_Van Helsing._
_Seward doktor naplója._
_Szeptember 28._
Bámulatos, hogy egy éjszakai tökéletes nyugalom hogy helyre hozza az
embert. Tegnap már-már azon voltam, hogy elfogadjam Van Helsing
monstruozus ideáit; de most világosan állanak előttem, mint a józan ész
kinövései. Nem kétlem, hogy ő maga hisz bennük. Azon kezdek gondolkozni,
hogy nem hibbant-e meg az elméje valahogy. Bizonyos, hogy mindeme
titokzatos dolgoknak van valamely okszerü magyarázata. Vajjon nem
lehetséges-e, hogy a professzor maga követte el őket? Ő oly szerfölött
eszes, hogy abban az esetben is, ha meghibbanna az elméje képes volna
valamely fixa ideáját a legcsodálatosabb tökéletességgel kivinni.
Irtózok csak rá gondolni is és igazán nem volna kisebb csuda a másiknál,
ha Van Helsinget őrültnek találnám; hanem azért gondosan fogom figyelni.
Szeptember 29… Mult éjjel, kissé tiz óra előtt Artur és Morris Quincey
Van Helsing szobájába léptek; ő előadta, hogy mit akar tenni, leginkább
Artur felé fordulva, mintha mindőnk akarata az övében összpontosulna.
Azzal kezdte, hogy reméli, hogy mindnyájan vele megyünk, mert komoly
kötelesség teljesitéséről van szó. Az engedélyét akarom kikérni,
folytatta Arturhoz fordulva, arra, hogy ismét megtehessem ez éjjel azt,
a mit jónak látok. Tudom, hogy sok az, a mit kérek, ezt ön majd csak
akkor tudja meg, ha már megigérte. Azért akarom, hogy előbb igérje meg,
hogyha aztán megharagszik is rám, mert meglehet, hogy erősen meg fog
haragudni, hát az igérete kösse.
– Ez legalább őszinte beszéd, vágott közbe Quincei, én felelek a
professzorért. Nem tudom ugyan, hogy mi a szándéka, de esküszöm, hogy
becsületes, ennyi nekem elég.
– Köszönöm uram, szólt Van Helsing büszkén és kezet nyujtott az
amerikainak. Erre Artur is megszólalt.
– Van Helsing dr., én nem szeretek zsákban macskát venni, mint a
példaszó mondja. És ha az, a mit ön tőlem kiván, férfiui becsületembe,
vagy keresztény hitembe ütköző volna, akkor nem igérhetek önnek semmit.
De ha ön biztosit arról, hogy az, a mit ön tenni akar, a kettő közül
egyikbe sem ütkőzik, akkor beleegyezem mindenbe, noha fogalmam sincs
róla, hogy mi a szándéka.
– Elfogadom a kikötését – szólt Van Helsing – és csak azt kérem öntől,
ha elitélendőnek véli is cselekedetemet, hát előbb jól meggondolja, hogy
meggyőződjék róla, hogy nem ütközik a kikötésébe.
– Megegyeztünk! mondta Artur és most szabad-e kérdeznem, hogy mit fogunk
tenni.
– Azt akarom, hogy velem jőjjenek, még pedig titokban, a knigsteadi
temetőbe.
Artur arca megnyult, a mint megdöbbenve kérdezte:
– Oda, a hol szegény Lucy van eltemetve? A professzor meghajtotta magát,
Artur folytatta: És ha egyszer ott vagyunk.
– Bemegyünk a kriptába! Artur főlállt.
– Professzor komolyan beszél ön, vagy ez csak kegyetlen tréfa akar
lenni? Bocsásson meg, látom, hogy komolyan beszél. – Erre ismét leült,
jól láttam, hogy mereven és büszkén ül, mint a ki sértve érzi magát.
Csend volt, mig ő ujra meg nem szólalt:
– És ha a kriptában leszünk?
– Kinyitjuk a koporsót.
– Ez mégis sok! – kiáltotta Artur, haragosan fölállva. Én türelmes
vagyok minden dologban, a mi észszerü, de ebben – annak a sirjának, a
kit szerettem, a megszentségtelenitésében… szinte elfuladt
fölháborodásában. A professzor szánalommal nézte.
– Szegény barátom, ha megkimélhetném magát a fájdalomnak egy
nyilalásától, hát Isten látja lelkemet, megtenném. De ezen az éjjelen a
lábunknak tüskés ösvényt kell járni vagy pedig annak a lába, a kit ön
szeretett, örökre a gyehena tüzét járja!
