magából az új rendszerből foly, s lényegesen nem javulhat. Fiatal
koromból emlékszem, hogy egy híres tudós, vagy mint sokan hivék, egy
híres varázsló, azt állította, hogy a levegőt ki tudja húzni és a zárt
edényben csak az üres tér marad. Állítása bizonyításául nagy
üvegpalaczkokba madarakat tett be, s azok előbb vígan röpdestek, de
rendre fogyni kezde lélekzetök, fuladoztak s eszmélet nélkül buktak el.
Most nekem mindig eszembe jut e varázslat, s úgy képzelem, hogy mi
Budavárában ily palaczkba fojtott madarak vagyunk, kik már is nehezen
tudunk lélegzeni, s néhány hét alatt aligha ki nem fogyunk minden
levegőből.
– Kegyelmed elvesztette a hitét a gondviselésben, – szólt Werbőczi benső
sajnálkozással. – Én nem azzal fárasztom eszemet, hogy mentől több okot
találjon a kétségbeesésre. Szívem remélleni akar, s könnyekbe lábadt
szemeim a bánat sűrű fátyolán át is a távolból mindig csillámlani vélik
elszórt sugarait a szebb jövendőnek. Hinni szeretem, hogy Emlékiratom
magát a szultánt is meg fogja győzni helyzetünknek jogtalanságáról és
veszélyei felől.
– S kész-e már a nagyságod emlékirata?
– A jövő hét végével befejezem.
– És hosszú-e?
– Középvastagságú könyvet tenne.
– Hiszi-e nagyságod, hogy a szultán, ki örökké háborúzik, nyugodtan
végigolvassa azt?
– Hogyne, midőn egyike kelet legtudósabb férfiainak.
– S ha el fogja olvasni, vajjon lemond-e a hódítás jogáról? Megtagadja-e
Budán azt, a mit három földrészen vaskövetkezetességgel űz?
– Hát kegyelmed, Turgovics uram! hódítási jogról beszél? – szólt
neheztetőleg Werbőczi.
– Nem én, nagyságos úr! de a budai basa.
– Épen abban áll ez a hazaáruló Catilinának, e rabló Clodiusnak, e
közpénzeket sikkasztó Verresnek a legnagyobb bűne. A hódításra legyőzött
ellenség kell. Mi a szultán szövetségesei voltunk s vele együtt
küzdöttünk a közös ellenséggel. Hogy lehet itt csak gondolni hódításra?
Ezt belátta maga a szultán s ünnepélyesen aláírt diploma által
biztosította Izabella királynét, hogy Budát és országunk egy részét csak
azért szállatja meg katonasággal, mert így könnyebben tudja oltalmazni
Ferdinánd ellen. Vagy talán nem ekként hangzott a pecsétes oklevél? s
nem kötötte-e le általa a szultán magát, hogy az ideiglenesen
megszállott részeket csorbítatlanul vissza fogja bocsátani, mihelyt
Zsigmond ő felsége a teljes kort eléri?
– Tagadhatatlanul ez áll, nagyságos uram, a diplomában; de a budai basa
az ünnepélyes tényre hivatkozik, midőn a szultán a Boldogasszony német
templomának közepére trónt építtet, s arra leülvén, e templomot az izlam
babonájára fölszentelé.
– Mi közünk a templomszenteléshez, vagy igazán szólva a
megszentségtelenítéshez, a visszakövetelésen kívül?
– De a basa azt mondja, hogyha egy tartomány fővárosában a székesegyház
közepére a szultán trónt építtet s arra leül, ez ünnepélyes ténynyel a
fővárost és egész tartományt nemcsak hódítottnak nyilatkoztatja ki:
hanem egyszersmind azt át is engedi Ozman utódjainak, mint kalifáknak és
az izlam hitnek, még pedig oly esküvel és kikötéssel, hogy ezen
átengedést soha meg nem másíthatja, sőt a próféta zászlajának
hordozásával, s az utolsó vércseppig védelmezni és föntartani köteles. A
basa szerint a templomszenteléssel kihirdetett hódítás ellen még
elévülési jog sincs.
