_Seward doktor naplója._
(Folytatás.)
A temetést a következő napra rendelték, hogy Lucyt és az anyját együtt
temessék. Én észre vettem, hogy Van Helsing soha sincs távol a halottas
szobától. Rokonok nem voltak közel és minthogy Arturnak vissza kellett
sietni az atyja temetésére, mi nem tudtuk, hogy kiket illenénk
meghivnunk vagy értesitenünk Lucy és édesanyja haláláról. A fenforgó
körülmények közt Van Helsing és én kénytelenek voltunk az elhunytak
irományait átnézni. Van Helsing azon volt, hogy Lucy papirjait ő maga
nézhesse át. Kérdésemre, hogy miért, azt felelte, hogy tudni akarom,
nincs-e a papirjai közt több ehhez hasonló is.
Ezt mondva jegyző könyvéből kivette a levelet, a melyet Lucy a keblén
rejtegetett és álmában el akart tépni.
Ha ön nyomára akad a boldogult Westenráné ügyvivőjének, akkor csak
pecsételje le az irományait és irjon annak az urnak még ez éjjel.
A mi engem illet, én ebben a szobában és Lucy kisasszony régi szobájában
fogok egész éjjel virrasztani és keresni azt, a mi lehetne. Nem akarom,
hogy akár csak a gondolatait is idegenek tudják meg.
Én a rám bizott föladathoz láttam és alig egy félóra mulva megtaláltam
Westenráné ügyvédjének nevét és cimét és azonnal irtam is neki. Az öreg
asszony minden irománya a legnagyobb rendben volt és mindenre, még a
saját temetésére is pontos utasitásokat és meghatározásokat találtam.
Alig fejeztem be az ügyvédnek irott levelemet, midőn meglepetésemre Van
Helsing sétált a szobába, mondván:
– Segithetek magának valamit John barátom? Szabad vagyok és ha lehet,
szolgálatom az öné.
– Megtalálta, a mit keresett? Kérdeztem én, a mire azt felelte.
– Én nem kerestem semmi különös dolgot. Én csak reméltem, hogy találok
és találtam is mindent, a mi volt – csak néhány levelet, néhány
jegyzetet és egy frisen kezdett naplót. Ezek itt vannak nálam, de most
nem erről fogunk beszélni. Majd holnap este, ha azt a szegény Artur
gyereket ujra látom, megkérem és az ő beleegyezésével hasznát fogom
egynémelynek venni.
Midön elvégeztük a megkezdett dolgot, igy szólt hozzám:
– És most, barátom John, azt gondolom, hogy mehetünk ágyba. Szükségünk
van álomra magának és nekem is és pihenésre, hogy ujra összeszedjük
magunkat. Holnap nagyon sok dolgunk lesz, de az éjjel nincs ránk semmi
szükség. Sajnos!
Mielőtt lefeküdtünk volna, még egyszer bementünk szegény Lucyt megnézni.
A vállalkozó megtette a kötelességet és a szobát egy gyönyörü virágos
kertté változtatta. Telve volt minden nyiló, hófehér virágokkal és a
halál borzalma lehetőleg meg volt enyhitve. A szemfedő vége eltakarta a
halott arcát, mikor a professzor föléje hajolt és szeliden fölhajtotta,
mind a ketten megrettentünk, a magas viaszgyertyék által megvilágitott
csodás szépség láttára. Lucy halálában visszanyerte minden szépségének
báját és az elmult órák, a helyett, hogy a halál kegyetlen nyomait
vésték volna arcára, inkább visszahozták neki az élet szépségét és báját
annyira, hogy én végre kételkedni kezdtem benne, hogy halottat látnék.
A tanár rideg komolysággal nézte a halottat. Nem szerette őt ugy, mint
én, hát nem is boritotta el a köny a szemét. Csak ennyit mondott nekem:
Várjon, mig visszatérek – és ezzel elhagyta a szobát.
Azonnal visszajött, egy csomó vad foghagyma virággal a kezében, a melyet
egy aznap érkezett, de ki sem bontott ládából vett ki és elhelyezte a
virágokat a többiek között és a halott körül. Azután a nyakáról a
gallérján belül viselt kis arany keresztet vett le és a halott szájára
tette. Ezzel ismét letakarta az arcát és eljöttünk.
Már éppen vetkezni kezdtem a szobámban, midőn figyelmeztető kopogtatás
után, bejött hozzám a professzor és azonnal beszélni kezdett:
– Holnap el ne felejtsen a számomra egy csomó boncoló kést hozni.
– Miért, boncolni fogunk? kérdeztem.
