fényelgés helyett cynismusba szerette önteni – egy vén öszvéren lovagolt
a palota felé, csak tolmácsától kisérve. Ez igen deli és tüzes arabon
ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A
török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és
nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már
az utczai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését
bevégezte, ime, az öszvér tudós gazdájával épen Turgovics háta mögé
huzódik.
– Gazság, alávaló gazság – kiálta most Werbőczi följajdulva, mellét
kezével csapván, s küzdve a szavakkal, és lélekzéssel.
– Ne aggodjál, gyaur kadim! – mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács,
csaknem úgy, mint a sugó után a szinész. – Hamzsa bég kémedet csak
nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy
többre terjeszkedett, az ellene fordul; ámbár kémed nyelv és ujjak
hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad,
az én biráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd szinem
elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mahomed; de Zulkifar is
mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán
verseivel ékesített bolthajtás alá van véve. Zulkifar bölcsességének
vize nem lanyha, nem büzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen
szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek,
hogy gyors elméje már kifürkészte azon kanunt, melyet Hamzsa bég ellen
fog alkalmazni. Keletkezett e kanun a Hegira 645-ik évében a Bajram nagy
ünnepe után 12 nappal. Örvendezzen a szived ál-kadi, mert tizezer
oszporát fogsz kapni bitang tolmácsod nyakáért.
– Ezt az őrült vén gonosztevőt lökjétek innen el, mert különben
hajdúimmal darabokra vagdaltatom – kiáltá dühtől vörös arczczal
Werbőczi.
A népnek csakugyan volt annyi erélye, hogy közbe tódult, s Zulkifart
öszvérestől és tolmácsostól elszakítá azon tértől, melyben most Werbőczi
szónokolni kezdett, mondván: – Gonoszságok gonoszságra halmoztatnak; az
erőszak törvényt és rendet bont; a basa és hivatalnokai semmirekellő
rossz emberek. S Isten legyen bizonyságom, hogy fő helyett főt fogok
áldozatul kivánni, és míg azon szörnyeteg fenevadnak, ki Fehér- és
Pestmegye ostora, míg Hamzsa bégnek nyaka azon a kövön nem metszetik el,
melyen a leglángolóbb szívű és legnemesebb jellemű ifjúnak életét
kiontotta: addig e tartományban többé általam igazság senkinek nem fog
szolgáltatni. Hadd lássuk, meddig fogja a basa velem a törést vinni. Ti
pedig barátaim, keressétek fel Komjáthi Elemér holttestét, s vigyétek
házamhoz, hogy ünnepélyes szertartással temettessem el…
Werbőczi, midőn e rendeletet tevé, lehetetlen volt szívének roppant
fájdalmára észre nem venni, hogy erélyes kifejezései a tömeget
meggyérítették, s többnyire már csak hivatalos kisérettől van környezve.
Parancsot adott a hintójának a visszatérésre. S midőn Turgovics
mérséklésre inté őt, a basa hirnöke érkezett meg, kérvén ura nevében, ne
gondoljon a történtekkel, jelenjék meg törvénykezésre s fel se vegye
gonosz szolgája halálát, ki azt megérdemelte, mint a basa bővebben ki
fogja fejteni.
– Én meg a császárnak, az igazságos fejedelemnek fogom kifejteni, hogy
tudta nélkül és nevében miként sáfárkodnak tiszttartói szabadságunkkal,
vagyonunkkal, vérünkkel – válaszolá Werbőczi.
– Ennek csak felét mondom el, gondolá a hírnök, ki Elemérnek török
rabsága alatt a váltságdíj ügyében járt el, s bár a budai basa
szolgálatában élt, a magyar államférfiú iránt hálával volt kötelezve.
– Nagyságos uram – jelenté a hírnök távozásával János diák, mi, kik
Komjáthi Elemér holtteste elhozására bocsáttatánk ki, csak Csapi
Andrásné összetiprott tetemeire találtunk.
– Hát Dorka asszony is megöletett? – tudakolá Werbőczi képéből egészen
kikelve.
