_Westenra Lucy naplója._
_Szeptember 12._
Milyen jók hozzám mindannyian! Már egészen megszerettem azt a kedves, jó
Van Helsing doktort. Szeretném tudni, hogy miért fektetett oly nagy
sulyt a virágjaira. Szinte megrémitett, oly nagyon haragos volt miattuk.
És pedig alighanem igaza volt, mert én már is érzem, mintha némi
megkönnyebbülést okoztak volna. Valahogy nem félek annyira attól, hogy
egyedül maradjak az éjjel és félelem nélkül fogok elaludni. Nem fogok
törődni semmiféle szárnycsapkodással és suhogással sem az ablakomon. Oh
mily borzalmas küzdelmet vivtam az utóbbi időben az elalvás ellen; mily
iszonyu volt az álmatlanság és mennyivel iszonyubb az alvástól és a vele
járó, ismeretlen borzalmaktól való félelem. Mily áldott az oly emberek
élete, a kik nem tudják, mi a félelem, a rettegés, a kikre nézve az
alvás jótétemény, a melyben minden áldott éjjel részesülnek. Nos, ez
éjjel remélem, hogy nekem is édes lesz az álom, ugy fekszem itt, mint
Ofélia, virágokkal födötten. Soha sem szerettem ezelőtt a foghagymát, de
ma imádom! Mintha áldás és béke volna illatában; érzem az édes álmot
közeledni. Jó éjszakát mindenkinek.
_Seward dr. naplója._
_Szept. 13._
Van Helsinget már jókor reggel ébren és készen találtam. A megrendelt
kocsi az ajtó előtt állt. A professzor fogta a táskáját, a melyet most
mindig magával hord.
De hadd megyek sorban. Van Helsing és én nyolc órakor reggel érkeztünk
Hillinghamba. Remek fris őszi reggelünk volt. A mint a házba léptünk,
Westenráné, a ki rendesen korán kelő, fogadott bennünket, nagyon
kedvesen, melegen és igy szólt:
– Örömmel fogják hallani ugy-e, hogy Lucy jobban van. Az édes gyermek
alszik még. Benéztem a szobájába és láttam, de nem mentem be, nehogy
zavarjam álmában. A professzor mosolygott és örömében kezeit dörzsölve,
szólott:
– Aha! gondoltam mindjárt, hogy helyes volt diagnózisom. Az orvosságom
hatásos – mire Westenráné igy felelt:
– No csak ne foglaljon le minden érdemet magának, kedves doktor. Lucy
állapotának javulását legalább is fele részben nekem köszönheti.
– Hogy érti ön azt, asszonyom? – kérdezte a professzor.
– Csak ugy, hogy az éjjel nagyon elfogott az aggodalom édes kis
leányomért, hát a szobájába mentem. Nagyon jól és mélyen aludt, oly
mélyen, hogy még a jövetelem sem zavarta. De a szoba iszonyuan fülledt
volt. Mindenfelé tele volt rakva azzal a rettenetesen erős illatu
méreggel, de sőt még a nyaka köré is volt egy csomó kötve. Én féltem,
hogy a nehéz szag megárt a szegény gyermeknek, mostani elgyöngült
állapotában, hát leoldtam a virágot a nyakáról és egy picit kinyitottam
az ablakot, hogy fris levegőt kapjon. Meglátja, hogy meg lesz elégedve a
kinézésével doktor.
Beszédje végén visszament a kis nappalijába, a hol rendesen korán és
egyedül szokott reggelizni. A mig beszélt, a professzor arcát figyeltem
és láttam, hogy hamuszinre változik. Addig, a mig a szegény asszony
jelen volt, megőrizte ez önuralmát, még mosolygott is rá, a mint ajtót
nyitott neki, hogy a szomszéd szobába menjen. De alig tünt el, hirtelen
és nagy erőszakkal az ebédlőbe hurcolt magával és betette mögöttünk az
ajtót.
