óhajtott rettegett találkozás! oly mélységes talány ez, mely Elemér
figyelmét a kültárgyaktól elvonja, s ő köszön, szóval, kézintéssel, s
csinos hajlongással azon utasoknak, kik kalapot emeltek; de arról már
nem mindig tudna számot adni, hogy ismerősei-e, vagy csak udvarias
egyének? Láthatott kontyos komoly törököket, s fürge spahikat is; de mi
köze hozzájok, míg ellenséges szándékot nem mutatnak? Gondolatai csak
akkor szakadnak félbe, midőn szükséges intézkedéseket kell tenni. A
miről ő álmodott, a mit éles elmével taglalt, a mibe merész
képzelődéssel, mint sodró örvénybe belé merült, azok ránk nézve igen
útszéli, de reá nézve ritka és fontos kérdések voltak, melyeket a
szerelem kétkedő és hivő dialectikája, jobbra döntött el. A
féltékenység, mely a szerelemnek mindig hű árnyéka, s még a délponton
sem enyészik el egy perczig is, megbotránkozott Csapi Andrásné
nagyasszonyom nevén. Ki lehet ez az úrnő, s vajjon nem czímezi-e Deák
Dániel napam asszonynak? Közeli viszonyban kell a családdal lennie, hogy
együtt utazik. Kétségkívül Dora nem maradhat örökre hajadon s a leányok
érzése, mint a hold változó, és nem indul-e már ötödikszer fogyásnak a
hold azon éj óta, midőn Dorka néne távozásra buzdító szavaiból az tűnt
ki, hogy Dora szíve nem idegen érzelmeim viszonzásától? S vajjon ily
hosszas idő óta, nem változott-e meg a szép tündér hajlama, melyet addig
sem árult el semmi biztató jel, s annál kevésbbé bármi kitörő érzés? Ily
okoskodásokkal gyötré Elemért a féltékenység, s utoljára is kétségtelen
tényként tűnt föl, hogy Csapi Andrásné idegen neve nem jó előjel, sőt a
legkomolyabb aggodalmakra nyit széles tért… Ah! mit is töröm fejemet is
találgatásokkal: nem voltam-e török fogoly, ki a váltságdíjban
szolgáltam Deákékat is, és nem büszkék ők családjokra? Mit használ
nekem, hogy Werbőczi most Turgovicsnál, sőt az egész törvényszéknél
fontosabb egyénnek tart; ha végtére is íródiák vagyok s hírem egy
kivételes, de magában nem fontos tulajdonon épül, hogy törökre fordítani
jól tudok, s egy barbar nyelvet sajátommá tettem? Ezért bizony nincs
miért a családgőgből lealkudni! Dora várkisasszony; én lantos és
íródiák. Minek űzni tovább e kérdést!
E tanácsokat adta Elemérnek a józan okosság. Ellenben szíve, mely
kalandokra vágyott, nem zárta ki még azt a reményt, hogy Mezőtúrtól
Budáig sok alkalom nyilhatik vagy bámulatra ragadó vitézséggel
megmenteni Dorát, vagy sebekkel halmozva érette és lába előtt halni meg.
Minthogy pedig a veszély és dicsőség még csak az álmok országában él; a
találkozás ellenben kétségtelen és közeli: ennélfogva Elemér pontosan
kiszámította, mily tisztelettel és mily visszatartózkodással fogja magát
viselni egyfelél Deák uram és Csapi Andrásné nagyasszonyom, másfelől
Dora kisasszony irányában.
E fontos tárgy két egész napját foglalta el, s midőn Mezőtúrra ért,
látta, hogy kútba esett egész terve. Mert Dani bácsi, ki Elemért a török
fogságból megmenteni jött, most midőn véletlenül meglátta, könnyek közt
nyakába borult, föllármázta az egész házat, hogy csődüljenek össze, mert
itt van a lantos; Dora, az érzésein uralkodni szokott leány, pirossá lőn
s szemérmes szemeit a földre süté, s midőn kezét Elemérnek nyújtá, a
túlboldog ifú még azt is észrevenni vélte, hogy a kedves kis kéz talán
reszket. Végre előtipegett az úttól megroncsolt Csapi Andrásné, s abban
a lantos Dorka nénire ismert, csakhogy a mi érzéseit illeti, kicserélt
és megjavított alakban. Dorka sírt és megölelé azon ifjút, kit a háztól
az idegenbe, a széles világba küldött.
