_Seward doktor naplója. Folytatás._
Éppen háromnegyed volt éjfél előtt tizenkettőre, a mikor átmásztunk a
temető alacsony falán. Sötét éjszaka volt, a holdas égbolton keresztül
nyargaló nehéz felhőkkel. Mi mind szorosan egymás mellett maradtunk,
csak Van Helsing volt egy kissé előbbre, az utat mutatva. Mikor már
közel voltunk a kriptához, Arturra vigyáztam, mert attól tartottam, hogy
a szomoru emlékkel tele hely közelgésén föl fog indulni, de ő erősen
tartotta magát. A professzor fölnyitotta a kripta ajtaját és elsőnek
lépett be, mi mind sorban utána, mire ő bezárta mögöttünk az ajtót. A
lámpáját meggyujtva a koporsóra mutatott. Artur habozva lépett közelebb;
Van Helsing felém fordulva szólt:
– Ön itt volt velem tegnap. Benne volt-e akkor Lucy kisasszony teste
ebben a koporsóban?
– Benne. – A tanár erre a többiekhez fordult.
– Önök hallották, pedig ő olyan, a ki maga sem hisz nekem. Erre fogta a
sróf huzóját és ismét levette a koporsó födelét. Artur borzasztóan
sápadt volt, de hallgatott; mikor a koporsó födelét leemelték, egészen
közel ment. Nyilván nem tudta, hogy belül még egy ólomkoporsó is van,
vagy nem gondolt rá. Mikor meglátta a fölhasitott ólomlapot, a vér az
arcába szökött egy pillanatra, de épp olyan gyorsan el is hagyta, ugy,
hogy szegény fehér lett, mint a fal; de még folyton hallgatott. Van
Helsing fölhajtotta az ólomfödelet és mi mind odanéztünk, aztán
visszatántorodtunk.
A koporsó üres volt!
Néhány percig senki sem szólott. Végre Morris Quincey törte meg a
csöndet.
– Tanár ur, én megbiztam önben. Megelégszem, ha szavát adja. Más
körülmények közt még ezt sem kérdezném – nem sérteném meg önt azzal,
mintha kételkedném; de ez oly titokzatos, érthetetlen dolog, hogy itt
szó sem lehet becsületről vagy becstelenségről. Feleljen kérem. Ön
cselekedte ezt?
– Esküszöm itt mindnyájuk előtt mindenre, a mi szent nekem, hogy sem el
nem vittem, sem meg nem érintettem azóta Lucy kisasszony holttestét. Igy
történt: Két éjjel ezelőtt, barátom Seward és én idejöttünk, alapos
okunk volt rá, higyjék el, hogy azért. Én fölnyitottam akkor a koporsót,
a mely ólommal volt zárva és üresen találtam, épp ugy, mint most. Aztán
vártunk és láttunk valami fehéret közeledni a fák között. Másnap
eljöttünk ide nappal és akkor Lucy itt feküdt. Igaz-e, barátom John?
– Igaz.
– Akkor éjjel éppen jókor jöttünk. Ismét egy olyan pici gyermek veszett
el és mi, hál’ Istennek, váratlanul találtuk meg a sirok közt. Tegnap
este naplemente előtt jöttem ide, mert napnyugtakor mozdulhatnak a
halottlanok. Én itt vártam mindaddig, mig a nap ujra föl nem kelt, de
nem láttam semmit sem. Lehet, hogy azért nem, mert az ajtó nyilásait
elláttam azzal a foghagymával, a mit a halottlan nem türhet és más
valamivel is, a mitől irtózik. A mult éjjel tehát nem volt künn, azért
ma, naplemente előtt, elvettem a foghagymát és mindent. Azért találtuk a
koporsót most üresen. De legyenek türelemmel. Jöjjenek velem ki és
várjuk láttatlanul és némán és csodálatos dolgokat fognak tapasztalni.
Igy – ezzel lezárta lámpája sugarát – most gyerünk. – Kinyitotta az
ajtót és mi kimentünk rajta. Van Helsing zárta be ujra maga mögött az
ajtót.
Oh! mily édes és frissnek éreztük az éjjeli levegőt, a sirbolt
szörnyüségei után. Mily jól esett a rohanó felhőket látni és a távoli
nagy város tompa robaját hallani. Valamennyien meg voltunk indulva.
