szenvedélyes hangon – azt gyanítom, hogy szerencsétlennek tartasz, s
ezen okból vagy most az én pártomon. Tudd meg, hogy egy csatát
vesztettem el, s a másikat megnyerhetem. A pártütők, kik fegyverrel és
árulással győzedelmeskedtek, ne higyék, hogy akár öltözetemen, akár
szívemben a száműzetés alatt gyászt fogok hordani. A szerencse kereke
forog, s vigyázzanak, nehogy küllői közé bukva, ők töressenek össze. A
korona kezökben van. De ha én az aranyos nyelű vörös zászlót
lobogtatnám: akkor keblemben titkon dúlhatna ugyan a fájdalom a török
császárral kötött hűbéri viszony e jelvénye miatt; azonban a
felelősséget érette mind az Isten, mind a világtörténet itélőszéke előtt
György fráternek kellene elvállalni. Az én szerepem nincs még bevégezve,
csak később fogjuk megtudni, hogy ki a szerencsétlen.
– Felséged, – válaszolt Dora nyugodtan, – oly véleményt tulajdonít
nekem, melyet soha sem nyilvánítottam.
– De látszik, hogy szerencsétlennek tartasz. Valld meg őszintén.
– Ha felségedet szerencsétlennek hinném, e meggyőződésem nem ma
kezdődött volna.
– És mikor tehát?
– Tíz évvel ezelőtt, az első napon, midőn felséged udvarába léptem.
A királyné megütköző tekintete tündércsapással változott mélakomolylyá
és haragtól szikrázó szemei könnyekbe lábadtak.
– Mindenesetre – szólt, csodálatos játékot űzött velem a sors. S
megvallom, ha jámbor szüleim a járással együtt nem tanítottak volna az
igaz hitre, még most is arra az ötletre jöhetnék, hogy a sátán nagyobb
részt nyert a világ ügyeinek vezetésében, mint a szentkönyv állítja.
Erre keresztet vetett: – Uram! szabadíts meg a kétkedéstől, mely az
eretnekség kezdete! Ne hagyj sötétebb ösvényre tévedni, mint a hol
szemem a köd és homály mellett is észreveheti a ballépésekre tátongó
mélységeket, melyeknél halál és kárhozat vár ránk! Midőn meleg szívemmel
ez országba s a vén férj mellé hoztak, hogy egy koronával fizettessék le
az életnek a boldogságról szóló minden kötelezvénye: egész lényem
tiltakozott e hamis csere ellen, mely arany ábrándaimat arany
lemezekkel, elragadtatásom könnyeit a csiga kagylójáról letört
gyöngyökkel s arczomnak a kéjérzésektől támadt pírját a vállamra vetett
biborral akarta kárpótolni. Gyűlöltem tehát a trónt, s fényes
czafrangjai között még a nélkülözés viseltes és olcsó mezét is
irígyeltem. Idegenkedtem a hatalomtól, s komoly jelvényeit egy
mirtuságért örömmel dobtam volna el. A zajban csendéletre gondoltam és
szívem a tiszteltetés helyett szerettetni vágyott. Atyám egy zavargó
nemzet bölcs és erős kezű királya; de anyám, a szépízlés, a művészet, a
gyöngéd érzések, a könnyű tévedések, a gondolat és ábránd gyermeke vala,
a hit és kétely azon vegyületével, mely az olasz herczegnőknél gyakran
fordul elő. Melyiktől mit örököltem? késő már vizsgálni, s nem is igen
vágyom tudni. Jellememet tán az tüntette volna ki valódi minőségben, ha
férjemet igazán szerethetém. Most életem talány fog maradni a történelem
előtt is. S csak azt kivántam neked, Dora! mondani, hogy midőn özvegygyé
lettem, országnagyaim haragudtak rám, mert nem akartam uralkodni. Ők
vitték helyettem a kormányt, s a török császárt, ki Ferdinánddal
harczolt és védurunk volt, még férjem idejében megcsalván, követelték
tőlem azon szerződést, mely a Zápolya-családot a tróntól megfosztja,
érvénytelennek tekinteni és az egész keresztyén Európa elébe keztyűt
dobva, védelmezni trónomat az általok aláírt békekötés pontja ellen. Én
abban a véleményben voltam, hogy a szerződést végre kell hajtani, s nem
vágyván a hatalomra, örömmel mondok le a trónról, csakhogy a nemzet
Ferdinánd alatt egyesülve a török jármot lerázhassa. György frater és
tanácsosaim azért, mert a török ellen szóltam, s mert a keresztyének
győzedelmét lehetségesnek hittem, dőre ábrándozónak tartottak, s mert
uralkodni nem volt kedvem, bezárással fenyegettek.