– Igenis és nem is. Operációt szándékozom végrehajtani, de nem amolyat,
a milyet maga gondol. Hadd mondjam meg most, de szót se szóljon róla
másnak. Le akarom vágni Lucy fejét és ki akarom venni a szivét. Ah! Ön
sebész létére is igy megbotránkozik! Ön, a kit láttam, remegő kéz és
remegő sziv nélkül, élet és halálra menő operációkat végezni, a
melyektől a többiek megreszkedtek. Oh, de nem szabad elfelejtenem,
kedves barátom John, hogy maga szerette őt. És én nem is felejthetem el,
mert én fogok operálni és maga csak segiteni fog. Szerettem volna még ez
éjjel megtenni, de Artur miatt nem teszem. Ő holnap atyja temetése után
szabad lesz és bizonyosan látni akarja őt. És majd csak azután, ha már a
koporsóját lezárták, maga meg én visszamegyünk hozzá, ha már mindenki
alszik. Leveszszük a koporsó fedelét, végrehajtjuk az operációt és utána
mindent rendbe hozunk, hogy senki sem fogja tudni, csak mi magunk.
De miért tegyük egyáltalán? A leány meghalt. Miért csonkitsuk meg
szegény testét szükség nélkül? És ha semmit sem nyerhetünk a boncolás
által, ha sem neki, sem nekünk, sem a tudománynak, hasznot nem tehetünk
véle, miért tennők? Enélkül monstruozus valami a boncolás.
Felelet helyett a professzor vállamra tette a kezét és végtelen
gyöngédséggel szólott:
– Barátom John, én sajnálom a maga vérző szivét és csak annál jobban
szeretem magát, hogy igy vérzik. Ha tehetném, magamra venném a terhet, a
melyet maga hordoz. De vannak dolgok, a melyekről maga nem tud, de a
melyeket, megfog tudni és áldani engem a tudásukért, noha azok nem
kellemes dolgok. John, gyermekem, maga most már sok év óta barátom és
látott-e valaha valamit nagy ok nélkül tenni? Én is tévedhetek – csak
ember vagyok én is. De mindent, a mit teszek, meggyőződésből teszek. Hát
nem-e ezért hivott maga is, mikor ez a nagy baj rászakadt. Ugye? Nem
bámult ön! Jobban mondva, nem botránkozott-e meg, mikor nem engedtem
meg, hogy Artur megcsokólja a szerelmesét, noha az haldoklott és
erőszakkal ragadtam el őt tőle. Ugye! És mégis látta ugye, hogy milyen
hálásan köszönte meg az ő szép haldokló szemével, az ő gyönge hangjával
és a csókkal, a mit öreg ráncos kezemre nyomott. Ugye! És nem hallotta,
a mint én esküvel tettem neki fogadást, hogy milyen megnyugodva és
hálásan hunyta le szemét. Ugy-e? Nos, hát nekem jó okom van mindenre, a
mit tenni akarok. Maga sok évig bizott bennem. Maga hitt bennem az
elmult hetekben, a mikor olyan különös dolgok történtek, hogy bizvást
kételkedhetett volna bennem. Hát higyjen nekem még egy kicsit, barátom
John. Ha maga nem bizik bennem, akkor mondanom kell, hogy mit gondolok
és ez talán nem jó. És ha én müködöm – és müködni fogok, akár bizik vagy
nem bizik – a nélkül, hogy barátom bizodalmát birnám, hát nehéz szivvel
teszem és oh, oly elhagyottnak fogom magam érezni, a mikor pedig
szükségem lesz minden bátorságomra. Egy pillanatig hallgatott, aztán
meghatottan folytatta: Barátom John, különös és borzalmas napok vannak
előttünk. Ne engedje, hogy ketten legyünk, de egy, hogy jó vége legyen a
munkánknak. Hát nem akar bennem hinni?
Én megfogtam a kezét és megigértem neki. Aztán nyitva tartottam az
ajtómat, mig ő távozott és utána néztem, a mig a szobájába ért és az
ajtaját betette maga mögött. A mint mozdulatlanul állottam, a
szobaleányok egyikét láttam végighaladni csöndesen a folyosón – háttal
felém fordulva, ugy, hogy nem láthatott – és a szobába lépni, a hol Lucy
volt kiteritve. Ennek a látványa meghatott. A ragaszkodás oly ritka és
mi oly hálásak vagyunk azok iránt, a kik ragaszkodnak azokhoz, a kiket
szeretünk. Ime ez a szegény cselédleány legyőzve az irtózatot, a mit a
halál látása önkéntelen okoz, rászánta magát, hogy egyedül virraszon
szeretett urnője koporsója mellett, hogy a szegény porhüvely ne legyen
elhagyatott, mig örök nyugalomra nem teszik.