És ekkor láttam életemben először Van Helsing professzort megtörni. A
néma kétségbeesés egy nemével emelte karjait a feje fölé és tehetetlenül
ütögette össze a tenyereit; végre egy székre vetve magát, arcát
tenyerébe rejtette és elkezdett zokogni, hangos keserves zokogással, a
mely szive fájdalmas mélységéből fakadt. Aztán ismét égnek emelte a
karjait, mintha az egész mindenséget hivná segitségül. Isten! Isten!
Isten! jajgatott. Mit vétettünk mi, mit vétett ez a szegény teremtés,
hogy ily borzasztóan büntetsz bennünket; Vagy közöttünk jár-e a sors ma
is, mint a régi pogány világban, hogy ilyen dolgok és ilyen kegyetlen
módon történhetnek? Ez a szegény szerencsétlen anya, nem tudva és a
legjobbat akarva, olyat cselekszik, a mi veszendővé teszi leánya testét,
lelkét; és mi nem szólhatunk neki, még alig is inthetjük, vagy meghal és
akkor midakettő meghal. Oh! milyen átok alatt vagyunk! Az ördögnek
minden hatalma ellenünk szegül!
Hirtelen fölugorva folytatta. – De jöjjön – látnunk és cselekednünk
kell. Ördög vagy nem ördög, vagy minden ördöge a pokolnak egyszerre –
mindegy; azért nekünk küzdeni kell. – A táskáját fölkapta és együtt
mentünk föl Lucy szobájába.
Ismét fölhuztam a rolettát, mig Van Helsing az ágyhoz lépett. Ezuttal
nem rettent vissza, a mint a szegény erest, ugyanazzal a rémes már fehér
sáppadtsággal rajta meglátta. Arca kemény bánatot és egyuttal végtelen
könyörületet fejezett ki.
– Ugy van, a mint vártam, mormogta. Szó nélkül ment és bezárta az ajtót,
aztán elkezdte a vérátömlesztéshez szükséges müszereit a kis asztalra
kirakni. Én az operáció elkerülhetetlenségét belátva, huztam le a
kabátomat, de ő intő kezével megállitott: Nem! szólt. Ma ön fog
operációt csinálni, én adok hozzávalót. Maga már ugyis gyönge. Beszéd
közben ledobta a kabátját és gyürte föl az ingujját.
Az operáció ismétlődött, Lucy fakó arcába ismét visszatért a szin, a
mint rendes lélegzetvétellel egészséges álomba merült. Ezuttal én
vigyáztam, mig Van Helsing összeszedte magát és pihent.
Később megmondta Westenránénak, hogy semmit sem szabad elmozditania a
leánya szobájából az ő megkérdezése nélkül. Hogy a virágokat orvosság
gyanánt alkalmazta és hogy erős illatuk belégzése Lucy gyógyulását
segiti elő. Azután magára vállalta a beteg gondját, kijelentve, hogy a
két következő éjszakán maga fog virrasztani mellette és hogy nekem
izenni fog, ha szüksége lesz rám.
Egy órával ezután Lucy fölébredt álmából frisen és jókedvüen és alig
látszott meg rajta rettenetes vérvesztése.
Mit jelentsen mindez? Már-már azon kezdek tünődni, hogy nem-e az
őrültekkel való foglalkozásom bontja-e meg a tulajdon agyvelőmet.
_Westenra Lucy naplója._
_Szeptember 17._
A nyugalom négy napját és négy éjjelét kiélveztem. Már ismét annyira
megerősödtem, hogy alig ismerek magamra. Ugy látszik, mintha valami
rettenetes végtelen álmom lett volna és csak most ébrednék a napfényre
és fris levegőre körülöttem. Csak homályosan emlékszem a várakozás és
félelem gyötrelmes időire. A sötétségre, a feledésre és aztán uj életre
kelésre, mint a mikor a buvár emelkedik föl lassan a mély vizekből. A
mióta azonban Van Helsing doktor velem van, mind ez a rosz álom mintha
elmult volna rólam. A titokzatos sajgás, a mely csaknem eszemet vette a
félelemtől – az ablakomat verdeső szárnycsattogás – a távoli hangok, a
melyek mégis oly közelnek tetszettek, a kemény rideg parancsszó, a mely,
nem tudom, honnan jött és rendelte, hogy tegyek, nem tudom, hogy mit –
mindez elmulott. Most félelem nélkül fekszem le és alszom el. Meg sem
próbálok ébren maradni. Már egészen megszerettem a foghagyma virágot és
mindennap kapok egy fris ládával Harrleinból. Ma éjjel Van Helsing dr.
elutazik, mert egy napot Amsterdamba kell töltenie. De most már nem
kell, hogy virraszszanak. Elég jól vagyok arra, hogy egyedül hagyjanak.