– Kegyelmed, mint tudós, talán csak feléri eszével, hogy a mi nem a
szultáné, azt a szultán el nem ajándékozhatja.
– Jól értem én azt, nagyságos uram! de, fájdalom! soha egy török basa
sem fogja érteni, s mindenik jogczímként hivatkozni fog szeptember hónak
azon ránk nézve örökre gyászos emlékű napjára, melyben a szultán a
Boldogasszony templomának közepén a trónra leült.
– Ne hígye. Csak buktathassam meg a mi Catilinánkat, utódja nem fog
többé oly veszélyes utra lépni, melyen egyik már a nyakát törte.
– S talán nagyságod emlékiratának egy része a főbasát vádolja?
– Két harmada tisztán gravaminalis természetű, s csak az eleje tárgyalja
magát a hódítás kérdését.
– S nagyságod, mint nyilt szivű magyar főur, úgy-e meg is mondta a
basának, hogy a szultánnál be fogja vádolni? – kérdé Turgovics.
Werbőczi méltóságteljes hangon válaszolt: – Midőn a nemzetnek a rossz
rendszer és a hatalommal visszaélő hivatalnokok által okozott sérelmeit
terjesztem elő, akkor szigorúan csak kötelességemet teljesítem.
– Kétségkívül. De vajjon a főbasa nem fogja-e útját állani ily
fölterjesztéseknek?
– Nem meri elfogni a szultánhoz indítandó futárjaimat. Én vele egyenlő
rangú vagyok.
– A főbasa e részben is ellenkező nézetben van. És innen magyarázható az
a hír, hogy neheztel nagyságod számos kísérete miatt.
– Még többel fogom magam körülvenni. Megválik, melyikünk lesz kénytelen
engedni.
– Nagyságodnak csak egy embere van, ki törökül tud, s ki által a
szultánnal megértetheti a nemzet sérelmeit.
– Igaz, de az egész irodánál többet ér, – válaszolá Werbőczi.
– De hát ha e kitünő ifjú véletlenül meghalna.
– Hisz, talán csak nem hiszi, hogy a basa titkáromat orozva gyilkoltassa
meg?
– Nagyságos uram! én még azt sem tartom lehetetlennek, hogy
mindnyájunkat kardra hányjanak.
– Hagyjon föl már valahára kegyelmed e sötét világnézettel, mely minden
erélyt elöl s végre még bennem is megtántorítaná a hitet.
– Oltalmazza az Isten nagyságot optimismusát, – szólt Turgovics – hogy
legyen ki a levett harangok, a széttört keresztek, a feldult koporsók és
összerombolt síremlékek városában oly igéket hirdessen, melyektől fülünk
rég elszokott.
– Ha a szultán emlékiratomra kedvező választ nem ad, a rám ruházott
méltóságot tüstént le fogom tenni, s hazámból kibujdosom.
Volt valami szokatlan és bánatos a Werbőczi hangjában, mely ha nem is
csüggedést, legalább kételyt és aggodalmakat árult el, de Turgovics
keserű mosolyából kitünt, hogy még ezt is optimismusnak tartja.
Azonban szó nélkül távozott.
Werbőczi pedig kiizent Elemérnek, hogy ma már szabad ideje van, mert
csak holnap fogják az emlékiratot folytatni.
Kedvesebb meglepetés alig érhette volna Elemért.
Tüstént nyergeltetett, és a csinos és keleti eredetű paripán, melyet
védnökétől nyert ajándékba, kardosan és forgós süveggel kilovagolt.
Szerette bizonyos negéddel viselni magát a törökök ellenében, kik minden
magyar fegyverét elkobozták; azonban Werbőczi magas helyzete miatt
Elemér daczát tűrni voltak kénytelenek.
A holt városban egyedül ő képviselte a pezsgő, a hivatását érző és
jogait követelő életet.
A mint keselyszürkéjét a bécsi kapu alatt tomboltatta, török
ismerőseivel találkozott, kik a barátság örve alatt leskelődtek utána.