Úgy történt tehát minden, a hogy ők akarták. A törököt, mint védurunkat,
Ferdinánd jogai ellen segédül hívtuk, kivégeztettük azokat, kik az
egyesülés mellett müködtek, fölszabadítottuk Ferdinánd ostroma alól
Budát, s az eredmény az lőn, hogy Szolimán a közös ellenség birtokait
nem bántva, a helyett az én országomnak legszebb részét elfoglalta és
legott fővárosomból kiűzött, hogy keressek magamnak új királyi lakot.
Kerestem tehát új királyi lakot. Ekkor mondá György barát, hogy már ne
uralkodjam, ne szeressem a trónt, ne védjem családom érdekét, s tegyek
úgy mint Budán volt szándékom és egyesülve Ferdinánddal, forduljak a
török ellen. Én pedig válaszolám: már most uralkodni kivánok, szeretem a
trónt, védem családom érdekét és a törököt nem támadom meg, mert
gyöngévé lettünk és ő közbefogott minket, Budáról s Stambulból egyszerre
zúz össze s könnyen megtörténhetnék, hogy harmadik residentiám számára
az egész országban nem fognék többé helyet kapni. S mi történt? Királyi
erélylyel védelmeztem jogaimat és eszméimet. A gyönge nőből ádáz férfiú
vált, hogy uralkodhassék. S ime? György barát, Ferdinánddal czimborálva,
kiűzött országomból. Ebből láthatod, leányom, hogy ha szerencsétlennek
neveztél, oly szót alkalmaztál rám, mely büszkeségemet sérti, de
helyzetemet csakugyan kifejezte.
– Oh, felséges asszonyom! – szólt Dora, – a történet mindezen
szerencsétlenségeket gondosan ki fogja kutatni, s lapjaiba bejegyzi,
mint egy uralkodónő korát meghaladó bölcseségének tanújeleit. Adjon
hálát felséged az Istennek, hogy csak a nyilvánosság elébe tartozó
szenvedései voltak, s hogy azok is abból származtak, mert a közügyek
vezetése által saját hajlamaival és érzéseivel ellenkező szerepre
kényszeríttetett. Most már e közügyek más kézbe mentek át, s miután a
trón és korona elveszett, felséged nemesebb vágyait és hajlamait
szabadon követheti.
