A mig hazahajtattunk, elmondtam neki a történteket és hogy még az én
naplómnak is hasznát vettük Harkerné ötlete folytán; mire a professzor
félbeszakitott, mondván:
– Ah, az a csodálatos Madame Minna! Egy okos férfi veleje és egy jó
asszony szive vannak meg benne. Barátom John, eddig a szerencse
segitségünkre küldte ezt az asszonyt; de ezentul nem szabad neki ebbe a
borzalmas dologba elegyedni. Nem szabad őt ilyen nagy veszedelemnek
kitenni. Mi férfiak el vagyunk szánva – sőt esküvel fogadtuk, hogy
elpusztitjuk ezt a szörnyeteget; de ebben asszonynak nem lehet része.
Még ha el nem pusztulna is, a sok mindenféle előre nem látható borzalom
olyan hatással lenne ra, hogy jövőben sinylené meg; – nappal idegeivel,
éjjel pedig álmaiban gyötrődnék.
Aztán meg fiatal asszony is, nem régen van férjnél; lehetnek más okok is
a kiméletre – ha nem is most, de a jövőben. Ön azt mondja, hogy ő
mindent lemásolt, akkor tanácskozhatik velünk, de holnap bucsut kell
mondania ennek a dolognak és mi magunk indulunk. – Én teljesen osztottam
öreg tanárom nézetét és aztán elmondtam neki, hogy távollétében
fölfedeztük, hogy a Drakula gróf által megvett ház az enyémnek a
tőszomszédságában van. Ő is elámult. Oh, ha ezt hamarább tudhattuk
volna! – kiáltotta, akkor talán idején elpusztithattuk volna, hogy Lucyt
megmentsük. De hát erre most már nem jó gondolni, hanem folytatni kell
megkezdett feladatunkat. – Ezzel elhallgatott és nem is szólt többet,
mig haza nem értünk. Mielőtt az ebédhez készültünk volna, igy szólt
Harkernéhoz:
– Azt hallom Madame Minne John barátomtól, hogy kegyed és kedves férje
mindent rendbe szedtek, a mi a jelen pillanatig történt.
– Nem a jelen pillanatig professzor ur, csak a ma reggelig történteket,
– felelte Harkerné rögtön.
– És miért nem a jelen pillanatig? Láttuk, hogy eddig is milyen jó
hasznát vettük pontos jegyzeteinknek. Miért ne folytatnók a dolgot?
Harkerné erre pirulva vett ki zsebéből egy papirlapot mondván:
– Van Helsing doktor, nem olvasná el ön azt és mondaná meg nekem, hogy
ezt is a többihez irjam-e? Nekem is ugy tetszett, hogy mostanában jó
lesz mindent följegyezni, ha még oly jelentéktelennek látszik is; de
ebben igen kevés foglaltatik és ez is inkább csak személyes ügy. Hozzá
irjam-e mégis?
– A professzor komolyan végig olvasta, aztán visszaadta mondván:
– Nem föltétlenül szükséges, hogy leirja; de azért kérem, hogy tegye
meg. Ettől a férje csak annál jobban fogja szeretni és mi a barátai
annál jobban tisztelni – és szeretni is. – Harkerné ismét pirulva vette
vissza a lapot.
És igy, egészen a jelen óráig minden följegyzésünk tökéletes sorrendben
van összeállitva. A professzor a másolatok egyik példányát magával vitte
ebéd után, hogy áttanalmányozza, mielőtt tanácsra gyülnének össze kilenc
órakor. Mi többiek már mind elolvastunk mindent, ugy, hogy pontos
tudomással birunk a történtekről és megállapithatjuk csata tervünket
azzal a rémes és titokzatos ellenséggel szemben.
