_Harker Jonathán naplója._
_Október 1. este._ Elhajtattam Walworthba és megtaláltam a keresett
fuvarosok egyikét Smollet Józsefet, ingujjban a teáját egy bögréből
iszogatva. Tisztességes jóravaló embernek, megbizható derék munkásnak
látszott. Mindenre vissza tudott emlékezni, a faládákat illetőleg, és
egy csudálatos szamárfülekkel tele zsebkönyvéből, a melyet valahonnan
előkaparázott, pontosan le tudta diktálni a rendeltetésük helyét. Azt
mondta, hogy hatot szállitott el egyszerre egy fuvarral Carfaxból és
Chicksand-utca 197 szám alá vitte; a másik hatot pedig Jamaica fasorba
vitte Bermondsey külvárosba. Ha a grófnak az volt a szándéka, hogy egész
London területén szórja szét kisérteties pihenőit, ekkor ez a két hely
nyilván csak az első stáció volt, a honnan ismét másokkal odébb
szállittatja őket. Azt kérdeztem még a fuvarostól, hogy meg tudná-e
mondani, hogy több ládát nem-e szállitottak el azóta Carfaxból. Azt
felelte, hogy: „de biz ezelőtt négy nappal a korcsmában hallottam, a
mint egy Bloxam nevü ember beszélte, hogy ritka ronda munkával volt
megbizva egy düledező régi kastélyban, Purfbetben. Már pedig nem sok
olyan ház van azon a tájon, hát lehet, hogy Bloxam Samu is tudna valamit
mondani az urnak.“ – Kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hogy hol
találnám azt az embert és hogy szivesen adnám párját annak az aranynak,
a mivel beszélgetésünket kezdtük, ha annak az embernek pontos cimét meg
tudná nekem szerezni. Emberem egy kortyintással nyelte le teáját és
fölkelve, azt mondta, hogy „rögvest elindulok a keresésére.“ Az ajtóban
azonban megállt és igy szólt:
– De minek tartóztatnám a nagyságos urat olyan sokáig itten. Ki tudja,
mikor találom meg emberünket. De ha egy levélboritékot hagyna itt az
adreszával meg egy levélbélyeggel rajta, ha megtudom, hogy hol
találhatja meg Bloxam Samu pajtást, ozt még ma este postára teszem a
levelet.
Ez okosan volt kifundálva, hát elküldtük az egyik gyerekét egy hatossal,
hogy vegyen rajta levélpapirost és boritékot, az aprópénzen pedig cukrot
magának. A mikor visszajött, ráirtam cimemet a boritékra, bélyeget
tettem rá még egyszer megigértettem magamnak Smollet barátommal, hogy
okvetetlen elküldi, ha megtalálja Bloxam Samu cimét és hazafelé
indultam. Most már nyomon vagyunk. Nagyon fáradt vagyok ma este és
nagyon álmos. Minna mélyen alszik, de nagyon sápadt és a szeme olyan,
mintha sirt volna. Szegény drágám, bizonyosan izgatja, hogy semmit sem
tud és kétszeresen aggódik értem és a többiekért is. De azért nem szabad
ellágyulnom és még csak céloznom sem szabad a dologra. Különben ez nem
is olyan nehéz, mint gondoltam, mert Minna is nagyon zárkózott lett erre
a dologra nézve és nem beszélt a grófról és cselekedeteiről csak
egyetlen egyszer sem, a mióta tudattuk vele határozatunkat.
_Október 2. este._
Egy hosszu, fárasztó és izgató napom volt. Az első póstával reggel
megkaptam a levelem, benne ceruzával, jó nagy öreg betükkel volt irva:
– Bloxam Samu, Bartel-utca 4. Welworth.
