_Harkerné Minnája._
_Harker Jonathán naplója._
_Szeptember 26._
Azt hittem, hogy soha többet nem irok ebbe a naplóba, de elérkezett
ennek is az ideje. Mikor tegnap este hazaérkeztem, Minna vacsorával várt
és vacsora után előhozakodott Van Helsing látogatásával és hogy átadta
neki a két naplót és hogy mily aggodalmat állott ki miattam. Végül ide
adta a doktor levelét, a melyben azt irja, hogy minden, a mit irtam,
igaz. Erre mintha uj emberré váltam volna. Az egész dologban való
folytonos kételkedés tett tönkre és vette el erőmet. Ugy éreztem, hogy
sötétben, bizonytalanságban tapogatóztam és ez bizalmatlanná tett. De
most, hogy tudom, hát nem félek többé még a gróftól sem. Hát csakugyan
sikerült neki Londonba jutni és ő volt, a kit a minap láttam.
Megfiatalodott azóta – de miként. Van Helsing az az ember, a ki
leálcázhatná és kinyomozhatná, ha csakugyan olyan ember, a milyennek
Minna mondja. Késő éjjelig beszélgettünk róla. Minna most öltözködik, én
pedig indulok a hotelbe, hogy ide hozzam a doktort…
– Azt hiszem, hogy látásom egy kissé meglepte. Mikor a szobájába léptem
és bemutatkoztam neki, vállon fogott és arcomat a világosság felé
forditva figyelmesen megnézett és igy szólt:
– De hisz Madame Minna azt mondta nekem, hogy ön beteg – hogy rohama
volt.
– Igaz, hogy beteg voltam, – feleltem én mosolyogva; – de ön immár
meggyógyitott.
– És mivel ugyan?
– Minnához irt levelével tegnap. Doktor ön nem tudja mi az, a mikor az
ember mindenben, még saját magában is kételkedik. Nem, ön azt nem
tudhatja; ilyen homlokkal, mint az öné ez ki van zárva. – A doktor
nevetve felelte erre:
– Ugy! Ön fiziognomista. Én itt minden órán tanulok valamit. Nagyon
szivesen megyek önökkel reggelizni; és ah uram, engedje meg egy öreg
embernek, hogy a feleségét dicsérje. Nagy Isten áldása az ilyen asszony.
Oly igaz, őszinte, szerény, jó szivü és oly kevéssé önző – és ez, higyje
el, nagyan sok a mai skeptikus és önző világban. És ön uram – én önt is
ismerem feleségének szegény Lucyhoz irt leveleiből – de a maga teljes
valójában csak tegnap este óta. Nyujtsa nekem a kezét és engedje, hogy
barátságot kössünk erre az életre.
Kezet fogtunk és ő oly komoly és jóságos volt, hogy egészen meghatott.
– És most – folytatta – engedje, hogy továbbra is kérjem segitségét.
Nekem nagy föladatom van és először tudnom kellene valamit. Ön segithet
nekem. Megmondhatná nekem, mi előzte meg az ön utazását Transzilvániába?
Később majd más dologban is kikérem segitségét, de először ezt kell
kérnem.
– Mondja uram, – hogy az, a mit tenni kell, a grófra vonatkozik-e? –
Kérdeztem én.
– Igen, – felelte ő komolyan.
– Akkor az öné vagyok testestül lelkestül. Minthogy a 10 óra 30 p.
vonattal utazik, nem fog rá érni átnézni az iratokat, de majd vele adom
és a vonaton elolvashatja.
Reggeli után az állomásra kisértem őt. Bucsuzáskor igy szólott:
– Talán följönne a városba, ha izenek és elhozza magával feleségét is.
Mind a ketten jövünk, a mikor kivánja, – feleltem én.
Megvettem a számára a reggeli helyi és a tegnap esti londoni lapokat és
a mig a vonat indulását várva, beszélgettünk a kocsi ablakában, forgatni
kezdte őket. A szeme mintha hirtelen megakadt volna valamin, az egyiken
– a _Westminsteri Lapok_-on – ismertem a szine és formájánál fogva, arca
elsápadt. Elmerülten olvasott valamit, közben mormogva magában: „Mein
Gott! Mein Gott! Máris! Ilyen hamar!“ Azt hiszem, hogy még rólam is
teljesen megfeledkezett ebben a pillanatban. De a gép füttyentett és a
vonat elindult. Ez magához téritette és kihajolva az ablakon,
integetett, kiabálva: „Hódolatomat Madame Minnának; irni fogok, a mily
gyorsan csak lehet!“
_Seward doktor naplója._
_Szept. 26._
Még alig egy hete, hogy azt irtam a naplómba, hogy „Vége“ és ime ismét
ujra kezdem, vagyis a régit folytatom. Egészen ma délutánig nem volt
okom arra gondolni, a mi elmult. Renfield oly csöndesen viselkedett,
mint bármikor ezelőtt. Épp tul volt a legyekkel való gazdálkodáson és
kezdte a pókokkal való bibelődést; hát vele sem sok okom volt törődni.