_Harkerné Minna naplója._
_Szeptember 30._
Midőn két órával az ebéd után, a melyet hat órakor tálaltak, Seward
doktor dolgozó szobájában találkoztunk, Van Helsing professzor Seward
doktor intésére elfoglalta az asztalfőt. Engem maga mellé ültetett
jobbra és fölszólitott, hogy titkárja gyanánt vezessem a tanácskozás
jegyzőkönyvét. Jonathán mellettem foglalt helyet. Szemközt velünk ültek
lord Godalming, Seward doktor és Morrisz ur. Van Helsing igy szólott:
– Fölteszem, hogy valamennyien ismerjük a tényeket, a melyek ez
iratokban föl vannak sorolva. Mi mind igenlően bólintottunk, mire ő
folytatta:
– Akkor hát helyén valónak látom, hogy egyetmást mondjak önöknek annak
az ellenségnek minémüségéről, a ki ellen indulni akarunk. Azután jobban
meg tudjuk hányni-vetni, hogy minő rendszabályokhoz folyamodjunk a
megejtésére.
– Vannak olyan lények, a melyeket „Vampir“ elnevezés alatt ismerünk,
néhányan közülünk bizonyithatják, hogy vannak. De ha még a magunk
szerencsétlen tapasztalása nem bizonyitaná is, a mult idők tanitásai
elég világosan bizonyitják azoknak, a kik józan elmével gondolkoznak.
Megvallom, hogy eleinte magam is skeptikus voltam. Nem akartam hinni
mindaddig, a mig a tények igy nem dörögtek fülembe: „Nézd! Nézd!
Bizonyitom! Bizonyitom!“ Fájdalom! ha mindjárt tudtam volna, a mit most
tudok – ha csak rögtön kitaláltam volna – egy drága életet sikerült
volna megtartanunk azoknak, a kik annyira szerették. De ennek vége már,
most dolgoznunk kell, hogy mások ne pusztuljanak el, a kiket még
megmenthetünk. A vampir nem hal meg, mint a méh, ha kiadta fulánkját. Ő
csak annál erősebb lesz és ennélfogva még több hatalmat nyer a rosszra.
Ez a vampir, a mely köztünk jár, egymaga oly erős, mint husz férfi
együttvéve, ravaszabb a halandóknál, mert ravaszsága századokon
keresztül gyarapodott, a bübájosság mesterségével bir a halottak által,
a kiket megközelithet és a kikkel rendelkezik, ő valóságos démon,
szivtelen és brutálisan erőszakos. Bizonyos korlátokon belül tetszése
szerint jelenhetik meg, a hol és a mikor akar, de csak bizonyos
formákban a miket fölölthet; bizonyos körülmények között még az
elemeknek is parancsolhat; a vihar, a köd és a dörgés rendelkezésére
állnak. Parancsának engedelmeskedik még az alsóbb rendü állatok serege:
a patkány, a bagoly és a denevér, a moly, a róka és a farkas; tetszése
szerint növekedhetik és válik ismét parányivá és néha teljesen el tud
tünni szem elől. Hogyan fogjunk tehát az elpusztitásához? Barátaim, ez
nagy, ez rettenetes föladat, a melyre vállalkoztunk és lehetnek olyan
következményei, a melyektől a legbátrabb is megborzad. Mert, ha mi
veszitünk ebben a küzdelemben, akkor ő természetesen nyer s akkor mi
lesz velünk? Az élet az semmi, azzal én nem törődöm. De vesztesnek lenni
ebben nemcsak élet-halál kérdése, ez annyit tesz, hogy olyanokká
leszünk, mint ő; hogy ezentul mi is a sötétség rémei közé tartozunk,
mint ő, undok lényekké leszünk sziv és lelkiismeret nélkül, azoknak a
testén és lelkén élősködve, a kiket legjobban szerettünk. De
kötelességünk a harc és szabad-e megtántorodnunk? Magamra azt mondom,
hogy nem; de én öreg vagyok és az élet napsugarával, szépségével;
madárdallal, virággal és szerelemmel tele élet mögöttem van. Ti többiek
fiatalok vagytok. A ki közületek ért is szomoru napokat, még előtte
annak is az élet minden szépségével. Mit szóltok ti?
