_Seward doktor naplója – folytatás._
Mikor a hotelba értünk, Van Helsing egy rá váró telegramot talált.
– Jövök a vonattal. Jonathán Whitby-n van. Fontos ujság. _Harkerné
Minna._
A professzor nagyon megörült. – Ah, az a csodálatos Madame Minna –
kiáltotta. – Gyöngye az asszonyoknak! Ő jön, de én nem maradhatok. A
maga házában kell elszállásolni barátom John. Magának elejbe kell menni
a vasutra. Táviratozzon neki utközben elejbe, hogy tudja.
A távirat elküldése után megteázott, közben elmondva nekem egyet-mást
Harker Jonathánról és naplójáról, a mikor külföldön járt, átadva
egyuttal a naplónak egy géppel irott másolatát, ugyszintén Harkernénak
Whitbyben irott naplójáét.
– Fogja ezeket – mondta – és tanulmányozza át alaposan. Mire
visszatérek, tudni fog mindent és jobban indulhatunk dolgunkra. A mit
ezek a naplók elmondanak – ezzel komolyan és sulyosan tette a kezét a
papirosra – az lehet a kezdete az ön és az én és a többiek
pusztulásának; vagy pedig halálharangja leszen a nagy halottlannak, a ki
a földet járja. Mindent alaposan elolvasson, csak arra kérem és ha
valamiben kiegészitheti az itt elmondottakat, hát tegye meg. Hisz ön is
jegyezte ezeket a különös eseményeket, nemde? Igen! Akkor aztán ha
megjövök, az egészet átvészszük együtt. Ezután utra készült és nemsokára
elhajtatott a vasutra. Én magam is siettem a paddingtoni pályaházba, a
hova még jóval a vonat beérkezése előtt értem.
Az érkezettek tömege már oszladozott és én már nyugtalankodni kezdtem,
hogy talán elszalasztottam vendégemet, midőn egy szelid arcu, elegáns
fiatal hölgy felém tartva, egy pillantást vetett rám, aztán megszólalt:
– Seward doktor, nemde?
– És kegyed Harkerné asszony! – feleltem én rögtön, mire ő kezét
nyujtotta.
– Megismertem önt az én kedves kis Lucym leirásából, de hirtelen
elhallgatott és heves pir boritotta el arcát.
Az én arcomat is elfutó pir felelt az övére és valahogy mindjárt
közelebb segitett egymáshoz. Én összeszedtem a málháját, a mely egy
irógépet is foglalt magában és haza felé indultunk. Harkerné, noha
tudta, hogy az én otthonom egy elmegyógyintézet, nem volt képes a
borzongását teljesen elpalástolni, a mint a házam küszöbét átlépte.
Azt mondta, hogy ha megengedem, hát mindjárt föl fog keresni a dolgozó
szobámban, mert nagyon sok a mondani valója. Addig is, a mig várom, a
fonografba mondom naplójegyzeteimet. Még eddig nem nézhettem át a Van
Helsing által rám bizott papirokat, noha itt vannak mellettem nyitva. El
kell valamivel foglalnom Harkernét, hogy elolvasásukhoz jussak. Ő nem
tudja, hogy az időnk mily drága és hogy milyen föladatra készülünk.
Gondom lesz rá, hogy meg ne ijeszszem. Itt jön.
_Harkerné Minna naplója._
_Szept. 29._
Mihelyt egy kissé rendbe szedtem magamat, lementem Seward doktor dolgozó
szobájába. Az ajtóban megálltam egy pillanatig, mert ugy tetszett, hogy
hallom őt valakivel beszélni. De mivel meghagyta volt, hogy siessek, hát
kopogtam és „tessék“ kiáltására beléptem.
Meglepetésemre, senki sem volt vele a szobában. Egészen egyedül volt és
szemben vele az asztalon volt valami, a miről leirás után azonnal
tudtam, hogy fonográf. Még soha sem láttam egyet sem, hát roppant
érdekelt.
– Remélem, hogy nem várakoztattam meg – kezdtem a szót – már jó ideje az
ajtó előtt álltam, de beszélni hallottam önt, hát azt hittem, hogy van
itt valaki.
– Oh – felelte ő mosolyogva – csak a napló jegyzeteimmel voltam
elfoglalva.
