L.

_Levél. Westenra Lucy Murray Minnának._

_Május 24._

Legdrágább Minnám!

Köszönet és köszönet és még egyszer köszönet édes leveledért! Oly jól

esett, hogy neked elmondhattam és hogy velem érzesz.

Drágám, csőstől szakad az áldás. Mily régi jó közmondás. Itt vagyok én,

a ki jövő szeptemberben leszek husz esztendős és még mindez ideig kérőre

nem akadtam, legalább igazira nem, hát ma egyszerre került három.

Képzeld! _Három_ kérő egy napra! Nem borzasztó-e ez? Sajnálok, de igazán

és tiszta szivemből sajnálok a három szegény fiu közül kettőt.

Oh Minna, én oly boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mittévő legyek

magammal. És három kérő! De az ég szerelmére, meg ne mondd valahogy a

lányoknak, mert mindenféle hóbortos képzelődéssel szednék tele a

fejecskéjüket és ha a nevelőből hazaérkezve, mindjárt első nap legalább

hat kérőjük nem akadna, hát mellőzve és sértve éreznék magukat. Hisz

némely leány oly hiu.

Te meg én Minna, a kik már mátkásak vagyunk és már innen-onnan öreg

asszonyok leszünk, mi megvethetjük a hiuságot. Nos hát hadd mondjam el

csak mind a hármat, de titokban kell tartanod édes mindenki előtt,

kivéve természetesen Jonathánt. Neki meg fogod mondani, mert a te

helyedben én is megmondanám Arturnak. Az asszony mindent meg kell hogy

mondjon az urának – nem gondolod édes te is? – és én méltányos akarok

lenni. A férfiak szeretik is, ha az asszony – legalább a tulajdon

feleségük – őszinte; és én tartok tőle, hogy bizony az asszonyok nem

mindig olyan őszinték, mint a milyeneknek lenniök kellene.

Nos drágám, hát az első szám épp a villásreggeli előtt jött. Már

beszéltem neked róla, Seward John dr. az őrültek házának orvosa, a kinek

olyan határozott álla és olyan szép homloka van. Külsőleg nagyon nyugodt

volt, de azért jól láttam, hogy ideges, bizonyosan jól feltette magában,

hogy vigyázni fog minden aprólékos külsőségre, hogy izgatottnak ne

lássék, hanem azért mégis majd rá ült a cilinderére, a mit a férfiak nem

szoktak éppen megtenni, ha nyugodtak. Aztán mikor legjobban mutatni

szerette volna, hogy igen-igen nyugodt, hát ugy forgatott egy lánzetát a

kezében, hogy majdnem sikoltoztam tőle. Hanem azért nagyon egyenesen és

őszintén beszélt velem. Megmondta, hogy mennyire szeret, noha csak oly

rövid ideje ismer és hogy milyen lenne az élete, ha én mellette volnék,

hogy támogassam és derültté tegyem. Már éppen azt kezdte mondani, hogy

mily boldogtalan lenne, ha én nem törődnék vele, a mikor észre vette,

hogy potyognak a könyeim. Akkor aztán elkezdte magát szidni és

bocsánatot kérni és igérte, hogy nem kinoz tovább. Aztán végre

elhallgatott és kis idő mulva kérdezte, hogy valamikor később nem

tudnám-e őt szeretni; és mikor erre fejemet ráztam, hát remegett a keze

és kissé akadozva kérdezte, hogy tán már más valakit szeretek-e? De

nagyon kedvesen tette, mondván, hogy nem akarja a bizalmamat

erőszakolni, csak tudni szeretné, mert ha a lánynak a szive szabad, a

férfi még remélhet. És ekkor Minna, éreztem, hogy kötelességem neki

megmondani, hogy már van más valaki. De csak ennyit mondtam neki és

akkor ő fölállt és nagyon erősnek és nagyon komolynak látszott, a mint

mind a két kezemet az övéibe fogta és azt mondta, hogy reméli, hogy

boldog leszek és hogyha valaha jóbarátra szorúlnék, hát reméli, hogy őt

a legjobb barátaim közé sorolom. Ó, Minna édes, nem tehetek róla, hogy

sirnom kell és meg kell bocsátanod, hogy ez a levél olyan pecsétes. A

megkérés és több efféle nagyon kedves dolog lehet, hanem azért nem jól

esik látnod, mikor egy szegény fiu, a kiről tudod, hogy igazán szeret,

olyan leverten és busan távozik, mintha a szive szakadt volna meg. És

tudod, hogy bármit mondott is abban a pillanatban, azért mégis csak

kiestél az életéből örökre. Drágám, be kell fejeznem a levelemet, mert

nagyon nyomorultnak érzem magamat, noha nagyon boldog vagyok.