Arturtól vasárnap kaptam levelet, a mely arról tanuskodik, hogy elég jól
türi sorsát. Morris Quincey most is vele van, a mi nagyon helyes, mert
az rendesen csak ugy bugyog a jókedvtől. Quincey is irt néhány sort,
abból is ki tetszik, hogy Artur kezdi visszanyerni régi jó kedvét, igy
hát rájuk nézve nyugodt vagyok. A mi pedig magamat illeti, én is a régi
lelkesedéssel kezdtem munkámhoz látni, ugy, hogy bátran merem állitani,
hogy a seb, a melyet Lucy ejtett rajtam, jóformán hegedni kezdett. De
most föl van ujra tépve és hogy mi lesz mindennek a vége, azt csak a jó
Isten tudja! Ugyan ugy sejtem, hogy van Helsing azt hiszi, hogy ő is
tudja, de csak annyit árul el belőle, hogy az ember kiváncsiságát ébren
tartsa. Tegnap Exeterbe utazott és ott is hált. Ma visszajött és csak
ugy esett be a szobámba vagy öt óra tájt és a tegnapi „Westminsteri
Lapokat“ nyomta a markomba.
– Mit gondol erről? – kérdezte keresztbe font karokkal állva meg
előttem.
Én végignéztem a lapon, mert nem tudtam, hogy miröl van szó; de ő
kivette a kezemből és egy cikkre mutatott a mely Hampstead körül
elkószáló gyermekekről szólott. Eleinte nem tudtam, hogy mire véljem,
mig odáig nem jutottam, a hol a torkukon levő parányi sebhelyekről volt
szó. Ekkor hirtelen a professzorra néztem.
– Nos? – kérdezte ő. – Ez épp olyan lehet, mint a szegény Lucyé volt.
– És mit következtet ebből?
Egész egyszerüen csak azt, hogy közös az eredetük. Bár mi volt, a mi
Lucyt sebezte, annak kellett ezeket is sebezni. – A professzor
feleletét, a melyet erre adott, nem értettem. „Ez igaz közvetetve, de
nem közvetetlenül,“ szólott.
– Hogy érti ezt tanár ur? Mondja meg kérem, mert én nem merek véleményt
mondani, annyira nem tudom, mit gondol.
Azt akarja-e velem elhitetni barátom John, hogy egyáltalán nem gyanitja,
hogy Lucy mitől halt meg?
Ideges kimerültségtől, a nagy vérvesztés következtében.
És hogyan, vagy mitől vesztette el a vérét? – Én a fejemet ráztam. Az
öreg doktor mellém ült és folytatta.
Maga eszes ember, barátom John, helyesen okoskodik és következtetései
merészek, de ön nagyon el van fogulva. Nem engedi a szemének, hogy
lásson, a fülének, hogy halljon és a mi kivül van a mindennapi életén,
azt nem veszi komolyan számba. Nem gondolja-e, hogy vannak dolgok, a
melyeket ön nem bir megérteni, de azért mégis vannak és hogy némely
ember lát olyan dolgokat, a melyek másokra nézve nem léteznek.
Tudományunknak legnagyobb hibája, hogy mindent meg akar magyarázni és a
mit nem tud, arra azt mondja, hogy nincs mit megmagyarázni. Mondja csak
például, hisz ön a lélek vándorlásban? Nem ugy-e? Hát a szellemek
megtestesülésében? Nem? Hát a gondolatolvasásban? Nem? Hát a
hipnotizmusban? Abban sem?
– De igen, feleltem én, ezt Charcot elég világosan bizonyitotta. Öreg
tanárom mosolyogva folytatta: Hát akkor meg van róla győződve? Igen. És
természetesen meg is érti és követni birja a nagy Charcot – sajnos, hogy
nincs többé! – elméjét, egész a páciens lelkéig, a melyet befolyásol.
Nem? No hát akkor mondja meg nekem, hogy hogyan fogadja el a
hipnotizmust és veti el a gondolatolvasás tanát. Higyje el nekem,
barátom, hogy manapság olyan dolgokat müvelnek az elektromossággal, a
melyet még azok, a kik az elektromosságot föltalálták is,
boszorkányságnak hittek volna, mig nem sokkal azelőtt még őket magukat
is máglyára itélték volna. Az életben mindig vannak titokszerüségek.