– Napló jegyzeteivel? – kérdeztem meglepetve.
– Igen, – felelte ő. – Ebben tartom őket. – Beszéd közben a fonográfra
tette a kezét. Én egészen izgatottan jegyeztem meg:
– Hisz ez még a gyorsirásnál is külömb! Nem hallhatnám valamit mondani?
– Hogyne, – felelte ő, készséggel felállva, hogy beszédre igazitsa a
gépet. Egyszerre csak zavarodottan állt meg.
– Csakhogy én nem tartok benne egyebet a naplómnál, – kezdte
mentegetőzve – és ez többnyire betegeimről szól, a mi pedig tán egy
kissé furcsa lenne, azt akarom mondani, hogy – elakadt és én
megpróbáltam kisegiteni zavarából:
– Ön Lucyt is ápolta utolsó betegségében. Engedje meghallanom, hogyan
halt meg, nagyon hálás leszek mindenért, a mit megtudok róla, mert
nagyon szerettem őt.
Meglepetésemre riadt tekintettel arcában, felelte:
– Az ő haláláról szóljak önnek? A világ minden kincséért sem!
– És miért nem? kérdeztem én elkomolyodva. Az orvos hallgatott és
láttam, hogy mentségen töri a fejét. Végre dadogva mondta:
– Tudja kérem, én nem is tudnám tulajdonképpen, hogy hogyan találjak meg
egy bizonyos részt az egészben. Mert noha hónapok óta ebben tartom a
jegyzeteimet, soha sem jutott eszembe, hogy hogyan találjam meg egyik
vagy másik részét, ha szükségem volna rá. A mig ő beszélt, eszembe
jutott, hogy a Lucyt ápoló orvos naplója aligha ki nem egészithetné ama
bizonyos borzalmas lényt illető tudásunkat és merészen jegyeztem meg:
– Ez esetben doktor ur legjobb volna, ha megengedné, hogy az egésznek a
tartalmát lemásoljam az ön számára az irógépemen. Az orvos erre
halálosan elsápadva felelte.
– Nem, nem, nem, az egész világért sem engedném meg, hogy megtudja ezt a
borzasztó történetet. Én egy pillanatig gondolkoztam, hogy mivel
birhatnám rá az engedelem megadására. Szememet önkéntelenül a szobán
végig jártatva, megláttam az asztalán géppel irott napló jegyzeteinket.
– Ön nem ismer engem doktor. Szóltam én, ha majd elolvasta azokat a
jegyzeteket – az én naplómat és a férjemét, a melyet ugyancsak én
másoltam le, akkor jobban fog ismerni. Szivem minden gondolatát meg
fogja abban a naplóban találni. Addig, a mig jobban meg nem ismer,
természetesen nem várhatom, hogy jobban meg ne bizzék bennem.
Az orvos erre fölállt, kihuzott egy nagy fiókot, a melyben egymás mellé
rakva álltak a sötét viaszszal boritott fonograf cilinderek, és igy
szólt:
– Önnek teljesen igaza van. Nem biztam önben, mert nem ismertem önt. De
most már ismerem. És bevallom, hogy már előbb is jobban kellett volna
önt ismerni. Tudom, hogy Lucy beszélt önnek rólam, mert nekem is beszélt
önről. Engedje, hogy helyrehozzam hibámat. Itt vannak a hengerek, fogja
és hallgassa meg őket. Az első féltucat rám vonatkozik, ez nem fogja önt
tulságosan izgatni, de legalább jobban megismer. A mig ön ezeket
meghallgatja, én el fogom olvasni a naplójegyzeteket, hogy jobban
megértsek bizonyos dolgokat. Ezalatt legalább az ebéd is elkészül. A
doktor maga hozta föl a fonográfot nappali szobámba és beigazitotta.
Alig várom, hogy hallgathassam, bizonyosan meg fogom belőle tudni, annak
a kedves kis szerelmi történetnek a másik felét, a melynek az egyikét
már ismerem.
_Seward doktor naplója._
_Szept. 29._
Annyira el voltam merülve Harker Jonathán és a felesége csodálatos
naplójába, hogy észre sem vettem az idő mulását. Épp Harkerné naplóját
fejeztem be, midőn ő maga lejött ebédelni. Nagyon bájos volt, de igen
szomoru és szeme gyuladt volt a sirástól. Ez nagyon a szivemre hatott.