_Ugyan az este._ Artur épp most ment el, és én jobb kedvünek érzem

magamat, mint mikor a levelet abba hagytam, hát folytatom a nap

eseményeinek leirását. Hát tudod drágám a 2-dik szám az mindjárt villás

reggeli után jött. Az is egy olyan édes fiu, amerikai Texasból és oly

fiatalnak és frisnek látszik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy annyi

helyen megfordult és oly csudálatos kalandjai voltak. Én nagyon

szimpatiálok szegény Desdemonával, a kinek a füle hallatára oly

veszedelmes kalandokat regélt, habár csak egy szerecsen is. Én azt

hiszem, mi asszonyok oly gyávák vagyunk, hogy csak azért megyünk

férjhez, mert azt hiszszük, hogy a férfi mindentől megvéd bennünket. Én

most már tudom, hogy mihez kezdenék, ha férfi volnék és azt akarnám,

hogy egy leány belém szeressen. Nem a, dehogy tudám, mert hisz itt volt

Morris ur, a ki folyton a kalandjait regélte és Artur, a ki sose beszélt

és mégis, – de drágám, látom, hogy összezavarodom. Morris P. Quincey ur

egyedül talált idehaza. Ugy látszik, hogy a férfi mindig egyedül találja

a leányt. Nem a, rosszul mondom, mert hisz Artur kétszer is nagyon

igyekezett, hogy egyedül beszélhessen velem és én is nagyon rajta

voltam; most már nem szégyenlem bevallani. Előre kell bocsátanom, hogy

Morris ur nem használja mindig a maga sajátságos szójárását, vagyis

sohasem használja idegenek előtt, mert jónevelésü és kitünő modora van,

de rájött, hogy engem rendkivül mulattat az ő amerikai szójárása és ha

egyedül voltunk és senkit mást nem botránkoztatott vele,

furcsábbnál-furcsább dolgokat mondott. Én azt hiszem, drágám, hogy ő

minden szót maga talál ki, mert mindig tökéletesen illik arra, a mit

mondani akar. Én nem tudom, hogy fogok-e valaha tudni ilyen furcsa

szójárással beszélni, mert még nem tudom, hogy Arturnak tetszik-e, mert

őt magát soha sem hallottam igy beszélni. Nos hát Morris ur mellém ült

és oly vignak és pajkosnak látszott, mint bármikor, hanem azért én jól

láttam, hogy nagyon nervozus. Kezemet az övébe fogta és a legédesebb

hangon szólalt meg:

– Luca kisasszony tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy a maga pici

csipőcskéjének a szalagját bebógozzam, de mondok, ha addig vár, még

olyan embert talál, a ki méltó, hát alighanem ama bizonyos hét szüz közé

sorolják nyolcadiknak, a mikor itt hagyja ezt az árnyékvilágot, a kiknek

a mécsesük nem volt rendén. Mondok, nem állna mellém rudasnak, hogy

kettőshámba fogva indulnánk együtt a hosszu utnak?

Olyan jó kedvünek és tréfásnak tetszett, hogy nem esett olyan nehezemre

visszautasitani, mint azt a szegény doktort, hát azt feleltem neki, hogy

nem is tudom mi az a rudas, meg hogy még egyáltalán semmi kedvem nincsen

a hámbatöréshez. Ekkor ő azt mondta, hogy reméli, nem veszem rossz

néven, hogy egy ilyen rá nézve komoly pillanatban is tréfásan beszélt és

hogy megbocsátok neki érte. Igazán nagyon komolynak látszott, a mikor

ezt mondta és én is egy kicsit elkomolyodtam, noha – pedig tudom, hogy

te ezért engem egy rettenetes kacérnak fogsz tartani – noha nem tehettem

róla, hogy roppant jól ne essék, hogy ez már a második kérő egy napon.

