_Seward doktor naplója._
_Szeptember 18._
Azonnal Hillinghamba hajtattam és korán értem oda. A kocsimat a kapuban
hagytam, egyedül mentem végig a fasoron. Halkan kopogtam és lehetőleg
óvatosan csöngettem, mert nem akartam Lucyt vagy az anyját zavarni és
reméltem, hogy a cselédek azért meghallják. Egy kis vártatva, hogy nem
jött senki, ismét kopogtam és csöngettem, de minden eredmény nélkül. A
cselédek lustaságát szidva és hogy még ilyenkor is alusznak, mert ez
alatt már tizre járt az idő, ujra csöngettem és kopogtam, de ezuttal még
türelmetlenül, de ismét minden eredmény nélkül. Eddig csak szidtam a
cselédeket, de most már a félelem kezdett gyötörni. Vajjon ez az
elhagyottság, csak egy szem volt a végzet láncában, a mely mind
szorosabbra huzódott körülőttünk. Vajjon nem-e halottas ház-e, a melyhez
elkésve érkeztem, de későn. Tudtam, hogy a késedelem percei, de sőt
másodpercei mily veszedelmet rejthetnek Lucyra nézve, ha ismét
rettenetes roszulléteinek egyike vett erőt rajta. Megkerültem hát a
házat, hogy nem találhatnék-e valahol más bejáratot.
Nem találtam semmit. Minden ajtó és ablak zárva volt és én ijedten
tértem vissza a kapuhoz. Alig értem oda, egy gyorsan hajtott lónak a
dobogását hallottam. A kapuban megállt és néhány pillanattal későbben
Van Helsingot láttam a fasoron felém sietni. Mikor meglátott, rám
kiáltott:
– Hát ön az! Csak most érkezett? Hogy van ő? Elkéstünk? Nem kapta meg a
telegramot?
Oly gyorsan és összefüggően, a hogy csak birtam, mondtam el neki, hogy a
táviratját csak ma reggel kaptam meg és hogy egy pillanatnyi
idővesztegelés nélkül siettem ide, de ugy látszik, senki a házban nem
hallja a csöngetésemet. Ekkor megállt, levette a kalapját és igy szólt
szomoruan:
– Akkor félek, hogy elkéstünk. Legyen meg az Isten akarata! – De ujra
visszatérő energiával folytatta:
– Jöjjön, ha nincs ut nyitva, hogy bemehessünk, hát csináljunk egyet. Az
idő most minden.
Megkerültük a házat, a konyhaablakig. A professzor egy kis csont fürészt
vett ki a tokjából és átadva, az ablakot védő vasrácsra mutatott. Én
gyorsan hozzáfogtam és csakhamar hármat keresztül fürészeltem közülök.
Aztán egy hosszu, vékony késsel fölfeszitettük az ablakzárt és
kinyitottuk az ablakot. Én besegitettem a professzort, aztán magam is
bemásztam. Senki sem volt a konyhán, sem a mellette lévő cselédszobában.
Tovább haladva, minden szobába benéztünk és az ebédlőbe, a melyet
homályosan világitott a leeresztett rolettákon behuzodó napfény, négy
cselédleányt találtunk a földönfekve. Nem gondolhattuk őket halottaknak,
mert horkoló lélekzetük és a laudanum maró illata nem engedett az
állapotukat illető kétséget. Van Helsing és én egymásra néztünk és
tovább menve, ő csak annyit mondott, hogy ezekkel később is rá érünk
foglalkozni. Aztán fölsiettünk Lucy szobájába, egy pillanatra megálltunk
az ajtó előtt hallgatózni, de semmi nesz nem jutott a fülünkhöz.
Elfehéredett arccal és reszkető kézzel nyitottunk csöndesen ajtót és
beléptünk a szobába.
