Drága édes Minnám.
– Mondhatom, szép tőled, hogy engem vádolsz hanyag levélirással. Én már
_kétszer_ is irtam neked elválásunk óta és a te multkori leveled volt
csak a _második_. Aztán meg nincs is semmi mondani valóm. Igazán semmit
sem tudok, a mi tégedet érdekelne. A város most igen kellemes és mi igen
sokat járunk képcsarnokokba, sétálni és kocsikázni a parkban. A mi a
szálas, szép, göndörhaju ifjut illeti, hát bizonyosan Helmwood Artur
urat értették alatta, pedig hát szó sincs róla, csak ugy beszélnek az
emberek. Igaz, hogy sokat jár hozzánk, de hát a mama meg ő olyan jól
értik egymást, olyan jól el tudnak egymással beszélgetni. Nem rég
ismerkedtünk meg egy fiatal emberrel, az éppen neked való volna Minna,
ha már Jonathánnak a mátkája nem volnál. Kitünő párti, szép ember, jó
módu és jó családból való. Orvos doktor és nagyon de nagyon okos ember.
Képzeld! még csak huszonkilenc éves és már is egy óriási
elmegyógyintézetnek a főorvosa. Helmwood ur mutatta be nekünk, azóta
aztán meglátogatott bennünket, és most már gyakran jár hozzánk. Azt
hiszem, hogy egyike a legelszántabb embereknek, a kit valaha láttam, de
azért a legnyugodtabb. Tökéletesen megingathatatlannak látszik. El tudom
képzelni, hogy mily rendkivüli hatalommal birhat betegei fölött. Különös
szokása, hogy olyan egyenesen néz az ember arcába, mintha a gondalatait
szeretné kitalálni. Velem is nagyon sokat próbálgatja, de hizelgek
magamnak azzal, hogy ezzel kemény diót próbálgat feltörni. Ezt a
tükrömből tudom. Próbáltad-e valaha a saját arcodból kiolvasni a
gondolataidat? Én próbáltam és mondhatom neked, hogy különös egy dolog
és nagyobb föladat, mint hinnéd, ha soha sem próbáltad.
A doktor azt mondja, hogy neki egy érdekes lélektani tanulmány vagyok, a
mit szerényen el is hiszek magamról. Mit irjak még. Tudod, hogy nem
érdeklődöm annyira a ruhák iránt, hogy uj divatok leirásával
foglalkozzam.
A ruha kész unalom. Ez ugyancsak olyan szójárás, de sebaj; Artur is
ugyanazt mondja mindennap. No tessék, hát nem kiszalasztottam. Minna mi
minden titkunkat elmondtuk egymásnak gyermekkorunk óta; együtt háltunk
és együtt ettünk és nevettünk és sirtunk is együtt; és most, noha már
eleget mondtam, szeretnék többet is mondani. Oh Minna, hát nem találod-e
ki ugyis? Szeretem őt. Pirulok, a mint leirom, mert noha _gondolom_,
hogy ő is szeret, azért még szóval nem mondta azt nekem. De oh Minna! én
szeretem, szeretem, szeretem! Na, ez jól esett. Szeretném, ha veled
lehetnék édes, a tüz előtt, vetkezés közben, a mikor beszélgetni
szoktunk; és én megkisérleném elmondani, hogy mit érezek.
Nem is tudom, hogy merem mindezt még neked is megirni. Nem is merek
megállapodni, mert szét találom szakitani a levelem, de nem is akarok
megállapodni, mert oh, ugy kivánnék neked elmondani mindent. Jaj,
azonnal is mondd meg, hogy mit gondolsz mind erről. Minna már mégis meg
kell állapodnom. Jó éjt és imádkozzál értem és Minna imádkozzál a
boldogságomért.
Lucy.
P. S. Nem kell mondanom ugy-e, hogy mindez mélységes titok. Jó éjt még
egyszer.