Halkan mondtam neki:
– Attól félek, hogy nagyon megkeseritettem kegyedet.
– Oh nem, nem keseritett meg, felelte ő, de bánata sokkal jobban
meghatott, mintsem mondhatnám. A fonográf egy csodálatos gép, de
kegyetlenül igazmondó. Elárulta nekem még a hangjában is az ön szivének
mélységes fájdalmát. Olyan volt ez, mint egy kétségbeesett lélek
kiáltása a mindenható Istenhez. Soha senkinek sem szabad ezt többé
hallani. Nézze, én hasznossá iparkodtam magamat tenni. Lemásoltam a
szavakat gépemmel és most már soha senki sem fogja többé meghallani a
szive lüktetését, mint én hallottam.
– Soha senkinek nem kell, nem szabad ezt megtudni, feleltem halk hangon.
De ő karomra tette kezét és nagyon komolyan mondta:
– Ah, pedig muszáj megtudniok!
– Muszáj! De miért? kérdeztem.
– Mert az is egy része annak a borzalmas történetnek, egy része Lucy
halálának és annak, a mi azt megelőzte; mert a küzdelemben, a melyre
készülünk, hogy a földet megszabaditsuk ettől a rémes szörnyetegtől,
minden tudásunkra szükségünk van, a minek hasznát vehetjük. Jonathán és
én egész nap és éjjel ebben fáradoztunk, a mióta Van Helsing professzor
nálunk járt. Jonathán most Whitbyben van, hogy több információt
szerezzen és holnap itt lesz, hogy segitsen nekünk. Nem szabad egymás
előtt semmit sem titkolnunk; együtt müködve, teljes bizalommal egymás
iránt, bizonyos, hogy erősebbek leszünk, mintha valamelyikünk sötétben
tapogatózik. – Oly könyörgő tekintettel nézett rám és annyi bátorságot
és elszántságot tanusitott, hogy azonnal engedtem kivánságának. – Ön azt
teheti, – feleltem neki – a mi önnek tetszik ebben a dologban. Az
Uristen bocsássa meg nekem, ha nem helyesen cselekszem. Borzalmas
dolgokat fog megtudni szegény Lucy haláláról – de tán a vége, a legvége
meg fogja önt is vigasztalni. Most jőjjön ebédelni. Az erőinket
gyarapitani kell, mert kegyetlen föladat vár ránk. Ha evett, meg fogja
tudni a többit és én itt leszek, hogy megfeleljek minden kérdésére, ha
valamit nem értene meg a csudás történetből.
_Harkerné naplója._
_Szeptember 29._
Ebéd után visszatértünk Seward doktor dolgozószobájába, lehozta a
fonográfot a szobámból, én pedig az irógépemet hoztam. Egy kényelmes
székbe ültetett s ugy helyezte el a fonográfot, hogy megérinthessem a
nélkül, hogy föl kelljen kelnem és megmutatta, hogyan állitsam meg, ha
pihenni akarnék közben. Azután fogta a székét és háttal felém ülve, hogy
teljesen szabadon hagyjon, olvasni kezdett. Én a fülemhez illesztettem a
villaalaku szerkezetet és hallgatni kezdettem.
Mikor Lucy halála történetének és mindennek, a mi követte, vége volt, én
tehetetlenül hátrahanyatlottam a székemben. Szerencsém, hogy nem vagyok
ájulós természetü. Seward doktor, a mint meglátott, ijedten ugrott föl
és a szekrényből egy kis brandyt vett elő és adott innom, a mitől aztán
nehány pillanat mulva ujra egy kis erőt kaptam. A fejem szédült, nem
tudtam, hogy mit higyjek az egész csodás rémes és titokzatos
történetből. Hogy gondolataimtól meneküljek, legjobbnak láttam dologhoz
látni. Az irógépemhez nyulva, ezt mondtam Seward doktornak:
– Engedje meg, hogy mindezt leirjam most. Készen kell lennünk mindennel,
mire Van Helsing visszajő. Telegrafáltam Jonathánnak, hogy Whitbyből
egyenesen ide jöjjön. Ön azt mondja, hogy Lord Godalming Artur és Morris
ur is jönnek. Hozzunk rendbe mindent, mire ők megérkeznek, hogy eléjük
terjeszthessük. – A doktor erre lassu tempóra igazitotta a fonográfot és
én hozzáfogtam a leiráshoz a hetedik hengertől kezdve. Egyszerre három
példányban irtam ezt is, mint a többit. Jó későre végeztem el. Seward
doktor közben elment a betegeit végig járni; mikor visszatért, leült nem
messzire tőlem és olvasott, hogy ne érezzem magamat elhagyatottnak.