Még ágyban kaptam a levelet és fölkeltem, a nélkül, hogy Minnát
fölköltöttem volna. Nagyon kimerültnek, sápadtnak és álmosnak látszott,
szinte betegnek. Föltettem magamban, hogy nem hagyom fölkelni és ha
hazajöttem, intézkedni fogok, hogy visszatérhessen Exeterbe. Jobb lesz
neki otthon rendes napi foglalkozásával szórakozni, mint itt köztünk
lenni, de semmit meg nem tudni. Seward doktorral egy percre találkoztam
és megmondtam neki, hogy hova megyek és hogy azonnal sietek vissza,
mihelyt megtudtam valamit. Welworthba hajtattam és némi kereséssel
ráakadtam a jelzett házra. Ott azt mondták, hogy Bloxem Samu egy
épülőfélben levő gyárnak fuvarosa. Oda is elmentem utána és sok
utánjárással és még több borravalóval végre sikerült őt kihalászni a
munkások tömegéből. Mikor megmagyaráztam neki, hogy szivesen fizetek a
kért fölvilágositásért és mindjárt foglalót is adtam neki, nem kérette
magát, de elmondta, hogy kétszer fordult szekérrel Carfax és egy ház
közt Piccadilly-ben és kilenc nagy ládát fuvarozott az egyik helyről a
másikra – „még pedig fene nehezek voltak.“ Kérdeztem tőle, hogy meg
tudná-e mondani a házszámot Piccadillyben, a mire igy felelt:
– Már én biz a számot elfeledtem uram, de nem messze volt egy nagy fehér
templomtól. A ház maga egy ócska poros fészek, ámbátor nem olyan
rémletes poros, mint az, a honnan azokat a fene nehéz ládákat elhoztam.
– Hogyan jutott be a házakba, ha mind a kettő lakatlan?
– Ott várt rám Carfaxban az az öreg ur, a ki megfogadott a munkára. Ő
maga segitette a ládákat is fölrakni a szekérre. Akármi legyek, ha nem a
legerősebb ember volt, a ki valaha elém került, pedig öreg legény ám
már, fehér bajuszszal, ozt oly vékony dongáju, hogy még tán árnyékot sem
vet az istenadta.
– Hogy megremegett bennem a lélek erre a szóra!
– Hát a Piccadillyi házba hogy jutott be? – kérdeztem tovább.
– Hát oda is ő eresztett be. Előbb kellett neki oda érni, mert a mikor
becsengettem, ő nyitott ajtót és megint maga segitett leszedni és
becipelni a ládákat a csarnokba.
– Mind a kilencet?
– Mind; ötöt hoztam az első, négyet a második fuvarral.
– És a ládákat a csarnokban hagyták?
– Ott a; tágas, nagy csarnok volt és egyéb sem volt benne.
– És kulcsot egyáltalán nem is kapott kézhez?
– Még csak nem is láttam. Az öreg ur nyitotta és csukta az ajtót, a
mikor jöttem-mentem.
– És nem bir a ház számára emlékezni?
– Nem én uram. Hanem azért könnyen megtalálhatja. Nagyon magas, széles
kőpárkánynyal és erkélylyel, rajta meg keskeny magas lépcsővel az ajtaja
előtt. Magam is azt gondoltam, hogy ilyen magyarázat után csak ráakadok
a házra, hát megfizettem barátomnak az értesitéseit és elindultam
Piccadilly felé. Egy ujabb kinos fölfedezés volt, hogy a gróf maga is
képes a ládái elszállitásával foglalkozni. A Piccadilly cirkusznál
elküldtem a kocsimat és gyalog mentem tovább, csakhamar megtalálva a
leirt házat, a gróf legujabb buvó helyét. A ház régóta lakatlannak
látszott, az ablakok szinte meg voltak vakulva a portól, az ablak rámák
és ajtók elfeketedve az időtől, a vasrészekről lekopott a festék. A ház
nemrég még eladó vagy kiadó lehetett, mert az erkélyen látható a
kitépett hirdető cédulának rozoga rámája. Sokért nem adtam volna, ha a
cédulát jó állapotban találom, mert erről esetleg ráakadtam volna a ház
tulajdonosára. Minthogy a ház elején nem tudtam meg semmit sem,
megkerültem, hogy talán ott találok valakit, a ki fölvilágositással
szolgálhatna. A piccadilli házak mögötti térségen élénk volt az élet. Az
ott dolgozó és őgyelgő lovászok közül egy-kettőtől tudakoltam, hogy nem
tudnak-e valamit az üres házról. Az egyik azt mondta, hogy hallotta,
hogy nem rég vették meg, de azt nem tudta megmondani, hogy kicsoda. De
arra még emlékezett, hogy a mikor a hirdető cédula még ép volt, arra
menet akárhányszor, elolvasta rajta, hogy Mitchell és fiai közvetitő cég
kinálja a házat. Hát talán azoknál megtudhatnám, a mire kiváncsi vagyok.