Sokáig és mélyen kellett aludnom, mert fényes nappal volt, midőn Helsing
a szobámba jöve fölébresztett. Az ágyam mellé lépve mondta:
– Fölösleges, hogy késeket elhozza; nem fogjuk megtenni.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Azért, felelte ridegen, mert már vagy késő, vagy még korán van. Nézze!
– Föltartotta előttem a kis arany keresztet. – Ezt ellopták az éjjel.
– Hogyan lophatták volna el, mondtam csodálkozva, hiszen a kezében van.
Mert én visszavettem a nyomorult lélektől, a ki ellopta. Attól a silány
asszonytól, a ki megrabolta a halottat és az élőt. A büntetés bizonyos,
hogy elérte, de nem általam. Ő tulajdonképpen nem tudta, hogy mit
cselekszik és igy tudatlanságában csupán csak lopott. Most már várnunk
kell.
Erre a szóra ott hagyott, hogy tetszés szerint törjem a fejemet az
érthetetlen titokzatosságon.
A délelőtt nehezen tellett el. Délben végre megérkezett az ügyvéd, a ki
nagyon meg volt elégedve mindazzal, a mit eddig tettünk és a részleteket
illető minden gondtól azonnal megszabaditott bennünket. A villás reggeli
alatt tudtunkra adta, hogy Vestenrané jó ideje el volt készülve hirtelen
halálára és minden dolgát a legnagyobb rendben hagyta. És arról is
értesitett bennünket, hogy Lucy atyjának vagyonát kivéve, a mely ennek
rokonaira szállott vissza, minden személyes vagyonát, ingót és
ingatlant, leánya leendő férjére, Helmwood Arturra hagyta.
Reggeli után az ügyvéd nem maradt sokáig, de megigérte, hogy később
visszajön, hogy Arturral, most már Lord Godalminggal találkozzék. Arturt
délutáni 5 órára vártuk és ezelőtt egy kevéssel meglátogattuk a halottas
szobát. Most már igazán az volt, mert anya és leánya együtt voltak
benne. Van Helsingnek ez a rendezés nem volt inyére. Kérte a
vállalkozót, hogy távolitsa el az egyik halottat, megmagyarázván neki,
hogy Arturt, Lord Godalmingot várjuk és hogy ő jobbnak látja, hogy ez
egyedül csak a menyasszonya tetemét lássa egy szobában, nehogy még
keserübb legyen a bucsuzása. A vállalkozó maga is belátta, hogy
ügyetlenséget követett el és azonnal intézkedett, hogy Lucy szobáját
ugyanugy rendezzük, a hogy az előtte való éjjelen hagytuk. Hogy Arturt
lehetőleg megkiméljük a kegyetlen látvány fokozásától.
Szegény fiu kétségbe esetten szomorunak és megtörtnek látszott. Tudtam,
hogy nagyon őszintén és mélyen ragaszkodott az édesatyjához. És hogy
elvesztése éppen most kegyetlen csapással sujtotta. Engem oly melegen
üdvözölt, mint rendesen és a professzor iránt ritka udvariassággal
viselkedett. De azért jól láttam, hogy valamiképpen feszélyezve van vele
szemben. A professzor is észre vette és intett nekem, hogy én kisérjem
föl a lépcsőn. Megtettem, csak a szoba ajtajában akartam megválni tőle,
mert éreztem, hogy szivesebben lesz egészen egyedül a halottal. De ő
megfogta a karomat és bevitt magával, rekedten sugva.
– Te is szereted őt öreg pajtás, ő mindent megvallott nekem és én tudom,
hogy senki sem volt közelebb a szivéhez a barátai között, mint te
voltál. Nem is tudom, hogy köszönjek meg neked mindent, a mit érette
tettél. Én gondolkozni sem…
Elfuladt, karjait a nyakamba fonta, a fejét a vállamra hajtotta és sirva
jajgatott.
Óh Jack! Jack! Mit tévő legyek. Az egész életem mintha egyszerre
lefoszlott volna rólam és semmim, semmim sincs az egész világon, a miért
élnem érdemes volna.
Én vigasztaltam, a hogy tudtam. Ilyen esetekben a férfiaknak nincs szóra
szükségük. Egy kézszoritás, egy szoros ölelés, egy megosztott zokogás
egyetlen jelei az igaz részvétnek. Én csöndesen álltam és némán, mig a
zokogása nem enyhült, aztán halkan mondtam neki:
– Jer és nézd meg őt.
Együtt mentünk a halotthoz és én fölemeltem arcáról a patyolatot.
