a lovagias érzésekre kivánván hatni.
– Mit sem tesz, pater. Mi laikusok a nőkért sem szoktuk fogadásunkat
megszegni, kivévén ha az a hűségre vonatkozik és még fiatalok vagyunk.
Most belépett a várnagy. – A kulcsért jöttem – szólt lihegőn, Budáról
megérkezett a társzekér!
Pista bácsi bár köszvénye a pohár víz óta igen kezdett alkalmatlankodni,
majdnem kirugta a széket maga alól s kézmankó nélkül emelkedett föl.
Azonban érzé, mily nehéz volna a várkapuig vánszorgani.
– Nyissa ki kegyelmed helyettem a kaput – szólt, a kulcsokat a
várnagynak átadva.
Nem sokára megérkezett a nagy rokon biztos embere, s névszerint elmondá,
hogy Werbőczi ő nagysága, Deák Dániel nagyuram, Turgovics Miklós ő
kegyelme, Deák Dora kisasszony és Csapi Andrásné asszonyom külön-külön
és együtt egészségben vannak, s köszöntik, üdvözlik és tisztelik
nemzetes és vitézlő Deák István uramat.
– Éljenek! – kiáltá stentori hangon Pista bácsi, s kezével intett a jó
hirt hozó szolgának, hogy már hallgasson.
Ekkor megtölté az ebéd elején Flórián pater által elébe tolt, de akkor
visszautasított serleget s parancsolván, hogy a legnagyobb talpast a
nagy Werbőczi biztosának nyújtsák át, mondá: – Most már mindnyájunknak
körömhegyig ki kell üríteni az áldomást!
Meg is történt, s Pista bácsi legelőbb fordítá fel az üres serleget s
körméhez tartva mutatá, hogy arra alig szivárgott le egy csepp.
Ekkor kérdezni akarta: ki legyen Turgovics Miklós, de kiváncsiságát
fékezte az a gondolat, hogy hátha nagy tudatlanságot árul el. –
Különösen örvendék, szólt, Turgovics Miklós uram szíves megemlékezéseért
is. De hát kegyelmed, mi jót hozott Elemérről?
– Komjáthi Elemér úrfi frissen van, ő nagysága jobb keze és szabad
királyi Buda városának minden szép leánya, hogy a nőket ne is említsem,
fülig szerelmes bele.
– Ej a nagy kópé! No már ezt még sem hittem volna. És Barnabás diák mit
csinál?
– Talán János diákot érti a nemzetes és vitézlő uram! Ő is jól van,
tudós ember, de bizony mi nem nagyon szeretjük. Lenéző, akadékos, s azt
hiszi, hogy csak neki töltötték kanállal a fejébe a tudományt.
– Lám, lám, pater! Barnabás megváltoztatta a nevét.
– Bár csak a természetével is azt tette volna – jegyzé meg Flórián
pater.
– Leveleket is hoztam – szólt a küldött, tárczájából kikeresvén s
átadta.
Most az asztal föloszlott, s István urat a legnehezebb, de roppant
fáradalmai daczára is örömmel elvállalt kötelesség vezette szobájába,
tudniillik a levelek elolvasása.
S melyiken kezdje meg?
Dániel úr szögletes írása az articsókához hasonlított, a mennyiben csak
apró izenként vala kifejthető: ellenben Dora finom kézvonásai még Pista
bácsi rossz szemének is könnyű táplálékot igértek.
– Essünk át előbb a nehezen – mondá hősies lélekkel.
Werbőczi nem zsidóbiró: előbb ezt olvasá ki. – Már így meghalni is
könnyű! – sóhajtotta, minthogy épen hasgató csúzfájdalmakat érzett
lábától oldaláig mindenütt.
Azután azon szakhoz ért, melyben öcscse rendeli, hogy tüstént nyittassa
ki a várkaput és csődítse össze a vendégeket.