Hogy irjam le, a mit láttam? Az ágyon két alak feküdt, Lucy és az anyja,
az utóbbi feküdt beljebb és le volt takarva egy fehér lepedővel, a
melynek szélét a törött ablakon betóduló légvonat fölemelte, mutatva a
merev fehér arcot, rémületnek ráfagyott kifejezésével rajta. Mellette
feküdt Lucy még fehérebb és merevebb arccal. A virágok, a melyeket a
nyakán kellett volna viselnie, az édesanyja keblén hevertek. Lucy nyaka
puszta volt és messziről látszott rajta a két parányi seb, a melyet már
ezelőtt is észrevettünk, de ezuttal a széle fehér dagadt és zuzódottnak
látszott. A professzor szó nélkül hajolt az ágyra, fejével csaknem
szegény Lucy keblét érintve, aztán hirtelen elforditotta a fejét, mint
valaki, a ki hallgatózik és kiegyenesedve igy kiáltott felém:
– Még most sem késő! Gyorsan! Gyorsan! Hozzon brändyt.
Én lerohantam a lépcsőn, az üveggel a kezemben tértem vissza, gondosan
megszagolva és megkóstolva a brändyt, hogy nincs-e az is, mint az
asztalon talált palack cherry megvegyitve. A cselédek még folyton
aludtak, de mintha már nyugtalanabbak lettek volna. Az ital nyilván
vesziteni kezdett hatásából. De nem vesztegethettem az időt azzal, hogy
erről megbizonyosodjam. Mert siettem visszatérni Van Helsinghez. Ő fogta
a brändyt és mint más alkalommal Lucy ajkát, nyelvét, csuklóját és
tenyerét dörzsölte vele. Nekem csak ennyit mondott:
– Ezt én is megtehetem, ez minden, a mit egyelőre tehet. Maga megy és
fölkelti azokat a lányokat. Csapkodja az arcukat vizes törülközővel, de
csapkodja jó erősen. Csináltasson velük tüzet, hogy meleget és forró
fürdőt kapjunk. Ez a szegény lélek majdnem olyan hideg, mint az a másik
itt mellette. Muszáj megmelegiteni, mielőtt más egyebet tehetnénk vele.
Én lesiettem és hármat a cselédek közül csakhamar sikerült
fölébreszteni, a negyedik nagyon fiatal leány volt, a kire az ital
erősebben hatott, azt a kanapéra emeltem szegényt és hagytam aludni. A
többiek is eleinte kábultak voltak, de a mint az emlékezetük tisztult,
kegyetlenül sirni és jajgatni kezdtek. De én keményen bántam velük és
nem engedtem, hogy beszéljenek, azt mondtam nekik, hogy elég
szerencsétlenség egy életet elveszteni és ha nem látnak azonnal a
dologhoz, hát Lucy életét is kockáztatják.
Szegények hát sirva és zokogva siettek, csak ugy, a hogy félig
öltözötten voltak, tüzet rakni és vizet melegiteni. Nemsokára készen
volt a forró fürdő és mi Lucyt ugy, a hogy volt, kivittük és beletettük.
Mig mi szorgalmasan dörzsölgettük a tagjait, kopogás hallatszott az
utcaajtón. Az egyik szobaleány szaladt, hogy ruhát kapkodjon magára, és
ajtót nyisson. Csakhamar visszajött és suttogva jelentette, hogy egy ur
van odalent, a ki üzenetet hozott Helmwood urtól. Én azt mondtam neki,
hogy mondja meg annak az urnak, hogy várjon, mert most senkit sem
fogadhatunk. A szobaleány elment az üzenettel és föladatunkba merülve,
én teljesen megfeledkeztem az idegenről.