Tudta, hányadán van velök, s bizonyos pajkos kéjt érzett, ha tévútra
vezette őket, vagy tréfáival bosszantá.
A belvárosban kellemesb arczok vártak rá. A visszavonultság divattá vált
szabályait megtörve, igen csinos szőke és fekete fürtű alakok jelentek
meg az ablakok előtt. Egyik történetesen a virágait öntözé, a másik a
függönyökön talált igazítani valót, a harmadik, homályosnak vélvén a
szobát, hímző keretét épen oda helyezé, honnan lehetetlen volt a deli
lovagot észre nem venni, s bókját egy bátorító vagy szemérmes mosolylyal
nem viszonzani.
Elemér a gyászoló városban egyetlen lovag, s ha daliás idők volnának is,
még a legkitünőbb körben sem lévén könnyen legyőzhető, akár
férfiasságban, akár szépségben; természetes volt, hogy a fiatal budai
nők és leánykák nevezetes részének valódi eszményképévé dicsőült át, s
megjelenése mindig nagy hatást gerjesztett.
Tagadhatatlanul hízelgett hiúságának e kitüntetés, s bár Dora még
gyakran jutott eszébe, nem vala érzéketlen a budai szépségek hódító
kecsei iránt.
S most is lehangolt volt, ha a szokott ablakoknál nem látta a szokott
kedves arczokat, s mosolya egy pár alkalmi bókkal el nem maradt azon
deli alakok üdvözlésekor, kik az őszi virágokat pontosan ápolták, s bár
az ebéd ideje közelgett, még néhány perczet az ablak előtt himzésnek,
hurkolásnak s más női munkáknak szenteltek.
Midőn a Szent-György-téren áthaladva a Turgovics házához ért, szemét az
ablakra veté, bár bizonyos volt, hogy ott senkit sem üdvözölhet, s aztán
lovát gyorsabb ügetésre buzdítván, így okoskodott: – Mily kár, hogy e
szerencsétlen városban annyi szép szem és arcz fog a soha el nem ért,
vagy hamar elvesztett boldogság után epedni! A török hárem, vagy az
észre nem vétetés: ez a két sark, mely körül forog sorsuk. Csak a
homályos helyzet vagy a szégyen közt választhatnak. Pedig mennyi deli,
mennyi igézetes lény lakik e komor és zárt épületekben. Közöttök végre
is legszebb a Turgovics leánya. De az nem megy az ablakhoz semmi női
munkával. Mit is tudna a kis tündér ott dolgozni, ha drága könnyeit nem
fűzheti gyöngysorokba, hogy a legfényesebb királyi ékességgé varázsolja
át. Ha Buda ronda török fészek helyett még most is magyar főváros volna,
akkor a béke idején, mint Mátyás király alatt, vitézi gyakorlatok és
harczjátékok tartatnának. Én is részt vennék bennök lándzsával vagy
magán viadalban karddal. De előbb óvatosan bevárnám, hogy valamely lovag
a Turgovics leányának színét tűzze mellére; akkor kihirdettetném, hogy
azzal én lándsát fogok törni, ki nem Deák Dorát tartja az ország
legszebb hajadonának. Nem kétlem, a Turgovics kisasszony választottja
fogná a keztyűt ellenem fölvenni, s minek tagadnám, e kis tündér a maga
nemében talán egy kevéssé szebb is Doránál; de nekem végtére is Dora
tetszik leginkább. Hasztalan ábránd! sóhajtja Elemér, mintegy saját
magát akarva rendre utasítani. Balga fiatal ember, hogy tudnál te a
török városban akkora hírre-névre szert tenni, mely a Deákék család
büszkeségét kielégítse? Dora férjhez megy valamelyik szomszéd úrfihoz, s
a Turgovics leánya, miután Budára egy-egy lovag csak rabul hurczoltatik
be, jobb kérők nem létében singes kereskedőnek, fegyverkovácsnak, vagy
városi irnoknak adja kezét, ki a török kiváncsiság elől udvarszobába
zárja, és szeretet helyett kulcscsal és lakattal őrzi. Jámbor barátom!
ne álmodozzál tehát tornákról, dicsőségről és a delnők szalagjainak
melledre tűzéséről! Irkálj, mulass és feledj.