Istenem! Mily csuda szép volt. Minden óra mintha fokozta volna
szépségét, én őszintén elámultam és megriadtam a láttára, a mi pedig
Arturt illeti, az remegni kezdett és remeget végre mintha a hideg rázná.
Hosszu szünet után, halk susogással kérdezte tőlem.
Jack mondd, hát igazán meghalt?
Én szomoruan erősitettem, hogy bizony meg és hozzátettem, hogy minden
kétséget kiöljek belőle, hogy gyakran előforduló eset, hogy halálában az
arc visszanyeri ifjukori báját és szépségét. Ő hitt nekem és egyideig a
halott mellett térdelve, szeretetteljesen hosszasan nézte őt, aztán
elfordult tőle. Én kértem őt, hogy mondjon neki végbucsut, mert le
fogják zárni a koporsót. Erre visszament, megfogta a halott kezét és
megcsókolta, aztán rá hajolva, homlokon csókolta. Azután eljött velem,
szeretetteljesen vissza-vissza nézve.
Én a nappaliban hagytam őt és értesitettem Van Helsinget, hogy
elbucsuzott a halottól, mire ez utóbbi rendeletet adott a válalkozó
embereinek, hogy zárják le a koporsót és készüljenek a temetésre. Midőn
ismét kijött a halottas szobából én elmondottam neki Artur kérdését,
mire ő igy felelt:
Nem csodálkozom egy csöppet sem. Épp most még magam is kételkedtem egy
pillanatra a halálában.
Mind együtt ebédeltünk és láttam, hogy szegény Artur mennyire igyekszik
magát összeszedni. Van Helsing egész ebéd alatt hallgatott, de mikor
szivarra gyujtott, igy szólt:
– Lord –; De Artur félbeszakitotta:
– Ne, ne. Az Istenért, csak ezt a cimet ne! Legalább még most ne.
Bocsásson meg uram, nem akartam önt sérteni, de veszteségem oly friss –
A professzor szeliden szakitotta félbe:
– Csak azért használtam a cimet, mert nem tudtam hogy szólitsam. Nem
akarom uramnak szólitani és megszoktam és szerettem önt, igen, kedves
fiam, megszerettem önt, mint Arturt.
Artur kinyujtotta a kezét és melegen ragadta meg az öreg urét.
Szólitson, a hogy akar, remélem, hogy mindég jó barátjának fog tartani
és engedje megmondanom, hogy nem tudom szavakkal megköszönni az én
drágám iránt tanusitott jóságát. – Egy pillanati szünet után folytatta.
– Én tudom, hogy ő még jobban fölfogta az ön jóságát, mint én magam. És
ha én tán nyersen, vagy tiszteletlenül viselkedtem, akkor, a mikor ön –
hisz emlékszik – a professzor bicentet – Hát kérem bocsásson meg.
A professzor jóságos komolysággal felelt:
– Én tudom, hogy kemény volt önnek bennem bizni, mert bizni az ilyen
erőszakban, azt teszi, hogy megérteni. És én tudom, hogy ön még nem
bizhatik bennem, mert ön még nem érti, a mi történt. És még jöhet több
idő, a mikor én kivánni fogom, hogy bizzék, a mikor még nem tud és nem
bir még megérteni, de eljön az idő, mikor az ön bizodalma teljes és
tökéletes lesz bennem és mikor mindent meg fog érteni, mintha a nap
sütötte volna meg. És akkor ön áldani fog engem eleitől végig, a maga
kedvéért és a mások kedvéért és ennak a drágának a kedvéért, a kinek
megesküdtem, hegy védeni fogom.
– Ah uram igazán, igazán és mindig és mindenben fogok önben bizni. Én
tudom és hiszem, hogy önnek nagyon nemes szive van és ön Jack barátja és
Lucyé is volt. Ön azt teheti, a mi önnek tetszik.
A professzor néhányszor a torkát köszörülte, mint a ki mondani szeretne
valamit és végre megszólalt:
– Szabad öntől most valamit kérdeznem?
– Minden bizonnyal.
– Ön tudja, hogy Vesztenráné minden birtokát önre hagyta?
– Nem tudtam, szegény jó asszony; erre nem is gondoltam.
– És most, hogy minden az öné, ön tehet mindennel tetszése szerint. Azt
akarom, hogy engedje meg nekem, hogy Lucy kisasszony összes leveleit és
papirjait elolvassam. Higyje el, hogy ez nem hiu kiváncsiság. Okom van
rá, a melyet ő maga bizonnyal helyeselt volna. Valamennyi itt van nálam.
