méltóságos Werbőczi vetésébe vágja be sarlóját s ez által a győzhetetlen
padisah czélzatait támadja meg: akkor öszvérének farához fordított
arczczal fog Budavárából kivezettetni.
A fölfuvalkodott török kadi oly nagyokat lélekzett, hogy az erőlködés
miatt arcza kárminvörössé lőn; de nem mert feleselgetni.
– Méltóságos barátom arról otthon meg fog győződni, hogy titkárának
gyilkosa méltó büntetését elnyerte. Most menjünk törvényszékezésre s
aztán lakomázunk.
Werbőczi hozta az itéleteket; a basa bámult és figyelmezett.
Turgovics egy formasági kérdésben az elnöktől eltérő nézetben volt s
megmondá véleményét, nem azért, mert használni akart vele, hanem mert ha
bíró, tartozik a tárgyhoz szólani.
A basa, mintha valami kabalai számot említene, magában mormogott s
Werbőczi, ki hozzá közel ülvén, meghallá a bűvös számot, csodálkozására
azt vevé észre, hogy saját törvénykönyvének egyik czímére is
vonatkozhatik, melyből Turgovics érvei ellen csakugyan erős jogi okokat
lehet meríteni.
Szemei ámulattal fordultak a basa szeszélyes mosolygó arcza felé.
– Mekkora elmét vesztettünk el e renegátban! – gondolá s Turgovicsot
nagy tűzzel kezdé ostromolni.
A kérdés mindenesetre jobbra-balra vala rángatható s Turgovics csak a
hivatalos kötelesség mértékeig rángatta s azután elejté.
Midőn e vitának vége volt, jelentették, hogy az orvos a főbasával
okvetetlenül akar beszélni.
– Allah nagy! bizonyosan a ragály új kiterjedést nyert – sóhajta a basa.
A bírák még semmit sem tudtak a ragályról s oly iszonyúan megdöbbentek,
hogy azon néhány percz alatt, míg az orvos a teremajtó előtt beszélt,
minden fonákul folyt.
Most a basa belépett, két tenyerét fejéhez szorítván, mintha félne, hogy
meghasad. – Tegnap óta megint négy eset fordult elő – sohajtá, nem
tekintve, mikép a törvényszéken van, hová e tárgy nem tartozik. A ragály
egészen a mérgezéshez hasonlónak látszik. Előbb a beteg beleit fájlalja,
azután hangja hal el, teste földagad, mint a tömlő. Allah legyen
kegyelmes! A ragályos végre idomtalan hústömeggé válik, melyhez a száj,
szem és körmök kivülről látszanak odabiggyesztve. Miért engedi meg a
próféta, hogy bajnokai a harczmező helyett a szalmazsúpon így haljanak
meg!
A basa fölindulása a formaság emberét, Werbőczit is kivette a sodrából s
az ülést félbeszakítva tudakozódni kezdett s erre Szolimán elbeszélé,
hogy tegnap meglátogatta a laktanyákat s még ma erélyesen akar az iránt
intézkedni, minő elővigyázattal kell a városba terjedését meggátolni. A
többek közt, ha hitünk nem ellenezné, a koporsóba oltott meszet
tétetnék; de legalább a keresztyéneknél ez nem okoz botránkozást. Ebéd
után tüstént parancsot küldök eziránt a városi hatósághoz.
– Szolimán basa végtére sem rossz indulatú ember s meg kell vallani,
hogy nagy mértékben erélyes – gondolá Werbőczi és ez eszméjét közlé is a
hallgatag Turgovicscsal.
Csak imígy-amúgy folyt a bíráskodás s mindenik örvendett, hogy a királyi
táblát a basa asztalával cserélhette föl, hová a Werbőczivel kibékülés
ünnepélyére minden magyar bíró meg volt híva.