– Teljesíteni fogom ő kegyelme kivánságát, – mondá és a tornácz közepébe
állva, stentori hangon kihirdeté, hogy a várkapu éjjel-nappal tárva
nyitva álljon. Egy lovas vágtasson a guardiánhoz, a másik Zsombori
uramhoz, a harmadik a járás szolgabirójához s ejtse útjába Dorgó és
Kamuthi uraimékat, s üdvözletem mellett hívja meg holnapra ebédre, mert
nagy öröm, mert ünnep van a háznál.
E rendelet után visszatért a szobába, hogy tovább olvassa a levelet.
Midőn pedig a levél végéhez ért, mely rejtelmesen czélzott a vőlegényre,
kit Budáról le fognak hozni, s a tizenhét éves tokajira, melyet neki meg
kell kóstolni, számba sem véve a híves időt, személyesen a pinczébe ment
s a fülkéből kivétetvén az átalagot, abból egy kerek, talpatlan nagy
serleget megtöltetett, s más tokajiból a hiányt kipótolván, a drága
tartalmú edényt lepecsételé a közelgő menyegző számára.
– Most jőjjön hozzám fel a pater, a várnagy és minden régi hű cselédem!
– rendelé, s azon rövid időt, míg parancsa végrehajtatik, Dora kedves
sorainak szentelé.
Midőn e befejezéshez ért «mindnyájan boldogok vagyunk», dehogy vette
észre rajta Dora könnyét! Sőt úgy eláztatá ama szót: «boldogok» szemének
a szertelen öröm miatt sűrűn omló nedvével, hogy soha többé senkinek sem
lehetett volna azt elolvasni.
Zokogás közt lepték meg cselédei.
– Mily rendkívül jól érzem magamat! Nem hittem volna, hogy így lehessen
örvendeni. A boldogság köröskörül fogott, körmöm hegyében is több van
belőle, mint a mennyit a fényes királyi palotákban találni lehet. Hogyan
érdemeltem meg ezt?
Ezzel átölelé Flórián patert s a vén várnagyot.
Megszorítá a legalsóbbig mindenik régi hű cselédje kezét, – e serleg
bujdosni fog közöttünk, mondá, nagyot ürítve belőle, s Flóriánnak
hasonló czélból adva át, ki a jelenlévők nagy csodálkozására tovább
szolgáltatta azt, míg eldönthették, a nélkül, hogy valami belőle
kicsordulhasson.
– Már csak azt akarom néktek barátaim, híveim, titokban megsúgni, hogy
Budáról vőlegény jön házunkba, s hét megyére szóló lakadalmunk lesz.
Az örvendve távozó cselédség s még Flórián pater is késő estig törték
fejöket a vőlegény ki- s miléte felől. De hogyan találhatták volna ki,
midőn Magyarországon annyi fényes nagyúr van?
*
Az ebédre megjelentek másod napon a vendégek; de fájdalom! Pista bácsin
a felindulás és a rögtön megváltoztatott életmód, meg az áthülés
következésében, erőt vett a nyavalya.
Karszéken vontatta magát a refectoriumban, s a régi falképek oly
részvéttel néztek rá, hogy a szegény öregnek könny csordult ki szeméből.
– Maga rendjén van, – gondolá, ha Isten az árnyékvilágból kiszólít.
Megelégedéssel éltem vén napjaimig, s midőn szemeimet be kell hunynom, a
gondviselés kegyelme a legnagyobb örömből bőven részeltetett. Dani
öcsém! üríts poharat a menyegzőkor emlékemre, s feledd el, hogy igen
sokszor vitatkoztam veled, pedig mindig neked volt igazad. Áldásom
legyen rajtad fiam Elemér és leányom Dora!
Ily elmélkedéseket szőtt és font gondolatai közé Pista bácsi, míg az
ebéd nélküle költ el.
Aztán lefeküdt, ágyvánkosa alá helyezvén a két levelet.
Betegsége naponként sulyosabbá lett; de a mosoly soha egészen nem
költözött el ajkáról, mindig mondani látszott, hogy, ha a temetés ki nem
marad, azért a menyegző is bizonyos.
Végre más levél is jött Budáról.