Hála érte a jó Istennek, a ki anyám, az én kedves Arturom és mind azok
kedvéért, a kik oly jók hozzám, megtartott. Nem is fogom érezni, hogy
nem virrasztanak, mert hisz az utolsó éjjel Van Helsing dr. is jó részt
alva töltötte az időt a székében. Kétszer is alva találtam szegényt,
mikor fölébredtem, de azért nem féltem ujra elaludni, noha a galyak,
vagy denevérek, vagy tudj’ Isten mi is, csaknem haragosan csapkodták az
ablakomat.
_A Pall Mall Gazette._
_Szeptember 18._
_A kiszabadult farkas. Tudósitónk veszedelmes kalandja: Beszélgetés
tudósitónk és az állatkert felügyelője közt._ Tenger kérdezősködés,
majdnem ugyanannyi goromba elutasitás és ujra kérdezősködés után, végre
is sikerült megtalálnom az állatkert ama részének felügyelőjét, a melybe
a farkasok osztálya is tartozik. Bildet Tamás az elefántok háza mögötti
kis tanyák egyikében lakik és éppen a teájához készült ülni, mikor
megtaláltam. Tamás és a felesége, szives vendégszerető, öreges
gyermektelen emberek és ha mindig olyan jóizüen élnek, mint a milyen
jóizü falatozással kináltak meg engem, akkor igen kellemesen telhetik az
életük. A felügyelő nem akart dologra térni, mig a vacsorán tul nem
estünk és mindnyájan jól nem laktunk. Mikor aztán az asztalt fölszedték
és ő pipára gyujtott, igy szólt:
– Már most uram neki dülhet és kérdezhet tőlem, a mit akar.
Megbocsátott, hogy vacsora előtt nem állottam szóba az urral, de én még
a farkasoknak, sakáloknak és hiénáknak is beadom a vacsorájukat, mielőtt
kérdéseket intéznék hozzájuk.
– Hogy érti azt, kérdést intézni hozzájuk? – tudakoltam én, hogy bele
biztassam egy kicsit az öreget a beszélgetésbe.
– Hát a feje bubjára ütök a póznával, ez az egyik módja, aztán meg
megvakarom a fülük tövit mikor egy-egy bőkezü legény szeretné, ha
mutogatnák magukat egy kicsit a szive választottja előtt, a kit a
kimenőn kisér. Az elsővel, már mint a póznával való fejbe kolintással,
mielőtt beadnám nekik az ebédet, csak megvagyok valahogy, de már a
másodikkal, a fültövön vakarással ugyan csak megvárom, mig ugyszólván a
fekete kávé és szivarnál vannak a dögök. Már pedig higyje el uram, hogy
magunk is olyanok vagyunk, mint ezek a vadállatok itten, például mikor
megszólitott – ugy-e? Hogy beszéljek arról a farkashistóriáról valamit,
hát én is olyan morgósan feleltem, mint akár melyik medvém és mikor még
az igazgatóságnál való szives följelentéssel fenyegetett, hát akkor is
csak azt mondtam, hogy menjen a pokolba az ur, sértésül ne vegye, de
mondtam-e vagy nem mondtam.
Mondta bizony.
– Nohát. A mikor az ur a följelentéssel fenyegetett a gorombaságomért,
hát az annyi volt, mintha fejbe kólintott volna a póznával. De a sajgást
megenyhitette a fél arany. Nem volt kedvem a veszekedéshez, hát
megvártam az etetést, csak ugy, mint a farkasaim, tigriseim és
oroszlánaim szokták. Most már aztán, hogy az öregem kibélelt egy jó nagy
darab kugloffal, kiöblögetett a jó erős teájával és rágyujtottam, hát
vakargathatja a fülem tövét, a mennyit csak tetszik, már csak nem is
morgok többet. Rajta hát nó, kérdezzen, ugy is tudom, hogy a miatt a
bolond farkas miatt gyütt csak ide.