Midőn Van Helsing elhallgatott, férjem szemembe nézett és én az övébe;
köztünk nem volt szükség a szóra.
– Én felelek Minnáért és magamról – mondta.
– Számitson rám professzor – szólt Morris röviden, mint rendesen.
– Én is önnel tartok – mondta lord Godalming – ha másért nem, hát Lucy
emlékezeteért.
Seward dr. csak bólintott. A professzor erre fölállott és az asztalra
térve a kis aranyfeszületet, kinyujtotta mind a két kezét. Én megfogtam
a jobb, lord Godalming a bal kezét; Jonathán fogta az én jobb kezemet,
bal kezével és a másikkal átnyult Morris urhoz. Igy kört képezve tettünk
fogadást. Az én szivem remegett, de azért eszembe sem jutott
visszalépni. Ismét helyet foglaltunk és Van Helsing folytatta a szót:
– Most már tudják, hogy mi ellen kell küzdenünk; de tudják meg azt is,
hogy mi sem vagyunk erő és hatalom nélkül. Nekünk vannak tudományos
eszkőzeink; megvan a gondolat és cselekvés szabadsága és a nap és éj
órái fölött egyaránt rendelkezhetünk. A mi hatalmunkat, a mennyire
terjed, semmi sem korlátozza és mi szabadon használhatjuk.
Még csak azt engedjék fölsorolnom a mit a vampirról általánosságban és
erről a mi ellenségünkről különösen megtudni sikerült. Az egészben alig
támaszkodhatunk egyébre a hagyományoknál és babonás hiedelemnél. És
mégis be kell érnünk ennyivel. Hisz mindenki csak ezeknek a nyomán tud
valamit a vampirokról – sajnos hogy nekünk bizonyitékaink is vannak!
Csak egy évvel is ezelőtt, melyikünk hitt volna ennek a lehetőségében a
mi skeptikus, tudományos, kézzelfogható tényekre támaszkodó
tizenkilencedik századunkban? Hisz még ekkor is kételkedtünk létezésében
a mikor bizonyitékaink voltak róla. Pedig a vampir létezését hitték
mindenütt a hol emberek laktak. A régi görögöknél, a régi rómaiknál,
Germániában mindenütt ugy Frankhon, India és Kinában. A vampir ezek
szerint tovább él és nem pusztul el az idők mulásától; él tovább, de
csak ugy, hogy élők vérével táplálkozhatik. Sőt mi magunk tapasztaltuk,
hogy még meg is fiatalodik. De nem élhet meg, ha az ő rendes
táplálékához nem jut, mert nem ehetik, mint más élő lény. Hisz még
Jonathán barátunk, a ki hetekig élt vele, sem látta őt soha sem enni,
soha! Nem vet árnyékot; a tükörben nincsen képmása, mint azt ismét
Jonathán barátunk észlelte. Sok ember erejét egyesiti magában, azt is
tapasztalta John barátunk. Aztán át tud változni Farkasnak, a mint az a
hajónak Whitby-be érkezése alkalmával kitünt, a mikor széttépett egy
kutyát; lehet denevér, a milyennek madame Minna látta Whitbyben Lucy
ablakának párkányán és John barátunk látta elröpülni a szomszédos
elhagyott házból és Morris barátunk ismét Lucy ablakán. Ködbe
burkolózhatik, a melyet maga támaszt – ezt a hajó derék kapitánya nyomán
tudjuk. A hold sugarain szállhat tovább parányi porszemekben, mint a
Jonathán által látott nővérek Drakula várában. Oly légiessé válhatik,
hogy, a mint a saját szemünkkel láttuk, Lucy kisasszonyt a sirboltnál,
az ajtónak egy hajszálnyi nyilásán keresztül el tud tünni. Ha egyszer
megtalálta az utját, ki tud jönni mindenünnen és be tud jutni mindenüvé,
még az ólommal forrasztott koporsóba is. Lát a sötétben is, a mi nem
csekély hatalom a földön, a melynek egyik fele mindig sötétben van. Ah,
de figyeljenek tovább. Noha mindezekre képes, ezért még sem szabad. Nem,
ő jobban le van kötve, mint a gályarab vagy a cellába zárt őrült ember.