Aztán drágám, még mielőtt csak egy szót is szólhattam volna, valóságos

zuhatagát a szerelmi vallomásnak, zuditotta a nyakamba, lábaim elé rakva

szivét, lelkét. És olyan komolynak látszott ezalatt, hogy soha sem fogom

többé azt hinni, hogy a ki rendesen pajkos és jókedvü, hát nem tud

komolyan venni semmit sem. Azt hiszem, hogy végre észrevett valamit az

arcomban, a mi megakasztotta beszédében, mert hirtelen elhallgatott és

olyan férfias hévvel, a melyért okvetetlen megszerettem volna, ha még

szabad vagyok, folytatta:

– Luca, tudom, hogy maga becsületes, nyilt szivü leány. Nem volnék itt

és nem beszélnék igy magával, ha nem hinném magát a lelke legmélyéig

nyilt és egyenesnek. Mondja nekem őszintén, mint egyik jó pajtás a

másiknak, hogy van-e más valaki, a kivel törődik? Mert ha igen, hát én a

haja szálát sem görbitem többé okvetetlenkedésemmel, csak arra kérem,

engedje meg, hogy igaz, hü jó barátja lehessek.

Kedves Minnám, mondd, hogy miért oly nemesek a férfiak, mikor mi nők oly

kevéssé vagyunk érdemesek rájuk? Ime például én, a ki csaknem gunyt

üztem ebből az igaz szivü, valódi uri emberből. Könyekre fakadtam –

attól tartok, édes, hogy ezt a levelemet egynél több oknál fogva is,

igen vizenyősnek fogod találni – és igazán nagyon rossznak éreztem

magamat. Miért is nem engedik meg, hogy egy lány három emberhez mehessen

feleségül, vagy annyihoz, a hány éppen feleségül kivánja, akkor aztán

semmi baj sem volna? De hát ez persze hogy illetlenség és ilyet mondanom

sem szabadna. Hanem azért örömmel vallom be, hogy noha sirtam, képes

voltam Morris urnak becsületes szemébe nézni és őszintén megmondani

neki:

– Igenis van valaki, a kit szeretek, noha ő még eddig nem mondta nekem,

hogy szeret. Helyesen tettem, hogy ily őszintén beszéltem vele, mert az

arca szinte földerült és mind a két kezét kinyujtva, megfogta az

enyémet, azt hiszem, hogy én magam tettem a kezemet az övébe és nyilt

modorában mondta:

– Ez aztán a derék kis lány. Jobb elkésve érkezni a maga meghóditására,

mint jókor bármely más lányéra. Ne sirjon, drágám. Ha engem sirat, kár,

én mokány gyerek vagyok és állva fogadom a csapást. Ha pedig azért a

másik fickóért sir, a ki még nem is tudja, hogy milyen boldogság érte,

hát jó lesz, ha hamarosan utána lát, mert különben velem gyülik meg a

baja. Kis babám, a maga nyiltságával és őszinteségével jóbarátot nyert

bennem, ez pedig nagyobb ritkaság, mint a szerető, legalább is

önzetlenebb. Drágám, én nagyon magányosan fogom ám megfutni a hosszu

utat, a jelenlegi meg a más világ között. Nem adna egy csókot

utravalónak? Nagyon jól esnék ám bufelejtőnek. Hisz adhat, tudja, attól

a másik jó fiutól – mert fölteszem róla, hogy jó fiu drágám, meg hogy

derék szép gyerek, különben maga nem is szerethetné – a ki mindeddig még

csak nem is nyilatkozott, még megtehetné. – No ezzel aztán elhiheted

Minnám, hogy teljesen levett a lábamról, a milyen kedves, édes és milyen

nemesen gondolkozik a vetélytársáról – nem igaz? – és ő maga meg oly bus

volt; hát feléje hajoltam és megcsókoltam. Ő fölállt, a két kezemet még

folyton szorosan az övében tartva és a mint lenézett az arcomba – a mely

félek, hogy nagyon pirult – igy szólott:

– Kis babám, a kezét a kezemben tartom és maga megcsókolt és ha ez nem

füzné szorosra a barátságunkat, hát semmi sem a világon. Köszönöm a

hozzám való édes nyiltságát és Isten áldja. – Megrázta a kezemet, aztán

fölkapva a kalapját, egyenesen az ajtónak tartott, a nélkül, hogy

visszanézett, a nélkül, hogy egy könyet ejtett, vagy a hangja remegett

volna; és én ugy sirok, mint egy kis baba. Oh, hát miért kell egy ilyen

embernek boldogtalannak lenni, a mikor van leány elég, a ki még a lába

nyomát is térden állva imádná? Én tudom, hogy magam is megtenném, ha

szabad volnék – csak hogy azért nem szeretném ám, ha szabad volnék.