Elemér már nem is hitte, hogy a földön van. Azonban kevés idő mulva
alkalma volt a derült ég magasságából valamivel ködösebb helyre szállani
le; mert Dorka félrevonta őt, Barnabásról kezdett tudakozni. Elemér,
hogy a vén asszonyt szerencsétlenné ne tegye, elbeszélé, miként
Barnabással együtt jött Budára és szerencsés volt ennek, sok
viszontagság után, a ragaszkodását is megnyerni. Dorka csóválta fejét, s
nem birta e csodát elhinni. Midőn hallá, hogy együtt jutottak fogságba,
de nem együtt tértek haza: aggodalma iszonyú arányban növekedett, s csak
akkor csillapult, midőn Elemér szavát köté le, hogy mihelyt a tisztelt
családot Werbőcziékhez vezeti, tüstént Hamzsa béghez megy a
váltságdíjjal és haza hozza Barnabást.
– Miért mondjam neki, hogy oroszlán barlangjába megyek, honnan kevés
nyom vezet vissza, s hogy unokaöcscse spahivá lett, kit ha a zászló alól
el is szöktethetek, duggatni és biztos helyre vinni a legkoczkáztatóbb
feladat lenne! Meg fogom kisérteni, ha ezer halált kellene is
szenvednem.
Ez eltökélés fölmagasztalá, s a kedélyhangulatok természetes
ellentéteinél fogva oly szilajjá, víggá és mulattatóvá tevé, hogy Deák
Dániel uram sem akart még éjfélkor is aludni menni s hajnalig
elhallgatta volna Elemér utikalandjait, a miken átesett és azon szomorú
vagy nevetséges viszonyok rajzát, melyek közt Budára érkezésével be fog
vezettetni. Midőn a királyné és a haza sorsán könnyei ősz bajuszára
csordultak, midőn a legfeszültebb részvéttel kisérte Elemért a török
fogságba, midőn Zulkifar modorának humoristikus előadása által a
nevetéstől alig menekült, midőn Turgovics sorsa a velőig megrázta: végre
is azon vigasztalással ment aludni, hogy nagy rokona még sem zsidóbiró,
mint a rágalmazó nyelv terjesztgeti.
Dora határtalanul boldog volt s egy egész élet szenvedéséért sem hitte
volna drága áron vásároltnak azon néhány órát, melynek kibeszélhetlen
édje keblét feszítette, s nem szűnt meg a késő éji szenderbe is a
tündérvilág legbűvösebb képeit szőni.
*
Midőn reggel útra keltek, velök együtt indult a Tisza felé néhány spahi.
Elemér egészen el lévén magával foglalva, csak a hidasnál jutott eszébe,
hogy mit kereshet a török lovasság Izabella királyné országában?
Kérdést intéze tehát hozzájok, s nagy csodálkozására arról értesült,
mikép a budai főbasától küldött kiséretet alkotják, s bár
tiszteletteljes távolságban, folyvást követték a magyar főkadi
díszhintaját, s az illető hatóságtól is engedélyt nyertek arra, hogy
Izabella királyné birtokaiba beléphessenek. Mert, mint mondák,
haramiákkal tömve a vidék s nekik szigoruan meg volt parancsolva a
főkadi rokonait szemök fényeként oltalmazni.
Nagy előzékenység lehetett a basa részéről, de megdöbbentő
mindentudóságot árult el. Elemér ezt mélyen érzé, s hogy a lehangoló
eszméktől meneküljön, Dorához tért vissza. Néhány szó a kedves ajakról
szellemét a ködös, nyomasztó légkörből s a kéj és abránd verőfényes
égaljába ragadta.
Utazás közben, kivált ha az napokig tart, a fiatal szívek hamar jöhetnek
tisztába magokkal és egymás iránt. S nem vagyunk túlmerészek, ha
fölteszszük, hogy mielőtt karavánunk Buda hegyormait megpillantotta,
Elemér és Dora titkaikat idegen kiváncsiságtól védhették; de magok közt
már kevés új vallomásokkal szaporíthatták: ámbár az ismétlések is csak
oly kimondhatlan varázszsal birtak előttök, mint maga az első közlés,
mely meglepő volt, s mégis rég bevallott érzelmekről látszott a leplet
levonni.