Artur némán és a rejtélyesen tünődve állott. Én magam elég türelmesen
viseltem magamat, kétségeim ismét tünedezni kezdtek és nagyan hajoltam
Van Helsing hite felé. Morris Guincey nyugodt volt, mint az olyan ember
szokott lenni, a ki minden dolgot ugy fogad, a hogy jön és kész vele
szembeszállni. A mi Van Helsinget illeti, ő volt az egyetlen, a ki el
volt valamivel foglalva. Először is egy vékony ostyaforma fehér lapot
vett ki a táskájából, a mely gondosan volt egy fehér ruhába takargatva;
aztán egy marék fehér tészta- vagy kovászfélét vett elő és az ostyát
összemorzsolva belegyurta. Aztán vékonyra sodorta a keze közt és az ajtó
nyilásait kezdte vele betapasztani. Én, a ki legközelebb voltam hozzá,
nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, hogy mit csinál. Erre Artur és
Morris is közelebb huzódtak, mert ők is kiváncsiak voltak a feleletre.
– Elzárom a sirt, hogy a halottlan vissza ne térhessen bele.
– És ezt azzal a kis péppel vagy mivel, akarja megakadályozni? kérdezte
Morris.
– Azzal.
– Mi volt az, a mit bele tett? Ezuttal Artur volt a kérdező. Van Helsing
ájtatosan emelte meg a kalapját, a mint felelt:
– Szentelt ostya. Amsterdamból hoztam magammal. Külön engedelemmel.
Ez a felelet a legskeptikusabbat közülünk is elhallgattatta, éreztük
valamennyien, hogy az ilyen komoly elszántsággal szemben, mint a milyen
a professzoré, a mely a neki legszentebb dolog fölhasználásától sem
retten vissza, meg kell szünni minden kételkedésnek. Tiszteletteljes
csöndben foglaltuk el kijelölt helyünket a kripta körül, olyanformán,
hogy ne láthasson bennünket, a ki közelednék. Én sajnáltam a többieket,
kiváltképpen Arturt, mert én már egyizben kipróbáltam az őrtállás
borzalmait. Soha eddig a sirkövek nem látszottak olyan kisértetiesen
fehéreknek; soha a ciprusok és tiszafák olyan gyászosaknak; soha a
haraszt nem zördült oly vérfagyasztón; soha galy nem roppant oly
titokzatosan; és soha a kutyák távoli vonitása nem hangzott oly
fájdalmasan az éjben.
Hosszas csend és néma várakozás után egyszer csak a professzor ajkáról
éles pst! pst! hallatszott. Kezével mutatott és mi a hosszu fasor vége
felől egy fehér alakot láttunk közeledni, egy homályos fehér alakot, a
mely valami sötétet szoritott a kebléhez. Az alak megállapodott és a
felhők körül kibukkanó hold ráeső sugaránál világosan láttunk egy
hosszuhaju hölgyet fehér ruhába burkoltan. Az arcát nem láthattuk, mert
a keblén tartott pici szőke haju gyermekre volt hajtva. Egy kis szünet
után éles rövid kiáltást hallottunk, olyat, a milyet kis gyermek vagy
kis kutya szokott álmában hallatni. Mi előre akartunk rohanni, de a
professzor intőkeze visszatartott bennünket és aztán mikor odanéztünk, a
fehér alak ismét felénk indult. Most már elég közel jutott, hogy a
holdvilágnál egészen jól láthassuk. Az én szivem hideg lett, mint a jég
és Artur hörgését is hallottam, a mint megismertük Vestenra Lucy
vonásait. Igen, Vestenra Lucy volt, de mennyire megváltozva. Szendesége,
rideg szivtelen kegyetlenségre és szüziessége sivár ledérségre
változott. Van Helsing előre lépett és intésének engedelmeskedve, mi is
közeledtünk, mind a négyen egy sorba állva a kripta ajtaja elé. Van
Helsing fölemelte a lámpáját és Lucyra irányozta sugarát. A lámpa
koncentrált fényénél láttuk, hogy ajka biboros a friss vértől, a mely az
állán végig csurogva beszenyezte halotti köntösének fehérségét.
Megrázkódtunk az irtózattól. A lámpa reszkető fénye bizonyitotta, hogy
még Van Helsinget is cserben hagyta vas idegzete. Artur állt legközelebb
hozzám és ha meg nem kapom a karját, hát elesett volna.