Drágám ez az egész dolog roppant kihozott a sodromból és érzem, hogy nem

irhatok most mindjárt, hogy ezt elmondottam neked, a boldogságomról és

addig nem is akarok a harmadikról irni, a mig megint rózsás kedvben nem

lehetek. A te örökké szerető

Lucyd.

P. S. – Oh, különben is a mi a harmadikat illeti, – hisz a harmadikról

fölösleges is irnom, nem igaz? Aztán meg olyan furcsa, olyan zavaros is

volt az egész; attól a pillanattól kezdve, hogy a szobába lépett, addig,

mig mind a két karjával átölelt és megcsókolt, nem is emlékszem, hogy mi

volt. És én oly boldog, oly boldog vagyok és nem is tudom, hogy mivel

érdemeltem ezt. Csak arra iparkodhatom a jövőben, hogy bebizonyitsam a

jó Istennek, hogy nem vagyok hálátlan a kegyességért, a miért ilyen

szeretőt, ilyen férjet és jó barátot küldött nekem. Isten áldjon.

_Seward dr. naplója._

(Fonográfban tartva.)

_Ápril 25._

Apály az étvágyban máma. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, hát

naplómhoz látok inkább. Tegnapi kudarcom óta mintha hiányoznék belőlem

valami; mintha semmi sem volna érdemes arra, hogy foglalkozzam vele…

Minthogy tudom, hogy az effélének a legjobb orvossága a munka, hát

lementem a betegeim közé. Olyat szemeltem ki közülük, a ki eddig is igen

érdekes megfigyelésekre adott alkalmat. Olyan különös az ötleteiben és

annyira eltérő a rendes lunatikustól, hogy elhatároztam, hogy igyekezni

fogok őt lehetőleg megérteni. Ma, mintha közelebb jutottam volna, mint

eddig bármikor a titka magvához.

Kimeritőbben kérdeztem ki, mint eddig bármikor, azzal a szándékkal, hogy

végre is urrá legyek hallucinációinak alapja fölött. Most már látom,

hogy szinte kegyetlenül viselkedtem vele szemben. Mintegy szoritottam őt

őrültségének a sodra felé – a mit máskor kerülni szoktam a betegemmel

szemben, mint a pokol tornácát. De hadd beszéljek betegemről.

Renfield R. M. ur. 59 éves, – vérmes temperamentum; óriási testi erővel;

betegesen ingerlékeny; periodikus mélabuval, a mely valamely fixa

ideában végződik, de a melyet nem birok belőle kivenni. Lehet, hogy

veszedelmes ember, valószinü hogy az, ha önzetlen. Önző emberekben az

óvatosság épp oly biztos vértje ellenségeiknek, mint saját maguknak. Én

erre nézve azt gondolom, hogy a mikor az _Én_ a középpont, a vonzó erőt

egyensulyozza a taszitó erő; de ha kötelesség, vagy egy bizonyos feladat

stb. a középpont, akkor az utóbbi erő a döntő és csak a véletlen eset,

vagy véletlen esetek sora ellensulyozhatja.

_Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak._

_Május 25._

Kedves Art. – Mesékkel tartottuk egymást a prairieken rakott tüz

mellett; egymás sebeit kötöztük a Marquesas-on próbált partraszállás

után; és egymás egészségére koccintottunk Titicaca partján. Van még

elmondatlan mesém, vannak kötözni való sebeim és van valaki, a kinek az

egészségére még nem ittunk. Nem lehetne-e ezt holnap este az én

tüzhelyemnél megejteni? Habozás nélkül kérlek, mert jól tudom, hogy egy

bizonyos ifju hölgy holnap ebédre hivatalos és hogy te szabad vagy. Csak

még egyetlen más vendégem lesz, régi jó pajtásunk, Seward doktor. Ő is

eljön és borba óhajtjuk fojtani könyeinket s őszinte szivvel akarjuk

éltetni a földkerekség legboldogabb fiát, a ki megnyerte magának a

legjobb szivet, a melyet az Uristen teremtett és az egyetlent, a kiért

érdemes volt fáradni. Igérünk neked szives látást, szeretetteljes

ölelést és oly igaz őszinte baráti parolát, a milyen a magadé. Még arra

is megesküszünk, hogy haza támogatunk, ha nagyon sokat találnál inni egy

bizonyos szempár fényére, Jöszte!