– Balga leány, – mondá Izabella keserűen nevetve, – te azt sem tudod,
hogy a ki üdült fájdalmainak elaltatása végett évek óta iszsza a mákony
levét, nem tud attól többé megválni, s az izgató hatások nélkül élete
elviselhetlenné lesz. Hozzá szoktam az uralkodáshoz és küzdelemhez, s
miután szívemet el kellett hallgattatni és egész ábrándvilágom párává
oszlott, második természetemmé vált az a mámor, mely a veszély és diadal
kéjérzete közt sodort bűnökbe, s emelt magasabb erényekig. Izabellának
oly szüksége van a hatalomra, mint szárnyaira a sasnak, mint vitorláira
és evezőire a hajónak. Szánod őt, leányom, mert végetlenül
szerencsétlen. S aztán, ha még csak ez volna szenvedésének az oka!… De
Dora! hogyan van az, hogy én csak most érezek irántad valódi
rokonszenvet? Tíz évig voltál udvaromban, s hidd el, egyedül Werbőczinek
tett igéretem oltalmazott kíméletlenebb szeszélyeim ellen. Érzéketlen,
hideg és szív nélkül született lénynek tartottalak. Tiszta, nyugodt,
egyformán komoly tekinteted, s fehér, vérnélküli arczod mindig a
hableányokat juttatta eszembe, kik a hideg vízben hideg kebellel nézik,
mint csábul a sodró örvények közé az, ki a szépség által elbódítva,
habok helyett az élő alakot, melynek varázsa hatott rá, akarná
megragadni. Kaczérnak tartottalak; bár soha mosolyodat és könnyedet nem
láttam, s bár soha sem tapasztalám, hogy udvarlóidnak a legkisebb
reményre is bátorítást adtál volna. És miként történhetett Dora, hogy
én, a színlés mesterétől, Martinuzzitól kezdve palotahölgyeimig, minden
velem szorosabb viszonyban élőnek még rejtettebb gondolatait is
kitaláltam, míg rajtad csak most veszem észre, hogy… szerencsétlen vagy.
Dorán minden ideg megreszketett, de alig észrevehető gyorsasággal, s
arczán csak oly vékony lehellete terjedt el a pírnak, melyet az éles
szem is alig fedezhetett föl.
– Ne tagadd, Dorám, te rendkívül szerencsétlen vagy, mert vonásaidon
csodálatosan birsz uralkodni. A valódi szerencsétleneket én oly titkos
társaság tagjainak tekintem, kik mentül magasabb avatottságban
részesültek, annál kevesebbek által ismert jelekkel adják tudtul
helyzetöket. Én rajtad most először vettem észre társaságunk legfelsőbb
rangjának jelét. Izabella alantabb áll mint te: mert még ragaszkodik az
élethez. Nem kérdem titkaidat.
– Egyszerűek azok, felséges asszonyom. Szerettem és szerettetve valék.
Ez érzés áldozatja lett szívem választottja… és még hozzá egész
családom. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkot elbeszélhetné.
A királyné, midőn ezt hallá, omló könnyek közt mondá: – Én is szerettem
Dora! A szerelem parancsolta, hogy uralkodjam s védjem az országot, fiam
jogát oltalmazva. Vakon engedelmeskedtem a felső akaratnak és egyedül
azért vagyok szerencsétlen, mert félek, hogy rosszul teljesítettem
kötelességemet. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkomat elbeszélhetné.
A királyné és útitársa a Meszes lejtőjén most a végponthoz értek, mely
egy sűrű fákkal fedett kanyarulattal a nagy rónára vezetett.
Akkor lantpengés hangzott az út bozótjai mögöl, egy lassú dal
végrímével:
«Mit félsz, ha szinet veszt és sápadt az élet?
Az első reményre bűbája feléled,
Bútól az örömhez kis hid vezet át:
El van hagyva, a ki elhagyja magát.
Az apró, sovány és görbedt alak, lanttal kezében s könnyű pogyászszal
vállán, kiugrott a bokrok közül, s az útszélre letérdepelt, s könyörgő
kezeivel és egész magatartásával hasonlított az eltévedt uszkárhoz, ki
meglelve gazdáját, örvend a viszontlátáson, de fél a büntetéstől.
– Ah! itt van a mi száműzött lantosunk, s rímeivel az első reményt hozta
kegyelmünkért szószólónak. Igazad van, vén gyerek.
Bútól az örömhez kis hid vezet át;
El van hagyva, a ki elhagyja magát.
– Szentül igérem, felséges asszonyom! hogy soha többé dalt nem éneklek a
törökök ellen. A multkor is csak egy fogságban meghalt barátom emlékeért
tettem. De ha újra visszaesném régi hibámba; akkor felséged ne száműzzön
ismét, hanem kegyelmesen vágassa le a nyakamat.