– Ugy van! Azt akarom, hogy mondjon el mindent, először is azt, hogy
hogyan történt, azután pedig azt, hogy mit gondol, mi az oka és végül
azt, hogy mit gondol, hogy fog az egész végződni.
– Meglesz, uram! Ennyi körülbelül az egész história. Ez a farkas, a
melyet Berzibernek hivtunk, a három szürke farkas közül volt, a melyet
Norvégiából hozattunk ezelőtt négy évvel. Nagyon kedves, szelid, jó
farkas volt és soha sem adott szóra gondot. Jobban elcsodálkoztam azon,
hogy elkivánkozott innen, mint bármely más idevaló állaton csudálkoztam
volna. De hát ime a farkasokba csak ugy nem lehet megbizni, mint az
asszonyokba.
– Sose hallgasson rá uram! – vetette közbe a felesége kacagva. Az öreg
olyan régen barátkozik az állatokkal, hogy már maga is csak olyan, mint
egy vén farkas. Hanem azért nem mérges ám a harapása.
– Hát uram, ugy volt, hogy tegnap vagy két órával az etetés után
hallottam az első lármát, éppen a majomházban ágyaztam egy beteg kis
pumának, de a mint a csaholást és orditást meghallottam, azonnal oda
siettem. Hát ott látom Berzibert, a mint őrült erővel rázza és tépi a
vasrácsot, mintha ki akarna jönni. Nem sok ember volt aznap a kertben és
közel oda csak egy ember állt, egy magas, vékony fickó, hajlott orral,
hegyes bajuszszal, a melybe néhány ősz szál vegyült. Kemény, hideg
tekintete volt és vörös szeme, és nekem mindjárt sehogy sem tetszett,
mert ugy láttam, mintha ő haragitotta volna meg az állataimat. Fehér
szarvasbőrkeztyü volt a kezén, a mint mutatja nekem az állatokat és azt
mondja:
– Fölvigyázó, ezek a farkasok, mintha akarnának valamit.
– Talán éppen kendet, mondok én, mert sehogy sem tetszett a módja. Ő nem
haragudott meg, mint a hogy gondoltam, hogy fog, hanem csufondárosan
mosolygott, valamennyi hegyes fogát kimutatva és aszongya:
– Ó, dehogy, engem aligha szeretnének!
– Oh, de bizony szeretnék – mondok én szint olyan csufondárosan. Ők nem
vetnének meg, egy-két csontot fogpiszkálónak a vacsorájuk után, kend
pedig azzal bőven szolgálhatna nekik.
– De a legfurcsább az egészben az volt, hogy a mikor az állatok
beszélgetni láttak bennünket egymással, hát szép csöndesen lefeküdtek és
a mikor oda mentem hozzájuk, hát Berziber épp ugy meghagyta a fülét
vakarni, mint máskor. Erre aztán az az ember is oda jött és sülyedjek
el, ha ő is be nem dugta a kezét és megsimogatta a vén farkasnak a
fülét.
– Vigyázzon, mondok én, a Berziber nagyon harapós.
– Sohse féltem – mondja ő – hozzá vagyok én ehhez szokva.
– Tán állatszeliditő? – kérdem én – kalapot emelve.
– Nem én – mondja ő – nem éppen, de azért van egynéhány ilyen kedvencem.
És ezzel kalapot emel, olyan udvariasan, mint egy lord és ezzel elsétál.
Az én öreg farkasom utána nézett, a mig csak látta, aztán egy sarokba
huzódott, a honnan egész este nem lehetett többet kicsalni. Hát aztán a
mult éjjel alig hogy a hold fölkelt, valahány farkasunk csak van, az
mind elkezdett orditani. Pedig semmit sem láttam, a miért ordithattak
volna. Senkise járt a közelben, kivéve valakit, a ki a kerten tul,
valahol az utcán, nyilván a kutyájának füttyengetett. Egyszer-kétszer
még kinéztem, hogy minden rendén van-e és volt és végre aztán az
orditást is abbahagyták. Valamivel éjfél előtt lehettem kint utoljára
körül nézni és a mint az öreg farkas ketrece elé érek, hát látom, hogy a
vasrács ki van feszitve és a ketrec üres. Ennyi minden, a mit az
egészből tudok.