Magamhoz vettem, még mielőtt tudtam volna, hogy minden az öné, hogy
idegen kéz ne érintse őket, hogy idegen szem a szók által lelkébe ne
tekintsen. Én meg fogom őket őrizni, ha szabad: lehet, hogy még önnek
sem szabad látni – de én megőrizem őket. Egy szó sem vesz el belőlük és
jó időben ismét vissza adom önnek. Kemény dolog, a mit kérek, de ön meg
fogja tenni, ugy-e hogy meg – Lucy kedvéért?
Artur nyiltan az ő kedves régi modorában felelte:
– Van Helsing doktor, ön tehet mindent, a mi önnek tetszik. Érzem, hogy
ezt mondva, azt teszem, a mit az én drágám jónak látott volna. Nem fogom
önt időnek előtte kérdésekkel ostromolni.
Az öreg professzor fölállt és ünnepiesen felelte:
– És önnek igaza van, fájdalom lesz mindnyájunknak, de nem lesz csupán
csak fájdalom és nem is lesz ez a fájdalom az utolsó. Nekünk és önnek is
– sőt önnek leginkább kedves fiam – keserü vizeken kell keresztül
jutnunk az édes vizekhez. De bátraknak kell lenni és önzetlennek és
megtenni a kötelességünket és minden jóra fordul.
Én egy divánon aludtam az éjjel Artur szobájában. Van Helsing pedig
egyáltalán nem feküdt le. Jött-ment egész éjjel, mintha a házat őrizné
és soha sem távozott messzire a szobától, a melyben Lucynak fokhagyma
virággal tele szórt koporsója állott, átható illatával elnyomva a
tömérdek liliom és nyiló rózsa kábitó illatát.
_Harkerné Minna naplója._
(A vonaton Exeter felé. Mig Jonathán alszik.)
_Szept. 22._
Mintha csak tegnap irtam volna utolsó jegyzetemet, pedig mennyi minden
nem történt azóta. Akkor Whithyben voltam, az egész jövőmmel előttem,
Jonathán távol és hirt nem adott magáról – és most – most Jonathán
felesége vagyok, Jonathán ügyvéd, ura egy nagy vagyonnak, egy virágzó
ügyvédi irodának, Hawkins ur halva és eltemetve és Jonathán egy ujabb
rohamnak a betege, a mely, még nem tudom, hogy mennyire tett benne kárt.
Hátha valamikor kérdezni fog róla? Ide jegyzek hát mindent.
A temetés egyszerü volt és megható. Csak magunk voltunk a cselédséggel
és Hawkins ur néhány jóbarátja Exeterből. Jonathán és én kezet kézben
fogva állottunk és éreztük, hogy legjobb és legkedvesebb barátunkat
vesztettük el.
Magunk tértünk vissza a városba. Jonathán azt hitte, hogy szórakoztatni
fog, ha egy kicsit megsétáltat és gyalog mentünk végig Piccadilly-n.
Jonathán a karomat fogta, mint régente szokta, még mielőtt tanitóné
lettem volna. Én ezt nagyon illetlennek találtam, mert az ember nem
tanithat néhány éven keresztül illemtant és helyes magaviseletet
lányoknak a nélkül, hogy maga is egy kissé feszes, pedáns ne legyen. De
hát végre is Jonathán a férjem volt és mi nem ismertünk senkit sem, a ki
minket látott és minket sem ismert senki sem, igy hát nem sokat
törődtünk vele és tovább sétáltunk. Én egy gyönyörü leányt nézegettem, a
ki nagy Rembrand kalappal a fején, nyitott hintóban ült, egy előkelő
üzlet előtt, midőn éreztem, hogy Jonathán annyira megszoritja a karomat,
hogy szinte fölsikoltottam és hallottam, a mint akadozó lélegzettel
mondta „Jóságos ég!“ Minthogy én mindig féltettem Jonathánt valamely
ideges fölindulástól, a mely megárthatna neki, hirtelen feléje fordultam
és kérdeztem, hogy mi bántja.
Nagyon sápadt volt és a szeme szinte kidülledt, a mint rémülettel teljes
ámulattal meresztette egy magas, vékony emberre, a kinek sasorra, fekete
bajusza és hegyes szakálla volt és a ki, mint én, a kocsiban ülő szép
leányt bámulta. Annyira el volt merülve nézésébe, hogy egyikünket sem
vette észre, ugy, hogy én jól szemügyre vehettem őt. Az arca nem
látszott jó arcnak; kemény, kegyetlen és érzéki volt és erős fehér foga,
a melyet föltünővé tett rendkivül piros szája széle, hegyes volt, mint
valami ragadozó állaté. Jonathán még folyton rá meredt, hogy én már
félni kezdtem, hogy észre találja venni, pedig ebből baj keletkezhetett
volna, egy ilyen vad és kegyetlen idegennel. Kérdeztem Jonathánt, hogy
mi baja és ő, nyilván azt gondolva, hogy én is annyit tudok a dologról,
mint ő, azt felelte:
– Nem látja, hogy ki ez?