A mikor Lucy (Lucynak nevezem azt a rémet, a mely előttünk állt, mert az
ő alakját öltötte) meglátott bennünket, haragosan fujva, mint a macska,
a kit hirtelen megtámadnak, huzódott vissza és végig jártatta rajtunk
szemeit. Lucy szeme volt formában és szinben, de Lucy szeme telve
tisztátlan pokoli tüzzel, a tiszta, szelid szem helyett, a melyet
ismertünk. Ebben a pillanatban szerelmem maradványa gyülöletté és
utálattá változott. És ha ekkor azt mondták volna, hogy öljem meg, hát
vad gyönyörrel meg tudtam volna tenni. A mint ránk nézett, szeme
tisztátlan tüzben lángolt és arca csak ugy ragyogott a kéjes mosolytól.
Óh Istenem, mily irtózatos volt azt látni! Gondtalan mozdulattal ellökte
magától a gyermeket, melyet eddig a keblére szoritva tartott, föléje
hajolva és morogva mint éhes kutya a csont fölé szokott, messze ellökte
magától a földre. A gyermek élesen sikoltott, aztán nyögve maradt ott, a
hová dobta. Oly rideg szivtelenség nyilatkozott a mozdulatában, hogy
Artur följajdult belé. És a mint Lucy kitárt karokkal és buja mosolylyal
közeledett feléje, hátrált és kezével elfödte arcát.
Lucy azért folyton közeledett hozzá és vágyteljes, kéjes gráciával
mondta:
– Jőjj ide Artur. Hagyd el ezeket és jőjj ide hozzám. A karjaim
reszketnek érted, jer és együtt pihenhetünk. Jer, férjem, jer!
Oly valami pokolian édes volt a hangjában, a mely még minket is
megszeliditett, a kik pedig máshoz intézett szavait hallottuk. A mi
Arturt illeti, mintha megbüvölték volna, kezeit levéve arcáról, kitárta
a karját. Lucy belevetette volna magát, ha Van Helsing előre nem ugrik
és közéjük nem tartja a kis arany feszületét. Lucy visszarettent tőle és
hirtelen eltorzult arccal és dühös mozdulattal kerülte meg, mintha a
sirboltba akarna menni.
Mikor egy-két lábnyira volt az ajtótól, megállt, mintha valamely
láthatatlan erő visszatartaná. Aztán megfordult és világosan láttuk
arcát, a hold és a lámpa sugaránál, a mely immár nem reszketett Van
Helsing kezében. Soha sem láttam és remélem, hogy halandó szememmel nem
is látok soha, ilyen gonosz kifejezésü arcot. Gyönyörü szine halottas
sápadtságra változott, a szemében szikrázott a pokol tüze, homlokát ezer
ráncra huzta és gyönyörü, vérrel itatott száját széthuzta, mint a régi
görögök és japánok haragos istenei. Ha tekintete gyilkolhatott volna, mi
mind a négyen halva maradtunk volna a helyünkön. Ez igy tartott teljes
egy percig, a mely egy egész örökkévalóságnak látszik. A kisértet a
fölemelt feszület és a szentelt ostyával lezárt ajtó között állott. Van
Helsing törte meg a csendet Arturtól kérdezve:
– Feleljen nekem oh barátom! Folytassam-e megkezdett munkámat?
Artur térdre vetette magát és arcát kezeivel elfödve felelt:
– Tegye, a mit akar barátom, tegye, a mit akar. Soha ehez fogható
borzalmat nem értem! Morris és én egyszerre termettünk mellette és karon
fogtuk, hogy el ne essék. Hallottuk a lámpa lecsukásának csattanását.
Van Helsing a kriptához lépett és kiszabaditotta az ajtó nyilásának egy
részét a szentelt ostyából készült tapaszból. Valamennyien ámulatteljes
irtózattal láttuk, hogy a mint ő visszahuzódott, az az asszony, oly igaz
földi testével, mint akár a miénk, eltünt azon a parányi nyiláson
keresztül, a melybe egy kés pengéjét alig lehetett volna döfni.
Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottunk föl, látva, hogy a professzor
nyugodtan beragasztja ismét az ajtó nyilását.
Mikor ezt elvégezte, fölvette a gyermeket a földről mondván:
– Jöjjetek barátaim, többet nem tehetünk holnapig. Holnap délbe temetés
lesz. Nemsokára azután kell idejönnünk. 2 órakor, ha a temető őr lezárja
a kaput, mi ott maradunk. Akkor aztán többet tehetünk. A mi ezt a
kicsikét illeti, nem esett nagy baja és holnapra összeszedi magát. Majd
ott hagyjuk, a hol a másikat, hogy a rendőr megtalálja és aztán megyünk.
