_Sevard doktor naplója – folytatás._
Egy ideig a puszta harag teljesen elnémitott; ugy éreztem, mintha Lucyt
életében arcul ütötte volna. Fölugorva az asztalba vágtam az öklömmel és
igy kiáltottam:
– Van Helsing doktor, megőrült ön? – Ő fölemelte a fejét és rám nézett.
Szeretetteljes kifejezése azonnal lecsillapitott. – Bár ugy volna! –
szólt. – Még az örülést is könnyebben el lehetne viselni ez ilyen
igazságnál. Oh kedves barátom, mit gondol, miért kerültem olyan
messzire, hogy megmondjam magának az igazságot? Azért talán, hogy
gyülölöm magát és gyülöltem egész életemben? Azért, mert fájdalmat
akartam okozni? Azért, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy egyszer
megmentette életemet a borzalmas haláltól? Oh nem!
– Bocsásson meg – szóltam. Ő folytatta.
– Barátom, azért tettem, hogy lassan és szeliden adjam tudtára, mert
tudom, hogy szerette ezt az édes szép leánykát. De még most sem kivánom,
hogy higyjen nekem. Nehéz az ilyen kegyetlen igazságot elhinni olyan
valakiről, mint Lucy kisasszony. Ma éjjel be fogom bizonyitani. Mer-e
velem jönni?
Ez megrenditett. Az ember nem szeret az ilyen igazságról meggyőződni. A
professzor látva habozásomat, ismét szólt.
– A logika ezuttal egyszerü, nem olyan, mintha ködös mocsárban szöknék
zsombékról zsombékra. Ha nem igaz, akkor a bizonyság megkönnyebbülést
jelent, legrosszabb esetben sem árt senkinek. Ha pedig igaz! Ah, ez a
rettenetes ugy-e; pedig épp a rettenette is mellettem bizonyit, mert ez
már némi hitet jelent. Jőjjön, majd én megmondom, hogy mit fogunk
csinálni; először is elmegyünk és megnézzük ezt a gyermeket a kórházban.
Vincent doktor, annak a kórháznak, a hol az ujság szerint a gyermek
fekszik, nekem jó barátom és magának is, hisz együtt járták az egyetemet
Amsterdamban. Ő meg fogja két érdeklődőnek mutatni a paciensét. Mi nem
mondunk neki semmit sem, csak azt, hogy tapasztalni akarunk. És aztán –
– És aztán? – Van Helsing egy kulcsot vett ki a zsebjéből és fölmutatta.
– És aztán mi, maga meg én az éjszakát a temetőben fogjuk tölteni, a hol
Lucy fekszik. Ez a sirboltjának a kulcsa. A koporsós ember adta nekem
Artur számára.
– A szivem elszorult, éreztem, hogy valamely rettenetes megpróbáltatás
vár rám. De nem tehettem semmit sem, hát két kézre fogva bátorságomat,
csak annyit mondtam, hogy jobb lesz sietnünk, mert mulik a délután.
A gyermeket ébren találtuk. Vincent doktor leoldotta nyakáról a
köteléket és megmutatta a sebzett pontokat. Tökéletesen azonosak voltak
a Lucy nyakán látottakkal. Csak kisebbek és valamivel frisebbek voltak,
ennyi volt a különbség. Kérdésünkre, hogy minek tulajdonitja őket,
Vincent doktor azt felelte, hogy valamely állat, talán patkány ejtette,
noha ő inkább azt hiszi, hogy London északnak fekvő magaslatain tanyázó
rengeteg denevér közül bántotta valamelyik a gyermeket. A sok
ártalmatlan között akadhat esetleg egy-egy ártalmasabb, mérgesebb, a
délvidékről idevetődött fajta is. Tán valamely matróz hozta magával,
vagy az állatkertben tenyésztettek közül szabadult ki egy. Hisz alig tiz
napja, hogy farkas is szabadult ki onnan. Akkoriban a gyerekek egy hétig
mindig a farkas és a piros bóbitás kis lány történetét játszották ama
környéken mindaddig, a mig a fehér asszony meséjére nem kaptak. Még ez a
szegény kis poronty is, a mint fölébredt ma, azt kérdezte az ápolónőtől,
hogy nem mehetne-e haza. A mikor kérdezték, hogy miért akar elmenni, azt
felelte, hogy a fehér asszonynyal szeretne játszani.