Nem mehet, a hova kedve tartja, ö, a ki a természeten kivül áll, mégis
kénytelen a természet némely törvényének engedelmeskedni, – hogy miért,
azt nem tudni. Nem juthat be sehova sem előszörre, ha csak a házbeliek
közül valaki be nem hivja, noha azután szabadon jöhet-mehet. Hatalma,
mint minden gonoszé, a nap keltével megszünik. Csak bizonyos időben
élvez, de csak korlátolt szabadságot. Ha nincsen azon a helyen, a
melyhez kötve van, csak délben, vagy pontosan napkeltekor és
napszálltával tud elváltozni. Ezeket tartja róla a hagyomány és
naplójegyzeteink is e mellett bizonyitanak. Azért, ha bizonyos korlátok
közt tetszése szerint tehet is, a mikor megvan neki a maga pihenő
földje, a maga koporsója, a maga pokoli otthona és a saját külön
szenteletlen területe, a melyen támadhat, mint például az öngyilkos
sirja Whitbyben, máskor meg csak a maga idejében tud elváltozni. Aztán
vannak dolgok, a melyek annyira bántják, hogy minden hatalmát veszti,
mint például a foghagyma; a mi pedig a szentelt dolgokat illeti, mint
például az ilyen szimbolumot, mint a feszület, ezek előtt megsemmisül.
Van még valami, a mit föl kell emlitenem, ha esetleg rászorulnánk. A
koporsójára tett vadrózsaág megakadályozza kijövetelét; a koporsójába
lőtt megszentelt golyó megöli és igazán halottá teszi; a mi a szivén
keresztül vert karót illeti, annak a hasznáról magunk is meggyőződtünk,
valamint a fenséges nyugalomról, a mely a fej elválasztását a törzstől
követi.
Ezek szerint ha megtaláljuk annak a szörnyetegnek a buvó helyét, a
koporsójába szorithatjuk és megsemmisithetjük őt, ha élünk azzal, a mit
tudunk. De ő nagyon ravasz. Megkértem egy tudós barátomat, a budapesti
egyetem tanárát, hogy tudassa velem Drakula gróf történetét. Azokból, a
miket törtörténeti források után közölt velem, csak ez lehetett a hires
Drakula vajda, a ki a törökök ellen vivott harcaival szerezte dicsőséges
nevét. Ha ez ugy van, akker ő nem közönséges ember; mert akkor is és még
századokkal azután, mint a legeszesebb és legravaszabb, valamint a
legvitézebb fiát emlegették hazájának. Az a hatalmas elme és vasakarat a
sirjába szállt vele és azzal küzd most mi ellenünk. Ugyan ettől a nagy
Drakulától származott egy sereg nagy ember és jó asszony és az ő sirjuk
szentelt földje nyujt ennek az undok rémnek pihenő helyet. Mert a
legkülönösebb az egész dologban, hogy ez a gonosz rém csak szentelt
földben bir megpihenni.
Mig Van Helsing beszélt, Morris ur tekintete merően az ablakra
szegződött és most fölkel és csöndesen elhagyta a szobát. Egy kis
szünettel a professzor folytatta beszédét:
– És most el kell határoznunk, hogy mit tegyünk. Jonathán utánajárásából
megtudtuk, hogy Whitbyből mind az ötven láda földet ideszállitották
Carfaxba; azt is tudjuk, hogy nehányat a ládákból elszállitottak azóta
innen. Azt hiszem, hogy első dolgunknak kell lenni meggyőződni róla,
hogy a többi, a mit akkor el nem vittek, itt van-e még a szomszéd
házban, vagy azóta elszállitották-e azokat is. Ha igen, utána kell
járnunk, hogy hova.