– Nem édes, feleltem én – én nem ismerem; ki az az ur? A felelete
megriasztott, mert ugy beszélt, mintha nem tudná, hogy én vagyok, Minna,
a kihez szólott.
– Ő az! csakugyan ő az!
Szegény roppant föl volt indulva és annyira rémültnek látszott, hogy azt
hiszem, összerogyott volna, ha nem támaszkodhatik rám. Folyton a föltünő
alakra meredt, mig egy ember ki nem jött a boltból, egy kis csomaggal, a
mit az ifju hölgynek adott, a ki erre elhajtatott. A sötét arcu idegen
folyton rajta tartotta a szemét és mikor a kocsi elindult egy üres
kocsinak kiáltva, utána eredt. Jonathán utána nézett és magában
motyogta:
– Azt hiszem, hogy ez maga a gróf, de mennyire megfiatalodott. Istenem
ha ez igy volna! Ah én jó Istenem, Istenem légy velünk! Csak tudnám,
csak tudnám bizonyosan! – annyira zavarodottnak látszott, hogy én nem
mertem kérdésekkel zaklatni, csak lassan elindultam és ő, még mindég a
karomat fogva, velem jött. Egy kissé tovább parkra akadtunk és bementünk
egy kissé megpihenni. Egy kellemes, árnyékos padon helyet foglaltunk és
Jonathán, tekintetével egy ideig a levegőbe bámulva egyszerre csak a
vállamra hajtotta a fejét és elaludt. Én nem mertem fölébreszteni, de
alig husz perc mulva magától ébredt és rendes jó kedvvel jegyezte meg.
– No nézd Minna, csak nem aludtam? kérlek, bocsásd meg ezt a
neveletlenséget. Gyere menjünk valahova egy kis jó teára. Ugy látszik,
teljesen megfelejtkezett a sötét arcu idegenről, valamint a betegségében
megfelejtkezett mindenről, a mire ennek a megjelenése emlékeztette. Nem
merem kérdésekkel faggatni, mert félek, hogy többet ártok mint használok
vele; de meg kell tudnom külföldi utazásának részleteit. Félek, hogy
elérkezett annak az ideje, hogy fölbontsam azt a bizonyos csomagot és
elolvasom a naplóját. Oh Jonathán, remélem meg fogsz bocsájtani, ha
helytelenül cselekedszem, mert hisz éretted teszem, a mit teszek.
_Későbben_. Hazatérésünk minden tekintetben a legszomorubb; a ház üres
és puszta, nem lakja az a kedves, jó öreg ember, az, ki oly jóságos volt
hozzánk, Jonathán még folyton sápadt és levert, és épp most egy telegram
érkezik Van Helsingtől, a kiről azt sem tudom, hogy ki lehet, a mely igy
szól:
– Kegyed sajnálattal fogja hallani, hogy Westenráné ez előtt öt nappal,
Lucy pedig tegnapelőtt való napon halt meg. Mind a kettőjüket ma
temették.
– Oh, mennyi szomoruság van ebben a néhány szóban! Szegény Westenráné!
Szegény Lucy! Elhagytak, hogy soha többé vissza ne térjenek hozzánk! És
szegény, szegény Artur, a kit annyi kedvességtől, annyi bájtól fosztott
meg a halál! A jó Isten segitsen elviselni bánatunkat!
_Seward doktor naplója._
_Szept. 22._
Vége mindennek. Artur haza ment Ring-be és magával vitte Morris
Quinceyt. Milyen derék fiu ez a Morris! Én meg vagyok róla győződve,
hogy Lucy halála épp oly fájdalmasan sujtotta, mint bármelyikünket és
mégis mily férfiasan viselte a csapást. Van Helsing lefeküdt, hogy
elutazása előtt egy kissé pihenjen. Még ez éjjel ujra elmegy
Amsterdamba, de holnap éjjelre, azt mondja, már ismét itt lesz; csak
nehány olyan dolga van, a mit személyesen kell elintézni. Azután egy
ideig velem marad, ha lehet; azt mondja, hogy dolga van Londonban, a mi
némi idejébe fog kerülni. Szegény öreg tanárom! Attól félek, hogy az
utolsó hét fáradalmai még az ő vaserejét is megtörték. Az egész temetés
alatt láttam, hogy alig birja leküzdeni borzasztó fölindulását. Midőn
mindennek vége volt, Arturt fogtuk körül, a ki, szegény fiu, az
operációról beszélt, a melylyel vérét Lucy ereibe hajtottuk. Én jól
láttam, hogy van Helsing arca fölváltva sápad és pirul. Artur azt
mondta, hogy azóta ugy érzi, mintha ők ketten férj és feleség lettek
volna és ő csakugyan Isten előtt való feleségének tekinti Lucyt.