– Hát más valaki nem látott semmit sem?
Az egyik kertészünk, a ki akkor tájt jött haza valami mulatságból,
aszongya, hogy látott egy nagy szürke kutyát keresztül jönni a kert
keritésén.
– Már most hát azt mondja meg Bilder ur, ha tudja, hogy mit gondol, hogy
miért szökött meg a farkasuk?
– Hát tudja uram, én azt gondolom, hogy tudom, – kezdte a fölvigyázó
gyanus szerénységgel, – csak azt nem tudom, hogy aztán el is hiszi-e az
ur, ha megmondom.
– Már hogyne hinném. Ha valaki mint Bilder ur, a ki oly jól ismeri az
állatokat, ne tudná a szándékukat, hát ki tudná akkor?
– Hát tudja jó uram, én azt gondolom, de ugy is van, hogy az a bestia
azért szökött meg, mert – mert kedve szottyant a szökésre.
A jóizü kacagás, a melylyel Tamás ur és a felesége a tréfát kisérték,
bizonyitotta, hogy már nem uj és hogy az egész magyarázat szende
fölültetés számba megy. Én nem akartam visszatréfálni az öreget, mert
gondoltam, hogy biztosabb nyitját is tudom a szivének, hát csak ennyit
mondtam:
– Hát tegyük föl Bilder ur, hogy az első fél arany busásan le van
szolgálva és hogy a pajtása alig várja, hogy szintén utána menjen, ha
még megtudtam, hogy mit gondol, hogy mi fog ez után történni.
– Ezt már szeretem uram, felelte az öreg sebtiben, tudom, hogy nem veszi
rosz néven, hogy egy kicsit megtréfáltam, nem is mertem vóna tenni, de
az öregem itt biztatott a fél szemével, hát csak megpróbáltam.
– No de ilyet, sápitozott az öreg néni.
– Hát én csak azt gondolom uram, hogy az a vén bestia elbujt valahova, a
kertész, a ki állitólag látta, azt mondja, hogy éjszaknak futott
sebesebben, mint a legjobb paripa. De én azt nem hiszem, mert hát tudja
uram, hogy se kutya, se farkas nem tud vágtatni, nem arra valók. A
farkasok igen nagyszerüek a mesés könyvekben és én el is hiszem róluk,
hogy ha csapatosan esnek valakinek, a ki gyávább és jobban fél még
náluknál is, hát félelmetesen tudnak orditani és föl is falatozzák, a mi
ilyenkor utjokba akad. Hanem hát igazándi igazában a farkas egy
nyomorult bestia, a kinek fele annyi esze és bátorsága sincs, mint egy
jóravaló kutyának és kerüli a veszedelmet, mint a tüzet. Aztán ez a
miénk, ez meg soha se is próbált verekedni, vagy magának szerezni
valamit, és sokkal inkább hiszem, hogy valahol a kert körül ólálkodik,
és ha egyátalán van egy kis esze, hát azon tünődik, hogy ugyan ki adna
neki egy kis reggelit. Ha nem kap, hát akkor igaz, hogy jaj annak a
dajkának, a ki ma a katonájával odébb sétál, ozt a kocsiba felejti a
gyereket, mert akkor aligha egygyel kevesebb nem lesz ma a szopós babák
száma.
Már épp a második aranyat nyomtam a markába, mikor valami az ablaknak
esett és Bilder uram arca rőfnyire nyult, a nagy meglepetésben.
– Akármi legyek – kiáltotta – ha nem az én vén ordasom jött vissza
magától.
Az ajtóhoz ment és rémületemre fölnyitotta. De az öreg Bilder és a
felesége kutyába sem vették az ordast. A bestia maga is olyan békés és
jóindulatunak mutatkozott, mint akár csak a képeskönyvbeli hires őse.