Megköszöntem a szives fölvilágositást és odébb álltam. Már sötétedni
kezdett, hát nem volt vesztegetni való időm. Egy utba eső klubban
megkerestem a Mitchell és fiai cég cimét a cimnaptárban és csakhamar
Sackville utcai irodájukban kopogtattam.
Az uri ember, a ki fogadott, föltünően szives modoru, de a milyen
szives, épp oly zárkózott volt. Mihelyt megmondta, hogy a piccadilli ház
már el van adva, azt gondolta, hogy a dolog ezzel el is van intézve.
Midőn azt kérdeztem tőle, hogy ki vette meg, nagyra nyitott szemmel csak
annyit felelt.
– A ház el van adva, uram!
– Bocsásson meg uram – mondtam én az övéhez hasonló udvariassággal, de
nekem különös okom van megtudni, hogy ki vette meg a házat.
– Én pedig nem mondhatom meg. A Mitchell és fiai cég nem szokta elárulni
a klienseinek az ügyeit.
– Az önök kliensei, uram, boldogok, hogy ilyen biztos kézben vannak
érdekeik. Különben én magam is céhbeli vagyok. Ezzel átadtam neki a
névjegyemet. – Ebben az esetben sem puszta kiváncsiságból tudakozódom,
de lord Godalming megbizásából, a ki tudni szeretne egyet-mást a házról,
a mely nemrégiben az ő tudomása szerint még eladó volt. – Eme szavakra
kissé megenyhült a kollega s igy szólt:
– Igen szivesen kötelezném le önt és kiváltképpen lord Godalmingot,
Harker ur. Ha lesz szives itt hagyni ő lordsága cimét, konzultálni fogom
társamat és ha csak lehet, még az esti postával megadom a kivánt
felvilágositást.
Ezzel be kellett érnem, átadtam tehát dr. Seward lakcimét és ott hagytam
zárkózott kollegámat és siettem haza.
A többieket már mind otthon találtam. Minna bágyadt volt és sápadtnak
látszott, de minden erejével azon iparkodott, hogy frisnek és jókedvünek
lássék. A szivem vérzik, hogy titkolóznom kell előtte és ennélfogva
nyugtalanitanom őt. Hála Istennek, hogy ez az utolsó éjszaka, holnap
rajta leszek, hogy hazaküldjem.
A többieknek sem szólhattam aznapi fölfedezéseimről, a mig magunkra nem
maradtunk. Minnát a szobájába kisértem és meghagytam, hogy feküdjék le.
Szegényke sokkal gyöngédebb volt hozzám, mint bármikor és ugy csüngött
rajtam, mintha vissza szeretne tartani; de nagyon sok volt a megbeszélni
valóm, hát el kellett jönnöm.