Ha Verancsics Antal püspök nem írta volna meg, alig hinnők, hogy a Korán
rendelete ellenére Szolimán basa fényes terítékű és ízletes étkekkel
ellátott lakomáján sok pohár bort üríttetett a török császár jóléteért
és különösen a magyar nép boldogságáért. A basa köszöntött Werbőczire,
Werbőczi a basára, s csak a janicsárcsapat vezére, mint ó-divatú török,
forgatta csodálkozással szemeit a víg czimborákon s míg a hevítő bor
helyett sorbettet szörpölgetett, a világ végét legalább ezer évvel hitte
közelebbnek, mint tegnap, az atyja sírjára mert volna esküt letenni,
hogy az itélet napján Szolimán basa, a beretvavékony hídon, mely a pokol
fölött függ, az első lépéssel le fog siklani.
Szerencsére Zulkifár nem volt a lakomán, így mérgében meg sem
pukkanhatott.
A míg a várban salamoni bölcseséggel hoztak itéleteket s azután igazi
magyar kedvvel és szónoklatok közt vígadtak; addig Werbőczi lakásán nagy
rendnek és zavarnak voltak okozói a jámbor törökök.
Ugyanazok tudniillik, kiknek földig érő hajlongásait a díszhintóban ülő
Werbőczi észre sem vette volt, szorgalmas hangyákként zsibongták körül a
magyar főúrnak udvarra és utczára kihordott s részint már szekerekre
rakott podgyászait s elűzvén onnan a szolgagyerekeket, a házba magok
hátán kezdik azokat visszaczipelni.
Dani bácsi, kit Elemér halálának hírére szélhűdés talált, s azóta külső
egészségileg rendbe jött, de fájdalom! elméjében eltompult s már csak
inkább állati életet élt, a szegény jámbor Dani bácsi a török
gazdálkodást meglátván, előbb félénken tekintgetett az udvarra s azután
tudná Isten miért, megbátorodván, a tornáczra huzódott ki, vizsgálódva
tekintett körül s végre méltóságos lépésekkel kezdett a lépcsőkön
leszállani. Hihetőleg volt közleni való gondolatja is, de a melyet útban
elfeledett.
Midőn már a gyepen vala, az ezüst tálczát tartó egyén, kinek utasítása
volt hozományával a magyar főkadit bevárni, meglátván a nagytekintélyű
urat, kérdezé a tolmácstól: ki legyen az?
– A főkadi rokona – nyeré válaszul.
Erre intve a tolmácsnak, hogy kísérje őt Deák Dániel nagyuramhoz,
kezdett ünnepélyes bókokkal közeledni, mit a tisztelgés tárgya
észrevevén, háttal a lepcső felé vonult, nem tudván, vajjon szükséges-e
ily véletlen és előre nem látott eset alkalmával helyt állani, vagy
pedig tanácsos valahol menedéket keresni.
Ily kétes indulattól mozgatva, háttal kezdett a lépcsőkön fölhaladni,
mindig megtartva méltóságos és komoly arczkifejezését.
A tálczát hozó török ezt ünnepélyes szertartásnak képzelte s a kellő
közöt mindig megtartván, csaknem földig érő bókok közt ment a
nagytekintélyű uraság elébe. Háta megett pedig a tolmács majomhűséggel
utánozta a tálczást.
Deák Dániel a tárt főajtóhoz hátrált, midőn a bókvető török a felső
lépcsőn volt. A küszöbön a szegény öreg bátorsága ingadozni kezdett; de
győzött homályos aggodalmain a szégyen, az átallás.
Szóval, nem akart félénk lenni.
S tehát a régi tempót megtartva, háttal huzódott tovább.
Hasonló lelkiismeretességgel őrizvén a távolságot, hajlongott feléje a
török.
Így utaztak át vagy négy szobát, a közzavar és fejetlenség miatt
észrevétlenül.
Végre a nagy rokon írótermébe hátrált Dani bácsi, honnan már nem volt
kijárat.
Itt észrevehető zavar ült ki arczára, de kedélyháborgásain ismét győzött
a férfiassági ösztön.
[Illustration: A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább.]
Hátrált tehát és hátrált szabály szerint, míg az íróasztal
föltartóztatá.
A török pedig a kimért távolságot nem veszítvén el szeme elől, szintén
megállott, várván, hogy még minő ünnepélyesség van hátra.
Dani bácsi ekkor föltalálva magát, megkerülte az asztalt, s leült a
bőrkerevetre, hol Werbőczi szokott ülni, midőn ír.
Itt összekulcsolt karral várta be a veszélyt, mint karszékén a római
senator a gallusokat.
