vissza a régi természetébe – válaszolá Dorka, csüggedten eresztve fejét
melléig.
– Már pedig ez nagy baj, nagy kellemetlenség.
– Több mint kellemetlenség, öcsém! valódi veszély.
– Az igaz, bátyám, ők egybekoczczanhatnak.
– De öcsém! még kardot is vonhatnak egymásra.
– Talán csak Elemérnek lesz esze.
– S ha elkapatná is magát a haragtól, Barnabás meg fogja gondolni, hogy
Elemér híres vívó, míg ő a fegyverforgatáshoz nem ért.
– A szent Isten szerelméért! – kiáltá Dorka, talán csak mégsem
történhetik meg, hogy unokaöcsém Elemérrel találkozzék. Hisz oly széles
a világ, annyi út visz Budára, annyi ezer ember él a táborban, annyi
zászló alá vannak osztva, annyi különböző ponton küzdenek, hogy a sátán
különös cselszövénye nélkül Barnabás és Elemér egymás mellé nem
kerülhetnek. Oh, e találkozás borzasztó volna.
– Ne féljen, nénémasszony! Elemér nagylelkü, – csitítá Dániel a rívó
Dorkát.
– Ő nem fogja kardját Barnabás mellébe szúrni – erősítette István.
– De Barnabás engesztelhetetlen. Megölheti Elemért, midőn imádkozik,
midőn alszik, midőn beteg, vagy, midőn őt védelmezve, siklott el. Ha oly
helyen találkoznék vele, hol az élet olcsó, s az egyes sorsa a
közveszély miatt majd senkit sem érdekel: oh, akkor a nap mindent látó
szeme, vagy a hold sápadt és reszkető arcza rémítő bűn titkába
avattatnék be. Térdeim reszketnek, nagyuraimék! fejem szédül… De úgy-e,
kegyelmetek csak tréfát űznek a szegény vén asszonynyal, midőn nem
hazudtolják meg azon lehetséget, hogy Elemér Barnabással együtt van?
István és Dániel, míg Dorka beszélt, nyugtalanul topogtak a szobában, s
képök változásából belküzdelmeik egész története olvasható volt. Azonban
Dorka nem akart hinni az arczvonások néma nyilatkozatának, s választ
sürgetett, elkékült ajakkal és lázas mohósággal.
– Mi tagadás, a hírnök alkalmasint őt látta Elemérrel a szilágycsehi
vendéglőben – szólt Dániel magán erőt véve.
– Alkalmasint Barnabás volt, kit a hírnök jelenlétében Elemér tollal
kínált, hogy levelet írjon, de nem akart, – mondá ugyanekkor István úr,
kibontakozva elfogultságából.
– Mennybeli szent atyám, könyörülj rajtunk! – imádkozott most Dorka
összekulcsolt kezekkel.
Valaki zörgetett az ajtón.
A vén asszony hangja elakadt, csak nyelve és ajkai mozogtak.
– Atyusék itt vannak?
Mély csend.
– Nyissák ki az ajtót, kérem! valami fontosat akarok mondani.
– Várj, leányom, egy kevéssé! – szólt az apa.
– Szedje össze magát nénémasszony, – nógatta Dorkát István úr.
– Nagy szerencsétlenség történt, bocsássanak be – sürgeté Dora.
– Nyitom kedvesem! Mit nem kell még hallanunk? Nyitom! – mondá az apa a
reteszt hátra huzogatva.
– Mutasson, nénémasszony, férfias jellemet, s ne áruljon el minket –
sugdosott Dorka fülébe Pista bácsi.
Ekkor sebten belép Dora, de midőn Dorkát meglátja, visszahökken, s
márványszoborként áll mozdulatlanul, némán.
– Mi történt gyermekem?
– Szólj angyalom!
A leány némi küzdelem után eltökélve lőn s nyugodtan, majdnem hidegen
mondá: – A vén lantos, kivel Flórián atyánál találkoztunk,
meglátogatott, és ezért késtem, nem pedig az átköltözködés miatt. Ő a
királyné udvarába akar utazni.
– És segélyezésre van szüksége, úgy-e? Adunk szivesen, a mennyire csak
szegénységünktől kitelik – szólt az atya könnyebbülten.
– Nem szükség. Adtam én már neki. De ő épen akkor szökött meg Budáról,
midőn a várost a janicsárok elfoglalták és látta, hogy török fogságba
vittek két katonát s a mint termetöket s arcokat nekem leírta, úgy
hiszem az egyik… Elemér volt, és a másik… Barnabás.