Az egész jelenés kimondhatatlan keveréke volt a nevetségesnek és
meghatónak. A gonosz farkas, a félelmes fenevad, a mely remegésben
tartotta egy napig egész Londont és megvacogtatta a gyermekek szivét,
itt állt bünbánóan és ugy fogadták és cirógatták, mint akár csak a
megtért tékozló fiut. Az öreg Bilder a leggondosabb gyöngédséggel végig
tapogatta a bünöst és igy szólt:
– No ugye mondtam, hogy bajba keveredik az öreg. Itt van la! véres a
feje és tele van apró üvegcseréppel, bizonyosan valami falon ugrott
keresztül, igazán szégyen gyalázat, hogy megengedik a falak tetejét
üvegcserepekkel malterozni. Itt van szegény öreg hogy járt. Gyere
Berziber.
Fogta a farkast, bezárta a kalitjába, ellátta hussal és ment a
följebbvalójának jelentést tenni. Én is eljöttem, hogy megirjam lapunk
számára az állatkerti kaland hiteles históriáját.
_Seward dr. naplója._
_Szept. 17._
Ebéd után dolgozószobámban könyveim és jegyzeteim rendezésével voltam
elfoglalva – mert sok egyéb sürgősebb teendő és Lucynál tett
látogatásaim miatt nagyon elmaradtam tőlük, – midőn az ajtó hirtelen
fölpattant és berohant rajta betegem a szenvedélytől eltorzult
ábrázattal. Én meglepetten bámultam rá, mert a hallatlan esetek közé
tartozott, hogy a beteg rohanja meg az orvost tulajdon szobájában.
Megállás nélkül rontott nekem, egy asztali késsel a kezében és látva
veszedelmes szándékát, igyekeztem az asztalt kettőnk közt tartani. De ő
gyorsabb és erősebb volt nálamnál; és mielőtt meglepetésemből egészen
helyreálltam volna, felém sujtott és bal csuklómon erősen megsebesitett.
De mielőtt még egyszer vághatott volna, én sem voltam rest és jobb
kezemet használva, hanyatt löktem őt a padlón. A kezem erősen vérzett és
csakhamar egész kis tócsa támadt a szőnyegen. Láttam, hogy barátom nem
egyhamar fog onnan fölkelni, a hova löktem, hát gyorsan sebem
bekötéséhez fogtam, e mellett élesen szemmel tartva a földön fekvő
alakot. Mikor az ápolók berohantak és figyelmünket teljesen
ráirányoztuk, majd elájultam annak láttára, a mit tett. A hasán feküdt a
padlón elterülve és nyalta fel a vért, a mely sebesült csuklómból folyt
ki.
Könnyü volt őt lefülelni és meglepetésemre egészen békésen távozott az
ápolókkal, egyre csak azt ismételgetve: A vér az az élet! A vér az az
élet!
Pedig én már nem sok vért veszithetek: Többet veszitettem már is, mint a
mennyi jó lenne és Lucy betegségének tartós makacssága is nagyon
kimerit. Izgatott vagyok és ideges, nyugalomra van szükségem,
nyugalomra, nyugalomra. Szerencsére Van Helsing nem hivott el, hát nem
kell lemondanom az alvásról; ma igen nehezen volnék el alvás nélkül.
_Távirat, Van Helsing, Antverpenből, Sewardnak Carfex._
(Carfexba küldetett Sunex megyében először, mert nem volt pontosan
megjelölve, hogy Carfex – London mellett ennélfogva 24 órai késedelemmel
kézbesittetett.)
_Szeptember 17._
Okvetetlen Hillinghamban legyen ez éjjel. Ha nem virraszt is – gyakran
nézzen be és gondja legyen, hogy virágok ott legyenek: nagyon fontos,
okvetetlen ott legyen. A mily gyorsan csak lehet, ott leszek magam is.
