_Harkerné Minna naplója._
_Szept. 23._
Jonathán ma, egy rosszul töltött éjszaka után jobban van. Oly boldog
vagyok, hogy annyi dolga van, hogy nem gondolhat semmi másra sem. Ma is
távol lesz egész nap, még villásreggelire sem jöhet haza. A házi
teendőkkel mára készen vagyok, előveszem tehát az ő külföldi naplóját,
bezárkózom a szobámba és elolvasom.
_Szept. 24._
Nem volt kedvem tegnap este a jegyezgetéshez. Az a rettenetes, Jonathán
által irott napló igazán kivett a sodromból. Szegény drágám! Mennyit
szenvedhetett, akár igaz, akár csak képzelődés volt az egész, a mit irt.
Azon tünődöm, hogy lehet-e valami igazság a dologban. Lázbeteg volt-e
már, mikor ezeket a borzalmas dolgokat irta, vagy van-e valami alapja a
dolognak? Lehet, hogy soha sem fogom megtudni, mert nem merem előtte
szóvá tenni az dolgot… És mégis, ez az ember, a kit tegnap láttunk!
Jonathán, mintha egész bizonyos lett volna felőle… Szegény fiu! Lehet,
hogy csak a temetés izgatta föl és juttatott eszébe mindenfélét…
Bizonyos, hogy ő hisz a dologban. Nagyon jól emlékszem, a mint esküvőnk
napján mondta: Hacsak valamely komoly kötelesség nem kényszerit
visszatérni azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket ébren vagy alva,
őrülten vagy józanon éltem át. És van valamely borzalmas összefüggés az
egészben… Az a rettenetes gróf is Londonba készült… Ha csakugyan ugy
volna és Londonba jött volna a nyüzsgő milliók közé… Lehet, hogy komoly
föladat vár ránk, a melytől nem szabad visszarettennünk!… Én kész
vagyok. Még ma hozzá fogok látni, hogy ezeket a gyorsirási jegyzeteket
gépemmel tisztába irjam, hogy mások szeme is elolvashassa, ha kell. És
ha csakugyan ugy fordulna és én készen leszek, nem kell szegény
Jonathánomat izgatni vele, mert én beszélhetek helyette.
_Van Helsing levele Harkerné Minnához._
_Szeptember 24._
(Bizalmas.)
Drága asszonyom!
Én kérem, hogy bocsássa meg irásomat, a mennyiben annyiban jó barát
vagyok, hogy én értesitettem önt Westenra Lucy haláláról. Lord Godalming
engedelmével hatalmamban volt elolvasni leveleit és irományait, mert
mélyen érdeklődöm bizonyos nagyfontosságu, életbevágó dolgok iránt. Ezek
között találtam néhány levelet kegyedtől, a mely megmutatja, hogy mily
jó barátok voltak és hogy mennyire szerette őt. Óh, Madame Minna, erre a
szeretetre kérem, segitsen nekem. A mások jóvoltáért kérem, hogy
helyrehozzak nagy bajokat, elháritsak veszedelmeket, a melyek nagyobbak,
mint ön tudhatná. Lehetne-e, hogy kegyedet lássam? Kegyed bizhatik
bennem. Én barátja vagyok doktor Seward Johnnak és lord Godalmingnak (a
ki Lucy Arturja volt). De egyelőre mindenki előtt titkolnom kell.
Szivesen megyek Exeterbe, ha ön tudatná velem, hogy szabad és mikor ér
reá. Könyörgöm bocsánatáért asszonyom. Én olvastam leveleit Lucyhoz és
tudom, hogy mily jó és hogy férje mennyit szenvedett – hát kérem, neki
ne szóljon, nehogy izgassa. Ismét bocsánatát kérve maradtam
Van Helsing.
_Harkerné Minna telegramja Van Helsingnek._
_Szept. 25._
Jöjjön ma a tiz órai vonattal, ha még megkapja. Én egész nap várni
fogom.
Harker Minna.
_Harkerné Minna naplója._
_Szeptember 25._
Nem tehetek róla, de borzasztóan izgat Van Helsing doktor látogatásának
a közeledése, mert valahogy ugy tetszik, mintha világot vethetne
Jonathan szomoru élményére; és minthogy szegény Lucyt is ő kezelte
utolsó betegségében, hát róla is elmondhat mindent. Bizonyos, hogy
jövetelének tulajdonképpeni oka ez; Lucy és az ő alvajárása és nem
Jonathán. De, hát soha sem fogom megtudni az igazat? Milyen ostoba
vagyok. Az az őrült napló megigézett és most mindent vele hozok
kapcsolatba. Persze, hogy csak Lucy miatt jön. Bizonyosan akkor
betegedett meg, a mikor álmában elment éjjel a temetőbe. A magam sok
baja miatt el is felejtettem, hogy milyen rosszul érezte magát azután.