– Aztán szorosan Artur mellé lépve mondta:
– Barátom Artur maga fájdalmas megpróbáltatáson ment keresztül. De
később, ha visszatekint, meg fogja látni, mennyire szükséges volt. Most
a keserü vizeket gázolja gyermekem. Holnap ilyenkorra, ha Isten is ugy
akarja, keresztül jut rajtuk és eléri az édes vizeket. Addig hát ne
gyászoljunk tulságosan. Addig nem is kérem bocsánatát.
Artur és Morris velem jöttek haza és iparkodtunk egymást utközben
földeriteni. A gyermeket biztosságban hagytuk és fáradtan értünk haza,
hát valahogy csak sikerül elaludnunk.
_Szeptember 29. éjjel._
Kissé 12 óra előtt mi hárman Artur, Morris és én a professzorért
mentünk. Sajátságos, hogy mind a hárman mintha összebeszéltünk volna,
fekete ruhát öltöttünk. Igaz, hogy Artur gyászolt, hát rendesen
feketében járt, de mi ketten ösztönszerüleg öltöttük fel. Fél egykor
értünk a temetőbe. És lassan sétálgatva jó messzire kerültünk a
hivatalos felügyelettől, ugy, hogy mire a sirásók fölhantolták a sirt, a
felügyelő nyugodtan zárta ránk a kaput, azt hitte, hogy mindenki
eltávozott. Van Helsing rendes fekete kis táskája helyett ezuttal egy jó
hosszu bőrzacskót cipelt, a mely elég nehéznek látszott.
Midőn magunkra maradtunk, némán követtük a professzort a kriptához. Ő
maga nyitotta ki és belépésünk után maga zárta be az ajtót mögöttünk.
Aztán kivette a zacskójából a lámpát, a melyet meggyujtott, ugyszinte
két szál viaszgyertyát, melyeket szintén meggyujtott, megolvasztott
végükkel két másik koporsóra ragasztott, hogy elég világosságot nyerjen
munkájához. Midőn ismét levette Lucy koporsójának födelét, mind oda
néztünk – Artur reszketve, mint a nyárfalevél és láttuk, hogy a halott
szépségének teljes pompájában ott fekszik. De az én szivemben nem volt
már szerelem, nem volt benne egyéb utálatnál az undok lény iránt, a mely
Lucy alakját öltötte magára Lucy lelke nélkül. Jól láttam, hogy még
Artur arcais megkeményedett, a mint nézte. Egyszerre csak azt kérdezte
Van Helsingtől:
– Valósággal Lucy teste-e ez, vagy csak egy démon az ő alakjában?
– Az ő teste és mégsem az övé. De várjon egy kicsit és mindjárt meglátja
olyannak, a milyen volt és a milyen.
Olyan volt Lucy, a mint ott feküdt, mint egy gonosz álomlátás; hegyes
fogai, duzzadt kéjes piros ajka, vérfoltos álla, a melynek láttára
megborzadtunk – valóságos torzalakja az egykori szelid, szép, tiszta
lánykának. Van Helsing ezalatt lassan szedett elő egyet-mást a
zacskójából. Először egy forrasztóvasat vett elő és forrasztáshoz való
ólmot, aztán egy kis lámpát, a mely, midőn a sarokba állitva
meggyujtotta, kékes lobogó gázlánggal égett; aztán boncolókéseket
készitett kézhez és végre egy-, két- háromhüvelyes átmérőjü, vagy három
láb hosszu karót. Ennek az egyik vége tüzben volt keményre edzve és
hegyesre faragva. A karóval együtt egy nehéz kalapácsot vett elő, a
milyennel a háztartásban a szenet szokták a pincében széttördelni. Mikor
mindennel készen volt, Van Helsing igy szólott:
– Mielőtt bármit is tennénk, engedjék, hogy egyet-mást elmondjak a
régiek tudománya és tapasztalatai nyomán, a kik sokat foglalkoztak a
halottlanok tanulmányozásával. Mikor halottlanokká lesznek, a
változással egyben a halottlanság átka sujtja őket. Nem tudnak meghalni,
de tovább kell élniök, időkről időkre, mindig több áldozattal szaporitva
soraikat, mert mindazoknak, a kik a halottlanok hatalmába kerülnek és
ennek következtében pusztulnak el, szintén halottlanokká kell válniok és
ismét áldozatot szednek. Igy tágul a körük örökké, mint a vizbe dobott