A többieket a könyvtár szobában találtam a kandalló tüze körül. Mikor
elvégeztem közléseimet, Van Helsing igy szólt:
– Ez nagy munka volt Jonathán barátom. Kétségtelen, hogy nyomán vagyunk
a hiányzó ládáknak, ha abban a házban találjuk őket, akkor föladatunk
közeledik a végéhez. De, ha még hiányoznak onnan is, tovább kell
keresnünk, mig valamennyit megtaláljuk. Akkor aztán az igazi halálába
kergetjük a nyomorultat. Egy darabig mind némán ültünk, egyszerre csak
Morris szólalt meg:
– Mondjátok csak! Hogy fogunk bejutni abba a házba?
– Ahogy a másikba jutottunk, felelte Godalming lord gyorsan.
– Csakhogy ez egészen más Artur. Mi betörtünk Karfaxba, de éjnek idején
egy fallal köritett park védelmében. De egészen más dolog ám, egy
piccadilli házba betörni, akár éjjel, akár nappal. Én megvallom, hogy
fogalmam sincs róla, hogy hogyan jussunk oda be, hacsak az ágenstől nem
kapunk valami féle kulcsot. Különben ezt majd meg tudjuk a leveléből, a
melyet neked fog irni reggel.
– Godalming lord felállott és össze ráncolt homlokkal kezdett a szobában
föl és alá járni. Egyszerre csak hirtelen megállva szólott:
– Quinceinek igaza van, ez a betöréses mesterség komoly kezd lenni.
Egyszer csak sikerült, de ezuttal nem tudom, mi lesz, ha csak a gróf
kulcsos kosarát meg nem szerezzük valahogy.
Minthogy semmit sem csinálhattunk reggel előtt és várnunk is kellett,
mig Godalming hirt kap Mitchel és társától, elhatároztuk, hogy reggeli
előtt nem kezdünk semmibe sem. Egy darabig még együtt voltunk és
füstöltünk a dolgot minden oldalról megvitatva. Én a napló jegyzeteimet
fejeztem be. Nagyon álmos vagyok és megyek aludni…
Még egy sort. Minna mélyen alszik és a lélegzete rendes. A homloka össze
van ráncolva, mintha még álmában is gondolkoznék. Még mindig nagyon
sápadt, de nem látszik olyan nagyon kimerültnek, mint reggel. No de
holnap mindez jóra fordul és ő jól fogja érezni magát otthon Exeterben.
Óh, de milyen álmos vagyok!
_Seward doktor naplója._
_Október 1._
Már ismét nem tudok eligazodni Renfilden. A hangulata oly gyorsan
változik, hogy alig birom a változatait követni. Ma reggel, midőn
azután, hogy Van Helsinggel oly kurtán bánt el, nála jártam, a modora
olyan volt, mintha a végzetnek parancsolna. Nem törődött semmivel sem, a
mik körülötte történnek a földön. A felhőkben járt és onnan nézte le
apró gyöngeségeinket és szükségeinket. Én azt gondoltam, hogy
fölhasználom az alkalmat tán megtudhatók tőle valamit, hát kérdeztem:
– Hát mi van mostanában a legyekkel?
– Ő fölényesen mosolygott, a mint felelt:
– A légy, jó uram, csapongásában meglepő hasonlatosságot árul el a
lepkével. A lepkét pedig már a régiek a lélek jelképe gyanánt
tisztelték.
– Oh, hát most már talán lelkekre is vadászik, mi?
– Oh nem! Oh nem! Nekem nem kellenek lelkek. Élet kell nekem csupán. De
hát ezzel is rendben vagyok most már. Megvan minden, a mit kivántam.
– Ugy hát rendben van az élettel és nem kiván lelkeket? És miért nem?