Milyen jó és gondos – a világ mintha tele volna jó emberekkel – noha
szörnyetegek is vannak benne. Mielőtt megváltam volna tőle, eszembe
jutott, a mit Jonathán naplójában olvastam a professzor fölindulásáról,
a mikor valamely esti lapot olvasott Exeterből való elindulása
alkalmával; látva, hogy a doktornál meg vannak a lapok, elkértem tőle a
Westminsteri Lapokat és a Pall Mall Gazette-et és a szobámba vittem.
Nagyon jól emlékszem, hogy a Dailygraph és a Witby-i lapokból kivágott
tudósitások mennyire segitségünkre voltak a Drakula gróf partra
szállását követő borzalmas események megértésében, azóta mindig
figyelemmel kisérem az esti lapokat. Ma sem vagyok álmos, hát olvasni
fogok.
_Seward doktor naplója._
_Szept. 30._
Harker ur kilenc órakor érkezett. Épp indulása előtt kapta meg felesége
táviratát. Nagyon okos embernek kell lennie, az arca után itélve és igen
erélyesnek. Villásreggeli után feleségével együtt a szobájukba mentek
vissza és a mint az imént az ajtajuk előtt elhaladtam, hallottam az
irógép kopogását. Szorgalmasan dolgoznak. Harkerné azt mondja, hogy
időszerinti sorrendbe szedik az eseményeket, hogy világosabban lássunk a
dologban. Harker megszerezte a Whitby-i ügynök és a londoni
fuvarszállitó cég közt a Drakula ládái ügyében váltott leveleket. Most
az én naplómat olvassa, a melyet a felesége már lemásolt. Kiváncsi
vagyok, hogy mire mennek vele. De épp itt jön…
Csodálatos hogy soha sem ötlött eszembe, hogy éppen a velem szomszédos
ház lehetne a gróf rejtőző helye! Pedig Renfieldnek a csudálatos
viselkedése könnyen nyomra vezethetett volna bennünket!
A ház megvételét illető iratok Harkernél voltak. Oh ha ezt előbb
tudhattuk volna, tán megmenthettük volna szegény Lucyt! De csitt, erre
nem szabad gondolni, mert ez az őrületre vezet! Harker visszament a
feleségéhez, azt mondja, hogy ebéd idejére elvégezik a bizonyitékok
összeállitását. Azt ajánlotta, hogy azonközben tán jó volna, ha Renfield
után néznék, minthogy eddig a gróf jövés menésének mintegy a mutatója
volt. Én azt alig hihetem, de ő azt állitja, hogy ha majd az
összegyüjtött iratok dátumait látom, meg fogok róla győződni. Milyen jó,
hogy Harkerné lemásolta a hengereket, a nélkül soha sem igazodtunk volna
el a napokra és időpontokra nézve.