Most a török az asztalhoz lépett s rátévén a nagy ezüst tálczát,
szólott: – Allah nagy és az ő prófétája Mahomed. A hatalmas Szolimán
basa üdvözli a szintén hatalmas magyar kadit s fogadását teljesítvén,
ime! küldi ajándékba az ezüst tálczával együtt a vitéz Hamzsa bég fejét.
Erre a tolmács magyarul mondá: – A nagyságos basa a magyar kadi titkárja
gyilkosának fejét tisztelettel küldi.
S most fölleplezte a tálczát.
– Úr Isten! Hisz ez Barnabás diák! – nyöszörgé Dani bácsi, merev
szemekkel tekintvén a lemetszett fő merev szemei közé. És azalatt, míg a
török követ tolmácsostul szabályos bókok közt hátrált ki a szobából, még
mormogott valamit, de már érthetetlent, s aztán a kerevet hátához
szegezte fejét s mozdulatlanul nézett a halott szeme közé.
Ily helyzetben találta őt Dora; de már mint többé nem élőt.
*
Werbőczi győzelmi mámorral és bár nem víg kedélylyel, mert Elemér
elvesztése után a jámbor öregnek örvendenie nehéz lett volna, de
legalább a közügyek iránt megnyugtatva távozott a basától. Azonban már a
királyi palota lépcsői előtt értesült szeretett rokonának, Dániel úrnak
véletlen haláláról.
– Ki akar-e tengelyéből billenni a föld, vagy csak családomat és azokat,
kiket szívem kedvel, akarja hátáról lerázni? e nagy kérdés, a
gondviselésnek ez új talánya, foglalkoztatá őt a díszhintó bársony
vánkosain.
Midőn szolgái a tornáczlépcsőre leemelték, nehezebbnek gondolták, mint
eddig volt s kettő vezette közülök a főterembe, hol, mint a mankóit
eldobó sánta, kinek a megváltó mondá: járj, kibontakozva szolgáinak
kezéből, ideges fölhangoltsággal rohant írószobájába, honnan épen akkor
vitték ki Dánielt, hogy felöltöztetve a nyujtóztatóra tegyék.
– Csakugyan meghalt! – kiáltá Werbőczi, épen midőn belépett az
alabástrom fehér Dora s összeroskadva az élet terhe alatt, tántorogni
kezdett, de hirtelen egybeszedvén magát, távozott intézkedéseket tenni s
Werbőczi csak e halk szavakat hallá suttogó ajkairól:
– Van-e Isten?
– Fellegek közé takarta arczát, leányom, de talán képe kiderűl sírjaink
felett s mások fogják létét érezni csodáiban és vigasztalásaiban, zokogá
a vén ember, de könnye egyszerre megfagyott, mert mellette emelték
tovább Deák testét és szemét ösztönszerűleg kelle a torz vonásokra
vetnie.
Nemsokára gerinczében is kezdé a hideget érezni, mi természetes volt ez
újabb csapás után. Halántékai élénken dobogtak, szeme sugárzóbb és
homloka forró lett. Bizonyos nyugtalanság hajtotta ide-oda. Sürgős
parancsokat osztott ki, de elfeledé, mit akar s a cselédeket czéltalanul
zaklatá. Most eszébe jutott, hogy senki sem imádkozott Elemérért, Deák
Dánielért s mert ellenségeinknek is meg kell bocsátani, a boldogtalan
Hamzsa bég lelkéért. Hűvös est volt. Felölté mentéjét s a folyosón, mely
lakását a mezítlábos barátok zárdájával egybeköté, végig suhanva,
koczogott, csengetett a zárdaajtón. E szerzetesek is elköltöztek volt a
sírok földúlása, a harangok levétele s a templomok megszentségtelenítése
alkalmával. De hátha valaki visszakerült s őrzi az elrejtett monstranst,
az üldözött papiruhákat és a vértelen áldozat oltárkövét. Sokáig
koczogtatta az ajtót Werbőczi s végre úgy rémlett, mintha neszt hallana.