Itt ijesztő módon szakitottak bennünket félbe. A ház előtt pisztoly
lövés durrant; az ablaküveget szétszórta a golyó, a mely a szemközt levő
fal fölső párkányába furódott. Én elég gyáván fölsikoltottam. Az urak
mind fölugrottak; lord Godalming az ablakhoz rohant és fölrántotta a
függönyt. Ekkor Morris ur hangját hallottuk.
– Sajnálom! Félek, hogy megijesztettelek benneteket. Jövök és megmondom
az okát. Egy pillanattal későbben a szobába lépett, mondván:
– Bocsánatot kérek szamárságomért Harkerén asszonyom. Attól tartok, hogy
borzasztóan megijesztettem kegyedet. A dolog ugy esett, hogy a mig a
professzor beszélt, egy óriási denevér telepedett az ablak párkányára.
Én ugy meggyülöltem az utóbbi események óta ezeket az undok állatokat,
hogy kimentem lelőni ezt is, mint a hogy már számtalant lelőttem azóta
esténkint, a miért Artur nem egyszer ki is nevetett.
– Eltalálta? – kérdezte Van Helsing.
– Nem tudom; aligha, mert mintha az erdő felé láttam volna repülni.
Ezzel ismét elfoglalta helyét és a professzor folytatta beszédét.
– Föl kell kutatnunk az összes ládákat: és ha készen vagyunk, vagy el
kell fognunk, vagy megölnünk azt a szörnyeteget a buvóhelyén, vagy
pedig, hogy ugy mondjam, sterilizálni kell a földet, hogy ne nyujtson
neki többé menedéket. Igy aztán talán végre rá akadunk valahol emberi
formájában a déli óra és napszállta közt és megtámadhatjuk olyankor, a
mikor leggyöngébb.
– És most Madame Minna ez éjszaka az utolsó, a mit velünk tart. Kegyed
sokkal drágább nekünk, hogysem igy kockáztassuk. Ha ma éjjel megváltunk,
kegyednek többé nem szabad kérdezősködni. Majd meg mondunk mindent a
maga idején. Mi férfiak vagyunk és edzettek; hegyed pedig a mi
csillagunk és reményünk és mi sokkal szabadabban fogunk mozogni, ha
kegyed is nem forog veszedelemben.
A férfiak erre mind, még Jonathán is, mintha megkönnyebbültek volna.
Nekem ugyan keserüen esett, de mit tehettem volna, láttam hogy el vannak
szánva, hát hallgattam és ezzel elfogadtam lovagias gondoskodásukat
rólam.
Morris ur vette át a szót.
– Minthogy nincsen vesztegetni való időnk, azt tartom, hogy legjobb
lesz, ha most mindjárt átlátogatunk a szomszéd házba. Az idő neki nagyon
becses és gyors közbelépésünk esetleg egy ujabb áldozatot ment meg.
Megvallom, hogy a szivem elalélt, mikor a cselekvés idejét ily közelnek
láttam, de nem mertem szólni, mert nem akartam őket föladatukban
megakadályozni. Most átmentek Carfaxba, hogy először ezt az elhagyott
régi házat vizsgálják át.
Mint afféle férfiak, persze azzal hagytak itt, hogy feküdjem le és
aludjam; mintha asszony alhatna, a mikor azok, a kiket szeret,
veszedelemben vannak! Le fogok feküdni és ugy fogok tenni, mintha
aludnám, nehogy Jonathán visszatérve még miattam is aggódjék.