Akkora lélekerejével bírt Dora, hogy csak a Barnabás nevének említésekor
tört ki zokogásba.
– Bravo!
– Ezt már szeretjük.
Ily kiáltások közt tomboltak az öreg urak előre hátra, s aztán az egyik
Dorkát, a másik Dorát csókolta meg, és akkor megfordították a sort, s
kiki azt csókolá meg, a kinek a szilaj öröm közt nem ad vala elsőséget.
A leány borzadozni kezdett, félvén, nehogy az atyusék elméjében valami
bomlás történt legyen.
– A derék janicsárok! a vitéz janicsárok! De jól tették, hogy elfogták
őket. Legalább gondosan őrzendik martalékukat s mi készpénzen
kiválthatjuk! Holla! ma e botor szökevényeknek egészségeért iszunk, s
azután kiváltjuk, ha várunk odavesz is. Nénémasszony más kolostorba
viszi Barnabást, s minden jól üt ki. A nagy Werbőczi iránt szintén
lefizethetjük tiszteletbeli tartozásunkat. Csak képzeld, Dorám! a
roppant férfiu, a mi rokonunk, zsidóbiróvá lett. Lába helyett feje
lágyán jár ezentúl a világ, de ne említsünk kellemetlen dolgokat.
Éljenek a becsületes janicsárok, kik helyreütik hibáinkat, mert a kiket
kábán a világba szétszórtunk, azokat letartóztatták, hogy nekünk
pontosan visszaszolgáltathassák.
Dora sajátságosnak találta az atyusék beszédét, de szive mégis
könnyebbűlni kezdett.
Remélt, azonban öröm nélkül, s kedélye oly ellentétes volt, mint a
láthatár, midőn sugárzik a nap és permetez az eső.
*
E jelenet után Dora megfejthetetlen dolgokat szemlélt, s naponként
kirívóbb alakban.
Dorka nénét, minden tiltakozásai mellet az asztal fejére ültették, egy
hatalmas karszékbe.
A várnagy, mint kivételes esetekben szokás volt, szintén részt vesz az
úri ebédeken, s az asztal végén állandó helyet nyer.
A házszentelés ünnepe pohárürítések nélkül, s falusi egyszerűséggel
folyt le.
Aztán hosszas és titkos tanácskozások tartattak a refectoriumban a
várnagy, Dorka és Flórián atya jelenlétében.
Csakhamar a fegyvertár szekerekre rakatott s Deésre és Kolozsvárra
vándorolt. Az ökrök, tehenek és lovak fölött szigorú mustra tartatott, s
a Dani bácsi díszparipáján kezdve a czímeres ökörig majd minden barom
fogyakozással teljesnek találtatván, arra itéltetett, hogy más gazda
jászlánál egye a drága kosztot. Némely rokonnal és szomszéddal, a ki nem
eresztett zálog és határosztály miatt régi pör folyt. Ez urak rendre
megjelentek Deákéknál, s kivánságuk szerint sikerült egyezkedést kötni.
Az uradalomhoz tartozó erdőségekből nagy darab kebeleztetett ki, hogy ne
kelljen többé egy kézügyben nem eső birtokkal kinlódni.
Dani és István bácsi elővették a nyugalmazott és megvedlett régi
bőrszekrényeket, s jól kitömve záros helyekre rakosgatták.
Ennyi fáradság után beállott a szombatnap, melyben Isten jóvoltából
megpihenhettek, még pedig a refectoriumban és telt kancsóknál.
De az asztalra hordott száraz sütemények nem voltak igazi korcsolyái a
bornak. A kupák lassan ürültek, s előbb István bácsi szeméből gördült le
egy nagy könnycsepp, azután Dani bácsi kezdi törülgetni szemét, s Dorka
szégyelvén gyengeségét, fölkelt és kibiczegett a refectoriumból.
– Nem állom ki, öcsémuram! nem állom ki! – sóhajtá István, de, hogy mit
nem áll ki, arról mélyen hallgatott.
– Nyugodjék meg, urambátyám! az Isten akaratján és saját választásán –
szólt Dániel, szaporán hullatva könnyeit.
– Könnyű neked, öcsém!
– Csak oly könnyű urambátyám, mint a kinek hátára malomkövet raktak –
ümmegetett Dániel.