Artur merev, sápadt arccal nézett a professzorra, mondván:
– Vigyázzon!
– Nem volna jobb, ha meghallgatná, a mit mondani akarok? – szólt Van
Helsing. Akkor legalább világosan fogja tudni, hogy mit akarok.
Folytassam?
Némi szünet után Van Helsing némi megerőltetéssel mondta tovább:
– Lucy kisasszony halott. Nem ugy van? Igen! Nos akkor nem ártunk neki.
De hogyha nem volna halott…
Artur talpra ugrott.
– Jóságos Isten! kiáltotta. – Mit akar ezzel mondani? Valami tévedés
volt a dologban? Elevenen temették el?
– Én nem mondtam, hogy eleven volt gyermekem; én nem is gondoltam azt.
Én nem mondok többet annál, hogy ő esetleg halottlan.
– Halottlan! Nem élő! Mit akar ezzel mondani. Mi ez minden, egy rossz
álom, vagy mi.
– Vannak rejtélyek, a melyet emberek csak találgathatnak, a melyeket
csak nagy idők mulva fognak megoldani. Higyjen nekem, hogy mi is egy
ilyennek a szélére jutottunk. De még nem fejeztem be, a mit kérni
akarok. Szabad levágnom a halott Lucy kisasszony fejét.
– Az égre és földre mondom hogy nem! Kiáltotta Artur szenvedélyes
haraggal. Az egész világért sem egyezném bele a halott testének a
megcsonkitásába. Van Helsing doktor ön nagyon messzire ment. Mit tettem
önnek, hogy igy gyötörjön. Mit vétett az a szegény leány, hogy ön igy
megbecsteleniti a sirját. Megőrült ön, hogy ilyeneket beszél vagy én
bolondultam meg, a ki hallgatom magát. Ne merészeljen többé gondolni sem
erre. Én nem fogom a beleegygyezésem semmiféle cselekedetéhez sem
megadni. Kötelességem az ő sirját megvédeni ön ellen és Istenemre meg is
fogom tenni.
Van Helsing méltósággal emelkedett föl és komolyan és szigoruan mondta:
Mylord Godalming, nekem is meg van a magam kötelessége, először
kötelességem mások irányában, kötelességem a halottal szemben. És
Istenemre teljesiteni is fogom! Minden, a mit most kérek öntől, csak az,
hogy jőjjön velem és nézzen és figyeljen. És ha később megujitom a
kérésemet és ön akkor nem nálammal is jobban kivánja teljesitését, akkor
– akkor is teljesiteni fogom a kötelességemet, bár mibe kerüljön is.
Aztán pedig rendelkezésére állok, hogy számon adjam cselekedetemet ott
és akkor, a mikor ön akarja. – Hangja megcsuklott egy kissé és aztán
szánalommal tele hangon folytatta:
– De könyörgöm önnek, ne váljék meg tőlem haraggal. Hosszu életemben
sokszor kellett olyat tennem, a mit nem volt kellemes tenni és a mi néha
a szivemet facsarta, de soha olyan nehéz föladatom nem volt, mint a
mostani. Higyje el, hogy én megtennék mindent, mit ember tehet, hogy önt
megkiméljem a szomoruságtól. Gondolja meg, mert miért okoznék én
magamnak ennyi fáradtságot és ennyi szomoruságot. Én eljöttem ide a
magam országából, hogy tegyem a jót, a mit tehetek. Először John barátom
kedvéért, azután pedig azért a kedves fiatal lányért, a kit én is
megszerettem. Neki adtam – nem szivesen mondom meg, de jó szándékkal
mondom most – a mit ön adott, ereimnek a vérét. Adtam én, a ki nem
voltam, mint ön, a szerelmese, csak pusztán az orvosa és barátja. Neki
adtam az éjjeleimet és nappalaimat, halála előtt és halála után és most
is, ha az én halálom az ő javára válnék, a mikor ő halott halottlan,
szivesen adnám érte. – Ezt mind nagyon komolyan nyugodt büszkeséggel
mondta, a mely Arturt nagyon meghatotta. Megfogta az öreg ur kezét és
megtört hangon szólt:
– Óh, de mikor olyan nehezemre esik erre gondolni és nem birom
megérteni. De legalább önnel megyek és várni fogok.