Én soha sem láttam a professzort ily halásos energiával dolgozni. Én
tudtam, a mint hogy ő is tudta, hogy a halállal magával küzködünk a
prédájáért. És egy pillanatnyi pihenés alkalmával mondtam is ezt neki. Ő
a legridegebb arccal, olyan feleletet adott erre, a melynek értelmét nem
birtam fölfogni:
– Ha csak az volna, akkor megállnék itt, a hol vagyunk és hagynám őt
békében kimulni, mert nem látok világosságot az élete határán. És ezzel
megujult és mondhatnám, neki dühödt erővel látott ujra dologhoz. Egyszer
csak mind a ketten észrevettük, hogy a hőség kezd egy kissé hatni, Lucy
szivének a dobogását valamivel jobban hallottuk a stethoscopon és a
tüdeje észrevehetőleg megmozdult. Van Helsing arca majdnem sugárzott, a
mint kiemeltük őt a fürdőből és forró lepedőbe burkoltuk megszáritani.
Igy kiáltott:
– Az első pártit mi nyertük! Sakk a királynak.
– Lucyt az ez alatt elkészitett szobába vittük, ágyba fektettük és
néhány csöpp brändyt öntöttünk a torkába. Én észre vettem, hogy Van
Helsing egy puha selyem zsebkendőt kötött a torkára. Még mindig
eszméletlenül feküdt és épp oly rosszul volt, ha nem rosszabbul, mint
bármikor, a milyenek eddig láttuk.
Van Helsing behivta az egyik cselédet és meghagyta neki, hogy Lucy
mellett maradjon és le ne vegye a szemét róla, mig mi vissza nem jövünk.
Ezzel intett nekem, hogy menjünk.
Tanácskoznunk kell, hogy mit tegyünk most, szólt, a mint a lépcsőn
lementünk. A Csarnokból az ebédlőbe nyitottunk és ő gondosan betette az
ajtót mögöttünk. A zsaluk ki voltak már ugyan tárva, de a rolettákat
leeresztették és a szobában meglehetős homály uralkodott. De nekünk elég
világos volt. Van Helsing arcán az aggodalmas tünődés jeleit vettem
észre, igy hát vártam egy kicsit, mig végre ő megszólalt:
– Hát most mihez fogjunk? Kihez forduljunk segitségért? Egy ujabb
vérátömlesztéshez kell folyamodnunk, még pedig hamar, vagy annak a
szegény leánynak az élete nem ér egy vak garast sem. Maga már kimerült,
én is ki vagyok merülve. A cselédleányokban nem merek bizni, még ha
valamelyiknek volna is bátorsága az operációhoz. Már most honnan vegyünk
valakit, a ki az ereit meghagyja nyitni számára?
– Hát én velem már mi lesz?
A hang a szoba tulsó oldalán álló diván felől jött és hallatára szivem
dobogott az örömtől, mert Morris Quincey, az amerikai hangjára ismertem
benne. Van Helsing haragosan fordult meg a hang hallatára, de arca
ellágyult és szeme ragyogott, a mint én kitárt karokkal rohantam barátom
felé.
– Mi hozott téged ilyen jókor ide? – kérdeztem tőle, a mint kezünk
találkozott.
Artur barátunknak ez a felhivása:
Ezzel a következő táviratot nyujtotta át: Három napja nem kaptam hirt
Sewardtól és iszonyuan aggódom. Magam nem mehetek, atyám folyton nagyon
rosszul van. Nézd meg és izenj Lucy hogy van? Ne késlekedj. Helmwood.
– Ugy veszem észre, mintha éppen jókor érkeztem volna. Hát csak meg kell
mondani, hogy mit csináljak és meglesz.
Van Helsing előre lépett, megfogta a kezét, egyenesen a szemébe nézett,
a mint mondta:
– Egy bátor ember vére a legjobb orvosság ezen a világon, ha egy asszony
bajban van. Ön ember a talpán, ezt látom. No hát ellenünk lehet az ördög
és minden gonosz, a mig Isten ilyen embereket küld nekünk, ha szükségben
vagyunk.