Az öreg homályosodó szemei még észrevették, hogy az idegen kéz írása (a
Turgovicsé volt), de az öreg elhaló hangja még nyilatkozhatott felőle,
még pedig ily formán: – A levelet nem kell feltörni. Mert ha jó van
benne, nem lehet több, mint a mennyi a más kettőben volt; ha pedig
rossz, arról én nem akarok semmit tudni.
Flórián pater az asztalra helyezé a levelet, Pista bácsi pedig nagy
lélekzést vőn, s azzal meg is halt.
A guardian egy előbbeni szóbeli meghagyásnál fogva átvette a Deák
testvér uradalmának igazgatását, melyek csaknem fele a leányágat is
illette; a másik fele pedig a fiscusra szállt volna, föltéve, hogy Deák
András, ki szintén a Szőkefalviak közé tartozott, de a Majláth
lázításába volt keveredve, Áron vajda által török kézbe nem
szolgáltatik.
Az uradalom buzájából és mustjából a levitarészt pontosan kifogták ugyan
a minoriták, de aztán oly szorgalmasan gazdálkodtak, hogy még a szomszéd
megyében is alig volt birtok, melynek csűre és pinczéje legyőzhette
volna a refectoriumos várkastélyét.
X.
Tíz évnél több telt el.
– Csak négy hű alattvalóm személyének biztosítását kívánom még; mert nem
akarom, hogy a törvényes trón iránti ragaszkodásukért vértanúkká
legyenek, – szólt Izabella királyné.
Castaldo, Nádasdy, Báthori és Herberstein, Ferdinánd teljhatalmú
biztosai, elfogadták e föltételt is.
Izabella megnevezé híveit, mondván, írják kegyetek alá a menevédet
Balassa Menyhért, Kendy Antal, Kis Péter és Csáky Mihály számára.
Ez teljesíttetvén, 1551-ben julius 21-kén Kolozsváron a Szent-Mihály
főegyházban megjelentek az ország összehivott rendjei, s a nagymise
bevégzése után a következő jelenetnek voltak tanúi.
Az oltárnál a szerződésre, mely Izabella országait Ferdinándnak adja,
előbb esküt tettek Ferdinánd és leánya Johanna nevében – ki Zápolya
Zsigmond arájául jelöltetett – Castaldo, Nádasdy és Báthori; azután
megesküvék Izabella saját maga és fia nevében. Ekkor az oltárhoz lépett
György frater s ő is a szerződés megtartását hittel kötelezé.
Most Izabella hívei az állványra letették a szekrényt, melyben a
következő tárgyak voltak: a szent korona, a királyi pálcza, az
országalma, szent István palástja, a papucsok, a stola, az öv, egy
megrepedt kristály, egy aranyba foglalt hiaczint, egy drágakövekkel
rakott nyak- és mell-ék s egy arany ékszerekkel hímzett selyemkelme.
Míg a Ferdinánd biztosai e kincseket átvevék, a királyné így szólott: –
Ime átadom nektek magyar emberek a magyar birodalom koronáját és
jelvényeit, királyotok Ferdinánd számára. Engedje az ég, hogy nektek,
hazátoknak és az összes keresztyénségnek üdvére szolgáljon. De én úgy
sejtem, s adná Isten, hogy csalódjam! miként ti ezentúl soha többé e
drágaságokkal a ti népetekből, a ti véretekből származott király
homlokát nem ékesítitek föl. Nem tudom titkolni azon érzést, hogy rajtam
és fiamon igazságtalanság követtetett el; de végrehajtom, mit idegen
akarat rám erőszakolt; azonban a megtörhetlen remény vigasztal, hogy
fiam, az uralkodásra született és növelt árva, mostani kibújdosásom
daczára majd egykor Isten segedelmével és a ti közreműködéstekkel,
jogaiba vissza fog helyeztetni.
Izabella több mint királyi büszkeséggel ejté a végszavakat, s tekintete
villámos és kihivó volt. Az ország rendei pedig lesütött fővel
hallgattak, magok sem tudván: a bezárt mult jobb-e, vagy a megnyilt
jövő?