Elemér ily épen nem lélekemelő elmélkedések közt haladt el János diák
laka előtt. Betérnék hozzá, gondálá, de ismét azt fogja tudakolni, hogy
a szultánhoz küldendő sérelmek közé beigtattuk-e azt a lábrugást, mely
mellett a janicsárok a börtönből szabadon bocsátották. A mióta
törvényszéki ülnök lett, ismét sajgani kezd hátulja a nemesi oklevelen
ejtett sértés miatt. Jobb lesz tehát a tárgyalást kikerülni.
Ezzel Elemér a Dunaparton lefelé kezdett lovagolni, s kedélye, a mint a
végső ház is hátra maradt, visszanyerte egész derültségét.
A bő esőzések miatt megáradt Dunán csolnakok és nehéz kompok eveztek. A
hullámok fölött halászmadarak keringtek, s közéjök néhány kócsag tévedt,
a Csepel-sziget felé huzódva. Elemér a Gellért ormairól az átelleni
partokra vivén tekintetét, az ama félhomályba burkolt fokon pihent meg,
hol Podmaniczky naszádját elfoglalva, Barnabással együtt eveztek a még
akkor szabad Buda városába.
Mily idő, s mennyi keserű és kiábrándító tapasztalással megterhelve.
– Sehogy sem tudok Barnabás nyomára akadni, pedig már elég váltságdíj
van kezemben – sóhajtá Elemér. Nem kellett volna őt a börtönben s bősz
álmai közt hagynom. Ragaszkodott hozzám, s úgy fordultak a dolgok, hogy
kevesebb embergyűlölet mellett is csalónak s álbarátnak kénytelen
tartani. S ment vagyok-e az önvádtól? Nem fátyolozta-e be elmémet a Dora
neve, és nem tett-e igazságtalanná az a félelem, hogy ha Barnabás
Deákékhoz visszaküldetik, nevetséges szenvedélyével Dorának sok
keserűséget okozhat. Nem kellett volna nélküle és adott szavam ellenére
a börtönt elhagynom; úgy is hamar kiváltott volna mindkettőnket
Werbőczi, annyira rám volt szorulva. Isten látja, hogy magammal is
kicserélném a töröktől Barnabást, csakhogy ne hígyen csalónak. Életem
legsötétebb oldala a könnyelműség, melyre a rosszul palástolt szerelem
csábított.
Midőn Elemér e kedvetlen behatásoknak alá volt vetve, egy csolnakot vett
észre, mely megfordítva irányát, hirtelen lefelé kezdett evezni.
Ezt kendőlobogtatás követé.
Elemér a hat evezős járműben egy urat látott ülni, ki feléje integetett,
s kiben végtére a pesti városbiróra ismert.
– Épen az ifjú urat akartam meglátogatni.
– S minek köszönhessem e szerencsét?
– A szerencsétlenségnek, melyet egyébiránt még más névvel is lehetne
nevezni. Tetszik emlékezni, hogy aklomban tartattam két lovat, egyik
csak tizenöt markos almásszürke volt, de jóvérű tüzes állat; a másik a
tizenhat markot is meghaladta, de megvagdalt hátulsó lábait sok
költséggel kellett gyógyíttatni.
– S a költség nem térült meg?
– Nem arról van szó, uram! Hanem a két ló kegyelmed által árúba
bocsáttatott.
– S talán igen drágán vásároltatott meg?
– Nem arról van szó, uram!
– Miről tehát?
– Csak arról, hogy a nagyobbik lovat tulajdonkép az üllői kapu mellett
egy kovács vette meg, s most tőlem követeli árát, noha az a kegyelmed
zsebébe ment.
– Természetesen, miután a biró úrnál csak gyógyítás végett volt.
– De, kérem alássan, épen az a kérdés, hogy ki fizeti már vissza a ló
árát?