Ismét keresztülmentünk azon a kisérteties operáción. Nincs erőm a
részletekkel foglalkozni. Lucy borzasztó rázkódtatáson mehetett
keresztül, a mely jobban megviselte, mint eddig bármikor, mert noha
bőven ömlött a vér az ereibe, teste nem éledt tőle oly könnyen, mint az
előbbi alkalmakkor. Küzködését, mig ujra életre tért, rémes volt látni
és hallani. De végre is a sziv és tüdő müködése megerősödött és Van
Helsing sikerült morfium injekciójára mély ájulásából ugyanolyan mély
álomba merült. A professzor őrizte álmát, mig én lementem Morriszszal,
hogy bort adjak neki és lefektessem a diványra. Aztán ott hagyva őt,
elküldtem az egyik szobaleányt, hogy a várakozó kocsikat fizesse ki és
jó reggelit rendeltem a szakácsnénál. Azután egy ötletem támadt és
visszasiettem a szobába, a hova Lucyt fektettük. Mikor csendesen
benyitottam, Van Helsinget egy-két teleirt levélpapirral a kezében
találtam. Már nyilván elolvasta és tartalmán tünődve hajtotta fejét a
kezére. Arcán a zord elégültség kifejezése látszott, mint az olyan
emberén, a kinek valamely kétsége megoldást nyert. A papirt átadva csak
annyit mondott:
– Ez Lucy kebléből hullott ki, mikor a fürdőbe vittük.
Mikor én is végigolvastam, a professzorra nézve álltam és végre
kérdeztem: – Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? Őrült-e, vagy
miféle rettenetes veszedelem fenyegeti? – Annyira el voltam ámulva, hogy
ennél többet nem birtam mondani, Van Helsing kinyujtotta a kezét,
visszavette az iratot, mondván:
– Most ne törje ezen az eszét. Egyelőre felejtse el. Majd egyszer ugyis
megtudja, megérti, de csak a maga idején; ez pedig később lesz. De mit
akart nekem mondani, hogy feljött?
– A halotti bizonyitvány miatt jöttem. Én tudom, ön is tudja, meg a
kezelő orvosa is, hogy Westenránénak szivbaja volt és bizonyithatjuk,
hogy abban halt meg. Azonnal el kell a dolgot intéznünk, nehogy a
hatóság a dologba avatkozzék, mert ha semmi egyéb, ez maga is megölné
Lucyt. Azonnal megyek a bejelentő hivatalba, onnan pedig a
vállalkozókhoz a temetés miatt.
– Menjen csak John barátom! Jó, hogy eszébe jutott. Igaz, hogy szegény
kis Lucynak kérlelhetlen ellenségei, de legalább jó barátai is vannak, a
kik szeretik. Egy, kettő, három, mind vérüket adják érte, nem számitva
az egy öreg embert. Igen igen barátom John; – nem vagyok vak – én látok
mindent! de csak annál jobban szeretem magát érte! Most mehet.
A csarnokban Morris Quinceyvel találkoztam egy telegrammal Artur számára
a kezében, a melyben tudatta vele, hogy Westenráné meghalt és hogy Lucy
is nagyon rosszul volt, de már jobban van, s hogy Van Helsing és én
mellette vagyunk. Mondtam neki, hogy hova indulok és ő sietetett,
mondván:
– Ha visszajösz Jack, egy-két szót szeretnék neked négyszemközt mondani.
Minden dolgomat szerencsésen elvégezve visszasiettem és Morrist már
várakozva találtam. A mikor egyedül voltunk a kis nappaliban igy szólt:
– Seward, én nem akarok oda betolakodni, a hol semmi jussom nincsen, de
ez nem mindennapi esemény. Te is tudod, hogy én szerettem ezt a leányt
és feleségül akartam venni, de noha az elmult, azért mégis csak aggódom
érte. Mi baja lehet? Az öreg hollandi mondta az imént, a mikor
lejöttetek, hogy ismét vérátömlesztéshez kell folyamodnotok és hogy ti
mind a ketten ki vagytok már merülve. Igy volt-e?
– Igy volt.
– Ebből azt értem, hogy már te és Van Helsing is megtettétek érte
ugyanazt, a mit ma én tettem meg. Igy van-e?