– Ugy látszik ő volt az átkozódó nő – jegyezte meg Turgovics. S e nap
kezd már ahhoz hasonlítani, melyen a janicsárokat Buda várába vezettem.
Elemér testét sem fogjuk megkapni; mert az bizonysága volna, hogy a
főbasa rendelte el meggyilkoltatását, némely adatok kézbekeríthetésére
törekedve.
Werbőczi Turgovics bölcs figyelmeztetéseiből is látta, mikép őt már csak
szilárd és merész politika mentheti meg, s veszve van, mihelyt habozni,
a koczkáztatástól vissza fog döbbenni és félszabályokkal megelégszik.
*
Szolimán basa nagy fontosságúnak hitte Elemér kivégeztetését, mi abból
is látszott, hogy folyvást oldala mellett tartá a rendőrfőnököt és a
janicsár csapatok vezérét, ki tettleg Buda várának katonai parancsnoka
volt. Ezenkívül kémjei minden pontra a legnagyobb tapintattal voltak
elhelyezve, s hirnökei szüntelen futkostak Werbőczihez, kivel, miután a
főczélt elérte, s már a szultánnal való levelezésektől nem tarthatott,
ki akart békülni.
– S nem jön el a törvényszékre? – kérdé a visszatért hirnöktől.
– Haza ment, s mondá, hogy addig a közügyektől távol tartja magát, míg
vagy nagyságod vagy a szultán teljes elégtételt nem ad.
– Hamzsa bég – szólt a basa a hirnök távozásával, igen hamar nyúlt a
szélső fölhatalmazáshoz. Elég lett volna Komjáthit elfogni.
– De akkor a nála talált iratot is vissza kellett volna szolgáltatnunk –
említé a rendőrség főnöke.
Az iratot, mely a memorandum befejezése volt, figyelemmel olvasta végig
a basa.
– S mi történt a holttesttel? – kérdé most.
– Mint hallom, a spahik a Dunába vetették.
Alig mondá ki a janicsár vezér e szót, midőn Werbőczi követe János diák
vezettetett be, s visszakövetelte Komjáthi holttestét, hogy keresztyén
szertartások szerint eltemettethessék.
– Arról vagyok értesítve, hogy a spahik a Dunába dobták. Nincs
ellenemre, ha az ország magyar főbirája embereivel azt kihalásztatja. Ha
a megholtnak értékesebb tárgyai voltak, melyek törvény szerint a spahik
martalékául estek, azokat kész vagyok magam pénztárából visszatéríteni.
De kérem és fölszólítom az országbiró uramat, hogy a szultántól
elvállalt kötelességét teljesítse s jőjjön el a birákkal együtt
igazságot szolgáltatni a pörös feleknek. Csalhatatlan oklevelekkel fogom
bebizonyítani, hogy titkárja mint kém és föladó száz halálra volt
érdemes.
– Megvallom, méltóságos uram – szólt János diák távozásával a főrendőr,
megvallom, hogy ámbár Allah a szívek minden redőit ismeri, én a hályogos
szemű rab, még nem tudtam semmi oly adat nyomába akadni, melyből a
magyar főkadi titkárjára bármi bűn világosult volna ki, azon kívül, hogy
gyaur, hogy urának megvesztegethetetlen szolgája, s nagy esze és a török
nyelvben jártassága miatt ránk nézve veszedelmes egyén volt. Ez okok az
ő kivégeztetésének jogosságáról meggyőzhetik ugyan a mi főkadinkat, de a
magyarok főkadiját nem fogják.
– S hát a kezemben levő föladások? – kérdé a basa.
– Azok reszkető kéz betűi, s vén emberre mutatnak.
– De tartozom-e tudni, hogy Werbőczi műve van nálam, s honnan szerzette
e részletes adatokat, melyeknek egy részét csak udvarom ismerhette? S
meri-e bevallani, hogy sajátja, s hogy Stambulból zsineget akart volna
számomra szerezni? És akár bevallja, akár nem, nem vettem-e teljes
elégtételt rajta, midőn érezni kénytelen, hogy kegyenczét, kit
gyermekeként szeretett, s kihez, mint Hamzsa bég állítja, rokonát
szándékozott nőül adni, saját cselszövényei és könnyelműsége taszította
a halál torkába?… De mi történt Hamzsa béggel? Még nem jelentette magát
nálam, még nem adott számot eljárásáról?