Miért élt Matuzálem kilencszáz esztendeig? Miért az öreg Parr
százhatvankilenc esztendeig és miért nem élhetett az a szegény kis Lucy
négy ember vérével az ereiben, csak egy nappal sem tovább? Ismeri ön az
élet és halálnak minden misztériumát? Ismeri az összehasonlitó anatómia
összeségét és meg tudja fejteni, hogy állati tulajdonságok mért vannak
az egyik emberben és miért nincsenek a másikban? Meg tudja nekem
mondani, hogy miért hal el sok pók pici korában és az az egy hires pók
az ódon spanyol templomban miért élt száz és száz évekig, mig annyira
meg nem nem nőtt, hogy leereszkedve, kitudta inni az összes lámpákból az
olajat. Meg tudja nekem mondani, hogy miért vannak a Pampasokon és
másutt is olyan denevérek, a melyek éjjel az ökrök és lovak ereit
fölhasitva, kiszipolyozzák a vérüket; hogy miért vannak a nyugati
tengerek szigetein denevérek, a melyek egész nap fákon lógnak, hogy
azok, a kik látták, óriás dióhoz hasonlitják őket és hogy a mikor a
tengerészek a hőség miatt a hajó födélzetén alusznak, éjjel leszállnak
rájuk és akkor – akkor reggel halott embereket találnak, a melyek
fehérek, mint akárcsak Lucy volt.
– Jóságos Isten! professzor! kiáltottam fölugorva. – Azt akarja-e
mondani, hogy Lucyt is egy ilyen denevér támadta meg és hogy ilyen izé
léteznék itt Londonban a tizenkilencedik században? – A professzor
csöndre intett kezével és folytatta:
– Meg tudja nekem mondani, hogy a teknősbéka miért él tovább, mint
emberi generációk sora? Az elefánt miért él tul egész dinasztiákat és
hogy a papagáj miért nem hal meg soha, ha csak kutya, vagy macska meg
nem harapja? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hitték az emberek
minden időben és különböző helyeken, hogy vannak, a kik mindig élnek,
hogy vannak férfiak és asszonyok, a kik nem tudnak meghalni. Meg tudja
nekem mondani, hogy az indiai fakir hogyan tud meghalni és magát
eltemettetni és a sirját lepecsételik, elföldelik, a földbe gabonát
vetnek és kikél, megérik, learatják és ekkor kiássák a sirt, leveszik
róla a sértetlen pecsétet s az indián fakir fölkel és tovább jár-kél az
élők között, mint azelőtt? – De már erre félbeszakitottam. Kezdtem
megzavarodni. Annyira megterhelte elmémet a természet excentricitásainak
s lehető és lehetetlenségeinek fölsorolásával, hogy képzeletem
feltüzelődött. Sejteni kezdtem, hogy valamely leckére oktat, mint
régente ezelőtt Amsterdamban szokta; csakhogy akkor megmondta, hogy
miről van szó, hogy fejtegetéseit könnyebben követhessem. De most
segitség nélkül hagyott, pedig szerettem volna követni, hát igy szóltam
hozzá:
– Tanár ur, engedje, hogy ismét tanitványa lehessek. Mondja meg a
tételt, hogy nyomon követhessem fejtegetéseit. Most ugy érzem magamat,
mint a ki a ködben mocsárba téved, egyik zsombékról a másikra ugrom, a
nélkül, hogy tudnám, hogy hova jutok.
– Ez jó hasonlat, felelte ő. Nos hát, megmondom. A tétel ez: Azt akarom,
hogy higyjen.
– Higyjek, mit?
– Higyjen olyan dolgokban, a miket nem tud. Hadd világitsam meg a
dolgot. Hallottam egyszer, hogy egy amerikai igy magyarázta a hitet:
Olyas valami, a mi elhiteti velünk azt, a miről tudjuk, hogy nem igaz.
Csak most értem azt az embert. Azt akarta mondani, hogy nyilt elménk
legyen és ne engedjük, hogy egy kicsi igazság utját állja egy
nagyobbnak, mint egy kis sziklatöredék a vasuti vonatnak. Előbb
megértjük a kis igazságot. Jól van! Megtartjuk és megbecsüljük, hanem
azért nem szabad megengednünk, hogy az a kis igazság a világ összes
igazságának képzelje magát.
– Ön tehát azt kivánja, hogy ne engedjem, hogy az előbbeni meggyőződés
elzárja elmém fogékonyságát egy eddig ismeretlen dolog iránt.
Megértettem a leckét?
– Ah, maga még most is legjobb tanitványom. Magát érdemes tanitani. Már
most, hogy hajlandó megérteni, megtette az első lépést arra, hogy értsen
is. Maga tehát azt hiszi, hogy azokat a pici lyukas sebeket a gyermekek
torkán ugyanez a valami ejtette, a ki a Lucy torkát sebezte meg?
– Igen, azt hiszem. – A professzor fölállt és komolyan mondta:
– Akkor maga téved. Oh, bár ugy volna! de sajnos, nincs ugy! Sokkal
rosszabb, sokkal, sokkal rosszabb még annál is!
– Az Isten szerelmére van Helsing professzor, mit akar ön mondani? –
kiáltottam.
Ő kétségbeesett mozdulattal vetette magát egy székre, az asztalon
könyökölt és kezével elfödve arcát, szólott:
– Azokat a sebeket maga Lucy ejtette a gyermekeken!