– Ugy van.
– És kitalálom, hogy Artur is benne volt már a dologban. Mert a mikor
ezelőtt négy nappal lent voltam nála, igen különösnek láttam. Soha
senkit sem láttam igy elgyöngülni azóta, hogy a Pampaszokon jártam és
egy kedvenc paripám éjjel kiszökött a legelőre. Egy olyan óriás denevér
lepte meg éjszaka, a milyeket Vampyrnak hivnak ottan és a nyakán
fölhasitva az eret, ugy kiszipolyozta a vérét, hogy lábra sem tudott
állni a szegény pára; agyon kellett lőnöm ott a fekvő helyében. Jack, ha
megmondhatod a nélkül, hogy eláruld a beléd helyezett bizalmat, ugy-e
hogy Artur volt az első?
– Igen ő volt.
– És mióta tart ez a dolog?
– Vagy tiz nap óta.
– Tiz nap óta! Hisz akkor annak a szegény bájos teremtésnek, a kit
valamennyien imádunk, az ereiben négy erős férfinak a vére foly! Az
Istenért, ember! hisz az egész testébe sem férne annyi! Aztán közel
hajolva hozzám, élesen suttogó hangon kérdezte:
– Mi fosztotta meg a vérétől?
Én a fejemet ráztam. – Hisz épp az a szörnyüség, hogy ezt nem tudjuk,
Van Helsing majd beleőrül már, én meg teljesen a végére értem a
tudományomnak. Még csak találgatni sem merem az okát.
Egy sereg közbejött körülmény meghiusitotta eddig a Lucy gondos őrzésére
tett minden intézkedésünket. De ez immár meg nem történhetik. Itt fogunk
maradni mindaketten, mig meg nem gyógyul – vagy – Morris kezet nyujtva –
igy szólt – én is itt leszek. Te meg a hollandus csak mondjátok, hogy
mit kell tennem és megteszem.
Mikor Lucy délután fölébredt első mozdulatával a keblére rejtett
papirost kereste és meglepetésemre meg is találta. A gondos professzor
ugy látszik visszatette oda, a honnan kiesett, nehogy a beteget
ébredésekor izgassa. Lucy szeme ezután a professzorra és rám fordult és
tekintete megenyhült. De aztán körültekintve megborzadt és vékony
lesoványodott kezével arcát eltakarva fájdalmasan sikoltott. Mi
megértettük, hogy ez mit jelent – hogy szegénykének eszébe jutott
édesanyja halála – és tőlünk telhetőleg igyekeztünk őt vigasztalni.
Megigértük, hogy mellette maradunk és ez egy kissé megnyugtatta, noha
még sokáig csöndesen sirdogált. Alkonyat felé elszunnyadt. És akkor egy
sajátságos dolog történt. Álmában kivette kebléböl az imént oda rejtett
papirost és ketté hasitotta, Van Helsing oda lépett és kivette kezéből a
két részre szakitott iratot. De azért Lucy folytatta a szétszaggatás
müveletét, mintha a levél még mindig a kezei közt volna és végre
fölemelte a két kezét és kinyitotta, mintha szétszórná az apróra tépett
papirost. Van Helsing meglepettnek látszott és összehuzta szemöldökét,
de nem szólt semmit sem.
_Szeptember 19._
Lucy egész éjjel nyugtalanul aludt, föl-föl ébredt, félt az elalvástól
és mindig gyöngébben ébredt föl. A professzor és én fölváltva
virrasztottunk és soha egy pillanatra sem hagytuk el. Morriss nem szólt
semmit sem szándékáról, de én azért tudtam, hogy egész éjjel a ház körül
járkált őrködve.
A kelő napfénye elárulta szegény Lucy erőinek pusztulását. Alig volt
képes a fejét mozditani és a kevés táplálék, a mit magához vett, nem
igen vált hasznára. Néha el-el szunnyadt és mind a ketten, Van Helsing
és én, észrevettük a különbséget az alvó és az ébren levő Lucy között.
