H. Minnád.
_Seward doktor naplója._
_Szept. 20._
Csak elszántság és megrögzőtt szokás tesznek képessé arra, hogy naplót
jegyezzek. Sokkal nyomorultabb, sokkal levertebb vagyok és sokkal jobban
utálom az életet és mindent, a mi vele jár, hogysem nagyon törödném
vele, ha mindjárt ebben a pillanatban hallanám is a halál angyala
szárnyainak suhogását felettem. Hisz ugyis megszoktam már, annyiszor
hallottam utóbban sötét szárnyainak suhogását, elsőbben Lucy édes anyja,
aztán Artur atyja és végre – de hadd látok föladatomhoz.
Pontosan fölváltottam Van Helsinget a Lucy virrasztásában. Arturt is
aludni akartuk küldeni, de ő eleinte makacskodott. Csak a mikor azt
mondottam neki, hogy szükségünk lesz rá a következő napon és hogy nem
szabad valamennyiünknek kimerülni a nyugalom hijján, mert ennek Lucy
vallaná kárát, csak akkor engedelmeskedett. Van Helsing igen jóságos
volt hozzá. „Jöjjön gyermekem – mondta – jőjjön velem. Maga beteg és
gyönge és sok szomoruságon és aggodalmon ment körösztül, a vérvesztést
nem is emlitve, a mely erejét aláásta. Magának nem szabad egyedül
maradni. Jőjjön velem a nappaliba, ott van jó nagy tüz és két jó diván.
Maga fekszik az egyikre, én a másikra és rokonérzésünk kölcsönös
vigasztalásunkra fog szolgálni, még ha nem beszélünk is, de még ha
alszunk is.“ Artur vele ment egy hosszu, vágyteljes pillantással Lucy
arcára, a mely fehérebb volt a patyolatnál, a melyen pihent. Lucy
csendesen mozdulatlanul feküdt és én körülnéztem, hogy minden rendben
van-e. Láttam, hogy a professzor ebben a szobában is épp oly gondosan
alkalmazta a fokhagymavirágot, mint a másikban, az ablak tele volt vele
és Lucy nyaka körül, a selyem zsebkendő fölött, a mely még mindig rajta
volt is egy vastag koszoru huzódott. Lucy hörögve szedte lélegzetét és
arca legrosszabb kifejezését öltötte föl, mert nyitott szája látni
engedte vértelen inyét. A bizonytalan gyönge világitásban a fogai is
sokkal hosszabbaknak és hegyesebbeknek látszottak, mint reggel voltak.
Kivált a két szemfoga mintha jóval hosszabb és hegyesebb lett volna,
mint a többi. Én melléje ültem és ő nemsokára nyugtalanul kezdett
mozgolódni. Ugyanabban a pillanatban valami sajátságosan tompa
csapkodást vagy püfögés-formát hallottam az ablakon. Csöndesen oda
osontam és kinéztem a függöny csücskét megemelve. A teljes hold
világánál láttam, hogy valami óriás denevérféle okozta a zajt, a mely
körülröpködve az ablaküveget érintgette szárnycsapkodásaival, nyilván a
világosság vonzotta ujra és ismét az ablakhoz vissza. Mikor az ágyhoz
visszatértem, láttam, hogy Lucy megmozdult s letépte a fokhagymavirág
koszorut a nyakáról, én visszaigazitottam, a milyen jól csak tudtam és
ismét leültem melléje tovább virrasztani.
Nemsokára ezután fölébredt és én a Van Helsing által rendelt táplálékot
nyujtottam neki. Csak nagyon keveset fagadott el és azt sem szivesen.
Most már nem volt meg benne az az ösztönszerü küzdelem az életért és
erőért, a mely betegségének eddigi lefolyását jellemezte. Meglepetten
tapasztaltam, hogy valahányszor magához tért, vagyis öntudatra ébredt,
magához szoritotta a fokhagyma virágot. Igazán sajátságos látvány volt,
hogy mihelyt visszaesett letargikus mély álmába a hörgő lélegzettel, a
virágot lerázta és tépte magáról; és abban a pillanatban, hogy
ébredezett, szedte össze és szorosan magához ölelte. Erről minden
tévedést kizáróan meggyőződhettem, mert virrasztásom hosszu óráin
keresztül több izben aludt el és ébredt föl ujra és mindenkor
ismétlődött ez a sajátságos játék.
Hatkor reggel Van Helsing jött fölváltani. Artur elszunnyadt és ő
könyörületesen hagyta őt aludni. Mikor meglátta Lucy arcát, fölszisszent
és átható suttogással mondta:
– Huzza föl a rolettát, világosságra van szükségem!
Aztán lehajolt és arcával majdnem érintve Lucyét, gondosan vizsgálni
kezdte. Levette nyakáról a virágot és leoldotta a selyemkendőt. A mint
ezt tette, megrettent és hallottam, a mint egy félig elfojtott „Mein
Gott“ rebbent el ajkán. Én is lehajoltam, hogy jobban lássak és a mit
láttam, az sajátságosan dermesztő hatással volt rám.
Lucy nyakáról a két gyuladt pont tökéletesen eltünt.
Van Helsing vagy teljes öt percig mozdulatlanul állt és nézte, arcán a
legszigorubb kifejezéssel. Aztán felém fordulva, nyugodtan mondta:
– Haldoklik. Most már nem tart soká. De jegyezze meg, hogy nagy
különbséget fog tenni, hogy ébren hal-e meg, vagy pedig álmában. Keltse
föl ezt a szegény fiut, hadd jőjjön és lássa őt utoljára; ő bizik
bennünk és mi megigértük neki.