– Uram – szólt most a janicsárok vezetője. Hamzsa béget egy vén asszony
átka üldözi. Gyalog szaladt haza, turbánja lefoszlott agyáról, csak az
idegen főt hozta el, a magáét ott hagyta. S most szobájába zárkózva
esztelenül beszélget a halottal. Úgy képzeli, hogy a véres fő felesel
neki, s e miatt indulatba jön s rázza annak hosszú üstökét.
– Haza kell őt küldenem – mondá a basa.
Most mint hirnök megint megjelent János diák, s kijelenté megbizója, a
magyar főbiró nevében, hogy ez addig nem megy törvényszékbe, míg
Komjáthi Elemér gyilkosa szintén azon módon nem végeztetik ki, s feje
hozzá el nem küldetik.
– Ő lássa makacssága következményeit, én mindent megtettem, mi
kötelességemben állott – szólt a basa hidegen és méltósággal.
Midőn a hirnök kivezettetett, egyszerre tudakolták a janicsár vezér és a
rendőrfőnök, hogy nincs-e a főbasának semmi új parancsolni valója,
melyet teljesítsenek.
– Werbőczi minden lépésére ügyeltessetek, adá a basa válaszul, s aztán
hozzá tevé: – Nekem nincs ellenemre, ha a mi kadink tettleg az egész
törvénykezést át is veendi. Ha a büszke magyar a küszöbön kívül reked,
majd fog panaszkodni, sürögni, s megelégszik felével annak, a mit most
bir. Úgy sem állja ki sokáig, hogy számos kiséretét ne fitogtassa, s
hogy a bamba polgárokat azzal ne hitegesse, mikép ő a szultán szándéka
szerint, velem egy polczon áll. Várjuk be tehát, a duzzogás kinek fog
több vizet hajtani a malmára?
*
Másnap jelenté a basának egy spahi, hogy Hamzsa bég tegnap alkonyatban
az ő lovának talpát patkóstul lemetszé, mert vér volt rajta. A másik
spahi pedig panaszolta, hogy az ő öltözékének hasonfelét széttépte,
vérfoltosnak állítván.
Erre a basa parancsot adott Hamzsa bég tüstént hazatávozására.
Félóra mulva a spahik alajbége, ki katonai rangra Hamzsa bég után
következett, kihallgatást kérvén, elbeszélé, hogy vezérök lóra ültette
őket, sietve haza menni parancsolá, de előbb a magyar kadi lakásának
kikutatását tette kötelességökké, egy vén asszony holttestének
visszafoglalása végett.
– Hamzsa bég beteg – mondá a főbasa, s ideiglenesen az alajbéget bizván
meg a spahik vezényletével, rendeletet tőn, hogy Hamzsa tisztességes
őrizet és ápolás alá vétessék.
Most a Werbőczi háza körül kémkedők is, mint a virágos kertből
zsákmánynyal megrakodott méhek, haza felé kezdettek zsibongani.
– A magyar kadi útra készül, mondák. Már a drágább szöveteket, az arany
és ezüst edényeket, gyertyatartókat, kereszteket és képeket a termekből
eltávolították. Most a bútorokat kezdik mozgatni.
– S hova utazik a magyar kadi? – kérdé a basa e hír által kellemetlenül
meglepetve.
– Némelyek azt hiszik, hogy fiához, a volt főispánhoz Tolnára; mások,
hogy Erdélybe kiséri rokonait s ott fog maradni.
– Hadd tegye – szólt kárörömmel a főbasa, ki belátta, mikép az
Izabellához áttérés a szultánnál Werbőczi tekintélyét és befolyását,
mint híg eszű és változékony emberét teljesen megsemmisítené.
– Bizodalmas emberei egymás közt arról suttognak – jelenté egy újabban
érkezett kém, – hogy Werbőczi ő nagysága, miután emlékiratát már nem
küldheti Stambulba, személyesen akar a császár színe előtt megjelenni,
és élőszóval adandja elő az ország sérelmeit.