Ha aludt, erősebbnek látszott, noha sokkal sápadtabb és soványabbnak és
a lélekzete csöndes volt; nyitott ajka kimutatta vértelen, sáppadt a
fogairól fölhuzódó inyét, a mely a fogait sokkal hosszabbaknak és
élesebbeknek tüntette föl a rendesnél.
Ha fölébredt, szemeinek a szelidsége természetesen megváltoztatta az
egész arc kifejezését és a régi édes, szép teremtés volt, noha
haldoklott. Délután Arturt kivánta látni és mi táviratoztunk neki.
Morris Quincey ment eléje a vasutra.
Mikor Artur megérkezett, hat óra lehetett és a lenyugvó napnak az
ablakon beözönlő fénye rózsás pirral boritotta Lucy arcát. Hanem azért
szegény Artur elfuladt a fölindulástól, a mint megpillantotta és szólni
sem tudott. De az ő jelenléte üditően hatott Lucyra, a ki egy kissé
összeszedte magát és derültebben szólott hozzá, mint eddig bármikor, a
mióta megérkeztünk. Artur is erőt vett főlindulásán és oly vidáman
felelgetett neki, a hogy csak tudott szegény.
Most éjfél után egy óra. Artur és Van Helsing vannak a beteggel.
Negyedóra mulva föl kell őket váltanom. Félek, hogy a holnapi nap végét
szabhatja virrasztásainknak, a rázkódás tulságosan erős volt, a szegény
gyermek nem birja legyőzni. Isten legyen vele és mindnyájunkkal.
_Harkerné Minna levele Westenra Lucynak._
(Felbontatlan maradt általa.)
_Szept. 17._
Drága Lucym!
Egy örökkévalóságnak tetszik, a mióta hallottam felőled, vagy magam is
irtam volna. De bizonyos, hogy megbocsájtasz, ha elolvastad ujságokkal
teli levelemet. A férjemet szerencsésen hazahoztam; mikor Exeter-be
érkeztünk, kocsi várt ránk az állomáson, benne, noha erősen bántotta a
köszvény, a jó öreg Hawkins urral. A saját házába vitt bennünket, a hol
egész lakosztály várt bennünket készen, kényelmesen és szépen berendezve
és együtt ebédeltünk. Ebéd után Hawkins ur igy szólt:
– Édes fiaim, az egészségtekre és boldog jövőtökre akarom poharamat
üriteni; az Isten áldása legyen mindkettőtökön. Mind a kettőtöket kis
gyerek korotok óta ismerlek és szeretlek és szeretettel és büszkeséggel
láttalak benneteket felnőni.
Már most azt akarom, hogy oszszátok meg velem az otthonomat. Nekem sem
gyermekem, sem rokonom, mind elhaltak és végrendeletemben mindenemet ti
rátok hagytam. Lucy édes, én erre sirva fakadtam, a két férfi pedig
kezet szoritott egymással. Nagyon, nagyon boldog estét töltöttünk azután
együtt.
Igy hát itt vagyunk ebben az ódon szép nagy házban. Mondanom sem kell
ugy-e, hogy mennyire el vagyok foglalva a rendezgetéssel és
háztartással. Jonathan és Hawkins ur szintén egész nap dologban vannak,
mert most Hawkins ur mindent át akar adni és megismertetni Jonathánt az
ügyekkel és ügyfelekkel.
Hogy van kedves jó édes anyád? Bár csak fölmehetnék hozzátok egy-két
napra édes, de nem lehet a sok dologtól, meg Jonathán is még mindig
gondozásra szorul. Már most hogy én elmondtam a magam ujságait, a
tieidet kérdem. Mikor lesz az esküvőd és hol és ki fog esketni és mit
veszesz föl az esküvőre és nagy, vagy csak csöndes esküvőtök lesz-e?
felelj mindenre, mert minden érdekel, a mi téged illet.