– Remélem – jegyezte meg Van Helsing – hogy a mikor hazaküldi a
gyermekeket, szigoruan meg fogja inteni a szüleit, hogy ne hagyják
fölügyelet nélkül csavarogni. Az ilyen igen veszedelmessé válhatik; ez a
gyerek is alig állana ki még egy ilyen éjszakát. De gondolom, hogy nem
is fogja néhány napig még hazaereszteni.
– Nem bizony, legalább is egy hétig itt fogom; még tovább is, ha a seb
nem gyógyul be addig:
Látogatásunk a kórházban több időbe került, mint gondoltuk, a nap már
letünt, mire kijöttünk. Van Helsing, mikor látta, hogy milyen sötét van,
igy szólt:
– Azért még nem kell sietnünk. De később van, mint gondoltam. Jöjjön,
együnk valahol valamit, aztán mehetünk utunkra.
Megebédeltünk egy utszéli korcsmában, a mely tömve volt jó kedvü
kirándulókkal. Tiz órakor indultunk a korcsmából. Már nagyon sötét volt,
de a professzor, ugy láttam, nagyon jól tudta az utat. Végre elérkeztünk
a temető falához, a melyen keresztül mászva – némi keresés után,
megtaláltuk a Vestenra sirhelyét. A professzor elővette a kulcsát és
kinyitotta a csikorgó ajtót. Gyorsan beléptünk és társam betette maga
mögött az ajtót. Aztán a táskájában keresgélt és gyufát és egy darab
gyertyát véve elő, világot gyujtott. A gyertyáját ugy tartva, hogy a
koporsók föliratát olvashassa, meg kereste Lucy koporsóját. Ismét a
táskájában babrálva, kivett belőle egy srófhuzót.
– Mit akar csinálni?
– Fel akarom nyitni a koporsót, hogy magát meggyőzzem. – Ezzel azonnal
hozzálátott és kiszedte a srófokat, leemelte a koporsó fedelét, a mely
alatt az ólom koporsó látszott. Én nem birtam tovább. Majdnem olyan
sérelemnek tetszett a halott iránt, mintha az élőről álmában lehuztuk
volna ruházatát; megragadtam van Helsing kezét, hogy megakadályozzam. Ő
csak ennyit mondott: – „Majd meglátja“ és ismét táskájába nyulva egy
parányi fürészt vett elő. A srófhuzót gyors mozdulattal, a melyre szinte
megrázkódtam, beleütötte a koporsó oldalába, kicsi lyukat ejtve vele, a
melybe a fürészt bele illeszthette. Én el voltam készülve az egy hetes
hullából kitóduló gázömlésére és az ajtó felé huzódtam. De a professzor
egy pillanatig sem habozott; egy két lábnyira fürészelte a koporsót
hosszában, aztán fejnél keresztben és a tulsó oldalon ismét le
hosszában. A fölvágott ólomlap szélét megfogva visszahajtotta a koporsó
lába felé és a gyertyát a nyilás fölé tartva, intett nekem, hogy nézzek
oda.
Közelebb léptem és néztem. A koporsó üres volt.
Nem tagadhatom, hogy megdöbbentem. Van Helsing mozdulatlanul állott.
Most már bizonyosabb volt a dolga felől, mint eddig és ez erőt adott
neki föladata folytatására. – Nos, most már meg van ön győzve, barátom
John? – kérdé.
– Meg vagyok győzve arról, hogy Lucy teteme nincsen a koporsóban; de ez
csak egyet bizonyit.
– És mi az az egy, barátom John?
– Az, hogy nincs itt.
– Ez jó logika, felelte ő, ezt elfogadom. De mivel magyarázza meg azt,
hogy nincs itt?
– Talán hullarablók – talán a temetkező vállalat valamelyik embere lopta
el. – A professzor sóhajtott. – Ah igen! hát még több bizonyitékot akar?
Jőjjön hát velem.