– Ily késő őszszel nem oly öreg és köszvényes embernek való a hosszú út
– jegyzé meg a basa látszólag gúnynyal és nyugalommal, de szívében erős
aggodalmakkal. Mint eszes s belátó férfiú nem lehetett kétségben az
iránt, hogy Lufti és Rustan basa pártja a nagy hírű magyar főúr
jelenlétét egész erélylyel föl fogja használni, s a diadalmát igen
megkönnyíti az is, mert Buda elfoglalása a magyar nemzetet a török
szövetségtől elidegenítvén, szemlátomást téríti Ferdinánd részére s mert
a szelidebb politikát javasló párt, a szultán zsidó neje és rendkívül
kedvelt nővére által a háremi cselszövények minden szálait kezében
tartja.
– Egy óra alatt pontosan kell tudnom, hogy a magyar kadi hová utazik.
A mint mondá, úgy történt. Rendőrsége kétségtelen adatokkal bizonyítá
be, miként a magyar kadi Erdélybe kiséri rokonait s onnan Stambulba
siet.
Erre titkos tanács tartatott.
A diván egy része tanácsolá Werbőczi letartóztatását, mint
kötelességében el nem járó szolgáét; más része, mint árulkodó és hamis
vádakkal föllépni akaró férfiú ellen, rövid eljárást tanácsolt, mely
igen hasonlított volna a Komjáthi Elemér ügyéhez. Voltak azonban oly
mélyebb fölfogásúak is, kik a megbukott magyar államférfiút végső
lealáztatásában is sokkal jelentékenyebbnek tartották, mint sem ily
módon ledöntése sokat közülök magával ne sodorhasson s még a budai basát
is. Ezek mosolyogva említék, hogy a harámbasák és rablócsapatok most
igen veszélyessé teszik az utazást, s mentül több podgyászszal indul el
Werbőczi, annál bizonyosabb, hogy a Duna-Tisza közén áthaladni nem tud,
kivált miután az állomásáról megszökő főméltóságot a basa ő nagysága
épen semmi kisérettel sem tartozik ellátni.
E nézet beleplezve javasolni látszott, hogy Szoliman basa a rablókkal
fedheti még azt is, ha Werbőczit török katonák fosztanák ki s tennék el
láb alól.
– Mihelyt a magyar főkadi útra kel, mint szemem világát úgy fogom
őriztetni őt, a meddig csak hatóságom kiterjed; mert meg vagyok
győződve, hogy ellenségeim általam bérelt zsiványoknak tulajdonítanák
kifosztását és halálát.
A főbasa e nyilatkozattal oszlatá el a titkos gyűlést.
Sötét és magával küzdő perczei voltak; homlokát kezevel szorítá, mintha
külerővel is akarná eszméit összébb tolni, hogy ruganyosabbakká
legyenek.
– Most már mit tegyek? e kérdést ismétlé, de még mindig szétszórt
gondolatai nem hozták meg a kellő választ.
Ekkor lépett be híres házi orvosa, a nagy örmény tudós, ki a szabad és
tilos ismeretek egész tárházához kulcsokkal birt s csak még a halottakat
nem tudta föltámasztani, de egyébiránt oly italok készítéséhez is
értett, melyek a fiatalkor tartóssá teszik, s az aggkor terhének egy
részét a roskadó vállakról le birják szedni.
– Uram – szólt ez – a te rabod megjósolta, hogy mekkora veszély fenyeget
minket a halottak rossz eltemetése miatt. A rothadt gőzölgések, ime! már
is egy új betegséget támasztottak, mely gőgősen vonult be a katonai
laktanyákba, s azt mondja nekünk orvosoknak, kik az egészség ügyének
vagyunk vitéz spahii és janicsárai: nézzetek, ha mertek, szemem közé,
nevezzetek meg engemet, és keressétek elé ha tudjátok,
gyógyszertáraitokból azt a fegyvert, mely engem legyőz. Mi e betolakodót
szemlélgetjük, de csak félig ismerjük; félig nem.