S Izabella most második királyi lakából vándorolt el. És hová? Valami
sziléziai kis herczegségbe. Százezer arany, s Johannának Zsigmond
számára eljegyzett keze volt a pótlék, mely egy nagy ország és egy a
megaláztatások közt is még mindig fényes korona elvesztését
ellensúlyozta.
Hölgyek, fiatal leventék és éltes államférfiak kisérték, részint
hajlamból, részint kötelességérzetből, vagy határozott parancs
következésében, – egészen Erdély határszéleig; mert azontúl csak a
melléje rendelt csekély őrizet volt menendő.
Izabella, a mióta uralkodni és szigorúan kormányozni szokott, a férfiak
szilajabb tulajdonaiból is sokat sajátított el.
Szeretett vadászni, s midőn az üldözött szarvast már kifárasztották és a
menekvéstől elzárták, föltürte ingujját is, hogy szabad és erős kézzel
adhassa meg a halálos lándzsadöfést.
Cziblesen egy ellene rohant medvét ejtett el s a bölény-vadászaton csak
Balassa ügyességének köszönhette a felbőszített fenevadtól, melylyel
szembeszállt, szerencsés menekvését.
Ily koczkáztató mulatságok csak a gyakorlott lovagnak valók voltak, s
Izabella, ki Mátyás király palotájában az olasz költők rimein
ábrándozott, s a szemkápráztató fény mellett a csendélet homálya után
epedt: a gyulafehérvári küzdelmes évek alatt büszke lenézéssel tekintett
vissza azon urakra, kik a veszélyes merevényeken, hol egy botlás a halál
volt, kikelt arczczal száguldottak utána.
A lóról egy ügyetlen lebukás a kegyelemből is kiejtette udvaronczait.
Palotahölgyei is, kivévén a renegát nejét, ki iránt határtalan
gyöngédséggel viseltetett, kénytelenek voltak amazonokká alakulni, ha az
elüzetést nem szégyellék, s gyakran megtörtént, hogy a gyöngébb
természetűek egészségökkel fizették meg tanulmányaikat.
A sok törődés, a sok gond, a fáradhatlan tevékenység, a rögeszméig vitt
uralkodási szomj, az éhes nagyravágyás és a Martinuzzi ellen mindig
növekedő és soha pihenni nem tudó ingerültség, a bosszútervek, s az
azokat meghiusító államférfiúi bölcseség vagy a föllobbant nagylelkűség,
melyet Izabella soha egészen nem vetkezhetett le, – mindezek együtt oly
erős és a létrendszert megrendítő indulatok, szenvedélyek, küzdelmek
voltak, melyek a női szépségnek nem kedvezhettek és az egészséget is, a
fiatal kor daczára, alá kellett ásniok.
A királyné most is lóháton utazott, s hintójában a vén udvarmesterné és
ha elfáradt, a renegát neje ült.
Zsigmond a király, kit anyja a szív sajátságos ellentmondásánál fogva
kényeztetett, s még a szellőtől is oltalmaz, tanítóival egy külön
kocsiban ült, s nem törődve a Kolozsvárott hagyott koronán, a
szabálytalan latin igék hajlításain és a hiteszméken vitatkozott. A vén
bölcs és beteges testalkotású gyerek gondolkodó arczát, csodálatos
ötleteit és mélabús kedélyét még a tiszta ég, a gazdag növényzet, a
ragyogó nap és a tarka úti jelenetek sem birták változtatni. Izabella,
ki nyugtalan természeténél fogva többnyire elől lovagolt, s követőit
néha messze hátrahagyta, midőn gyereke eszébe jutott, száguldva tért a
kocsihoz vissza, s míg a kis Zsigmonddal beszélt, tekintete nyájas,
részvétteljes és valóban megnyerő volt.
Ilyenkor fiatalnak is látszott, s a régi igézet és bűbáj a szigorú és
dúlt vonásokon föléledt.
Termete bár szikár, sőt majdnem sovány, minden mozdulataiban kellemes,
de büszke tartású és az előkelőség követeléseit élesen kifejező. Arcza
ideges, élénk, azonban a kora hervadás nyomaival, s azon egészségtelen
pírral, mely a mellkór előjelének sejtethetik.