Helyére tette a koporsó fedelét, összeszedte a szerszámait, táskájába
tette, elfujta gyertyáját és azt is eltette. Kinyitottuk az ajtót és
kiléptünk rajta. A professzor betette és bezárta az ajtót. Nekem
nyujtotta a kulcsot, mondván: Nem akarja eltenni? Hogy bizonyosabb
legyen. Én visszautasitottam. A kulcs semmit sem bizonyit – feleltem –
hisz két kulcsa is lehetett, meg egy ilyen zárt feltörni sem nehéz. A
professzor szó nélkül zsebre tette a kulcsot. Aztán meghagyta, hogy a
temető egyik oldalán álljak őrt, mig ő a másikon fog őrködni. Én egy
tiszafa mögé álltam és láttam a professzor mozgó alakját, mig a közbe
eső sirkövek között el nem tünt.
Alig foglaltam el a helyemet, éjfélt hallottam ütni egy távolyi
toronyórán, aztán nagy soká egyet és végre két órát. Fáztam és zsibbadt
voltam és haragudtam a professzorra, hogy ilyen helyre hozott és
magamra, a miért eljöttem. Sokkal álmosabb voltam, hogysem jól tudtam
volna vigyázni és nem elég álmos arra, hogy elhagyjam hütlenül a
helyemet. De nagyon kegyetlenül éreztem magamat.
Egyszer csak, a mint megfordulok, ugy tetszett, mintha látnék valamit,
mint egy fehér árnyat, két sötét fa és a temetőnek a sirbolt tulsó
oldalán fekvő része közt mozogni; ugyanabban a pillanatban a professzor
helye felől egy sötét alak közeledett gyorsan a fehér felé. Erre én is
elindultam; de sirköveket és bekeritett sirokat kellett kerülgetnem és
sirokon buktam keresztül. Az ég felhős volt és valahol a messze távolban
kakas kukorikolta a hajnalt. Nem nagy távolságra tőlem, a fasorban, a
mely a templomba vezetett, egy ködös fehér alak lebegett a sirbolt felé.
A sirboltot magát nem láttam a fáktól és igy nem láttam azt sem, hogy
merre tünt el a fehér alak. De hallottam valamit mozogni arra felé, a
hol először pillantottam meg a fehér alakot és odasietve a professzort
találtam, karjaiban egy kis babát tartva. Mikor meglátott, felém
nyujtotta mondván:
– Hát most meg van már győzve?
– Nem! – feleltem sértő konoksággal.
– Nem látja a gyermeket?
– Igenis látom a gyermeket, de ki hozta ide? És meg van-e sebezve? –
kérdeztem vissza.
– Majd meglássuk, – felelte a professzor és kifelé indultunk a
temetőből, magunkkal vive az alvó gyermeket.
Nem nagy távolságra, egy facsoport mögé huzódtunk, gyufát gyujtottunk és
megnéztük a gyermek nyakát. A legcsekélyebb kis karcolást sem találtuk
rajta.
Hát nem volt igazam? – kérdeztem diadalmasan.
– Éppen jókor érkeztünk, – felelte a professzor megkönnyebbülten.
Hamarosan nem tudtuk, hogy mit csináljunk a gyermekkel. Ha beviszszük a
rendőrségre, meg kell mondanunk, hogy hol jártunk az éjjel és hogyan
jutottunk hozzá. Némi megfontolás után elhatároztuk, hogy az utszélen
hagyjuk és ha halljuk, hogy jön az őrt járó rendőr a kinek okvetetlen
bele kell botlani, akkor szépen eltávozunk és sietünk haza felé. Igy is
lett. Nem sokára hallottuk a rendőr sulyos lépteit, letettük a gyermeket
és meglestük, mig lámpáját ide-oda villogtatva megtalálta. Hallottuk
meglepett fölkiáltását és erre elosontunk. Nem messze onnan kocsira
akadtunk és haza hajtattunk.
Nem tudok elaludni, azért irom e naplómat. Pedig okvetetlen kellene egy
pár órát aludnom, mert holnap délben Van Helsing ismét értem jön. Azt
akarja, hogy még egy expedicióra menjek vele.
_Szept. 27._
Majdnem két óra volt délután, a mikor alkalmunk került az ujabb
kisérletre. A délben tartott temetés gyászkisérete csak lassan vonult ki
a temetőből, de végre láttuk, a mint a sekrestyés az utolsó ögyelgő után
is bezárta a kaput. Tudtuk, hogy most akár másnap reggelig zavartalanul
maradhatunk, ha kell, de a professzor azt mondta, hogy egy óránál több
időre nincsen szükségünk. Fogta a kulcsot, kinyitotta a mauzoleum
ajtaját és beléptünk. Van Helsing Lucy koporsójához lépett és én
követtem. Ő megfogta és ujra fölhajtotta az átfürészelt ólomlapot és én
megdöbbenve és megdermedve álltam ottan.