S minő jelei vannak az új nyavalyának? – kérdé a basa, s mert figyelme s
tevékenysége mindenre ki szokott terjeszkedni, egyszersmind parancsolta,
hogy lovát hozzák elé, minthogy a katonai laktanyákat akarja
megvizsgálni.
– Uram, rabod előbb azt gondolta, – válaszolá az orvos – hogy a betegek
meg vannak mérgezve s csak később vőn észre apró sajátságokat, melyek a
mérgezés kórjelenségeitől elütnek. A szenvedő, ha reggel beleiben
fájdalmat érez, már délben szavának hangja eláll, s teste annyira
földagad, hogy mind feje, mind nyaka, mind kezei és lábai s ezeken
névszerint az ujjak kikelnek formájokból. Tömlőnek vagy idomtalan
hústömegnek mondhatnád a testet, melyhez száj és körmök amúgy kívülről
odabiggyesztvék.
A főbasa szemei most föllángoltak, s ideges arczvonásait mintha küzdő
érzések hevítnék, élénken mozgottak.
– Úgy van. E betegség hasonlít egy ásvány által okozott mérgezéshez.
Husszein, a kapudan basa öcscse úgy nézett ki, midőn genuai eredetű
odaliszkja féltékenységből bájitallal ölte meg. A ki az új ragályt
elkapja, mérgezettnek fog tekintetni, s a ki megmérgeztetik, arról a
világ azt fogja hinni, hogy ragályban szenved. Csodálatosak Allah útjai!
Induljunk a laktanyákra.
Ezzel a basa lóra pattant, s az orvoson kivül minden kiséret nélkül ment
a halál tanyájára.
Jelenléte, életkoczkáztatása bátorságot öntött a csüggedőkbe. Ő Mohamed
hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást, mely a
tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, czélszerűek voltak.
– S a városban jelentkezik-e e ragály?
– Még egy eset sem fordult elő – válaszolá orvosa.
Mihelyt Szolimán a palotájába visszatért, rögtön magához hivatá
Zulkifart.
– Az effendi – szólt haragosan – tengelyét mindig összetűzi a magyar
főkadi tengelyével. Ez helytelen! Ezt én többé nem tűrhetem.
– Ne féltsen nagyságos uram engemet – válaszolá kevélyen a török főbíró.
– Werbőczi törvénytudományának járműve csak egy targoncza, mely könnyű
polyvával van tele rakva; míg az enyém nehéz vasas szekér a kanun drága
eledeleivel, tudniillik a seri lelki rizsével és a divani szemelt
buzájával terhelve. Természetes tehát, hogy akárhányszor ütközik össze
tudományom szekerének tengelye az ő polyvás targonczájával, az eredmény
csak abból álland, hogy a gyaur földre bukik s hiábavaló tudományát a
szél szanaszét szórja.
– De én nem tűröm többé a czivakodásti. Vissza akarom állítani a magyar
főbíró egész hatáskörét.
– Akkor a nagyságod rabja Stambulba fog költözni, mert a legbutább softa
is elintézheti az itteni törvénykezést.
– A mit parancsoltam, végre is fog hajtatni – válaszolá szigorúan a
basa. És Zulkifar nagysága tetőpontjáról lebukva, alig talált az ajtóra,
melyen mély bókok közt, de szívében gyűlölettel távozhassék.
– Helyre állott-e Hamzsa bég egészsége? – tudakolta Szolimán, mihelyt a
török főbírótól menekült. – Járjanak utána: mit beszél, mit tesz?
E parancsra a fölvilágosítások egymást érték s mind határozatlan alakúak
voltak.
– A hatalmas bég – szólt az egyik hírmondó – megtanult minden török
káromkodást, s azt nekünk kezdettől végig el is mondja; de azonkívül
mindig magyarul beszélt, csakhogy nem velünk.
– Hát kivel?
– Saját magával.
A másik hírmondó közbeszólt, megjegyezvén, hogy a mint ő gyanítja,
Hamzsa bég nem saját magával, de földfeletti lényekkel társalog s úgy
látszik, híres szentté emelkedett, kinek jóslatait minden nagyobb
vállalkozásnál illő lesz meghallgatni.