Budára, a királyné távozása óta, úri vendég csak békótól terhelve jött;
nem csoda tehát, hogy a díszhintóban és nagy kisérettel megjelenőket
minden ablakból és kapuból nézték, s a hímző ráma, a virágcserepek és
függönyök mögül mindazon kecses nők és leányok kitekintettek, kik
lopvást szokták Elemér bókját elfogadni vagy megelőzni. De a szép ifjú
most a házak helyett a kocsival volt elfoglalva, s még Turgovics ablaka
felé sem fordítá szemét.
Werbőczi Elemér távozása óta folyvást íróasztala mellett ült, s
emlékiratában a főbasa törvénytelen lépéseit oly éles kritikával
taglalá, s az egész rendszer tarthatatlanságát oly elragadó
ékesszólással bizonyítá be, hogy maga is csodálkozott az erélyen és
átlátszóságon, mely munkáját eddigi legsikerültebb dolgozatai fölébe
emelé.
Mint rendszeres és tudós férfiú a befejezésben az egész mű tartalmát
rövid tételekben akarta ismételni, hogy a szultán, ha valahol ellankadt
volna figyelme, a sérelmek és jogbitorlás egész gazdag terét még egyszer
áttekinthesse.
A befejezéshez már hozzá is fogott Werbőczi, midőn jelentették, hogy
rokonai érkeznek.
Sietett tehát a tornáczra.
Dani bácsi a nagy emberek fajából általán keveset ismert, s azok közül a
legóriásabbat, a világhirű nagy rokont soha sem látta; tehát tömérdek
tisztelet szállotta meg, midőn a hintó a kapun befordult, s kettőzve lőn
és nem csekély zavarral vegyült e kegyeletes érzése, midőn őt a czifra
cselédek a hintóból lábra állíták, s csak akkor kezdett üdvözlő
szavakról gondolkozni, midőn egy szikár, redős arczú, alig középtermetű,
de rendkívül nyájas férfiú megölelé, jobb és bal pofáját megcsókolá, s
«drága öcsém uramnak» nevezvén, karon fogta és a lépcsőkön kezdé
vezetni. A hideg Turgovicsnak, ki szerencsétlensége óta inkább látszott
a Werbőczi-családhoz, mint saját magához tartozni, a szomorú Dorka
jutott, s együtt elég hű másolatját adták azon mostoha viszonyoknak,
melyeket a sérelmi okiratban oly hűn rajzolt le Werbőczi.
Dora a reménynyel fölcserélt lemondás még halvány, de sugárzó
szépségével egyedül lebbent föl a lépcsőkön; s midőn a főterembe lépve,
régi szokás szerint öreg és híres rokonának kezét akarta megcsókolni,
oly kedvező hatást gyakorolt Werbőczire, hogy ez hosszasan tartá
átölelve, mígnem egy könny szivárgott ősz pilláira s legördült a leány
meleg és a fölindulástól lángoló arczára.
– Hogy tévedtél te mosolygó éveiddel, e komor városba! – szólt az agg
rokon. Honnan vetted szépségedet, mely nálunk az Isten szerencsétlen
ajándéka! Tudod-e, hogy itt hamar szokott vénülni az ember, s mi már
több virító arczot láttunk egyszerre elhervadni. No! de ne ijedj meg,
kedves hugom, öreg bátyád tréfáin! A gondviselés különös kegyelmének
tekintem, hogy meglátogattatok. Az időt jól töltjük el együtt, e kis
baráti körben. S ha zenét nem is fogsz hallani, s ha fürge udvarlók nem
is hivnak tánczra, legalább a harang sem figyelmeztet a mulandóságra és
halálra. Nincs toronyóránk, nincs lélekcsengetyünk, nincs oltárunk,
nincs papunk, nincs keresztünk, nincs temetőnk; de egyébiránt mindennek
bőségében vagyunk, s leginkább a gondoknak. Légy üdvözölve házamban szép
leány, ki úgy megbüvöltél, hogy mindent össze-vissza beszélek s a
szavak, melyekbe örömömet öltöztetem, hasonlítanak a fájdalom mezéhez.