– Hát miért kell visszafizetni?
– S ha csak visszafizetni kellene? De hát még a többi bajt és
veszedelmet ki fogja magára venni?
– Beszéljen az úr világosabban.
– Semmi sem könnyebb, mint világosan beszélnem, ha azzal minden el van
intézve. A kovács nemcsak lovakat patkolt, de mint ügyes kezű és
értelmes mesterember fegyvereket is készített, melyek a lovagok számára
elég csinosak nem voltak ugyan, de a közkatonák bizvást használhatták.
Most török világ lévén, a spáhik számára kellett eladni minden
készletét; pénzt azonban nem kapott, csak igéretet. Végre megúnta a
várakozást, s fölszerelve a tizenhat markost, Hamzsa bég ő nagyságához
utazott a pénz fölhajtása végett. Ő nagysága gorombán fogadá s mondá,
hogy a talpát megvereti a drága és rossz kardok miatt. Mi jámbor
polgárok nem szoktunk a bothoz, s testünknek egy pontját se tartjuk oly
csekély fontosságúnak, hogy az ütlegekre minden aggodalom nélkül
átengedhessük. Ennélfogva a szegény kovács készítményeiért fele árral
megelégült, s nyakra-főre sietett, hogy a tizenhat markosra ülhessen. De
midőn már a kengyelben volt a lába, a poroszlók üstökön ragadták, s
bevonszolák Hamzsa bég ő nagyságához, ki mérgesen kérdé: – Honnan loptad
ezt a lovat? A boldogtalan kovács végre neki bátorodva válaszolá: – Én
nem vagyok tolvaj, nagyságos uram! s engem ily undok bűnnel még senki
sem vádolt. A lovat a városbiró aklából vásároltam kész pénzen. Ekkor
Hamzsa bég ő nagysága így szólt: – Tehát városbirátok tolvaj, s mihelyt
Pestre rándulok, okvetlenül föl fogom akasztani. – A szegény kovács
menteni kezdett engem, a minek következése az volt, hogy a pandurok a
nyerget minden szerszámostul hátára kötötték, a lovat pedig Hamzsa bég
aklába hajtották, s még azonkívül egy spahi utána kiáltá, hogy ha a
lóhoz tartozó igazi nyerget vissza nem küldi, akkor egész műhelyét
harács alá vetik. Már most ifjú úr! – folytatá a városbiró, – ki fizeti
meg a ló árát? ki vállalja el az ellenem intézett fenyegetést, nem is
szólva a nyeregről, mely történetesen még a kovácsnál van, s csak az ára
nincs?
– A ló egy ismerősömé volt, ki török fogságba esett – válaszolá Elemér.
Saját lovamat is az övével együtt eladtam, hogy váltságdíját
előállíthassam. Pártfogóm, Werbőczi István ő kegyelmessége saját
pénzével toldá meg a hihetőleg még hiányzó öszletet, s az egész pénz
készen áll, csak a fogolynak nem akadtunk még nyomába. Én ezennel
visszafizetem a biró uramnak a ló és nyereg árát, s reméllem, hogy a
hópénzemből kipótolhatom az ez által okozott hiányt; csak azt sajnálnám,
ha az egyén, kiért véduram és én tetemes áldozatot hozunk, az a spahi
volna, ki a nyerget a kovács hátára köttette. A mi Hamzsa béget illeti,
tessék őt csak egyenesen hozzám utasítani, megmondván, hogy ha nem
közönséges zsivány és gyáva ember, akkor oly helyen, hol magánosan
leszünk, megpróbálhatjuk akár kardunkat, akár lánzsánkat.
A városbiró megköszönte a kezébe számlált pénzt, de nem igéré, hogy a
rettenetes Hamzsa bégnek szó szerént el tudja mondani az ifjú úr
izenetét.
– Majd találok én hát kegyelmednél jobb emlékezetű férfiúra – szólt
Elemér megsarkantyúzva lovát.