Mert ott feküdt előttem Lucy, látszólag épp olyan volt, a milyennek a
temetése előtt való éjjelen láttuk. Ha lehet, hát még sokkal szebb volt,
mint akkor és én ismét kételkedni kezdtem halálában. A szája széle is
üde volt és piros, még az arcát is halovány pir boritotta.
– Micsoda szemfényvesztés ez? – kérdeztem Van Helsingtől.
– Hát most már meg van győződve? kérdezte a profeszor felelet helyett,
és beszéd közben kinyujtotta a kezét és olyan módon, hogy szinte
megborzadtam tőle, huzta szét a halott ajkát és mutatta a fehér fogát.
– Nézze, – folytatta beszédét – nézze, mennyivel hegyesebbek, mint
voltak. Ezzel és ezzel – megérintette a fölső és alsó szemfogat – a
kicsi gyermekeket meg lehet harapni. Hisz most már nekem barátom John?
– Hátha csak vissza hozta valaki tegnap éjjel óta.
– Ugyan ki?
– Nem tudom. De valakinek csak meg kellett tenni.
– Pedig már egy hete halott. A legtöbben nem igy néznének ki ennyi idő
óta. – Erre már nem tudtam felelni, hát hallgattam. Van Helsing alig
látszott észre venni hallgatásomat. Legalább sem haragot, sem diadalt
nem árult el. Merően nézte a halott leány arcát, fölemelte a
szempilláit, megnézte a szemét, még egyszer kinyitotta a száját és
megvizsgálta a fogát. Aztán felém fordult s igy szólt:
– Itt kell valaminek lenni, a mely különböző az eddig ismert esetektől.
Itt valami kettős élet van, a mely rendkivüli. A vampir akkor támadta
meg őt, midőn önkivületi állapotban alva járt. – Ah, ön megdöbbent, ön
ezt nem tudja barátom John, majd később elmondom. És önkivületi
állapotában foszthatta meg őt máskor is legkönnyebben a vérétől.
Önkivületi állapotban halt is meg és önkivületi állapotban bolyong
halottlanul is. Ezért különbözik a többiektől. Rendesen, ha a
halottlanok otthon alusznak, ezt mondva, karjának egy mozdulatával
jelezte, hogy mit ért a vampir otthona alatt, az arcuk elárulja, hogy
micsodák. De ez az édes halott, a mikor nem halottlan, visszanyeri a
régi szép arcát. Nincsen rajta semmi gonoszság. Nézze, mily szelid és
ezért nehezemre fog esni, hogy őt álmában megöljem. – A vérem fagyni
kezdett erre a kijelentésre és lassan-lassan kezdtem észre venni, hogy
immár elfogadom Van Helsing teóriáit. De ha Lucy csakugyan és igazán
meghalt, akkor miért borzadok attól a gondolattól, hogy megöljük őt. Van
Helsing rám nézett és nyilván látta arcom változását, mert szinte,
örvendezve mondta:
– Oh most már hisz ugy-e?
– Kérem ne követeljen egyszerre sokat tőlem. Hajlandó vagyok elfogadni
az állitását. Hogyan fogja végrehajtani azt a véres munkát?
– Le fogom vágni a fejét, megtöltöm a száját foghagymával és hegyes
karót verek a testén keresztül.
Megborzadtam a gondolatra, hogy igy megcsonkitsuk annak a leánynak a
testét, a kit szerettem. De irtózatom nem volt oly erős, mint hittem
volna. Tényleg borzadozni kezdtem, ennek a lénynek, ennek a
halottlannak, a hogy Van Helsing hivta őt, a jelenlététől és szinte
undorral töltött el látása. Vártam jó sokáig, hogy Van Helsing dologhoz
lásson, de ő gondolatokba merülve állott. Egyszer csak be csapta a
táskája csukóját és megszólalt.
– Gondolkoztam és elhatároztam, hogy mit lesz legjobb tenni. Ha kedvem
szerint tennénk, akkor most ebben a pillanatban tenném meg, a mit kell,
de másokra is kell gondolnunk. Ott van Artur, hogyan adjuk ezt tudtára.