Most bekiáltott: az ügyefogyott Werbőczi akar imádkozni és gyónni! A
kulcs nyikorgott a zárban s az épület egyetlen élő lénye, egy
deficientián tengő öreg pap, ki tévedései lerovásáért vezeklési czélból
az elhagyott zárdába visszatért, «amen»-nel fogadá a magas vendéget, kit
csekélységének érzete levert.
Templomgyertya helyett mécseket gyújtottak a kápolnában. A pap
Werbőczitől segítve, egy követ, mely titkos lépcsőt fedett, félretolt s
csontok és hamvak közé menve le, az áhitatra szükséges könyvet, ruhát,
feszületet és szent edényeket hozott elő. Hosszas volt az isteni
tisztelet, hideg a lég s midőn Werbőczi ágyába lefeküdhetett, valóságos
láza volt.
Másnap, bár semmi határozott kórjelenség nélkül, bágyadt és gyönge.
Turgovics tanácsolta, hogy ne keljen föl. Meg is tevé.
A budai basa pedig értesülvén, hogy méltóságos barátjának mily derék
rokona halálozott meg, sajnálkozó bizottságot küldött hozzá és Dora
kisasszonyhoz is. Megigérte, a mi pedig törvénysértés volt, hogy a
vidékről hozat papot, ki rendes beszentelés és házi istentisztelet
mellett temesse el a nagy férfiú öccseúrát. Ennek az igéretnek nesze az
igazhitű törökök közé is elterjedt, tömérdek visszatetszést gerjesztve.
Csakugyan a gyaurokkal czimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még
rossz vége lesz; sajdította legalább tíz softa s ime! tüstént akadt egy
török szent, ki a Szent-György-térnek egyik hegyes kövére ülve,
megszakgatta ruháit, habot túrt ajkán s földingást, dögvészt,
csillaghullást, véres háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett
jósolni. Erre a török őrség a pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a
keresztyének titkos összejöveteleiről beszélgetett. De a basa
hidegvérűségét a nyugtalanság e jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet
a hegyes kövön ülni, gondolván, hogy ez úgysem tarthat sokáig. Minden
válság nélkül szállott le a nap s a dervisek a mecsetről szép ének
mellett kiabálták az alvó városnak az éj óráit. Már a menny boltjáról
sok csillag tünt le, midőn Turgovics előbb lassú, aztán növekedő és
zajos koczogást hallott háza kapuján.
– Vajon mit akarnak elrabolni? – gondolá s várta az alabárdok ütéseit;
de csak dörömbölésnél maradt a dolog.
– Talán nem is törökök, hányá-veté magában, de mégis jó lesz leányomat
elrejteni. Ezzel gyertyát gyújtott, felkölté nagyobbik magzatát, mondá,
öltsön magára ruhát s midőn ez megtörtént, a remegő tündért, vaspántos
és nehéz lakatú boltba zárta. Ekkor a félelemtől szintén átjárt
cselédnek parancsolá, hogy menjen le s tudakolja meg, kik vannak a
kapunál. Maga pedig hidegvérűségét megtartva, két pisztolyt tett az
asztalra.
A cseléd csakhamar többedmagával nyargalt a lépcsőn föl. – Werbőczi ő
nagysága veszélyesen beteg, kiálták. Kérjük kegyelmedet, szólt most a
szobába rohanó komornyik, keresse föl az orvost s hozza hozzánk, mi
elkísérjük.
– Fogjanak be gyorsan, parancsolá cselédjének Turgovics, sietvén a
közben leányát a zár alól fölmenteni.
Szürkült már az ég, sőt a ködön át is kezdett a szegélye vörösödni,
midőn Turgovics a hévizi zsidóorvossal, ki boldogult nejét siker nélkül
gyógyította, megérkezett.
A szerencsétlen beteg feje, nyaka, teste dagadni kezdett és kékült. De
gyomorfájdalmai már szüntek.
Az orvos megnézte a szenvedőt s arcza nem csak komor, de ijedt is lett.
Kiosont a szobából s utána Turgovics.
– Uram, szólt ekkor suttogva, mint hallám, a török laktanyákon
csodálatos betegség ütött ki, melynek kórjelei csalódásig hasonlítanak a
mérgezéshez; de én, mint orvos, mégis oly tökéletes mérgezést látok itt,
melyet ekkora szolgai hűséggel semmi ragály nem utánozhatna. Istenem! én
ellenmérget nem hoztam magammal és már késő is volna.