Az ebédlőbe mentem és fölkeltettem Arturt. Egy pillanatig kábultan
nézett, de mikor a beömlő napfényt látta, megijjedt, hogy tán későn is
ébredt. Én megnyugtattam, mondván, hogy Lucy még mindig alszik és a
lehető kimélettel adtam tudtára, hogy Van Helsing és én is azt hiszszük,
hogy közeledik a végső órája. Szegény Artur, arcát kezébe temetve térdre
siklott a kanapé mellett, a hol nehány pillanatig maradt, a fejét a
párnába ásva, mig válla remegett a zokogástól. Én fölemeltem. – Gyere
kedves jó öreg pajtás – biztattam őt, szedd össze minden bátorságodat,
hogy neki könyebitsd a nehéz sorsát.
Midőn Lucy szobájába léptünk, azonnal észrevettem, hogy Van Helsing
szokott előrelátásával mindent rendbe hozott, hogy a lehető
legkellemesebb benyomást tegye. Még Lucy haját is megkefélte, ugy, hogy
annak aranyos hullámai lepték el a vánkost. Mikor beléptünk, Lucy
fölnyitotta szemét és Arturt meglátva, halkan susogta:
– Artur! Oh, édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél!
Artur lehajolt, hogy megcsókolja, de Van Helsing visszaintette.
– Nem, susogta, ne még! A kezét fogja, az jobban fog neki esni.
Artur tehát kezébe fogta az övét és melléje térdelt, Lucy boldog
mosolylyal nézte, arcának lágy vonalai tökéletesen illettek sugárzó
szemének angyali szépségéhez. Aztán a pillái lassan lecsukódtak és ő
álomba merült. Egy kis ideig keble lassan pihegett és lélekzete
csöndesen jött és ment, mint egy fáradt gyermeké.
És ekkor alig észrevehetően jött az a különös változás, a melyet már az
éjjel is észleltem. A lélegzete hörgő lett, a szája kinyilt és fölhuzott
sápadt inye hosszabbnak és élesebbnek mutatta fogait, mint bármikor
ezelőtt. Aztán mintegy ébren alva, különös, öntudatlan módon kinyitotta
a szemét, a mely ezuttal fátyolozott és kemény tekintetü volt egyszerre
és halk kéjteljes hangon, a milyet még soha sem hallottam tőle, mondta:
– Artur! óh édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél! Csókolj
meg!
Artur mohón hajolt föléje, hogy megcsókolja, de abban a pillanatban Van
Helsing, a kit csak ugy, mint engem megdermesztett a szokatlan hang,
lecsapott rája, megragadta mind a két kezével a nyakánál fogva és oly
dühödt erőfeszitéssel, a melyre soha sem hittem volna képesnek, rántotta
vissza és csaknem keresztül lóditotta az egész szobán.
– Nem, ha élete függne tőle sem! – kiáltotta. – Nem, a lelke üdvösségére
és az övére nem! – És ugy állt kettejük között, mint egy haragos
oroszlán.
Artur annyira meg volt lepetve, hogy egy pillanatig nem tudta, mit
mondjon vagy tegyen; de mielőtt fölháborodása kitört volna, eszébe
jutott a hely és a körülmények és némán várakozva állott.
Én és Van Helsing Lucyra szögezett tekintettel figyeltünk és láttuk a
bőszült harag kifejezését mint egy sötét árnyékot átsuhanni vonásain,
mig éles fogait csattogtatva szoritotta egymásra. Aztán lehunyta szemét
és zihálva szedte lélegzetét.
Csakhamar ezután szemei régi szépségükben és szelid fényükben ragyogva
nyiltak föl és gyönge, átlátszó, sápadt, pici két kezét kinyujtva,
megfogta velük Van Helsing nagy, barna kezét és magához vonva,
megcsókolta. – Az én egyetlen, igaz barátom – mondta, halk, de
leirhatatlanul megható hangon. – Az én igaz barátom és az övé! Oh,
ótalmazza meg őt és adjon nekem nyugalmat!
– Erre esküszöm! felelte Van Helsing ünnepiesen, az ágy mellett térdelve
és kezét esküre emelve. Aztán Arturhoz fordulva, mondta:
– Jöjjön, édes fiam, fogja meg a kezét és csókolja homlokon, de csak
egyetlen egyszer.
– A szerelmesek szeme találkozott az ajkuk helyett; és igy váltak meg
egymástól.
Lucy szeme lecsukódott; Van Helsing, a ki élesen figyelt, megfogta Artur
karját és elvonta őt.
Lucy lélegzete ekkor ismét hörögve szakadt föl, aztán hirtelen elállt.
– Mindennek vége – szólalt meg Van Helsing. Ő immár halott!
Én karon fogtam Arturt és elvezettem. A nappaliba érve, egy székre
vetette magát, arcát a kezébe temette és ugy zokogott, hogy majd a
szivem szakadt meg hallatára.
Visszamentem a halottas szobába és Van Helsinget ott találtam, zordonabb
arccal, mint valaha, szegény Lucyt nézve. A halott sajátságos változáson
ment keresztül. A halál visszaadta neki szépsége egy részét, mert
homloka és orcái visszanyerték vonalaik szépségét; még az ajka is mintha
veszitett volna halálos sápadtságából.
Én Van Helsing mellé állva mondtam: – Ah, szegény gyermek, valahára
békében pihen. Ez mindennek a vége!
Van Helsing felém fordulva, ünnepies komolysággal szólott.
– Nem ugy; sajnos! de nem ugy van. Ez csak a kezdete!
Kérdésemre, hogy mit akar ezzel mondani, csak a fejét rázta és azt
felelte:
– Még most semmit sem tehetünk. Várjon, majd meglátja.