Izabella vállán egy dömöszki igen ékes, azonban nem könnyű puskát
hordott, oldalán drágaköves hüvelyű hosszú tőr volt, mellén pedig kis
fekete csontkereszt függött.
S minthogy nem szereté szabad mozdulatait korlátozni, s többször szökelt
le lováról és árnyas hegyi ösvényeken ment; nem öltött magára uszályos
ruhát s öltözéke majdnem egészen a török nőkéhez hasonlított, csakhogy
fátyolát soha arczára le nem ereszté s picziny lábán magas sarkú
kordován topánt és rendkívül vékony kezén selyemmel hímzett zergebőr
keztyűt viselt.
Midőn állomásról állomáshoz érve, s mindig apadó kisérettel Erdély
határszéleihez közelítének, a magas hölgy zártabb, sötétebb kedélyűvé
lőn, s az egyenként bucsúzó országnagyok és úrinők általa hideg, rövid
szavakkal bocsáttattak el.
– Frankensteini udvarunkban, szólt a renegátnéhoz, – kevés kényelmes
szoba lehet, s ennélfogva a hizelgők és élődik látogatásától föl leszünk
mentve. A sagani, friebusi és naumburgi herczegségek, melyekből fiam új
birodalma alakult, párthiveim zsebét még lengyel forintokkal sem
tölthetnék meg, pedig mint tudod, azok csekély értékűek.
Palotahölgyeimnek sem tudnék herczegségünk lovagai közül gazdag férjeket
választani. Ennélfogva még az sem fog meglepni, ha csak fiammal és veled
érkezem híres várunkba, Frankensteinba.
– Én az ellenkezőjét hiszem, – válaszolá a renegátné. Talán sokan is
fogjuk felséged nemeslelkűségét igénybe venni. A közszeretet, mely
királynénkat környezte, félek, igen költségessé teendi az udvartartást.
– A közszeretetről beszélsz? De melyik évre gondoltál? 1540-re, vagy
1551-re? – szólt Izabella ajkszegletén finom gúnynyal. Budán nő voltam,
Gyulafehérvárott uralkodtam. Ez a multból és a jelenből sokat fejt meg.
A királyné ostorával lova nyakát megcsapva, elvágtatott, hogy könnyének
senki tanúja ne legyen.
Közel voltak már Erdély határszéleihez.
A renegátné, kit Izabella magára hagyott és a lovászmester, ki hivatalos
kötelességének tartotta minden veszélytől oltalmazni uralkodónőjét,
midőn látták, hogy az a kisérettől messze távozott, s egyedül maradván,
talán még megtámadásnak is mehet elébe, szintén gyorsan vágtattak utána.
De a királyné már eltünt a szem elől, s lova a legnemesebb vérű lévén, a
versenyben, ha a többivel egyszerre indult volna is el, csak győztes
lehetne.
– Isten őrizzen a nőtől, ha férfi akar lenni – zsémbelődék a vén
lovászmester, paripáját sarkantyújával ösztönözvén.
– Mekkora gondatlanság! Hisz e vidék zsiványoktól hemzseg! – sóhajtotta
a renegátné, míg ostorával folyvást csapkodá almásszürkéjét.
Midőn egy hegynyereghez értek, mely két egyenlő magasság közé zárta a
keskeny völgyet, meglátták a királyné arab lovát, mely az útszélen
lépdelve a zablát szájából ki akarta tolni, hogy a zöld fűből kedve
szerint legelhessen.
Szerencsétlenségnek kelle történni, gondolá a palotahölgy és a
lovászmester, s mindent koczkáztatva nyargaltak le a meredeken.
Ezalatt Izabella királyné, azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól
elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.
Itt, mint a druidák papnője térdre borult és imádkozott.
Áhítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely hűvös
árnyával körül fogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata volunt.
(Így akarja a végzet.)
Ekkor ismét lóra ült és szótlanul, mozdulatlanul bevárta, míg az egész
kiséret megérkezik.
– Urak és nemes hölgyek, szólt, itt válik el útunk azokétól, kik tőlünk
elváltak. Kiséretem menjen előre; a haza távozóktól búcsút veszek.