– Csütörtökön a basánál ebédeltünk, jó lesz az ellenmérget elhozni.
Midőn az orvos a basa nevét hallá említeni, arczáról sűrűn kezdett a
veríték permetezni s így gondolkozott magában: Werbőczi arczán a halál
pecsétje van s vére már üszögösödik. Ha én az ellenmérget vele bevétetem
s véletlenül kisül, hogy ragályban szenved, akkor a basa leütteti a
fejemet, mert gyanúsítottam őt. Ha pedig az ellenkező eset kerülne elé s
a mérgezés megállapíttatik, akkor a basa szintén leütteti fejemet, mert
rémítő bűnét föllepleztem.
Míg az orvos ez iszonyú alternativát forgatá elméjében, Turgovics őt
sietségre nógatta.
– Uram, szólt a szorongatott orvos, Werbőczi ő nagyságát semmi tudomány
nem mentheti meg. Nekem ez esetben csak orvosi tekintélyemet kell
fentartani. Ismét megvizsgálom tehát a beteget; mert ha az új ragályban
szenvedne s én a mérgezésre adnék ellenszert, ez siettetné a feloszlását
s ellenségeim rám kenék, hogy ő nagysága a kórállapot fonák felfogása
miatt lett a halál áldozata.
Oly igaznak látszott az orvos aggodalma, hogy Turgovics semmi kifogást
nem tehetett.
Aeskulap tanítványa pedig feszült figyelemmel vizsgálta a beteget s
ismét félreintvén Turgovicsot, mondá: Csakugyan több finom jel kezd arra
mutatni, hogy ő nagysága az új ragályt kapta meg. Különben a felbontás
alkalmával kiderülhet: tévedtem-e vagy nem? (Hadd bontsa más föl,
gondolá az orvos, én akkor nem leszek itt.)
Szoliman basa hamar értesült, hogy méltóságos barátja beteg. Tüstént
szigorúan megparancsolá házi orvosának, szedje össze minden tudományát,
mentse meg a legyőzhetetlen padisahnak és a dicső magyar népnek a
nagyhírű hazafi életét.
Gyorsan el is indult a tudós örmény, hogy a halált növénycseppekkel vagy
bűvös szavakkal visszautasítsa.
Midőn tisztesség tekintetéből a beteghez bocsáttatott, elbeszélte a
zsidó hivataltársának, hogy az ő keze alatt már kilencz ragályos volt s
hat közülök el is ment a paradicsomba; de meg kell vallania, hogy az új
nyavalya oly tökéletes alakban egyiknél sem fejlődött, mint méltóságos
Werbőczinél.
Ekkor a szomszéd szobába magokhoz vonták Turgovicsot, mintha orvos
volna, és tanácskoztak vele.
Ennek már testén-lelkén átjárt a sors nehéz kereke. Szívesen fekünnék
Werbőczi mellett a terítőn. De életúnt közönye mellett is terhére volt a
sok alkalmatlankodás és egész alázatossággal kérte az orvosokat,
pihenjenek, ne törjék a fejöket többé s hagyják Werbőczit csendesen
meghalni.
Természetesen, az ily kivánat túlságos és nem teljesíthető volt. Az
orvosok sürögtek továbbra is.
A budai nép pedig értesülvén a nagy csapásról, tódulni kezdett az
udvarba. Ekkor a basa rendeletéből török strázsák vették át a ház
kapujának őrzését s visszaszoríták az összesereglett tömeget.
Most a beteg Turgovicsot kérette magához s midőn ez megjelent, esdőleg
intett kezével a mellette virrasztott Dorának, hogy távozzék.
– Az Isten még ma magához veszi bűnös lelkemet,… tévedéseimnél is
nagyobb kínokat szenvedek,… ha halálom erőszakos volt, tanulságul
szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak… Átkos
hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.
– Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell keresni.
De kiviszem, hogy utódom ne legyen.
Werbőczi, ki jóformán már csak kezét mozgathatta, helyesleni látszott
utolsó csalódásának szétoszlatását.