Werbőczi fölindulása csodás volt. S ki tudná megfejteni, sejtelemből
fakadt-e, vagy csak a virító egészségnek, a mosolygó bűbájnak, a
reményekben gazdaggá lett szívnek, szóval Dora tulajdonainak, a létező
viszonyokkal össze nem hangzásából.
Buda városa végre is tiltakozás volt az elégültség ellen s a boldog Dora
úgy kirítt azon körből, melybe lépett, mint a pacsirta, midőn a
tengervihar közeleg, és őt, a hajnalt s a verőfényt üdvözlőt, egy
légroham a vészt érző, a nyugtalan sirálzok társaságába sodorja.
Werbőczi már az első nap annyira megbarátkozott rokonaival, hogy érettök
még a vén és mogorva Dorka kedvét is kereste, sőt csaknem ostrommal
vívta ki.
– Örömmel hallom, ángyomasszony! – szólt a régi magyar szokás szerint
rokonnak tekintve mindent, ki iránt becsülést akar mutatni – nagy
örömmel hallom Elemértől, hogy Barnabás öcsém hollétének nyomába akadt.
Ne féljen, visszakerítjük őt, épen, friss egészségben és akár nálam
maradhat, akár pedig hazaviheti ángyomasszony!
Dorka köszönte e szivességet, de arczán kevés hit, kevés bizalom
látszott.
Dani bácsi, ki a nagy tisztelet miatt egészen másnak képzelte egy
nádorságot is viselt férfiú háztartását, mint azt, a mi a refectoriumban
divatozott, rendkívül meg volt lepetve, midőn az étteremben oly nagy
serlegeket látott az asztalra fölrakva, minők az otthoniak, s a czifra
legények nagy ezüst tálakban majdnem oly egyszerű – de izletes –
ételeket hordoztak, mint a minőt Dorka asszony felügyelete alatt szokás
készíteni.
Az egyszerű öreg nem lévén ismeretes a diplomaták ravaszságával,
képzelni sem tudta, hogy nagy rokona épen azon cselszövényekkel,
melyekkel konstantinápolyi követsége alatt a török basák titkait
kicsalta, Dorka néni árulása által pontos adatokat szerzett magának
vendégei ízléséről, s a refectorium legbensőbb rejtelmeiről is, s az
emlékirat bevégzését is halogatván, azon törte fejét, hogy rokonainak,
kik a gyászos időben róla, a megbukottról, nem feledkeztek el, mindenben
kedvét tölthesse.
De nincs oly test, melynek árnyéka ne volna. Miért tagadnók tehát, hogy
Werbőczi, midőn drága idejét pazarolni látszott, saját érdekeiről sem
feledkezett meg. Mihelyt tudniillik a vékony termetű és nagy bajuszú
hirnököt, ki most komornyiki szerepet vitt, szemügyre vette, s vele
bővebb beszélgetésbe elegyedett, tüstént azon eszme villant föl agyában,
hogy ezen sokat forgott és vetődött férfiú a gondviseléstől volt Buda
várába küldve, hogy az emlékiratot Erdélybe, s onnan Áron vajdához
csempészsze, ki Lufti és Rustan basával, a budai főkormányzó halálos
ellenségeivel lévén összeköttetésben, igen könnyen juttathatná azt
Szolimán császár kezébe. E gondolattal megbarátkozva, nem késett a
foganatosításhoz kezdeni.
– Uramöcsém, mint hallom, a társzekeret a komornyikkal még holnap akarja
visszaküldeni – szólt külön fogva Dániel urat.
– Miután nagyságos urambátyám kegyes volt minket bizonytalan időre
letartóztatni, Flórián patert szeretném gazdasági utasításokkal ellátni.
– Az szenvedhet halasztást, úgyis már késő őszre fordult az idő.
– De van ezen kívül még egy sürgetősebb ok. Pista bátyám, nagyságod
állapotjáról szállongó hamis híreken kívül, még Elemér és Barnabás diák
sorsa miatt is elszomorodván, azt a fogadást tette, hogy
visszaérkezésünkig a várba vendégeket nem bocsát, és a serleget még
ajkához közel sem viszi. Ez szerencsétlen ötlet volt, kivált, ha
megfontoljuk, hogy szegény bátyám társaság és poharazás nélkül egy napig
sem tudott ellenni. Ez megvallom, nekem is gyönge oldalam volt, de
Pistának még inkább, ki egyébiránt talpra esett, tökéletes ember, s
ritkítom a párját, akár a szív nemességét, akár a katonai virtusokat
tekintve. Igen tartok tőle, hogy hebehurgya fogadását drága egészségével
fizeti meg. Tudósítani kivánnám tehát, hogy semmi oka nincs
aggodalmakra, és minden a legjobban ütött ki.