Egyikünk sem szólt egy szót sem a további operációkról és ezután már nem
is fogunk soha sem. Artur és Morris azonnal a vasutra mentek, van
Helsing pedig és én hazajöttünk ide. Alig voltunk egyedül a kocsiban, az
öreg professzort valóságos hiszterikus rohamok gyötörték. Ő azóta ugyan
letagadta, hogy rohamai lettek volna és csak azt állitotta, hogy a humor
iránti érzéke mutatkozott meg ilyen kegyetlen módon. Addig kacagott, mig
sirva nem fakadt és addig sirt, mig ujra el nem fogta a kacagás és végre
sirt és kacagott egyszerre éppen mint az asszonyok szoktak. Kénytelen
voltam a kocsi függönyeit lehuzni, nehogy valaki meglássa és
félremagyarázza az állapotát. Próbáltam rideg szigoruságot vele szemben,
mint ilyen esetekben az asszonyoknál szoktuk, de minden eredmény nélkül.
Hiába, nagyon különbözően nyilatkozik az ideges erő és gyöngeség a férfi
és az asszonyban. Végre mikor elkomolyodott és teljesen magához tért,
kérdeztem, hogy mi okozta ilyen szomoru körülmények között a jó kedvét?
A felelete tökéletesen jellemző volt, mert logikus, egyenes és
titokzatos volt egyszerre. Igy felelt:
– Ah ön nem ért engem, barátom John. Ne gondolja, hogy nem vagyok
szomoru, mert nevetek. Lássa, sirtam akkor is, mikor a nevetés majd
megfojtott, de azt se gondolja, hogy szomoruságomban sirtam, mert hisz
akkor meg nevettem is. Tudja meg, hogy a nevetés, ha kopogtat az ajtaján
és kérdezi, hogy szabad-e, az nem az igazi nevetés. Nem! az igazi, a
király, az jön és megy tetszés szerint. Az nem kérdez senkit. Nem
válogatja az alkalmas és illő időt. Csak azt mondja, itt vagyok. Például
lássa, én kibusulom a szivemet azért az annyira édes leányért, én
véremet adom érte, noha öreg vagyok és gyönge, én adom időmet,
tudományomat, álmomat, én elhagyom a többi betegemet, hogy mindent neki
adjak. És mégis kacagok a sirja fölött, kacagok, a mikor a hant
dübörgése, a melyet a sirásó a koporsójára dob, fájdalommal tölti
szivemet, hogy arcom is elfehéredik bele. A szivem vérzik azért a
szegény fiuért, azért a kedves fiuért, a ki az én tulajdon fiammal egy
korban volna ha az ur akarta volna, hogy megéljen. Na most már tudja,
hogy miért szeretem annyira. És mégis, mikor hiányos dolgokat mondott,
kacagás ő felsége meglepett és azt kiabálta, itt vagyok! itt vagyok! mig
a vér vissza nem tért arcomba nevettemben. Oh barátom John, ez különös
egy világ, egy bus világ, egy világ tele nyomorusággal és fájdalommal és
buval, bajjal. És mégis kacagás ő felsége mindenkit megtáncoltat benne.
Vérző szivek, zörgő csontok, omló könyvek, mind táncolnak az ő nótájára.
És higyje el barátom John, hogy jól teszi, hogy jön.
Mindebből még mindig nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mi ingerelte
kacagásra, hát megkérdeztem. Ő elkomolyodott arccal felelte:
– Oh, mindennek körülöttünk a zord iróniája – az a bübájos, virággal
koronázott hölgy, a ki olyan volt, mintha élne, annyira, hogy mi
egytől-egyig kételkedni kezdtünk halálában; a kit oda fektettek abba a
szép márványházikóba, abban az elhagyott temetőben, a hol annyian
pihennek a családjából, most ő is az anyjával együtt, a ki ugy szerette
őt; és az a bus harang, a mely kongott oly busan és szomoruan, azok a
szent férfiak, a kik az imádságot olvasták és mi mind, szomoruan
lehajtott fejjel. És mindez miért? Ő meghalt, ugy-e? Vagy tán nem ugy?
– Igazán mondom, professzor ur, hogy mindebben nem látok semmi kacagni
valót – feleltem. – A magyarázatával csak még érthetetlenebbé teszi a
talányt. De még ha a temetést furcsának találta is, hát szegény Artur és
az ő bánata? Hisz majd megszakadt a szegénynek a szive.