– Van egy emlékiratom… azt…
– Igenis, azt én tűzbe dobom, nagyságos uram.
– Tedd meg barátom!… Köztünk és köztök csak a fegyver határozhat. Ha
temetésem a szükséges szertartások nélkül történnék,… mondass árva
lelkemért miséket mind Ferdinánd, mind Izabella országaiban.
– Nem mulasztom el… Egyébiránt a basa nagy pompával fogja nagyságodnak
megadni a végtisztességet; mert azt fitogtatja, hogy tisztelője és jó
barátja volt.
– Most figyelj szavaimra, mert hangom kezd elhagyni… Dorát saját
gyermekemként szeretem,… ő nagy lélek… csodálatos jellem, kit minden
csapás, mely mást lesújtana, fölemel… Atyját tegnap temeté el,
harmadnapon engem fog… nagybátyja erőtlen vén ember, ki a gyászhíreket
sem fogja túlélni… Ő egyedül marad… De engem távozásakor kért Izabella
királyné, hogy szükség esetében folyamodjam kegyelméhez… Fogalmazz egy
levelet,… rövidet, hogy legyen még időm aláírni.
– A levél rögtön kész lesz s benne esdekelni fogok a királynénak, hogy
Dora kisasszonyt vegye udvarába. Minthogy pedig a tél maholnap
nyakunkon, a közlekedés bizonytalan, sőt rablóbandák által
veszélyeztetve van: rá fogom bírni a basát, ki gonoszságát a szolgálati
készség mázával fedi el, hogy nagyságod temetése után rögtön erős
kiséretet rendeljen mellém, ki előbb Erdélyország széleig akarom a
kisasszonyt kísérni s csak azután veszem át megátkozott hivatalomat.
Werbőczi gyuladt szeméből egy könny csordult ki.
Turgovics gyorsan megírta a levelet; de a szózatos ajak, mely hajdan
egész országot bírt lelkesedésbe hozni, a kór szigorú fejlődési folyama
szerint, már akkor elvesztette a hangot s Werbőczi, midőn dagadt kezével
az aláírást nagynehezen bevégezte, nyöszörögni sem tudott, noha
látszott, hogy van még kivánni valója.
Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arczára szegzett szemekkel
gondolkozott egy hosszú perczig. Azután kiment a szobából s az íróasztal
fiókjait fölkutatván, lepecsételt irattal jött be.
– Im ez a nagyságod véghagyománya, melyben több jótékony legatumokon
kívül, a mezítlábos barátok zárdájáról is megemlékezik. Az okiratot,
hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom hajtani.
Most már az óra mögül a kis érczfeszületet elhozom és nagyságod kezébe
teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dora kisasszonyt s leültetem a
nagyságod ágya melletti karszékbe, magam pedig eltávozom: ezzel rendben
van minden.
IX.
Izabella királyné uralkodása a két Deák tekintélyének növelésére
szolgált.
Mihelyt a rend helyreállott, kiki megemlékezett, hogy mekkora hűséggel
viseltettek a trón iránt s mindig kivételes következetességgel léptek
föl minden fondorlat és lázítás ellen.
Nem lett volna tehát hiánya a látogatóknak, ha Pista bácsi leereszti a
dobogót, de ő hű maradt fogadásához s figyelembe sem vette a jeladó
sípot és kürtöt.
Hosszú volt a nap, rémséges hosszú, s ámbár Flórián pater betanulta
Dániel úr vitatkozási modorát, Pista bácsi finom műérzéke észrevette a
szolgai utánzást, mely az eredetinek csak külsőjét tudja visszaadni, s
méla mosolylyal mondá: – Másolat biz ez, pater, másolat!
Aztán ha Flórián helyettesíthette volna is legalább a refectoriumban az
eltávozott testvért; ugyan ki feledtetheti el csak egy perczig is Dorát,
s ki keltheti föl azt a csalálmot, hogy az ételek nem izetlenek, a vidék
szépsége nem halványabb, a ház bútorai nem kényelmetlenebbek, a falképek
szemlátomást nem kormosodnak, a por kiméletlenül nem lep el mindent, s
maga az öreg épület roskadozni nem akar azóta, hogy Dora odahagyta az
atyust s nem kiván neki sem «jó reggelt» sem «jó estét?»