Bizonyosan emlitette a doktornak az esetet és azt, hogy én is tudok róla
és most azért jön, hogy elmondjam neki az egészet, hogy jobban megértse.
Remélem, hogy helyesen tettem, hogy eltitkoltam Westenráné előtt a
dolgot. Soha sem bocsájtanám meg magamnak, ha én volnék valamely bajnak,
a mi őt érte, az oka vagy okozója. Remélem, hogy Van Helsing nem fog
vádolni. Annyi bajom és aggodalmam volt az utóbbi időben, hogy egyelőre
nem birnék többet elviselni. Két óra. A doktor mindjárt itt lesz. Nem
fogom neki fölemliteni Jonathán naplóját, ha csak külön föl nem emliti.
Örülök, hogy a magam naplóját lemásoltam az irógépemmel, legalább ha
Lucy felől kérdezősködik, csak át kell neki adnom, az megkimél minden
fölösleges kérdezésködéstől.
_Későbben_. Ő jött és ment. Oh milyen különös egy találkozás és hogy
szédül bele a fejem! Ugy tetszik, mintha álmodnám. Lehetséges-e, hogy
mindez, vagy csak egy része is igaz legyen? Ha nem olvastam volna előbb
Jonathán naplóját, nem birnám még csak a lehetőségét is elhinni. Szegény
édes jó férjem! Mennyit kellett szenvednie. A jó Isten adja, hogy mindez
ismét beteggé ne tegye. Van Helsing doktor jó és bölcs ember lehet, hogy
Seward doktor oly messziről hozatta el, hogy Lucyn segitsen. Hogy jó és
nemes és kegyes, azt éreztem, a mint megpillantottam. Ha holnap ismét
eljön, beszélni fogok vele Jonathánról és ekkor talán Isten segitségével
vége lesz minden gondom és szomoruságomnak. De hadd térek vissza a
doktor látogatására.
Fél háromra járt az idő, a mikor kopogtatott. Én két kézre fogtam
bátorságomat és vártam. Néhány pillanat mulva Mary nyitott ajtót és
bejelentette Van Helsing doktort.
Én fölkeltem és meghajtottam magamat, a mint felém tartott. Igy
szólitott meg:
– Harkerné ön, igen? – Én ismét meghajtottam magyamat.
– Ugyanaz, a ki Murray Minna kisasszony volt? Én igenlőleg bólintottam.
– Én Murray Minnához jöttem, ahhoz, a ki barátnéja volt az édes
gyermeknek, szegény kis Westenra Lucynak. Minna asszonyság, én a halott
miatt jövök.
– Uram, feleltem én, ön nem fordulhatna különb jogcimmel hozzám annál,
hogy Westenra Lucy barátja és gyámola volt. Ezzel kezet nyujtottam és ő
megfogta és szeliden mondta:
– Oh, madame Minna, én tudtam, hogy annak a szegény kis liliomszálnak a
barátnéja csak jó asszony lehet és megbizonyosodtam.
Udvarias meghajlással fejezte be mondókáját. Én kérdeztem tőle, hogy mit
kiván tőlem megtudni és ő azonnal hozzákezdett:
– Én elolvastam leveleit Lucyhoz. Bocsássa meg, de tudnom kellett
valamit és senkitől sem kérdezhettem. Tudtam, hogy kegyed vele volt
Whitby-ben. Ő naplójegyzeteket is irt – ez ne lepje meg kegyedet, madame
Minna; azután kezdte, hogy kegyed eltávozott és csak kegyedet utánozta
vele – és ezekben a jegyzetekben célzásokat találtam bizonyos
alvajárásközben történt dolgokra és arra, hogy, szerinte, kegyed
mentette meg őt. Már most én nagy zavarodottságomban kegyedhez fordulok,
hogy mondjon el nekem mindent, a mire erre vonatkozólag még emlékezik.
Azt hiszem, hogy pontosan el tudom mondani az egész esetet doktor ur.
– Ah, akkor nagyon jó emlékező tehetségének kell lennie a tényekre és
részletekre vonatkozólag. Ez ritka adomány ifju hölgyeknél.
– Nem doktor ur, de lejegyeztem akkorában mindent. Megmutathatom önnek a
jegyzeteimet, ha kivánja.
– Oh madame Minna, hálás leszek; ön igen nagy kegyet tesz velem. – Én
nem állhattam ellent a kisértésnek, hogy egy kissé meg ne tréfáljam a
doktort, hát átnyujtottam neki gyorsirással készült jegyzeteimet. Az
öreg ur hálás meghajlással vette át a füzetet, mondván:
– Elolvashatom?