kőnek a köre. Barátom Artur, ha Lucy önt akkor, mikor haldoklott,
megcsókolta volna, vagy ha tegnap éjjel karjaiba fogadta volna, idővel
halála után ön szintén halottlanná vált volna. Ennek a boldogtalan ifju
hölgynek a pályafutása csak most kezdődőtt. Azok a kis gyermekek, a
kiknek vérét vette, még nincsenek nagyon rosszul, de ha őt igy hagyjuk
halottlanul, akkor mind több vérüket veszi, mert a rajtuk nyert
hatalomnál fogva magához vonzza őket. De ha valósággal meghal, akkor
mindez megszünik. A legfontosabb pedig az, hogyha ezt a halottlant
valóságos halottá teszszük, akkor a szegény leányka lelke ismét
fölszabadul. A helyett, hogy gonoszságot követne el éjjel, az angyalok
közt fogja elfoglalni helyét. Azért, barátom, áldott lesz a kéz, a mely
a fölszabaditó csapást méri rá. Én kész vagyok erre. De vajjon nincs
köztünk valaki, a kinek több joga van ehhez. Nem fog-e valamikor örömére
szolgálni, ha álmatlan éjjeleinek csöndjében azt gondolhatja: Az én
kezem volt az, a mely őt a csillagokhoz küldte; annak a keze, a ki
legjobban szerette őt. Annak a keze, a kiét maga is választotta volna,
ha választásról szó lehetett volna. Szóljanak, nincs-e köztünk egy
ilyen?
Mi valamennyien Arturra néztünk, ő is észrevette, a mit mi, a végtelen
jóságot, a mely azt akarta, hogy az ő keze legyen az, a mely visszaadja
nekünk Lucyt, mint egy szent és többé nem megszentségtelenitett emléket;
ő előre lépett és bátran mondta, noha a keze reszketett és az arca fehér
volt, mint a hó:
– Igaz jó barátom, megtört szivem mélyéből mondok önnek köszönetet.
Mondja meg, hogy mit tegyek és én nem fogok ingadozni. Van Helsing a
vállára tette a kezét és igy szólt:
– Derék gyerek! Csak egy pillanatnyi bátorság és meglesz. Ezt a karót
keresztül kelt rajta verni. A föladat rettenetes, erre figyelmeztetem,
de csak rövid ideig fog tartani és ön azután annál jobban fog
örvendezni, minél nagyobb volt a fájdalma. Ebből a kegyetlen sirból ugy
fog kijutni, mintha a levegőben járna. De nem szabad haboznia, ha
egyszer belefogott. Csak arra gondoljon, hogy mi az ön igaz barátjai
körülötte vagyunk és hogy az egész idő alatt önért fogunk imádkozni.
– Lássunk hozzá, szólt Artur rekedten. Mondja meg, hogy mit kell tennem.
– Vegye ezt a karót a bal kezébe, hegyét a halottlan szive fölé
illesztve és a kalapácsot a jobb kezébe. Aztán ha én elkezdem a halotti
imádságokat olvasni – a könyv itt van nálam és a többiek utánam
mondhatják az imát – akkor üssön, Isten nevében hogy minden jóra
forduljon a halottal, a kit szeretünk és hogy elpusztuljon a halottlan.
Artur fogta a karót és a kalapácsot és most már, hogy el volt szánva nem
reszketett a keze. Van Helsing felnyitotta a könyvét és olvasni kezdett.
Morris és én lehetőleg követtük őt. Artur a halott szive fölé illesztve
a karót aztán teljes erejével ütötte a kalapácscsal.
A koporsóban fekvő lény görnyedezett és egy rémes, vérfogylaló sikoltás
fakadt nyitott piros ajkáról. A test rázkódott, remegett és görcsös vad
rángatódzásban huzódott össze. Éles, fehér foga összeverődött, hogy az
ajkát is fölhasitotta és piros hab ömlött a száján. De Artur meg nem
indult rajta. Ugy nézett ki, mint egy boszuálló Isten, a mint szilárd
kézzel emelte magasra a kalapácsot és verte mélyebbre és mélyebbre a
könyörületes szabaditó karót, mig a keresztül vert sziv vére magasra
fröccsenve bugyogott körülötte. Arca elszánt volt és mintegy a
kötelességérzet gloriája világlott róla. Látása bátorságot öntött belénk
és hangunk csak ugy zengett a kis sirboltozaton végig.