Renfieldet csöndesen a szobájában ülve találtam, ölébe tett kézzel
szeliden mosolyogva. Ebben a pillanatban tökéletesen ép elméjünek
látszott. Leültem melléje és mindenféléről beszélgettem vele és ő
mindenről a legértelmesebben beszélt. Aztán egyszer csak a saját
ötletéből a hazameneteléről kezdett beszélgetni, a melyet eddig
tudtommal soha sem emlitett, a mióta csak ide hozták. Szinte egészen
bizonyosra vette, hogy azonnal el fogják őt bocsátani. Meglehet, hogy
meg is adtam volna rövid megfigyelés után a fölmentését, ha nem
beszélgettem volna Harkerrel és nem olvastam volna kitöréseinek szavait
és keltezését. De igy gyanakodni kezdtem. Minden kitörése mintha
összefüggésben lett volna a gróf közellétével. Mit jelenthet ez a
mostani teljes nyugalma? Vajjon ösztönszerüen érzi-e a vampir végleges
győzedelmét és ez teszi elégedetté? Megálljunk csak, hisz ő maga is
zoophagusz és vad őrjöngésében a kápolna ajtaja előtt folyton
„mester“-nek emlegette annak lakóját. Ez mintha megerősitené
gyanakodásunkat. Hanem azért egy kis idő mulva ott hagytam őt, nagyon is
józan ebben a pillanatban, hogysem ki lehetne belőle valamit venni. Még
gondolkozóba esnék és aztán! – Ott hagytam hát. Nem bizom a nyugalmában,
ennélfogva meghagytam az ápolónak, hogy szemmel tartsa és kéznél a
kényszerzubbonyt, ha esetleg szüksége lenne rá.
_Harker Jonathán naplója._
_Szept. 23._
_A vonaton London felé._ Mikor Billington urék udvarias levelét
megkaptam, hogy szivesen szolgálnak minden lehető fölvilágositással, azt
gondoltam, hogy legjobb lesz Whitby-be mennem és a helyszinén kezdeni
meg kutatásaimat. Föladatom volt a gróf rettenetes szállitmányának
nyomára jutni és a nyomot követni, mig föl nem fedezem buvó helyét
Londonban. Billington ur fia fogadott a vasuton és egyenesen az atyja
házába vitt, a hol a legszivesebben szállásoltak el éjszakára. Tudták,
hogy sietős a dolgom és nem maradhatok soká, hát Billington ur minden
irományt, a mire szükségem volt, készen tartott az irodájában. Majdnem
roszul lettem, a mint megpillantottam a gróf leveleit, a melyeket az
iróasztalán láttam Drakula várában, még mielőtt csak sejtettem volna is
pokoli szándékát. Mindent a legnagyobb gonddal eszelt ki és pontosan
hajtott végre. Mintha minden akadályra el lett volna készülve és semmit
sem bizott a véletlenre. Láttam a szállitólevelet és lemásoltam. Ötven
láda közönséges termőföld.
A Carter és Paterson céghez intézett levelet és feleletüket is
lemásoltam. Ez volt az összes információ, a mit Bilington ur adhatott,
hát fölkerestem a kikötőben a partőröket, a vámhivatalnokokat és a
révkapitányt. Mindenki tudott valamit mesélni a hajó csodálatos
érkezéséről, de senki sem tudott egyebet a hajó teherről, minthogy ötven
láda közönséges termőföld volt. Onnan elmentem a vasuti pályaház
főnökéhez, a ki ahhoz utasitott, a ki a szállitmányt tényleg átvette. De
az sem mondott egyebet, minthogy pontosan átvette mind az ötvenet és
hogy „veszekedetten sulyosak voltak az ördögadták.“
A főnök elég szives volt egy ajánló levelet adni régi kollegájához a
Kings-Crosz-i pályaudvar főnökéhez, ugy, hogy a mikor másnap
megérkeztem, tudakozódhattam nála a ládák megérkezése iránt. Ő is
egyenesen az illető hivatalnokhoz utasitott és meggyőződhettem róla,
hogy az ötven láda pontosan megérkezett.
Tőlük azonnal a Carter és Paterson teherszállitó cég központi hivatalába
siettem, a hol a legnagyobb előzékenységgel fogadtak. Azonnal utána
néztek könyveikben a dolognak és Kings-Crosz-i fióküzletükbe
telefonáltak részletesebb tudósitásért. Szerencsémre a fuvarosok, a kik
a ládákat szállitották, épp ott vártak munkára, hát azonnal átküldték
őket és velük a ládáknak Carfaxba szállitására vonatkozó iratokat. Még
itt is pontosan meg volt az ötven darab; a fuvarosok vallomása
megerősitette a dolgot. Különben ők alig beszéltek egyébről, mint a
rájuk bizott föladat kellemetlen poros voltáról. A egyikük igy beszélt:
– Soha én uram olyan fura házat nem láttam. Akármi legyek, ha abba száz
esztendő óta betette valaki a lábát. Olyan vastagon van ott a por, hogy
akár elhálhatna rajt az ember, nem nyomná meg tőle a csontját a palló; a
szaga meg olyan volt, mint akár a régi Jeruzsálemé lehetett. De a
kápolna volt még a legfurább – a pajtásom meg én, alig vártuk, hogy
kiszabaduljunk belőle. Nem tudom, hogy mit igérhetnének, a miért
esteledés után betenném oda a lábamat.