_Seward doktor naplója._
_Október 1. hajnali 4 óra._ – Épp a mikor el akartuk hagyni a házat,
sürgős izenetet hoztak Renfieldtől, hogy nem mennék-e le azonnal hozzá,
mert igen fontos mondani valója lenne. Én azt mondtam az izenethozónak,
hogy korán reggel meg fogom hallgatni Renfield ur kivánságát; de ebben a
pillanatban mással vagyok elfoglalva. Az ápoló erre még hozzátette:
– Ő nagyon sürgősnek találja a maga dolgát uram. Még soha sem láttam őt
ilyen erőszakosnak. Attól tartok, ha nem jön le hozzá hamarosan, hát
ismét kitör rajta a dühöngés. – Tudtam, hogy emberem ilyet nem mondana
komoly ok nélkül, hát azt feleltem neki: – Jól van, hát megyek azonnal;
és kértem a többieket, hogy várjanak egy kissé, mert meg kell előbb
néznem a betegemet.
– Vigyen engem is magával, barátom John – szólt a professzor. A beteg
naplójában nagyon érdekelt és mintha itt-ott a mi dolgunkkal is
összefüggésben állana. Nagyon szeretném őt látni, kivált kissé izgatott
állapotában.
– Nem mehetnék-e én is velők? – kérdezte lord Godalming.
– Meg én is? mondta Morrisz. Én bicentettem, és mind együtt mentünk le a
lépcsőn.
Meglehetősen izgatott állapotban találtuk a beteget, de sokkal
józanabbnak beszédében és modorában egyaránt, mint ezelőtt bármikor.
Mi mind a négyen egyszerre léptünk a szobájába, de a többiek eleinte nem
szólottak. A beteg kivánsága ez volt, hogy rögtönösen bocsássam őt el az
intézetből és küldjem haza. Kérése támogatására fölhozta, hogy ő
teljesen meg van gyógyulva és tökéletesen józan eszü. – A barátaihoz
folyamodom – mondta többek közt – talán ők nem vetnék meg, hogy
itéljenek fölöttem. Különben kérem még be sem mutatott nekik. Én annyira
el voltam ámulva, hogy annak a furcsasága, hogy egy őrültet forma
szerint bemutassak, nem is ötlött az eszembe. Különben is betegem modora
oly uri és méltóságteljes volt, hogy egy percig sem haboztam a
bemutatással. Lord Godalming; Van Helsing profeszor; Morrisz ur Texasból
– Renfield ur. Ő mindenkivel sorban kezet szoritott, mondván:
– Lord Godalming volt szerencsém az édes atyját ismerhetni; sajnálattal
látom abból, hogy ön a cimét viseli, hogy ő már nincs többé. Morrisz ur,
ön büszke lehet nagy és szabad hazájára. Mivel fejezhetné ki az ember
méltón az örömét, mikor Van Helsinggel foghat kezet? Uram, még
bocsánatot sem kérek öntől, hogy neve elől minden cimezést elhagyok. A
ki egész forradalmat csinál fölfedezéseivel a tudomány terén, az nem
szorult konvencionális cimezgetésre. Önöket uraim, a kik nemzetiségük,
születésük vagy természeti adományaik által arra hivatottak, hogy tért
foglaljanak a haladó világban, önöket hivom föl bizonyság tételre, hogy
vagyok oly józan eszü, mint az embereknek, a kik teljes szabadságukat
élvezik, a legnagyobb része. És én meg vagyok róla győződve, hogy ön
Seward doktor morális kötelességének fogja tartani, hogy ugy bánjék
velem, mint ezt kivételes körülményeim megkövetelik.