A még eddig vele levő főrendűek, nem kivánván birtokaikról és politikai
befolyásukról lemondani, rendre megcsókolák a királyné kezét s a
szokásos mentegetőzések közt indultak Kolozsvár felé, magokkal vivén
leányaikat, vagy nőiket, kik eddig palotahölgyek voltak.
Utoljára maradt Petrovics a rokon, a fővezér és hatalmas temesi bán.
Izabella jól tudta, hogy a nagy befolyású gróf hivatalát nem teszi le,
hogy ábrándokat kergetve, a száműzetés száraz kenyerét ehesse; de hűsége
felől nem kétkedve, még örvendett otthon maradásán; mert bizonyos
eshetőségekkor ügye erős támaszt fog benne nyerni.
– Jól tudom, – szólt e nézettől áthatva, hogy hű alattvalóm és rokonom
azon érzéssel távozik tőlem, melyért én még soha eléggé háladatos nem
voltam. Most sűrű köd fedi szerencsecsillagomat; de azért remélem, nem
tünt el, csak láthatatlanná lőn. Ki merné állítani, hogy a trónok
nincsenek a gondviselés különös oltalma alatt, s hogy azon lépcső,
melyről a bitorlók lelökik a törvényes uralkodót, oda többé vissza nem
vezethet? Míg te, kedves bátyám, a kardot hüvelyéből ki tudod vonni, s
karod a zászlót fölemelheti: addig nekem nincs okom a Zápolya-család
jövendője iránt kétségbe esni.
– Felséges asszonyom, – válaszolá Petrovics elkomorodva, – hűségemen
semmi szenny nem volt. De oltalmazzon meg minket az ég új
polgárháborúktól. Elég volt már a testvérgyilkolásból és saját magunk
ellen emelt fegyvereken kívül is, elég vért ontott közöttünk a török és
német, mint barátunk és mint ellenségünk. Katona vagyok, s más semmi; de
mégis meguntam szanaszét holttesteket látni és attól rettegni, hogy a
kimúltak nagy száma végkép elfeledteti velünk az élők iránti szeretetet
és gondoskodást. Legyen már egyszer béke, ha szinte a gyűlölt Martinuzzi
írná is előnkbe annak feltételeit.
– Békétek nem lesz, csak megaláztatástok – szólt Izabella hidegen,
büszkén, s legcsekélyebb jele nélkül a kiábrándulás miatti fájdalomnak.
Petrovics után a vén udvarmesternő tipegett elé. – Úgy hallom, felséges
asszonyom, hogy Frankensteinnak éles levegője van, s az gyönge mellemnek
ártana. Méltóztatik kegyelmesen látni, hogy folyvást köhögök.
Az udvarmesternő állítása bebizonyítására csakugyan megkísértette a
köhögést.
– Csupa színlés! – szólt Izabella gúnymosolylyal. – Mintha nem tudnám,
hogy kegyelmedet II. Fülöp spanyol király hívta udvarába s e miatt
nagybátyját Ferdinánd római császár ő felségét, ki szintén ajánlatokat
tőn, halálosan megsértette.
– Én ugyan mind Madridban, mind Bécsben tudnék helyet kapni, –
válaszolta fullánkosan az udvarmesternő; azonban felséged szolgálatjában
nem csak megvénültem, hanem el is fáradtam. Ennélfogva nyugalomra lévén
szükségem, nem utasíthattam vissza a csekély évdíjat, melyet a váradi és
csanádi püspök kegyes volt, Kolozsvárott maradásom esetére, megajánlani.
Izabella lovászmesterének intett, s egy aranynyal tömött erszényt tőle
átvéve, odanyujtá a bámuló udvarmesternőnek. – El lévén fogúlva a búcsú
e megható percze miatt – szólt mosolyogva, – ime! e tolmácsra bízom
érzéseim kifejezéseit.
Azzal a vén asszonyt ott hagyván, előre indult kisérete után ügetett. A
renegátné, ki nyomban követte, még ezt hallá tőle: – Valóban igen nehéz
volna aranyainkat elkölteni, ha csak a becsületeseknek adhatnók.