_Seward doktor naplója._
_Szeptember 18._
Azonnal indulok vonattal. Van Helsing telegrammja őrült aggodalomba
ejtett. Egy egész éjszakát vesztettünk, pedig keserü tapasztalásból
tudom, hogy mi történhetik egy éjszaka is. Lehet ugyan, hogy mindent
rendben találok, de ki tudja, hogy mi nem történhetett? Bizonyos, hogy
valamely szörnyü végzet lebeg fölöttünk, a mely kijátsza minden
igyekezetünket.
_Memorandum. Westenra Lucy hagyatéka._
_Szeptember 17._
_Éjjel_. Én irom ezt és ugy hagyom, hogy megtalálják, nehogy valamely
véletlennél fogva valaki bajba kerüljön miattam. Ez pontos leirása
annak, a mi az éjjel történt. Érzem, hogy meghalok a gyöngeségtől és
alig van annyi erőm, hogy irjak, de meg kell tennem, ha belehalok is a
megerőltetésbe.
Lefeküdtem, mint rendesen, gondom volt rá, hogy a virágokat Van Helsing
doktor utasitásai szerint helyezzük el és csakhamar elaludtam.
Az ablaktáblákon való csapkodás ébresztett föl, az a sajátságos
csapkodás, a mely ezután kezdődött, hogy Minna a temetőben talált alva
és a melyet azóta oly jól ismerek. Nem féltem, de szerettem, volna, ha
Seward doktor a szomszédszobában lett volna – a hogy Van Helsing mondta,
hogy lesz – és én bekiálthattam volna. Iparkodtam ismét elaludni, de nem
birtam. Ekkor egyszerre csak meglepett a régi félelem az elalvástól és
elhatároztam, hogy ébren maradok. De csodálatos módon most, hogy nem
akartam elaludni, majd elnyomott az álom. Féltem egyedül lenni, hát
fölkeltem, kinyitottam az ajtót és kiáltottam, hogy „nincs itt senki
sem“? Nem kaptam feleletet. Féltem, hogy anyám fel talál ébredni, hát
ismét betettem az ajtómat. Ekkor a kertben a bokrok közül vonitást
hallottam, mint valami kutyáét, csakhogy sokkal mélyebbet és dühösebbet.
Az ablakhoz mentem és kinéztem, de nem láttam semmit sem, egy óriás
denevért kivéve, a mely az ablakot verdeste szárnyaival. Visszamentem
hát az ágyamba, de föltettem magamba, hogy nem fogok elaludni. Egyszer
csak kinyilik az ajtó és benéz rajta édes anyám; látta, hogy nem alszom
hát bejött és mellém ült. Még a szokottnál is édesebb és
szeretetteljesebb hangon mondta:
– Nagyon nyugtalankodtam miattad drágám, hát bejöttem megnézni, hogy
nincsen-e a valami bajod.
Féltem, hogy megtalál hülni ott ülve, hát kértem, hogy feküdjék mellém
az ágyba és háljon itt. Meg is tette, hogy mellém bujt az ágyba, de nem
vetette le a pongyoláját, mert azt mondta, hogy nem marad soká, hanem
ismét vissza megy a maga ágyába. A mint igy egymást átölelve feküdtünk,
a csapkodás és puffogás ismét elkezdődött az ablakomon. Anyám megriadt
és remegve kiáltotta: – Mi az? Én iparkodtam megnyugtatni, a mi végre
sikerült is és ő csöndesen feküdt, de hallottam, hogy szegény szive
iszonyuan dobog még mindig. Egy kis vártatva ujból kezdődött az a halk,
mély vonitás a bokrok között és mindjárt utána nagyot reccsent az ablak
és az üvegcserepek csak ugy röpültek a padlóra. A rolettát a betóduló
szél a szobába fujta és a bezuzott ablakban egy óriás, lompos, szürke
farkasnak a feje látszott.