Hátha még tudta volna a szegény, a mit én tudok, aligha lett volna az a
kincs, a miért megtegye.
Egyre nézve bizonyságot szereztem; arra, hogy minden ládát, a mely
Várnából Whitbybe érkezett a Demeteren, a carfaxi ódon ház kápolnájába
szállitottak. Ötvennek kell ott lenni, hacsak azóta el nem szállitottak
belőlük, a mitől Seward doktor naplója nyomán tartok.
Meg kell keresnem a fuvarost, a ki elszállitotta a ládákat Carfaxból, a
mikor Renfield megtámadta őt. Tőle megtudhatjuk, hogy hova lettek
esetleg az elhurcolt ládák.
_Később._ Minna és én egész nap dolgoztunk és minden irományt rendbe
szedtünk.
_Harkerné Minna naplója._
_Szept. 30._
Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom, mit csináljak. Azt hiszem, hogy ez
csak a reakció, a sok aggodalom után, a mely Jonathán miatt gyötört,
hogy ennek a borzalmas dolognak a felujitása káros hatással lenne rája.
Bátor arccal bucsuztam tőle, mikor Witbybe utazott, noha csaknem
belebetegedtem az aggodalomba. De a dolog hasznára válik, sohasem volt
ilyen elszánt, ilyen erős és telve tüzes energiával, mint most, élettel
és reménynyel telve jött vissza és mindent rendbe hoztunk ma éjjelre.
Izgatottságomban alig tudok helyben maradni. Pedig tán sajnálnom kellene
egy olyan üldözött lényt, mint a gróf. De Seward doktor naplójának
olvasása, a részletek Lucy haláláról és az utána következettekről, elég
hogy kiszáritsa az irgalom forrását az ember szivéből.
_Későbben._ Lord Godalming és Morris ur korábban érkeztek mint vártuk.
Seward doktor nem volt idehaza és Jonathánt is magával vitte; hát nekem
kellett őket fogadni. Rám nézve nagyon fájdalmas volt a találkozás, mert
eszembe jutottak szegény Lucy boldog reményei. Szegény fiuk, ők nem
tudják, hogy én tudom, hogy ők valamennyien Lucy kérői voltak. Ők nem
igen tudták, hogy mit tegyenek vagy mondjanak, mert nem tudták, hogy
mennyit tudok az egész dologból.
Azért hát legjobbnak láttam velök tudatni az igazat. Seward doktor
naplójából tudtam, hogy ők jelen voltak Lucy halálán – igazi halálán –
és hogy nem kell attól tartanom, hogy idő előtt árulnék el valamit.
Azért hát tudattam velök, hogy elolvastam az összes papirokat és
naplókat és hogy férjem és én keltezés szerinti sorrendben állitottuk
őket össze. Aztán mindegyiknek egy géppel irott példányt nyujtottam át,
hogy olvassák el a könyvtárban. Midőn Lord Godalming átvette az övét,
lapozgatni kezdte a jó nagy csomó irományt és kérdezte:
– És mindezt ön irta asszonyom.
– Én bicentettem és ő folytatta:
– Én ugyan nem látom az egésznek a célját, de önök mind olyan jók és
szivesek hozzám és oly komolyan és elszántan dolgoztak, hogy nem tehetek
egyebet, minthogy elfogadom az önök föltevéseit és igyekszem önöknek
segiteni. Tudom, hogy kegyed szerette az én szegény Lucymat. – Ezzel
elfordult és kezével elfedte arcát. Morris ur ösztönszerü részvéttel egy
pillanatig a vállára tette a kezét, aztán csöndesen kiment a szobából.