Magyarország határszélén nagy próbáltatás várt a királynéra.
Ő, ki első száműzetésekor személye iránt annyi ragaszkodást tapasztalt;
ámbár új helyzetének természetét tökéletesen fölfogta, még is mélyen
volt sértve, midőn látta, hogy csak a Martinuzzi által melléje rendelt
fegyveresek nem távoztak el.
– Mennyien nem hízelgettek nekem? Hányat nem emeltem a porból magas
polczra? Hányan nem fogadták esküvel, hogy minden sorsot velem osztanak
meg, s hogy legfőbb büszkeségök volna, ha érettem üldöztetést
szenvednének és nyomort! S hol vannak e hős, e lovagias jelleműek?
Ellenségem zászlójához szegődtek. De legalább a nők, kik büszkék voltak,
hogy udvaromba fogadtam?… Ah, azt hivék, nem lesz, kikkel kiházasítsam.
A nők csak a férfiak árnyékai, s hol lennének másutt, mint a hol azon
alakok, kik által léteznek? Miért neheztelnék rájok! De mégis egy leányt
látok kíséretemben: – ugyanazt, ki unta az udvaromban lakást, s kit én
eltávolítottam volna magamtól, ha igéretem nem kötötte volna meg
akaratomat.
Ezzel Izabella egy karcsú, halvány és egyszerűen öltözött némberhez
közelített.
– Tíz év óta vagy nálam. Sem mosolyodat, sem könnyedet nem láttam.
Arczod nem volt tükre szívednek. A jégtáblán is virágok támadnak, s ha a
nap süt, azok olvadnak fel előbb; de a te tekintetedre soha sem hatott
azon meleg, melytől a fagy is kénytelen átváltozni. A mennyire örvendek,
Dora, hogy most is velem vagy, annyira meg vagyok lepve. Ha vagyonos nem
volnál, s ha igényeid és vágyaid olyanok lennének, melyek nem az
elvonultságot s a magányt áhítják, akkor nem szégyenítene meg
ragaszkodásod. De gondold meg, kedves Dorám, hogy ellenségeim hasztalan
képzelnek engem gyászruhában. Frankenstein, ha most bagolyfészek volna
is, tág és zajos udvarrá fog átváltozni. Vadászni fogunk, vitézi
játékokat hirdetünk, bibormennyezetű erkélyről nézzük és jutalmazzuk meg
a színünkért küzdőket. S ne véld, hogy Frankensteinban ki foghatod
kerülni az éretted epedők gyűlölt társaságát. Kénytelen leszesz ott is
kosarakat adni, mint Erdélyben, mert arczod még szép és mindig sápadt,
mindig hideg vonásaid a férfiakra megfejthetlen varázszsal hatnak.
Gyermekem! inkább ajánlanám neked a kolostort, mert természetedben úgy
sincs semmi földi.
– A míg felséged kegyes lesz maga mellett tűrni, mindenüvé követni
fogom, – szólt Dora.
– Mert ez Werbőczi végakaratja volt.
– És saját választásom is, – jegyzé meg a leány.
– Köszönöm, Dora. A te ajkadon a kitüntetésnek teljes értéke van, miután
nem vegyül hozzá színlés és bók. De csak egy jelét láttam nálad a világ
iránti részvétnek. Jövedelmedet titkon azok közt osztattad ki, kik az
ellenem folytatott küzdelemben megbuktak. Miért történt ez?
– Mert szerencsétlenek voltak.
Izabella lassú lépésben menő paripáját más irányba ösztönzé, s Dora
látván, hogy a királyné a társalgást vele rögtön megszakította, a
lovászmesterhez és renegátnéhoz akart csatlakozni, kik mindig egyenlő
távolságban követték uralkodónőjöket, míg az őrizetből néhány lovas az
út szélein előre haladt.
Azonban a királyné, mintha ötletét vagy indulatját, mely a
palotahölgytől eltávolítá, megbánta volna, hirtelen megállítá lovát s
ostorával Dora felé intett.