Anyám sikoltott rémültében és föl próbált emelkedni és kapkodott valami
után, a mibe kapaszkodjék. Tőbbek közt a virágfüzérbe is
belekapaszkodott, a mit Van Helsing parancsára a nyakamon viseltem és
letépte rólam. Egy vagy két pillanatig kiegyenesedve ült, a farkasra
mutatva, melléből rettenetes hörgéssel szakadt föl a lélekzete; azután
mint a kit a villám sujtott, bukott le és estében fejével a halántékomon
ütött annyira, hogy egy-két pillanatra elkábultam. Az egész szoba mintha
forgott volna velem. Szememet az ablakra szögezve tartottam, de a farkas
visszahuzta a fejét és a bezuzott ablakon mintha miriád pontocska tódult
volna be a levegővel, keringve és szállva, mint az utasok által leirt
homokoszlop, vihar alkalmával a a sivatagban. Mozdulni próbáltam, de
valamely büvös hatalom lenyűgözve tartott és szegény anyám holtteste is
– mert áldott jó szive megszünt dobogni – ólomsulylyal nehezedett rám;
aztán egy ideig semmire sem emlékeztem.
De az idő nem tetszett nagyon hosszunak, de igen igen borzalmasnak, mig
ismét magamhoz tértem. Valahol a közelben mintha halottra kongatták
volna a harangot; az egész környék kutyái mind fájdalmasan vonitottak és
kertünkben épp az ablakom alatt egy csalogány énekelt. El voltam kábulva
és butulva a fájdalom, a rémület és gyöngeségtől, de a csalogány éneke
olyannak tetszett, mintha meghalt édesanyám hangja volna, a ki
vigasztalni és megnyugtatni jött engemet. A zaj mintha a cselédeket is
fölverte volna álmukból, mert mezitlábuk topogását hallottam az ajtóm
előtt a folyosón. Én kiáltottam nekik, ők bejöttek és a mikor meglátták,
hogy mi történt s hogy mi az, a mi rajtam keresztül az ágyon fekszik,
sikoltozni kezdtek rémületükben. A szél bezudult a törött ablakon
keresztül s bevágta az ajtót. A cselédek leemelték szegény anyám
holttestét s egy lepedővel letakarva az ágyamra fektették, mihelyt én
kiszálltam belőle. Annyira meg voltak mind rémülve és ugy remegtek, hogy
leküldtem őket az ebédlőbe azzal a meghagyással, hogy mindegyikök igyék
egy pohár bort. Az ajtó erre hirtelen kitárult és rögtön ismét
becsapódott. A leányok sikoltottak, aztán mind összefogozkodva együtt
mentek le az ebédlőbe, én pedig minden virágomat édes anyám keblére
raktam. Mikor már mind ott volt, eszembe jutott ugyan Van Helsing
parancsa, de nem szivesen vettem volna vissza, de meg különben is
gondoltam, hogy a cselédek közül egy kettőt megkérek, hogy maradjanak
velem reggelig. Csodálkoztam, hogy oly sokáig nem jöttek vissza.
Kiáltottam nekik, de nem kaptam feleletet, hát le mentem az ebédlőbe,
hogy utánuk nézzek.
A szivem elszorult, mikor láttam, hogy mi történt. Mind a négy cselédünk
tehetetlenül elterülve feküdt a földön és horkolva szedte a lélegzetét.
A cherry-t tartalmazó palack félig kiüritve állt az asztalon, de a
szobában sajátságos fanyar illat terjengett. Én gyanut kapva,
megvizsgáltam a palackot. Laudanum illata volt; és a szekrénybe nézve,
láttam, hogy az üveg, a mit édes anyám orvosa rendelt a számára, üres.
Mittévő legyek? Istenem, mittévő legyek? Visszajöttem a szobába édes
anyámhoz. Nem hagyhatom el őt – és egyedül vagyok a házban az alvó
cselédekkel, a kiket valaki megétetett. Egyedül a halottal! Nem merek a
házból kimenni sem, mert folyton hallom a farkasüvöltését a törött
ablakon keresztül.
A levegő tele van fénylő porszemekkel, a melyek folyton szállnak és
keringnek a légvonatban és a gyertyák kékesen, homályosan égnek. Mittévő
legyek? Az Ur őrizzen meg minden bajtól ez éjszaka! Ezt az irást a
keblembe rejtem, a hol meg fogják lelni azok, a kik kiteriteni jönnek
majd. Drága anyám elment! ideje, hogy én is menjek. Isten veled Artur –
ha nem élném tul ezt az éjszakát! Isten áldjon drágám és Isten óvjon
engem!