S vajjon az ügető, a száguldó ló, míg patkója szikrákat csalt a
kövekből, a míg zablájáról foszlott a tajték, gyorsasága által
megmenthette-e a rajta ülőt csak egytől is azon gondok és vádak közül,
melyek körül fogták és üldözék!
– Szenny, szenny esett nevemre, vád, keserű vád égeti, szorítja össze
belsőmet! – gondolá Elemér saját magától megborzadva. Könnyelmű lépésem,
mely szószegéssel párosult, bősz embergyűlöletébe visszasülyeszté
Barnabást, s ő boszútól elragadtatva levetkezé hitét, mint közönséges
spahi gyujtogat, foszt, őrjöngéseire tárgyakat keres, melyeket
lerombolhasson. És még mi által nem nyerhet ösztönt, hogy az aljasságra
törjön? Ha a beteg vagy haldokló nő feje alól kiragadja a vánkost, ha az
arának lemetszi ujját, hogy a jegygyűrűt könnyebben vonhassa le, s ha
templomaink szent képeit izzó tűzre dobja, hogy egy szemernyi aranyat
vagy ezüstöt olvaszthasson ki belőlök: nem fogja-e kéjittasan kiabálni:
miért cselekedném máskép! hisz a ki az erkölcsi szempontokat akarta
velem megértetni, azzal magyarázta meg a becsületességet, hogy ellopta
lovamat. S hiába válaszolnám, hogy váltságdíjának kiegészítésére adtam
el, mert nem tiltakozott-e börtönében épen az ellen? S mit használ neki
minden válság, ha Mahomed hitére térvén, többé ki nem váltható, s mint
lovas közkatona addig fog gyujtogatni és gyilkolni, míg meg nem öletik?
Ez a sorsa; ez a mit nagy részben az én megfontolatlan eljárásomnak
köszönhet.
[Illustration: Elemér megsarkantyúzta lovát.]
Valóban bősz és csüggesztő eszmékkel volt terhelve a lég, melyet Elemér
beszívott, s minden tárgy, melyre szemét veté.
E ködön végre átcsillant egy sugára a reménynek.
De hátha a spahi utoljára sem Barnabás; ily kecsegtető ötlet lobbant át
Elemér agyán, de hamar eloltá azt a szigorú logika.
A lóra nem ismerhetett rá más, csak Barnabás: ez tény. Következőleg vagy
a spahinak kell Barnabásnak lenni, vagy magának Hamzsa bégnek. Ámde még
csak alajbég – százados – sem lehet az, ki a háborúban levágott több
ellenség fejét vagy nyelvét nem mutathatja föl vitézségének
bizonyítványául. Egy kerület kormányzójának, s pedig Hamzsa ily ranggal
biró bég, még a személyes vitézség próbáin kívül vezéri tehetséggel is
kell bírnia vagy rendkívüli érdem által fedni be katonai érdemeinek
hiányát. Ámde Barnabás egy ellenséget sem vághatott le, minthogy fogsága
után nem volt háború. Tehát okvetlenül ő a spahi.
Elemér soha szerencsétlenebbül nem érzé magát, mint azon perczben, midőn
ily megállapodáshoz jutott, s midőn száguldó lova Werbőczi épületéhez
kanyarult be.
Még holnap Hamzsa béghez megyek, ha soha onnan élve visszatérni sem
fognék is. Eléhivatom a spahit, átadom neki a váltságára szánt pénzt,
elbeszélem mentségemet és azután… ah! azután, hadd történjék bármi!
Ily kalandori, ily veszélyes, de nemes szándékkal pattant le lováról, s
midőn a lépcsőhöz ért, Werbőczivel találkozott, ki a főterem ajtóját
épen akkor nyitá föl, és szokatlanul élénken szólt vissza:
– Tálaljatok hamar! Öcsém Elemér – mond most Werbőczi a titkárja felé
fordulva, – mihelyt étvágyad kielégíted, nem is várva be az asztal
végét, készülj hosszasabb útra. Mezőtúrra kell indulnod, még pedig…
Elemér, ki épen Barnabás ügyében merész tervektől volt áthatva, szokása
ellenére félbeszakítván védurának beszédét, a külső alázat, de
egyszersmind az eltökélt szándék vegyületével szólt:
– Én nagyságodtól szintén egy rövid kirándulásra lettem volna bátor
engedélyért esdekleni.