Ha maga, a ki látta a sebeket Lucy torkán és látta az egészen hasonló
sebeket a gyermek torkán a kórházban. Ha maga, a ki a koporsót üresen
látta mult éjjel és tele ma egy asszonynyal, a ki nem változott, csak
szebbre s rózsásabbra egy hét óta, a mióta meghalt, ha maga tudta ezt és
látta a fehér alakot tegnap éjjel, a ki a gyermeket a temetőbe hozta és
még sem hitt a tulajdon szemének, akkor hogyan várjam Arturtól, a ki
mind ezekről semmit sem tud, hogy higyjen. Ő kételkedett bennem akkor,
mikor nem engedtem, hogy megcsókolja őt a haldokló. Tudom, hogy
megbocsátott, de nem tudom, hogy nem hiszi-e azt, hogy tévedésből élve
temettük el, vagy nem hiszi-e azt, hogy mi voltunk okai kora halálának.
Boldogtalanságában folyton ezen fog tünődni és soha sem tudhat
bizonyosat, mindenek közt ez a legrosszabb. Nehéz azt hinni hogy azt, a
kit szerettünk, elevenen temették el és rémes elképzelni a szenvedéseit.
És ismét ha hiszi, hogy igazunk van és az, a kit szeretett, csakugyan
halottlan, mert én egyszer sejtetni engedtem azt, ez is kegyetlen. Most
hogy tudom, hogy minden igaz, erős meggyőződésem, hogy ő keserü vizeken
keresztül gázolva, érheti el csak az édes vizeket. El vagyok határozva.
Menjünk. Maga térjen haza betegeihez és lássa, hogy minden rendben
van-e. A mi engem illet, én itt fogom tölteni az éjjelt a temetőben a
magam módja szerint. Holnap éjjel tiz órakor jőjjön értem a hotelba.
Arturnak is fogok izenni, hogy jőjjön és annak a derék fiatal
amerikainak, a ki a vérét adta. Későbben ugyis együtt lesz dolgunk. Most
elkisérem magát Pikadilliig, ott megebédelünk, mert nekem napnyugta
előtt vissza kell ide érnem.
Bezártuk ujra a sirboltot, megmásztuk a temető falát, a mi nem volt nagy
föladat és együtt hajtattunk vissza Pikadilliig.
_Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára._
(_Nem kézbesittetett._)
_Szeptember 27._
_Barátom John!_
Ezt arra az esetre irom, ha valami történnék. Egyedül megyek őrködni a
temetőbe. Azt akarom, hogy a halottlan Lucy ne hagyhassa el ma a sirját,
hogy holnap annál mohóbb legyen. Azért némely dolgot fogok oda tenni, a
mit nem szeret – foghagymát és feszületet, – ezzel pecsételem meg a
kripta ajtaját. Ő még ifju halottlan és nem fog dacolni. Én ott fogok
őrködni napnyugtától hajnalig és ha van ott megtudni való, hát meg fogom
tudni. Lucy kisasszonytól nem félek, de attól a másiktól, a ki miatt ő
halottlan lett, mert annak hatalmában van az ő sirját fölkeresni és
meghuzódni benne. Az ravasz, a mint azt Jonathán ur naplójából és a
módból tudom, a melylyel kifogott rajtunk, a mikor Lucy életéért
küzködtünk vele és vesztettünk; aztán meg erősek is a halottlanok. Husz
férfi ereje is van a karjában, hisz a mi négyünk erejét is kiszipolyozta
Lucyból. Aztán meg a farkasát is segitségül hivhatná, mit tudom én. Ha
ugy történnék, hogy ide jönne az éjjel, engem fog itt találni. De lehet,
hogy nem jön. Nincs ok, hogy miért jönne, vadászó területe gazdagabb
vadban, mint a temető, a hol, az egy halottlan asszony alszik és egy
öreg ember őrködik.
Ezt csak arra az esetre irom, ha mégis… Akkor fogja a papirokat, a miket
ehhez csatolok, Harker naplóját és a többit, olvassa el, aztán keresse
föl azt a nagy halottlant és vágja le a fejét és égesse ki a szivét,
vagy pedig hegyes karót verjen rajta keresztül, hogy a világ megpihenjen
tőle.