– Ha kivánja, igen, feleltem én a legnagyobb szendeséggel. Ő fölnyitotta
és arca rögtön megnyult egy kissé. Aztán fölállt és meghajtotta magát.
– Oh, maga olyan okos asszony! – mondta. – De hát nem lenne oly kegyes
és segiteni elolvasni? Sajnos! de én bizony nem ismerem a gyorsirást. –
Ezalatt én már szinte restelkedni kezdettem éretlen tréfám miatt, hát
gyorsan kivettem a géppel irott másolatot munkakosaramból és
átnyujtottam neki.
– Bocsásson meg – mondtam – de nem tudtam ellentállni; gondoltam előre
is, hogy Lucy felől fog kérdezősködni, hát hogy ne kelljen várnia,
legalább miattam ne, mert tudom, hogy drága az ideje, az egészet
lemásoltam irógépemen az ön számára.
– Ő átvette és szeme megenyhült. – Kegyed nagyon jó – mondta. És el
szabadna most mindjárt olvasnom? Lehet, hogy kérdéseket fogok intézni
kegyedhez olvasás után.
– Kérem, csak olvassa – feleltem – a mig én a villásreggeli után látok
és evés közben aztán kérdezhet tőlem, a mit akar. – Ő meghajtotta magát
és azonnal helyet foglalt egy karosszékben, háttal a világosság felé, én
pedig távoztam, leginkább azért, hogy ne zavarjam. Mire visszatértem,
izgatottan föl s alá járkálva találtam őt a szobában, lángoló
tekintettel. Nekem rohanva, mind a két kezemet megragadta.
– Oh madame Minna, – kiáltotta – nem is mondhatom, hogy mennyivel
tartozom önnek! ez a papiros olyan, mint a napvilág. Egész kaput nyit
nekem. Meg vagyok szédülve, elvakitva ennyi világosságtól; és mégis
sötét felhők gomolyognak a világosság mögött. De ezt kegyed nem értheti.
Én hálás vagyok magának, maga oly okos asszony. És ha Van Helsing
Ábrahám valaha tehet valamit magáért vagy a hozzátartozóiért, hát
remélem, hogy hozzám fordul. Vannak sötétségek az életben, de vannak
világosságok is – és kegyed is ilyen világosság.
– De doktor ur, maga tulságosan dicsér engemet – holott nem is ismer.
– Én ne ismerném – én, a ki öreg vagyok és egész életemben férfiakat és
asszonyokat tanulmányoztam; én, a kinek speciálitása az agyvelő és
minden, a mi vele össze függ! Én ne ismerném magát madame Minna. A jó
asszonynak nyitott könyv az élete, a melyet el tud olvasni az, a ki ért
hozzá. Az ön férje nemeslelkü és ön is az, mert ön megbizik benne, a
bizodalom pedig nem talál helyet az alacsony természetü ember lelkében.
De a férje – beszéljen a férjéről. Egészen és teljesen meggyógyult?
Elhagyta az a csodálatos lázbetegség és ép és erős ember ismét? – Ezt én
jó alkalomnak vettem, hogy Jonathán felől beszéljek vele, hát ezt
mondtam:
– Már majdnem teljesen helyreállt, de Hawkins ur halála ismét nagyon
fölizgatta. – Ő félbeszakitott:
– Oh igen, ezt tudom. Olvastam a kegyed két utolsó levelében, a melyeket
Lucynak irt. – Én folytattam:
– Én legalább azt hiszem, hogy ennek kellett fölizgatni, mert a mikor
utoljára a városban voltunk, sajátságos rohama volt.
– Rohama, ily gyorsan az agyláz után! Ez nem volt jó. Miféle rohama
volt?
– Azt hitte, hogy lát valakit, a kinek a jelenléte valami borzalmasra
emlékeztette, valamire, a mi az ő hagymázos lázát okozta. És ezzel
egyszerre erőt vett rajtam mindeneknek az emléke – az aggodalom
Jonathánért, naplójának félelmes titokszerüsége – és azt hiszem, hogy
magam is megbomlottam, mert térdre vetettem magamat az orvos előtt és
fölemelt, összekulcsolt kézzel kőnyőrögtem neki, hogy gyógyitsa meg az
uramat. Ő megfogta mind a két kezemet, maga mellé ültetett a divánra és
végtelen gyöngédséggel nyugtatott meg. Végre igy szólott:
– Örülök, hogy valamiben hasznára lehetek magának, mert ha a férje
szenved, az én tudásom és tapasztalásom rendelkezésére állanak. Igérem,
hogy mindent megteszek érte, a mit tudok, hogy életét és a magáét
boldoggá tegyem. Már most egyék valamit. Tulságosan fölizgult és tán
tulságosan aggódik is. A férje bizonyosan nem szivesen látná ilyen
sápadtnak és az megint neki is ártana. Azért hát az ő kedveért egyék és
mosolyogjon. Most már Lucyról mindent tudok, erről ne beszéljünk többet.