– Költözzék az ő szobájába egy magyarul jól értő szolga – rendelé a
basa. S menjen el csauzagánk díszöltözetben méltóságos Werbőczi uramhoz
s fejezze ki sajnálkozásunkat távozási szándéka iránt, melyet mi
pártolni nem akarunk, de megváltoztatni szívünkből óhajtanánk. Titkára
kivégeztetése óhajtásunk ellen történt, bár magaviselete iránt csoportos
kifogásaink voltak; de ha szintén Hamzsa bég megbizatásán túlment, jobb
az egészet a feledés fátyolával borítni s a kibékülés útjára
visszariasztásul nem idézni föl a halottak árnyait. A bosszú és
visszatorlás a végtelenbe nyúlik, ha a szenvedélyeket jogosnak látszó
követeléseiktől is hamar el nem tiltja a bölcs megfontolás, mely még az
igazságban is mértéket tart.
A főbasa tehát igéri méltóságos Werbőczinek, hogy ha utazási tervével
fölhagy, ha Hamzsa bég megbüntetését nem kivánja és holnap
törvényszolgáltatás végett a palotában megjelen: akkor Zulkifar főkadi
illetékessége keskeny korlátok közé fog szoríttatni, Hamzsa bégnek új
szervezései, a szultán véghatározatának elérkeztéig fölfüggesztetnek és
a magyar törvény, mely méltóságos Werbőczi halhatatlan érdemeinek köszön
legtöbbet, az egész tartományban megint kizöldül és virágzásnak fog
indulni. Ezt mondja meg csauzagánk a mi barátunknak, a köztiszteletben
álló magyar országbírónak.
A főbasa a rendeletet oly fitogató nyilvánossággal osztá, mintha
érdekében volna Werbőczi iránti jóindulata felől mentől több tanút
szerezni.
Czéljánál többet is ért el; mert egyszerre elterjedt az a hír, hogy
eddigi nézeteit megváltoztatva, a gyaurok részére állott s túlságos
engedékenysége miatt veszélyezteti a kezére bízott tartományt.
Zulkifartól izgatva a vén törökök már morogni kezdettek.
Werbőczitől a válasz csak alkonyatra érkezett meg. A basától nyert
engedélyeket elfogadja, mindenek előtt Hamzsa bég fejét kivánja s mikor
az neki átszolgáltatott, akkor lehet szó arról, hogy útjával fölhagyván,
törvénykezés végett a királyi lakban megjelenjen.
A basa fanyar mosolylyal mondá: – Ez nagy kérdés, melyre aludnunk kell.
A janicsárcsapat vezére, ki a szigorúbb török párthoz tartozott,
kedvetlenül szólt: – Tied, nagyságos uram! a parancsolás joga; enyim az
engedelmesség kötelessége. De úgy tetszik nekem, mintha a magyar kadi
nyakunkra akarna lépni s ha a nagy tisztelet miatt arczunkat igen alant
hordozzuk, még turbánunkra is köphet.
– Minél nagyobb alázatot mutatunk iránta – válaszolá a basa – annál
közelebb esik árnyékunk a hatalmas padisah kegyelmének széléhez. Rustan
és Lufti ő magasságokon kívül, kiket Allah sokáig éltessen! nincs
halandó, ki a győzhetetlen császár dicsőségének uraihoz közelebb
férhetett volna, mint méltóságos Werbőczi István. Illő tehát, hogy
kedvét keressük, mert úgy lelhetjük meg a padisah kegyelmét.
*
Másnap reggel a Hamzsa bég mellé rendelt és magyarúl értő szolga a basa
színe elébe idéztetett, a rendőrfőnök és a janicsárcsapat vezérének
jelenlétében.
– Mit csinál a bég? – kérdé a kormányzó.
– Dühöng, nagyságos uram s mindnyájunkat, kik szolgáljuk, több versen
megvert s igéré, hogy még ma ki is fog végezni. Ezenkívül veszekszik a
szellemekkel, s azt állítja, hogy hazugok és atyja alakjába öltözve
megcsalták őt. Követeli tőlök, vegyék le fejéről a vénasszony átkát!