Pista bácsi még Dorka zsémbjeit, hóbortjait sem becsülte érdemén alul.
Tudta, hogy ez a képzelt dissonantia is azon összhangzáshoz tartozik,
melyet a Deákék boldogságának neveztek, s mely nemcsak fényből, de
árnyakból is állott, nemcsak örömmel, hanem apró kedvetlenségekkel is
fűszerezte az órákat.
Midőn az új gazdasszony a kamarából a konyhába, s onnan a cselédszobákba
ment, Pista bácsi a karszékbe ülve figyelt és szomorúan mondá: – Bliktri
az egész! nem úgy zörgeti a kulcsokat, nem úgy hesseget a csibéknek, nem
úgy csapdossa az ajtókat, mint Dorka!
Aztán a borról, mely a szentkönyv szerint is megvidámítja a szívét,
egészen lemondani, Pál apostol Thimotheusnak adott tanácsát, egy fogadás
miatt szemügyre nem venni; valóban ez oly szomorú állapot volt, melynek
hatása alól Pista fiatalabb erővel sem tudta volna magat kiszabadítni.
Köszvénye az új életrend miatt bujdosni kezdett, s néha a test nemesebb
részeit is fenyegette.
A Márton lúdja, mely az előbbi években a refectoriumot vigadó
vendégekkel töltötte meg, most minden ünnepély nélkül került a nagy
fatálczán az asztalra, s most először nem bírta Pista bácsi, régi
kötelessége szerint fölmetélni.
Másnap nyavalyája zordabbá vált. Flórián orvosságul dicső-szentmártoni ó
bort tanácsolt, de javaslata, mint papi álláshoz nem illő,
visszautasíttatott.
Erdélyben egykor a Katalin napja nevezetes volt, mert ekkor érkezett meg
Orsováról nagy öszletben a viza és kaviár. Portus, Alvincz,
Gyulafehérvár, s a Maroshoz közel eső vásáros helyek oszták szét az
egész országba, a karánsebesi csigákkal együtt.
Midőn e kedvelt eledelek a refectoriumban átvették a főszerepet, a
tapasztalt Flórián pater erősebb borokkal tölteté meg a serlegeket, s
midőn Pista bácsi, kit karszékestül együtt hoztak az asztalhoz, enni
kezdett, a pater elébe tolt egy serleget, s midőn a háziúr kedvetlenül
vonta össze homlokát, zsebéből pecsétes levelet szedve ki, mondá: –
Nagyuram! itt nincs helye több tergiversatiónak; mert íme, elhoztam a
püspöki vicarius ő főtisztelendőségének dispensatióját, mely kegyelmedet
betegségének tartása alatt feloldozza szent fogadása alól. Nosza! tehát
cseréljük ki ez ó borral a vizet, melynek egyébiránt az érdemeit én
kellőleg tudom méltányolni, különösen a mosogatásnál.
– Tisztelendő atyám! szólt Pista bácsi, látható megindulással, nagy
köszönettel tartozom a feloldásért; de lelkiismeretemben nem hiszem
jogosítva magamat a szívet vidámító ital használatára, valameddig Dani
öcsém s Dora felől az első jó hirt nem veendem Budáról.
– Boldog Isten! mi lesz ebből a világból, sóhajtá Flórián pater, ha
kegyed is megtagadja az engedelmességet egyházunktól, melynek mostanság
annyi ellenségei vannak.
– Tagadom a pater vádjának igazságát. A vicarius csak megengedte, de nem
parancsolta a bort.
Ezzel Pista bácsi egy egész pohár vizet lenyelt.
– Per amorem Dei! sóhajtá Flórián pater, ujjait tiltólag emelve föl, hát
nem hallotta kegyelmed, hogy maledictus piscis, tudniillik a második
vízben?
Síp, kürt s hatalmas zsivaj szakítá félbe a vitát.
– Nem segíthetek, nem fogjuk leereszteni a dobogót, igen sajnálom, de az
ember nem játszhatik a szavával.
Pista bácsi saját szívének megerősítésére mondá e szavakat; mert azt
csak nem hihette, hogy a várkapun kívül állók meghallhatják.