Ez éjjel Exeterben fogok maradni, mert gondolkoznom kell azon, a mit
megtudtam és ha majd gondolkoztam, kérdéseket fogok tenni, ha megengedi.
Majd aztán, ha evett valamit, a férje bajait is elmondhatja, de addig
nem – csak villásreggeli után.
Mikor a reggeli után visszatértünk a szalonba, igy szólt:
– És most mondjon el róla mindent, a mit tud. – Mikor arra került a sor,
hogy ennek a tudós, nagy embernek beszéljek, attól kezdtem félni, hogy
egy gyönge velejü bolondnak, Jonathánt pedig valóságos őrültnek fogja
tartani, – hisz az a napló oly különös – és habozni kezdtem, hogy
csakugyan szóljak-e De ő oly szelid és jónak látszott és megigérte, hogy
segitni fog, hát biztam benne és hozzá kezdtem:
Van Helsing doktor, a mit én mondani fogok önnek, az oly furcsa, hogy
félek, kinevet engem is meg a férjemet is érte. Tegnap óta lázas
kétségek közt hánykódom, legyen elnézéssel irántam és ne gondoljon
féleszünek, a miért csak némi hitelt is adtam ezeknek a különös
dolgoknak.
Van Helsing megnyugtatott szavaival és modorával egyaránt a midőn igy
szólott:
– Oh édes szivem, ha maga tudná, hogy milyen különös az a dolog, a miben
én itt járok, hát maga nevetne ki engemet. Én megtanultam, hogy ne
vegyem csekélynek senkinek a hitét se, ha még oly különös lenne is.
– Köszönöm, ezerszer köszönöm! Ön egy nagy tehertől szabaditott meg. Ha
megengedi, átadom önnek Jonathán naplóját – illetőleg az eredetinek
általam géppel irott másolatát. Hosszu, mert külföldi utazásának minden
részletét tartalmazza. Nem mondok róla semmit sem, olvassa el és itéljen
maga. És aztán, ha ismét látjuk egymást, lesz kegyes a véleményét
megmondani róla.
– Igérem – mondta, és én átadtam neki a papirokat – holnap reggel, a
milyen korán csak lehet, eljövök, hogy lássam kegyedet a férjével
együtt.
– Jonathán itthonn lesz féltizenkettőre, jöjjön velünk villásreggelizni
és ekkor láthatná. Azért még elindulhat a délután 3 és 32 p.-kor induló
vonattal, a mely nyolc előtt ér a városba.
Van Helsing átvette az iratokat és távozott, én meg itt ülök gondolkozva
– gondolkozva, magam sem tudom, hogy min.
_Van Helsing levele Harkerné asszonynak._
_Szept. 25. Este 6 óra._
Kedves Madame Minna!
Elolvastam férje ura csodálatos naplóját. Aludjék kétségek nélkül. A
mily csodás és borzalmas az egész, épp oly igaz! Az életembe mernék
fogadni, hogy igaz. Ez nagy baj lehet másoknak, de neki és kegyednek nem
kell félni. Ő nemes ember és megnyugtatására mondhatom, hogy a ki mint
ő, lement a falon, abba a szobába – és lement másodszor is, az nem olyan
ember, hogy ki ne heverjen egy kis rázkódást. Az esze és szive helyén
van, erre esküszöm, a nélkül, hogy láttam volna; hát legyen nyugodt.
Nekem sokat kell majd kérdezni tőle. Szerencsém, hogy ma kegyedhez
jöttem, mert itt egyszerre annyit tudtam meg, hogy káprázik, jobban
káprázik a szemem mint valaha és gondolkoznom kell.
A kegyed alázatos hive:
_Van Helsing Ábrahám._
_Harkerné levele Van Helsingnek._
_Szept. 25, 6 óra 30 perckor._
Kedves Van Helsing doktor!
Ezer köszönet kedves leveleért, a mely nagy sulytól szabaditotta meg
lelkemet. És mégis, ha igaz az, mily borzalmas dolgok vannak ezen a
világon és mily rémes, ha ez az ember, ez a szörnyeteg csakugyan
Londonban van! Félek erre még gondolni is. Ebben a pillanatban kaptam
telegramot a férjemtől, hogy 10 órakor este megérkezik, igy hát nem
fogok az éjjel félni. Nem jönne-e villásreggeli helyett reggel nyolckor
reggelire hozzánk, ha nem alkalmatlan a korai fölkelés. Akkor, ha siet,
még a 10 óra 30 p. vonattal indulhat vissza délelőtt és már déli 2 óra
35 perckor otthon lehet. Ne feleljen erre, ha nem felel, ugy veszem,
hogy reggelire jön.