Esküszik, vissza fogja tenni régi helyére, a honnan levette, a
keresztet, ha a lelkek nem oldják föl az átok terhe alól.
– Minő keresztről beszél? – tudakolá a rendőrfő.
– Nem tudom bizonyosan, de többször említi a Boldogasszony egyházát –
mondá a szolga.
– A mi mecsetünket? – kérdé most szertelen fölindulást színlelve a basa.
Ez lehetetlen: hisz ő dönté le arról a keresztet s ez érdemeért
jutalmaztatott szandsák-bégséggel. Tehát már ismét visszahelyezné? Ritka
esetek közé tartozik s alig tudunk rá példát, hogy a ki egyszer Allah
követőjévé vált, megint visszaessék régi tévedéseibe. Hamzsa bég
őrültsége tehát nem a szenté volna, ki az éggel kötött szövetséget,
hanem a gonosztevőé, ki a bősz szellemeket nyerte meg segítségül?
Hivatalát, míg kitünő bajnokaink közül valaki átveendi, folytassa
ideiglenesen az alajbég, ki tegnap a spahikat hazavezette. Most pedig
csauzagánk menjen méltóságos Werbőczihez, jelentse ki neki, hogy
föltételeit elfogadtuk, azon kikötés mellett, mely szerint előbb ő
lépjen a palota udvarába s azután rögtön küldessék el hozzá a
megbüntetett Hamzsa bég feje.
– Allah könyörüljön a mi szerencsétlen szandsák bégünkön – mondák
áhitattal a basa udvaronczai.
Werbőczi nem is álmodhatott ekkora diadalról. Konstantinápolyba utazás
ily késő őszszel, a hanyatló kora miatt s ha ez tekintetbe nem jönne, a
basa bosszúálló hajlamánál fogva s a zsiványoktól fenyegetett
közbátorság hiányában, igen kétséges kimenetelű lett volna.
Fia halálát alig sajnálná inkább, mint Elemérét; azonban mekkora
elégtétel volt a magyar törvénykezés megmentése és a gőgös Zulkifar
lealáztatása.
Beült tehát a díszhintóba, kisérve Turgovicstól, János diáktól és a
többi hivatalnokoktól. De az önkéntesek sehol sem jelentkeztek, s Buda
városa a mult alkalomkor úgy megelégelte a kiváncsiságot, hogy fejét az
ablakon senki sem dugta ki.
Ez Werbőczit lehangolá s nem volt csoda figyelmetlensége, mely miatt
csak álomképként vonult el szemei előtt egy csoport bókoló török, kik
oly meghajlásokkal, mintha földre dobott oszporokat emelnének föl,
közelítettek a hintóhoz s egy nagy ezüst tálat fölmutatva, a bécsi kapun
Werbőczi házához kanyarodtak le.
Turgovics összevonta szemöldeit és sötét tekintettel kisérte a tálczát.
– Különös nap, – mondá János diákhoz fordulva.
– Dicsőségünk napja, – válaszola ez, elragadtatva a vívmányok miatt.
A Szent-György-téren maga a janicsárcsapat vezére fogadta Werbőczit.
– Előre megmondtam, hogy a törökkel gorombán kell bánni, ha tiszteletet
kivánunk és sokat kell tőle követelni, ha nincs kedvünk
visszautasíttatni. A lefolyt két nap fontos eseményeinek történetírója,
remélem, rólam sem fog megfeledkezni, mert diplomatiai győzedelmünk egy
részét az én határozott hangú nyilatkozataim és stoikus jellemem
eszközölte.
Ezt János diák az önérzés teljes kifejezésével említé.
Turgovics mosolygott, úgy a mint ő tudott, fullánkosan és mogorván.
A várpalota lépcsőin a basa minden magas hivatalnokaival együtt várta
Werbőczit s megölelé, karonfogva vezette a nagy terembe.
Zulkifar reszketett dühében s tolmácsával egy szögletbe vonult, mintha
tudtul akarná adni az egész világnak, hogy ő csak saját árnyékát tartja
magánál csekélyebbnek.