– Úgy cselekszünk, mint mondtad – szólt Izabella, szerencsétlensége
mellett is mosolyogva. Most pedig, tevé hozzá, mondd meg
lovászmesterünknek, hogy egyik társzekérre ültessen föl.
A királyné, míg a lantossal beszélt, nem vette észre, hogy Dora, ki
Elemér dalának végrímét hallá, tíz év óta először tört ki könnyekbe. De
e gyöngesége rövid ideig tartott, s midőn magas útitársa barátságos
tekintetét feléje fordítá, az már a megszokott hideg és sápadt arczczal
találkozott.
A hogy a karaván Magyarországon az első állomáshoz közeledett, hol a
fuvar számára lovakat volt váltandó, Ferdinánd király egy huszárezrede,
mely Erdélybe vonult, a királyné közelgése hírére díszruhában és tábori
zenével ment a magas hölgy üdvözletére, s megfordítva sorait
visszakíséré azon helységbe, a hol az uradalom gazdasági felügyelője a
kibujdosó vendégeket kész ebéddel várta.
Izabella a folyosón magához inté az ezredest, hogy szíves köszönetét
fejezze ki a nem várt és meglepő tisztelgésért, s az olaszt arczán
fölismervén, e nyelven szólítá meg őt.
Néhány közönyös szó után az ezredes, indulatjától elragadtatva, mély
sajnálkozását fejezé ki a királyné szerencsétlen sorsa iránt. – A mi
családunk – mondá – fő erényének tartja az uralkodója iránti hűséget, s
atyám és nagyatyám a trón védelmében vérzett el. Én is egész szívemből
osztozom őseim meggyőződésében s elképzelheti felséged, mily
megszégyenítő rám nézve, hogy a hadi fegyelemnek engedelmeskedve egy
áruló mellett, sőt talán annak parancsa alatt kell küzdenem. A mi egész
ármádiánk e nézetben van, s nem szükség felségednek esküvel erősítenem,
hogy a különben bölcs és vitéz váradi püspök, Erdély új kormányzója, bár
mennyi hasznot okozott árulásával a mi uralkodónknak, mi hű katonák csak
lenézésben részesíthetjük. Nekem nem mesterségem a politika. Én csak a
kardot tudom forgatni. De egyszerű eszemmel úgy gondolkozom, hogy a ki
egyik uralkodójához hűtelen volt, adandó alkalommal a másik iránt is az
lehet és ha becsvágya van, még az is föltehető róla, hogy eljárása csak
tettetés és felvett szerep, melynek leple alatt saját maga számára
akarja a főhatalmat megszerezni. Nem hihetem, hogy a váradi püspök és
kormányzó ő magassága, kinek hatalma a királyokéval vetélkedik, már is
udvarunk gyanúját, nagy mértékben fel ne ébresztette volna. A
kevélységet hamar követi a bukás és semmi sem természetesebb, mint hogy
a kétszínűség arczáról az álczát végre is le fogják vonni. Aztán én nem
tartozom ugyan az okos emberek közé, kik lámpánál virrasztanak és a
pergamentnél sárgábbá lesznek az elmélkedés miatt, de bátyám, a
theatinai szerzetes, a híres Orbán priornak kegyencze, a hányszor vele
Rómában találkoztam, mindig azt mondá nekem, hogy mostanság a
keresztyénségnek senki több kárt nem tett, mint a váradi püspök túlságos
és a békét könnyelműen felzavaró török gyűlöletével. S én inkább hiszek
öcsémnek, mint tíz bibornoknak, noha ő csak egyszerű barát, s minden
büszkesége csak az, hogy priorjának szeretetét bírja.
– Oh! ő mellettem küzd! – rebegé lassú hangon és szorult kebellel
Izabella.