– Helyesen teszi öcsémuram, s még holnap korán indítsa el a társzekeret,
ne is vesződjék gazdasági utasításokkal. Azokat később el fogja vinni a
komornyikja. Én a társzekér mellé biztos embereket rendelek, hogy a
levél hamar érkezzék meg, s ne tévedjen ide s tova, mint közelebbi
levelemmel történt.
Dániel úr meg volt elégedve a tervvel. De midőn magára maradt, bogos
ujjaira tekinte és számítgatván, mekkora fáradságba kerül egy hosszú
levél, szerette volna Dorát segítségül híni; de midőn látta, hogy leánya
Elemérrel a csarnok előtt beszél, visszavonta az ablakból fejét és azt
gondolá magában: – Lesz levelemben egy oly sor, mely miatt, az én kis
selmám fülig pirulna. Saját kezemmel fogok tehát a makacs betűkkel
küzdeni, megtöröm daczoskodó termeszetöket, és szép sorba állítom fel
őket, mint a káplár a katonákat. Jól van; még ma etig bevégzem a
levelet, hogy a társzekér hajnalra útnak indulhasson. De az utolsó
passzusa ez lesz: Emlékszel-e bátya arról, hogy midőn Dora született,
egy átalag tokajit helyeztünk a pincze fülkéjébe azon szándékkal, hogy
lakodalmán fogjuk meginni. Tizenhetedik éve ül a jámbor edény por és
pókháló közt. Nyittasd ki és kóstold meg, mert attól tartok, nehogy
idegen izet vett volna föl; ez nagy baj volna, miután Budáról
alkalmasint vőlegényt hozunk, ho! ho! vőlegényt, még pedig remélem
kedvünk szerint valót. Tudósíts tehát, a mi nagy rokonunk cselédje
által, ki a társzekérrel megy, a tokaji zamatjáról.
Dani bácsi háromszor is elszavalta s mindig hangosabban nevetve
levelének leendő végsorait, s midőn már könnye a nagy öröm miatt
kicsordult, így kiáltott föl: – Ha Pista bátya ily hírre fogadását meg
nem szegi s menten le nem iszsza magát: akkor a szíve kőből van és nem
ismerem el testvéremnek!
Míg az atya csögös kezeivel a szögletes betűkből nagy fáradsággal könnyű
légvárakat építgetett, addig a csarnokban leánya és Elemér közt a
következő társalgás fejlett ki:
– Hiszed-e Dorám, hogy atyád házasságunkra egyezését adja?
– Lehetséges, ámbár előítéleteket kell leküzdenie.
– Én is nemes vagyok, mint ő, s ha vagyontalan is, érzek magamban erőt
és tehetségeket jövendőnk biztosítására. De ha mégis megtagadná tőlem
kezedet?
– Elemér! én az ő leánya vagyok.
– S tehát engedelmeskedni fogsz?
– Kötelességem.
– Ah! mily hideg szavak, Dora!
– Igen, én neki és Pista atyusnak engedelmeskedni fogok, Elemér! de
irántad is van szent és meg nem sérthető kötelességem. Esküszöm,
oltárhoz kívüled más nem fogna soha vezetni, és esküszöm, hogy
szerelmemet hűn fogom síromba vinni… S mikor akarsz atyámnak
nyilatkozni? Házunktól eltávozásod óta hozzá szoktam érzéseim fölött, a
mennyire csak tőlem telik, uralkodni. A szerencsétlenségnek is nyugodt
arczczal akarok szemébe nézni, ha szívem miatta megszakadna is.
– Láttam, Dora! hogy erős lelkű vagy. Bár oltalmazott volna meg az ég e
szomorú tanulmánytól!
– S mikor beszélsz atyámmal?