Ezt a kérdést hirtelen és egy kissé nyersen intéztem hozzá, hogy zavarba
hozzam, a mi sikerült is. Rögtön visszaesett régi alázatos modorába,
mélyen meghajolt előttem és hizelkedve mondta:
– Nem kell nekem semmiféle lélek sem, igazán, igazán, hogy nem kell. Nem
tudnám hasznát venni, ha megkapnám is; igazán semmi hasznom sem lenne
belőle. Nem tudnám sem megenni, sem meg…“ Hirtelen elhallgatott és a
régi ravasz kifejezés suhant végig az arcán, mint a szellő a tó tükre
fölött. – És tudja doktor, a mi az életet illeti, hát mi is az végre? Ha
megvan mindene, a mit kiván és tudja, hogy soha többé szükséget nem fog
szenvedni – ennyi az egész. Nekem vannak barátaim – nagyon jó barátaim –
mint például ön is Seward doktor; – ezt kimondhatatlanul kaján
mosolygással mondta – és tudom, hogy soha sem fogok az élet
nélkülözhetetlen föltételeiben szükölködni.
Ez után konok hallgatásba merült és nem lehetett többé egy szót sem
kivenni belőle. Egy sereg hiába való kisérlet után, látva rosz kedvét,
otthagytam őt.
Későbben a nap folyamán értem küldött. Rendes körülmények között nem
mentem volna különös ok nélkül, de mostanában annyira érdekel, hogy
szivesen lefáradtam hozzá. A szobája közepén egy zsámolyon ülve
találtam. Mikor beléptem, azonnal megszólalt, mintha készen várta volna
jöttömet:
– Nekem nem kell semmiféle lélek sem! – mondta halk, gyenge hangon,
mintha ez a dolog azóta is mindig gyötörte volna. Én föl akarván
használni hangulatát, igy szóltam hozzá:
– Maga persze csak az életet szereti, magának csak élet kell?
– Oh igen! De ezzel rendben volnék; nem szükséges, hogy ezen aggódjék!
– De – kérdeztem tőle, – hogyan akarja megkapni az életet a nélkül, hogy
a lelket is meg ne kapná. – Ez mintha egy kissé gondolkozóba ejtette
volna, hát folytattam:
– No ugyan jó dolga lesz valamikor, mondhatom, ha már majd ott kint
röpköd az ürben, ha annak a sok ezer légynek, póknak, madárnak és
macskának a lelke mind körülötte fog zümmögni, csicseregni és nyávogni.
Hisz tudja, hogy az életüket vette, hát most a lelküket is el kell
türnie! – Ez annyira megragadta képzeletét, hogy bedugta fülét az
ujjával és behunyta a szemét, szorosan összehuzva, mint a kis gyermekek
szokták, mikor szappannal mosdatják őket. Volt valami szomoruan megható
az arcában, a mely egyben leckével is szolgált nekem, mert mutatta, hogy
az, a ki előttem van gyermek – gyermek csupán, noha vonásai hervadtak és
borotválatlan állán fehér a sörte. Meg akartam nyugtatni, hát jó
hangosan kérdeztem, hogy bedugott fülével is meghallja:
– Nem szeretne egy kis cukrot, hogy megint becsalja a legyeket vele?
– Ő egyszeriben, mintha fölébredt volna, a fejét rázta. Nevetve felelte:
– Nem kell! A legyek egyáltalán nem sokat érnek! – Egy kis szünet után
hozzátette. – Hanem azért még sem szeretném, ha a lelkük körülöttem
dongana.
– Vagy pókot – kérdeztem tovább.
– Fütyülök a pókjaira! Mi hasznát venném a pókoknak? Nincs azokon a mit
az ember megegyék vagy meg… ismét hirtelen elhallgatott, mintha tilos
tárgyra tért volna.
– Lám, lám! gondoltam magamban, most már másodizben akad meg az „igyék“
szó előtt; mit jelentsen ez? Renfield mintha maga is észrevette volna,
hogy ügyetlenséget követett el, sietve beszélt tovább, mintha a
figyelmemet el akarná terelni róla.
– Most már egyáltalán nem törődöm az effélékkel. Tul vagyok az ilyen
ostobaságokon. Ennél sokkal nagyobb dologra várok.