– Az igaz. Hát nem azt mondta-e, hogy érzi, hogy vérének az átömlesztése
az ő ereibe, igazán a nejévé avatta őt?
– Igen és ez az édes eszme szinte megvigasztalta őt.
– No ugy-e. Csakhogy egy kis bökkenő van a dologban, barátom John. Ha ez
igy van, hát akkor a többivel hogy vagyunk? Ha! ha! ha! Akkor ez az
annyira édes leányka polyandrista és jómagam, az én szegény élőhalott
feleségemmel, a ki az enyém, noha meghalt rám nézve, mert elhagyta az
esze, meg én is, a ki pedig hü férje vagyok az én volt-nincs
feleségemnek – én is bigamista vagyok.
– Nem látom az egészben a tréfát! – feleltem én, mert rosszul esett,
hogy ilyeneket mondott. Ő karomra tette a kezét és folytatta:
– Barátom John, bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam. Én nem mutattam,
hogy mit érzek azoknak, a kiknek fájt volna, csak magának, a kiben
bizom. Ha maga a szivembe láthatott volna, mikor legjobban kellett
nevetni – ha a szivembe láthatna most, a mikor a kacagás elhagyott,
elment messzire, messzire tőlem nagy időre – akkor maga sajnálna engem
legjobban.
Meghatott hangjának gyöngédsége és kérdeztem, hogy miért?
– Azért, mert tudom, a mit tudok!
És most szét vagyunk szóródva mind és hosszu napokig a magány terjeszti
fölénk bus szárnyait. Lucy őseinek sirhelyét osztja; a diszes kriptát a
magányos temetőben, távol füstös Londontól, a hol a levegő friss és a
nap a Hampstead-i dombok fölött kel és a hol bőven terem a mezei virág.
Igy hát befejezhetem naplómat és Isten tudja, hogy kezdek-e valaha
másikat. Ezzel bucsut mondok életem regényének, visszatérek napi
munkámhoz és reménytelenül és busan mondom, hogy _vége_.
_A Westminsteri Ujság. Szept. 25. A hampstead-i rejtély._
Hampstead környékét sajátságos esetek sorozata tartja izgalomban. Az
elmult három-négy nap folyamán több izben előfordult, hogy apróbb
gyermekek, a kik fölügyelet nélkül kószáltak el hazulról játszani, nem
tértek meg estére a hajlékukba a pusztáról. Minden egyes előforduló
esetnél a gyermek sokkal kisebb volt, hogy sem kellő fölvilágositást
tudott volna adni elmaradásáról, de valamennyi mentségének az alapja
egybehangzóan az volt, hogy a „fehér asszonynál“ voltak. Mindenkor
estefelé tüntek el a gyermekek és két izben nem találták meg a
hiányzókat, csak másnap reggel korán. A környékbeliek azt hiszik, hogy
miután az első gyerek, a ki elveszett, mesélte, hogy őt a fehér asszony
hivta magával sétálni, a többieknek megtetszett ez a mese és
alkalomadtán ők is előveszik. Már annyira belejöttek a dologba, hogy
rendes játékaik közé tartozik a fehér asszony, a ki a kicsinyeket
sétálni csalja.
De a különös dolognak alighanem komolyabb oldala is van, mert a
gyermekek némelyikének sőt tán valamennyijének, a ki eltünt éjszakára, a
torka kissé meg volt sebezve vagy tépve. A seb olyanforma volt, a milyet
egy patkány vagy pici kutya ejtene és noha magában véve nem sulyos,
mégis azt látszik bizonyitani, hogy bármely állattól ered is, az egy
bizonyos rendszert követ az eljárásában. A rendőrséget megbizták, hogy
szemmel tartsa a kószáló gyermekeket, kivált ha kicsinyek, mindenütt a
hampsteadi puszták körül és elfogjon minden csavargó kutyát.
_A Westminsteri Ujság. Szept. 25. (Külön kiadás.) Hampstead borzalma.
Ismét egy sebzett gyermek vagy_ =A fehér asszony=.
Épp most vettük hirét, hogy ismét egy gyermeket, a ki az elmult éjjelen
eltünt, csak ma reggel találták meg egy bokor alatt a hampsteadi dombok
alján, a mely meglehetősen elhagyatott hely. Ugyanolyan sebhely van a
torkán, mint a többi eddig eltévedt gyermekekén. Roppant el volt
gyengülve, szinte átlátszónak tetszett. Ez is, a mikor magához tért, a
rendes mesével állt elő, hogy a „fehér asszony“ csalta magával.