– Holnap törvényszékbe megyünk nagy pompával, s a főbasát, mint mindig,
ingerelve. Fegyvert nem szabad magunkkal vinni, mert urunk csak a békés
küzdelmeket szereti. Ha ellenségünk is, mint eddig téve, hasonló nézet
mellett marad: akkor ebédre baj nélkül térünk vissza. De aztán Hamzsa
bég táborába kell utaznom. Te már hallottad és helyesléd okaimat. Ha,
Dorám, a törvénykezés nálunk annyi koczkáztatással jár, mint a hajdani
lovagjátékok: Hamzsa béghez utazásom oly hadviselethez hasonlítható,
melyben csak a fortélynak és ügyességnek lehet a túlsulyú erő fölött,
mely különben összetiporná, győzedelmeskedni. Bízom
szerencsecsillagomban s ha Barnabással visszajöttem, akkor csak az ő
bősz féltékenysége ellen kell küzdenem; akkor ideje, hogy nyilatkozzam
atyádnak.
Dora arcza halálsápadt volt, de nyugodt hangon mondá: – Hallottad
eskümet, Elemér! szívünk válhatlanul össze van kötve, akár atyám
akaratja, akár egy nagy szerencsétlenség szakítson el egymástól.
– Öcsém, – szólt Werbőczi, a főajtón kilépve, – a holnapi ülésig
okvetlenül be kell fejeznem emlékiratomat; vállald el helyettem ma
estére a háziúr szerepét, s ügyelj, hogy kedves rokonaim meg legyenek
elégedve figyelmeddel és szolgálati készségeddel… S hát te is itt vagy,
mosolygó arczú szép gyermekem, te egyetlen csillaga a sötét éjtszakának,
mely városunk fölött oly régóta borong, – mond Werbőczi Dorához
közelítve. Holnap reggel biztos emberem indul István öcsémhez Erdélybe.
Atyád, midőn szobájába léptem, épen a tollat rágta, s mint látszik,
hosszú levél írásához akarna kezdeni. A te könnyű kis kezed, mint
picziny lábad a táncztermen, oly gyorsan repülne végig a sorokon, míg
atyád gondolatjainak rest szolgája a toll. Nem segítenél-e neki?
Dora a szobába sietett, hol atyja neki türkőzve, és szemüvegét orrához
hol szorosabbra, hol tágabbra illesztve, már a babszem nagyságú betűk
megteremtéséhez kezdett.
– Mi dolgod itt? – kérdé szokatlan komolysággal Dániel úr.
– Azt hittem, hogy atyus, mint eddig, most is engem tekint íródeákjának.
– Vége annak már, kis kópé. A mi nagy és bölcs rokonunk házánál
mindnyájunknak a tudományokkal kell foglalkozni. Eredj, te is írj egy
rövid, de szép levelet Pista atyusnak, s azt majd az enyimhez fogom
mellékelni. Dorkát te említsd meg s mondd, hogy minden órán várjuk
Barnabás megérkezését.
Dora szobájába vonult és írt, de midőn a végsorban mondá: «mindnyájan
boldogok vagyunk», egy nehéz könnycsepp hullott a papirra, s félig
elmosta e szót «boldogok». Talán kiolvashatja Pista bácsi, s talán nem
veszi észre, hogy könnycsepp volt rajta – sóhajtá Dora, keblében
homályos előérzettel és éles fájdalommal.
VIII.
Másnap reggeli kilencz óra előtt már megtelt Werbőczi udvara
polgárokkal, mesterlegényekkel, sőt pórnéppel is.
Ezek mind a nagy férfiú kiséretéhez akartak csatlakozni, s látszott,
hogy a példa hat s mind erősebb tüntetést takar el az a tisztelet,
melylyel a tartomány magyar főbirája iránt viseltetik a város azon
osztálya, melyet Zulkifar jogbitorlásai és csodálatos itéletei
megsértettek.
Később megérkezett a budai hatóság majdnem teljes számban.
Már az aranyos hintóba a nyolcz világos szürkét kezdették fogni, s már
Elemér kilesett még egy tekintetet Dora igéző szemeiből, kicsalt egy
édteljes vallomást kedves ajkairól, midőn Turgovics is megjelent a
magyar főtörvényszék biráitól kísérve.
– Szaporodnak a spahik városunkban – szólt Turgovics, Elemérhez
fordulva.
– Rossz vége lesz mindennek – válaszolá Elemér, ha ő nagysága nem
egyezik belé, hogy fegyveresen kisérhessük a törvényszékre.