– Ne mondja, feleltem neki. Tán csak nem kivánna egy elefántot
reggelire?
– Oh, milyen nevetséges ostobaságokat beszél ön össze-vissza! – Én föl
sem véve gorombaságait, tovább beszéltem.
– Szeretném tudni, – mondtam tünődve – hogy milyen lehet egy elefántnak
a lelke!
– Nekem nem kell az elefánt lelke, nekem egyáltalán semmiféle lélek sem
kell! – mondta Renfield. Egy darabig leverten üldögélt. Egyszer csak
hirtelen, lángoló tekintettel ugrott talpra. – A pokolba veled és a
lelkeiddel! – kiáltotta. Mit kinzol a lelkekkel. Nincs nekem elég gondom
és bajom már is, a nélkül, hogy még lelkekkel is bajlódjam! – Oly
ellenséges indulattal nézett rám, hogy én azt hittem, hogy ismét támadni
készül és megfujtam a sipomat. A mint ezt meghallotta, rögtön
lecsöndesült és mentegetőzve mondta:
– Bocsáson meg doktor; megfelejtkeztem magamról. Önnek nincsen szüksége
segitségre. Én annyit gyötrődöm magamban, azért vagyok ilyen izgatott.
Ha ön tudná, hogy mily föladat előtt állok, hogy mire kell magamat
elszánnom, hát sajnálna engem, türne velem és megbocsájtana nekem. Kérem
ne huzasson rám kényszerzubbonyt. Gondolkoznom kell és nem
gondolkozhatom szabadon, a mikor a testem fogoly. Remélem, hogy megért
engem. – Önuralma megnyugtatott, azért a mikor az ápolók jöttek, mondtam
nekik, hogy nincsen baj és elmehetnek. Renfield megvárta, mig elmentek
és az ajtó becsukódott és ekkor meglepő méltósággal és szelidséggel
mondotta:
– Seward doktor ön igen szives volt én hozzám. Higyje el, hogy nagyon
hálás vagyok önnek! – Én jónak láttam őt ebben a jó hangulatban hagyni
és eljöttem tőle. Van valami ennek az embernek az állapotában, a mi
gondolkozóba ejt.
Először is két izben elakadt és nem akarta a szót „inni“ kiejteni.
Aztán retteg a gondolattól, hogy valaminek a lelkével terheltessék.
Végre nem fél attól, hogy jövőben megszorulna „élet“ dolgában.
Megveti az alacsonyabb rendü életet, noha ezeknek a lelkeitől is retteg.
Logikusan mindeme dolgok egyet bizonyitanak! Valamely módon bizonyosra
veszi, hogy valamely magasabb rendü életet nyer el. De retteg a
következményétől – a lélek terhétől, Tehát emberi életre vágyik!
És honnan a bizonyossága?
– Könyörületes Isten! a gróf jelent meg neki és valamely ujabb
borzalomra lehetünk elkészülve!
_Későbben._ Mikor már a betegeket végig jártam, fölkerestem Van
Helsinget és közöltem vele gyanumat. Ő nagyon elkomolyodott és egy ideig
gondolkozott, aztán kért, hogy vinnem Renfieldhez. Megtettem. Mikor az
ajtaja elé értünk, hallottuk, hogy betegünk vigan dalolász, mint régente
ezelőtt szokott. Mikor beléptünk, ámulva láttuk, hogy cukrot szórt az
ablakába, a melyen csak ugy tódultak be az ősztől elgyöngült legyek.
Megpróbáltuk vele előbbeni beszélgetésünkre terelni a szót, de ránk sem
figyelt. Folytatta a dalolást, mintha ott sem lettünk volna. Olyan
tudatlanul jöttünk el tőle, a hogy oda indultunk.
Nagyon különös a viselkedése; szemmel kell tartatnom az éjjel.
_Mitchell és társa levele Lord Godalmingnek._
_Okt. 1._