A test görcsös vonaglása lassankint megszünt, a fogait nem csattogtatta
többé, az arc nem torzult el. Végre teljesen elcsöndesült. A rémes
föladat teljesitve volt.
A kalapács kihullott Artur kezéből. Megtántorodott és elesett volna, ha
föl nem fogjuk. Homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték és melle
zihált. Néhány percig annyira el voltunk vele foglalva, hogy nem is
néztünk a koporsó felé. Mikor végre arra felé fordultunk, meglepetten
kiáltottunk föl. Annyira bámulva néztük, hogy Artur is fölkelt a
földről, a hová ültettük és odajött a koporsóhoz; és ekkor derült,
boldog fény sugárzott arcáról és elüzte róla örökre az irtózatnak
megkövesült kifejezését.
Mert ott előttünk a koporsóban immár nem az az undok lény feküdt, a
kitől ugy irtóztunk és a kit ugy meggyülöltünk, hogy elpusztitásának
föladatát mintegy kedvezményképpen engedtük át annak, a kinek legtöbb
joga volt hozzá, hanem Lucy ugy, a hogy életében ismertük őt,
hasonlithatatlanul édes szép tiszta arcával. Igaz, hogy a szenvedés és
gond nyomai is épp ugy meglátszottak rajta, mint életében; de ezt mi nem
bántuk, mert csak annak az igazságát bizonyitották, a mit hittünk.
Mindnyájan éreztük, hogy a szent nyugalom kifejezése arcán csak földi
jele és bizonyitéka volt az örökké való béke és nyugalomnak.
Van Helsig Artur vállára tette a kezét és kérdezte tőle:
– És most, Artur, barátom, kedves fiam, megbocsájt-e nekem?
Artur megfogta az öreg ember kezét, megcsókolta, megszoritotta és aztán
felelte:
– Hogy megbocsájtok-e? Az Isten áldja meg, a miért vissza adta az én
drágámnak a lelkét és nekem a nyugalmamat. Két kezét a professzor
vállára tette, fejét a keblére hajtotta és egy darabig csöndesen sirt,
mig mi mozdulatlanul állottunk. Mikor ismét fölemelte a fejét, Van
Helsing igy szólott hozzá:
– És most gyermekem megcsókolhatja őt. Csókolja meg halott ajakát, mint
a hogy ő kivánná, ha kivánnia lehetne. Most már nem a pokol halottlanja.
Most már az Uristen igazi halottja, a kinek a lelke vele van az égben.
Artur lehajolt és megcsókolta és azután őt és Morrist kiküldtük a
sirboltból. A professzor és én lefürészeltük a karó kiálló végét, a
hegyét benne hagyva a testben. Aztán levágtuk a halott fejét és
megtöltöttük száját foghagymával. Összeforrasztottuk ujra az ólom
koporsót és rá tettük és srófoltuk a fedelét, aztán összeszedve
holminkat, eljöttünk. A professzor az ajtót becsukva, Arturnak nyujtotta
a kulcsot. Künn édes volt a levegő, a nap sütött, a madarak énekeltek és
ugy tetszett, mintha az egész természet megváltozott volna. Jó kedv,
boldogság és béke uralkodott mindenfelé, még a mi szivünkben is, noha
csak igen mérsékelten. Mielőtt elindultunk volna, Van Helsing igy
szólott:
– Most barátaim föladatunknak az első részét elvégeztük, még pedig a
ránk nézve legkinosabb részét. De ennél nagyobb föladat vár még ránk;
megtalálni minden szomoruságunknak az okozóját és kiirtani őt. Én nyomra
akadtam, a melyet követhetünk; de a föladat hosszas és terhes és
veszedelemmel és fájdalmakkal teljes. Segiteni fognak-e mind? Mi mind
megtanultunk hinni – ugy-e? És ennél fogva látjuk kötelességünket.
Ugy-e? Hát igérjük meg, hogy a keserü végére járunk a dolognak.
Mindegyikünk kezet adott neki, a mint elindultunk még igy szólt:
– Két éjjel ezután találkozni fognak velem este hétkor és együtt
ebédelünk John barátommal. Még másik kettőt is fogok hivni, a kit maguk
nem ismernek. Akkor készen leszek és elő fogom terjeszteni terveimet.
Barátom John, maga velem jön haza, mert még tanácskoznom kell magával.
Ma éjjel visszautazom Amsterdamba, de holnap éjjel visszajövök. Aztán
közeledik nagy munkánk. De előbb sokat kell még mondanom, hogy tudják,
mit kell tenni és mitől kell félni.