– Jó vége épen semmi dolognak sincs a mai időben – jegyzé meg Turgovics.
– A jövő alkalommal előterjesztést fogok ő nagyságához benyujtani a
fegyverhordatás végett – említé János diák.
– A jövő alkalomig sok víz foly le a Dunán – mormogá Turgovics bágyadt,
merengő arczkifejezéssel.
– Még nem jött ki ő nagysága, pedig az indulás ideje eltelt –
töprenkedék egy városi tanácsos.
– S a spahik és a főbasa ő magasságának testőrei már bizonyosan a
tisztelgési helyen vannak és nagy urunkat várják, hogy a megállapított
ünnepélyességgel a palota udvarába vezethessék.
Míg e társalgás folyt, Werbőczi a tornáczlépcsőn gyorsan lehaladt, s a
kocsi előtt magához inté Elemért: – Már kész, – szólt ragyogó arczczal,
az emlékirat befejezése, és reményem fölött jól ütött ki.
Megsemmisítettem, szilokra törtem a renegátot, ki a haza szívében,
veséjében dúl. Tedd el öcsém! Ebéd végétől éjfélig lefordíthatod s aztán
pihenünk. Intézkedtem, hogy a szultán kezébe hamar és biztosan mehessen.
Elemér zsebébe rejté az iratot és fölsegíté Werbőczit a kocsiba.
Csakhamar szabály szerint sorakozott a kiséret.
Hátul néhány fegyveres hajdú, a kocsi jobb oldalán Turgovics a birói
testülettel, baloldalán a városi hatóság, a fogat előtt néhány lépés
távolságra az irnokok, Elemértől, az iroda-igazgatótól vezetve,
foglaltak helyet.
Az önkéntes kisérők oldalvást vagy hátul ballagtak, tetszésök szerint.
A menet valamivel lassúbb volt, mint a halottas kocsiké.
Ez különös méltóságot vetett arra, ki a díszhintó biborpárnáin egyedül
ül, s a szertelen kitüntetés tárgya.
A fogat áthaladt a bécsi kapun s már épen a Szent-György-térre akart
kanyarodni, midőn a nyolcz szürke megállott, aztán jobbra balra fordítá
fejét, s évei daczára ágaskodott és ki akart törni.
Werbőczi épen az emlékirat erősebb helyeiről, s azok által Stambulban
előidézendő hatásról gondolkozott, midőn zaj, kiabálás támadt, minden
jeleivel a közbejött nagy rendetlenségnek.
A főbiró lassanként kimeredt merengéseiből, s a hintó ablaka felé
fordulván kérdezé: – Mi történt itt?
Senki sem felelt, s csak hullámzó tömeget látott mindig eléfelé
tolongani.
Egyszerre észrevevé, hogy az utcza ablakai tömve vannak alakokkal, s
hangosabbá, fülsértőbbé válik a zaj. A lovak pedig a kocsis és a
fulejtár minden erélyét igénybe veszik. Megszeppenve nyitá ki a hintó
ajtaját, s jobb lábát a felső lépcsőre eresztvén, tudakolá: – Mi történt
itt?
Ekkor vette észre, hogy még-csak Turgovics van a hintó oldalánál.
– Mint előre látható volt, rossz történt, – mondá ez. Egyébiránt, ha
nagyságod parancsolja, részletesen utána járok és jelentést teszek.
Werbőczi nagy rémülettel hallá a kiabálások közt e szavakat: gyilkosság,
rablás, fosztogatás, mészárlás, háború!
A hánykódó lovak ellenére is, sértés nélkül lépett le a kocsiból,
megállott az utczán.
Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arczczal,
de kimért hangon mondá: – Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban
jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintónkat, a találkozási
helynél tovább jöttek, és épen, midőn kiséretünk eleje a
Szent-György-térnek kanyarodott, előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi
Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s
példáját mások is követték.
A lóháton maradt spahik pedig kört alkottak. A vezér most üstökön
ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a
levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s
fejét arczczal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen,
mint bakó, és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgy hogy az
üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres
holttetemet s mint látszik épen szónokolni akart, midőn a meglazult
körbe befurta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni
kezdett.
Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel
bódultan kezdett nyargalni, lovát is ott hagyva. A spahikat erre babonás
iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a
vén asszonyt. Ez történt, nagyságos uram!