– Azt hiszem, hogy valamennyien meg voltunk hökkenve. A mi engem illet,
én meg voltam róla győződve – noha alaposan ismertem betegem jellemét és
történetét – hogy helyrejött az esze. Alig állhattam meg, hogy azt ne
mondjam neki, hogy teljesen meg vagyok elégedve elmebeli állapotával és
hogy reggel hozzá fogok látni az elbocsátásához szükséges
formalitásokhoz. De mégis jobbnak gondoltam várni, mielőtt ilyen fontos
kijelentést tennék, mert régtől fogva tudom, hogy mily hirtelen
elváltozásoknak van alávetve épp ez a betegem. Igy hát csak
általánosságban jegyeztem meg, hogy nagyon meg vagyok a Javulásával
elégedve, hogy majd reggel alaposabban megbeszéljük a dolgot és hogy
akkor majd meglátom, mit tehetnék kivánsága teljesitésére. De ezzel ő
egyáltalán nem látszott megelégedni, mert gyorsan mondta:
– Attól félek Seward doktor, hogy ön nem jól értette meg kivánságomat.
Én azonnal el szeretnék menni – most – ebben az órában – ebben a
pillanatban, ha lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen kitünő
és tapasztalt gyakorló orvos elé, mint a milyen Seward doktor, csak elő
kell terjeszteni egy ilyen egyszerü, de mégis nagy horderejü kérést,
hogy az biztosan teljesittessék. – Élesen nézett a szemem közé és
tagadást olvasva ki arcomból, a többiekhez fordult és azokat vette
szemügyre. Nem találkozva a kellő méltánylással, folytatta:
– Lehetséges-e, hogy tévedtem volna föltevésemben:
– Ugy van, tévedt, – feleltem neki nyiltan, de egyuttal éreztem, hogy
kegyetlenül. Erre jókora szünet következett, aztán busan kezdte ismét:
– Akkor hát más alapokra kell a kérelmemet fektetnem. Engedje, hogy ezt
az engedményt jó tétemény vagy kegy gyanánt kérjem, a hogy ön akarja. Én
hajlandó vagyok a legalázatosabb könyörgésre, nem személyes okoknál
fogva, de a mások jóvoltáért. Nem áll szabadságomban önnel okaimat
megismertetni; de higyje el, biztositom róla, hogy jó okaim vannak,
alaposak és önzetlenek és a legnemesebb kötelességérzésből fakadók.
Uram, ha a szivembe láthatna, hát tudom, hogy teljesen méltányolná ez
érzést, a mely lelkesit. Sőt többet mondok, akkor ön tudná, hogy legjobb
és legigazabb barátai közé számithatna. – Ismét merően nézett ránk. Van
Helsing élesen figyelte őt, bozontos szemöldeit erősen összehuzva szurós
szemei fölött. Renfildhez olyan hangon szólt, a mely akkor nem lepett
meg, csak később, mikor rágondoltam, olyan hangon, mintha magával
teljesen egyenrangu épp elméjü emberrel beszélne:
– Nem mondhatná meg nyiltan az igazi okát annak, hogy miért kiván még ez
éjjel szabadulni! Én magamra vállalom, ha okai engem, a ki teljesen
idegen és elfogulatlan vagyok, meggyőznek, rá veszem doktor Sewardot,
hogy a saját felelősségére teljesitse az ön kérelmét. Renfield szomoruan
és nagyon leverten rázta a fejét. A professzor folytatta:
– Gondolja meg uram jól, ön olyan jogokat követel, a melyeket csak a
teljesen józan elméjüek élvezhetnek. Ön, kinek a meggyógyulásában
kételkednünk kell, mert hisz orvosi fölügyelet alatt áll még. Ha ön nem
támogat bennünket abban, hogy önnel szemben a leghelyesebb eljárást
kövessük, hogyan kivánhatja tőlünk, hogy eleget tehessünk a ránk rótt
kötelességnek? Legyen bölcs és segitsen nekünk. És ha lehet, mi rajta
leszünk, hogy teljesithessük a kivánságát. A beteg még folyton a fejét
rázva mondotta:
– Van Helsing doktor, én nem mondhatok semmit sem. Önnek igaza van és ha
nekem szabad volna szólnom, hát egy percig sem haboznék. De ebben az egy
dologban nem vagyok a magam gazdája. Én csak arra kérhetem önöket, hegy
bizzanak bennem. Ha elutasitanak, a felelősség nem engem terhel. Én azt
gondoltam, hogy ideje lesz véget vetni a jelenetnek, a mely már
komikusan komoly kezdett lenni. Az ajtó felé indulva szóltam:
– Jöjjetek barátaim, lássunk a dolgunkhoz. Jó éjt!