– Majd ha visszatérsz, öcsém! s ha az _Emlékiratot_ bevégeztük –
válaszolá Werbőczi. Mezőtúsra kell sietned, hogy Deák Dániel rokonomat
családostul és a vele utazó Csapi Andrásné nagy asszonyomat biztos
őrizet mellett hozzám kísérd.
Elemérre nézve e hír oly véletlen volt, mintha egy meteorkő hullott
volna lába elébe, s oly bűvölésig kedves volt, mintha a hetedik égbe
emelve az égi testek zenéjét hallaná, s el nem palástolható zavar közt
mondá, hogy készen áll a parancsot teljesíteni.
Werbőczi e zavart balra magyarázta, s rendeletének indoklásához kezdett:
– Hiszem, öcsém, hogy te fontos magánügyben akartál távozási engedélyt
kérni, de az, hogy rokonaim általad kisértessenek Budavárra, a
közdolgokkal áll szoros összeköttetésben. Tudod, a mióta a törökök,
minket rászedve, a Tiszáig országunk szerencsétlen részének tettleges
uraivá lettek, e helyeken a közlekedés teljességgel nem biztos.
Portyázók s harambasák fosztogatnak szanaszét, s ennélfogva tisztelt
rokonomnak, Deák Dániel uramnak bölcs belátását tanusítja az, hogy
Mezőtúrról levelet küldött, melyben odaérkezését jelentve, megkért, hogy
miután látogatásomra jött, eszközölnék a főbasától számára pecsétes
útlevelet és illő kísértet. De zászlósúri hivatalom nem engedi annak
elismerését, hogy udvaromban fegyveres népet ne tarthassak és azt
fedezetül ne küldözhessem akárhová. Aztán, miután a főbasával személyes
viszonyom épen nem kielégítő, alkalmatlan és lealázó volna rám nézve,
bármi szívességet kérni tőle. Ennélfogva fiam, vedd magadhoz fegyveres
népemet, kikhez a várostól is néhány hajdu csatlakozik, a díszhintómban
hozd hozzám nagyra becsült rokonaimat. Kellemes késő őszünk van, s ha ma
korán indulsz és a szép éj egy részét nem hagyod használatlanul, harmad
napon Budán lehettek. Áldásom kísérjen, s ha a szükség úgy hozza,
forgasd vitézül kardodat. Most pedig üljünk asztalhoz.
Elemér kétségbe volt esve a hosszú ebéd miatt, de egyszersmind
elragadtatott azon fényes és szemkápráztató reménytől, hogy talán még
életét is koczkáztathatja Doráért.
Ki álmodhatott volna ekkora szerencséről!
Mihelyt az első étel-fogáson túlestek, fölkelt s gyorsan végzé az úti
készületeket. Még csak a városhajduk késtek, de már azok is eljöttek.
Még csak a lomha díszkocsin van rendezni való, de már a kocsis és
fulejtár a nyeregben ülnek; még csak az ebédjét végzett Werbőczi ad némi
utasításokat, de már az is kezével búcsút int; még csak János diák kiván
a kapunál szerencsés utat, s még csak a történetesen az utczára tévedt
borbély forgatja a levegőben kalapját; még csak az előre megrendelt hajó
úszik lassú méltósággal és henye időpazarlással a Dunán, de már az is
kiveti kötelét a partra, s végre valahára szabadon és kellő gyorsasággal
lehet haladni Mezőtúr, azon nevezetes helység felé, mely már Izabella
királyné birtokához tartozik, a szabad Magyarország meg nem hódított
része, s azzal alapította meg hírét, ha nem is a krónikákban, de Elemér
képzelődésében, hogy utczaporait a Turgovics lányánál is most százszor
szebb Dora picziny papucsa tapodja.