Az ezredes csak félig hallá, s nem is érté a czélzatot.
Izabella pedig összeszedve magát és szégyelve, gondatlan, bár homályos
nyilatkozatát, köszönetét ismétlé az ezredes iránta tanúsított
részvéteért, s annak nevét tudakolá.
– Felséges asszonyom! Nevem Pallavicini Sforza, s Castaldo gróf, a
fővezérünk, rendelt magához.
*
Izabella szemei idegenszerű tűzben csillogtak, ajkán vészes mosoly, s
arczán a szokottnál erősebb pír ült, midőn szobájába lépett, hol Dora az
átöltözködésben segítés végett várt reá.
A királyné alakja most azon benyomást tevé a fehér és nyugodt
palotahölgyre, mit a vadászatokon akkor érzett, midőn Izabella a lihegő
és sebzett szarvast vadászkésével átdöfte, hogy saját keze adja neki meg
a halálcsapást.
– Dora! csodálatosak az isteni gondviselés titkai! Keblemben
elolthatatlan remény él. Nézz vissza az útra, melyen száműzetésünkben
áthaladtunk! Nemde zöldjének, virágainak és verőfényének daczára, mily
kopár és hallgatag az, mintha sorsunkat gyászolná. Pedig én már hallani
vélem a győzelmi zenét, a lelkesült nép éljenzéseit és a szabad ég alatt
fentartott kezekkel s áradozó elragadtatással lábaim előtt letett új
hódolati esküt. Látom a felékesített diadalkapukat, melyeken útunk
Kolozsvárra visszavezet. A szent Mihály-templom kapuja előtt áll a
püspök teljes ornatusban, hogy a királyi székhez vezessen: de e tisztes
főpapot nem hívják Martinuzzinak. Martinuzzi meghalt, s jóslom neked,
erőszakos halállal. Dora, légy készen az ünnepélyes szertartásra!
– Felséges asszonyom! szívemből örvendenék szerencséjén, kivált ha sok
vérbe nem fogna kerülni. De térdre borulva kérem azon kegyelmet, hogy
könyörülve rajtam, visszatérő útjában a legelső kolostorba tegyen le,
hogy ott idővel a fátyolt fölvehessem.
Izabella neheztelő tekintetet vetett a palotahölgyre; de az csak egy
perczig tartott.
– Jer, leányom, keblemre – szólt anyai szeretettel ölelve meg Dorát.
Igazad van. Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de
különböző útakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán
szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve.
Kövesse kiki vezércsillagát!
KÉPJEGYZÉK.
1. Talán alkalmatlan időben jöttem, szólt Werbőczi 27
2. Néhány tekintélyes török lépett be 85
3. A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér egy janicsár tiszttől 114
4. Dora felkelt, az ablak mellé ment s kinyitotta azt 140
5. Dani bácsi a csikorgó reteszt előretolá 166
6. Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a kocsiból és visszatekintett 201
7. Elemér megsarkantyúzta lovát 224
8. A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább 268
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
3 |szolgsaág |szolgaság
39 |parannsolná |parancsolná
39 |árnyéke |árnyéka
42 |eszemhe jutni |eszembe jutni
54 |gazdálkodn„ hogy |gazdálkodni, hogy
70 |ert Budát |mert Budát
76 |tetteséshez |tettetéshez
78 |Barnábos diákot |Barnabás diákot
87 |kogy annak |hogy annak
144 |mnlatni |mulatni
146 |at us mr belátta |atyus már belátta
155 |válaszolá Dánial |válaszolá Dániel
179 |A m nagy |A mi nagy
198 |edédeken |ebédeken
228 |kézintézsel |kézintéssel
229 |Aadrásné idegen |Andrásné idegen
245 |bogy a spahik |hogy a spahik
247 |ünneze után |ünnepe után
273 |leányomet |leányomat
283 |ololvasása |elolvasása]