A mint azonban az ajtóhoz értem, a betegem ujabb változáson ment
keresztül. Oly gyorsan rohant felém, hogy egy pillanatig azt hittem,
ismét meg akar támadni. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a
kezét csak azért emelte föl, hogy összekulcsoltan, meghatóan ismételje
kérelmét. A mikor látta, hogy tulságos fölindulása maga is ellene
bizonyit, még izgatottabb lett. Én már máskor is tapasztaltam rajta ezt
a folyton fokozódó izgatottságot, mikor valamit kért és nagyon szerette
volna megkapni, pl. egy izben a macskát és intettem neki, hogy
hasztalanul fárad. El voltam rá készülve, hogy kérése megtagadásába
ugyanazzal a mogorva megnyugvással fog beletörődni, mint rendesen
szokott. De föltevésem nem bizonyult igaznak. Mert mikor látta, hogy
egyáltalán nem vagyok hajlandó a kérését teljesiteni, egészen magánkivül
volt kétségbeesésében. Térdre vetette magát, kezeit tördelve nyujtotta
felém, a köny patakzott végig az arcán, a mint a legmélyebb
fölindulástól remegő hangon rimánkodott.
– Seward drtor mindenre, a mi szent, kérem, könyörgök, ereszszen ki
engem azonnal ebből a házból. Küldjön el engemet innen, a hogyan és a
hova akar. Küldjön velem ápolókat korbácscsal és láncokkal. Huzzanak rám
kényszerzubbonyt; veressen láncra, küldjön börtönbe, csak ereszszen ki
innen, ebből a házból. Ön nem tudja, hogy mit tesz azzal, hogy engem itt
tart. A szivem legmélyéből, egész lelkemből könyörgöm önnek. Ön nem
tudja, hogy kinek árt ezzel és miként, és énnekem, nem szabad szólanom.
Oh jaj nekem! Hogy én nem szólhatok.
De mindenre, a mi önnek szent, a mi önnek kedves, az elveszett
szerelmére, az élő reménységére, a mindenható Istenre kérem, hogy
ereszszen engem ki innen és mentse meg lelkemet a büntől! Hát nem hall-e
engem, ember! Hát nem ért-e engem? Hát soha sem fog már tanulni! Hát nem
tudja, hogy én józan és komoly vagyok most? Nem egy elmebeteg, a kit az
őrület rohama gyötör, hanem egy józan ember, a ki a lelke üdveért
küzködik. Oh, hallgasson meg, hallgasson meg! Ereszszen el! Ereszszen
el! Ereszszen el!
Attól tartottam, hogy mentül tovább engedem beszélni, annál izgatottabb
lesz és végre is dühöngővé válik. Megfogtam hát a két kezét és
fölemeltem.
– Jöjjön, mondtam neki szigoruan. Keljen föl és csillapuljon, elég volt
ebből ennyi. Feküdjék le és viselje magát csöndesebben.
Ő hirtelen elhallgatott és merőn nézett rám néhány pillanatig. Aztán szó
nélkül fölállt és keresztül menve a szobán leült az ágya szélére. Épp
ugy elcsöndesedett, mint rendesen szokott, ha valamely kérését
megtagadtuk.
Midőn utolsónak hagytam el a szobát, betegem nyugodt hangon szólt
utánam:
– Remélem, Seward doktor, hogy annak idején eszébe fog jutni, hogy én
mindent megtettem az éjjel arra nézve, hogy önt elbocsátásom
szükségességéről meggyőzzem.