Lord Godalming, mikor látta, hogy egyedül vagyunk, a divánra ült és
nyiltan és teljesen átengedte magát bánatának. Én melléje ültem és a
kezét a kezembe fogva vigasztalni próbáltam, mert láttam, hogy majd
megszakad a szive. Igy szóltam hozzá:
– Én szerettem szegény Lucyt és tudom, hogy mi volt ő önnek és viszont
ön neki. Ő és én olyanok voltunk, mint az édes testvérek és most, hogy ő
nincs többé, engedje meg, hogy testvériesen osztozzam bánatában. Ha a
részvét enyhitheti egy kicsit fájdalmát, engedje meg Lucy kedvéért, hogy
az enyém enyhithesse egy kicsit az önét.
A szegény fiut egy pillanat alatt elárasztotta a bánat. Ugy tetszett,
hogy mindaz, a mit az utóbbi időben némán szenvedett, most egyszerre
tört ki rajta. Hangosan zokogott és nyitott kezeit fölemelve kétségbe
esetten csapdosta össze tenyereit. Fölugrott, ismét leült és a köny
záporként hullott az arcán végig. Én végtelen szánalmamban, minden
meggondolás nélkül kitártam a karjaimat, ő zokogva borult a vállamra és
sirt, mint egy fáradt gyermek, mig egész testében remegett a
fájdalomtól.
Nemsokára a zokogása megszünt és ő bocsánatot kérve tőlem, egyenesedett
föl, noha nem titkolta bánatát. Elmondta, hogy napokon és álmatlan
éjszakákon keresztül szenvedett, a nélkül, hogy közölhette volna
valakivel bánatát. Nem volt a közelében asszony, a kinek a részvéte
megenyhitette volna, vagy a kivel beszélhetett volna. Csak most tudom,
mondta a szemeit száritva, hogy mennyit szenvedtem. És alig tudom
megmondani, hogy jóságos részvéte mily jól esett és mennyire
megvigasztalt ma. Engedje meg, hogy csakugyan az édes testvére lehessek,
a mig élünk, engedje meg az én édes Lucym kedvéért.
– Lucy kedvéért, feleltem én kezet szoritva. És az ön kedvéért is –
tette hozzá ő, mert ha egyáltalán érdemes egy férfi háláját és
tiszteletét megnyerni, ön megnyerte az enyémet ma. Ha valaha jönne olyan
idő, hogy ön egy férfi segitségére szorulna, hát csak szólnia kell és
higyje el, hogy nem fog hiába szólni. Isten adja, hogy ilyen idő ne
következzék el, hogy az ön életének napsugaras derüjét elhomályositsa.
De ha valaha mégis elkövetkeznék, igérje meg, hogy tudatni fogja velem.
– Igérem.
A mint végig jöttem a folyosón, Morris urat láttam az ablakon kinézni.
Lépteimet hallva megfordult: Hogy van Artur, kérdezte. Aztán kisirt
szemeimet látva folytatta: Óh, látom, hogy ön vigasztalta őt. Szegény
fiu bizony rászorult. Senki, csak egy asszony tud segiteni a férfiun, ha
annak a szive fáj és szegény Arturnak senkije sem volt, a ki
vigasztalja.
Szegény Morris a saját bánatát oly férfiasan viselte, hogy a szivem
vérzett érte. Én láttam, hogy a kéziratot a kezében tartja és tudtam,
hogy ha elolvassa, hát megtudja, hogy én mennyit tudok; azért igy
szóltam hozzá:
– Szeretném, ha mindenkit megtudnék vigasztalni, a kinek a szive fáj.
Megengedi-e, hogy a barátja legyek és hozzám jön-e, ha vigasztalásra van
szüksége? Később majd megtudja, hogy miért beszélek igy. Ő látta, hogy
komolyan értem, a mit mondok és lehajolva, megfogta a kezemet, ajkához
emelte és megcsókolta. Ez nagyon sovány vigasztalásnak látszott egy
ilyen derék és önzetlen lélekkel szemben és én önkéntelenül rá hajoltam
és megcsókoltam őt. A szeme erre megtellett könynyel és torka egy
pillanatra összeszorult, de aztán egészen nyugodtan mondta:
– Kis leány, maga soha sem fogja megbánni, a mig él, ezt az igaz szivü
részvételét! Aztán barátjához ment a könyvtárba. Kis leány! Ugyanazok a
szavak, a melyeket Lucyval szemben használt. És óh be igaz jó barátnak
bizonyult későbben!