– Miért mondod Dorát malomkőnek? – pattant fel Pista bácsi.
– Nem ő a malomkő… hisz! kegyelmed tudja, mit értek én.
Rejtelmes hallgatás következett.
A várnagy idején látta csillapító szavakkal lépni föl. Ő nagysága, ki
nádorispán is volt, zsidóbirává neveztetett ki s még sem halt bele. Ime,
egy nagy példa. Szőkefalvi Deák Boldizsár uramat, ezelőtt két századdal
Miklós szentszéki követ átok alá fogta a Venczeslaushoz szításért s még
sem halt meg e miatt. Ime, a másik nagy példa. Szőkefalvi Deák László, a
jeruzsálemi András korában, földönfutóvá lévén, vezeklés végett gyalog
ment Jeruzsálembe, s még sem halt meg. Ime, a harmadik példa. S hogy
magamra térjek, kegyelmed István nagyuram, tőlem a hetvenkét éves
aggastyántól elveszi a vár kulcsát, hogy a kaput maga nyitogassa. De én
azért még sem fogok meghalni. Ime, a negyedik, bár nem nagy példa.
Merítsen tehát kegyelmed is erőt, s ha már fogadása tartja, álljuk ki a
sarat.
Ez ékes beszédre nem István, hanem Dániel úr kezdett zokogni. –
Cseréljük meg bátyám! a helyzetet – szólt áldozatkészséggel. – Legyen az
enyim a kulcs; tied az út.
– Megbántasz ily ajánlgatásokkal. Bizony lelkemet sérted vele –
válaszolta István szigorú hangon. Ekkor Dorához fordulva mondá: – Eredj
leányom! még ma rakd össze ruháidat, a többi szükségesekkel együtt, hogy
minden percz az útra készen találjon.
– S hová kell mennem? – kérdé.
– Az nem a te dolgod, kis selma! de ne félj a töröktől. A maga helyén és
idejében atyád majd hozat a nagy Werbőczitől salvus conductust. Igaz,
hogy ő most csak zsidóbiró; de ennyit mégis kieszközölhet.
*
Másod napon Dániel úr, Dora, Dorka és főfő cselédi minőségben a hírnök,
utra indultak; míg ellenben Flórián atya előljárójától engedélyt nyert a
várba költözésre.
A bucsú fájdalmas perczeit nem írjuk le.
Midőn a kis karaván azon ponthoz érkezett, hol az út balra fordul és a
vár a szem elől eltünik, Dániel nagy erőlködéssel felemelkedett a
kocsiból és visszatekintett.
Dora, ki elől ült, látta, hogy a dobogót fölvonják és a kapu becsukatik.
– Vége István bátyámnak, – zokogá Dániel, leereszkedve az ülésbe.
Szegény, fogadást tett, hogy míg vissza nem térünk, egyetlen vendégnek
sem nyit kaput.
– S miért nem akadályoztatta meg, atyus? – tudakolá Dora ijedten.
– Lehetetlen volt kedvesem! de ez még nem is a fő baj. Csak az ő részére
eső bort is ne igérte volna Flórián paternek!
VII.
Turgovics sötét nézeteit, melyekkel Werbőczit folyvást kedvetleníté, vas
következetességgel igazolták a tények. Minden nap új bizonyítékokkal
czáfolta meg azon reményt, hogy a török hódoltságban a magyar magánjog,
a magyar büntetőtörvény és pörfolyam föntartható lehessen.
[Illustration: Dániel nagy erőlködéssel fölemelkedett a kocsiból és
visszatekintett.]
A szultán rendeleténél fogva Werbőczi az egész tartomány főbirája volt,
és Zulkifar, a tudós mudderi, csak a budai mohamedán őrség közt támadt
pörpatvart intézte volna el.
De a gyakorlati élet megfordítá a helyzetet, s tettleg Zulkifar lett a
tartomány főbirájává és Werbőczinek oly szerep jutott, melyet a
falujegyző és a járásbiró is elvihetett volna.
Buda városában az igen egyszerű örökösödési ügyek, a boltnyitási
szabadalom, a korcsmák és mészárszékek miatt támadt viták valának azon
tárgyak, melyeket a nagy magyar jogtudós körülbelül szabadon intézhetett
el.
Már a többiekben éles összeütközései voltak Zulkifarral, ki, mint
Werbőczi, szintén a királyi udvarban szolgáltatott igazságot. Ha egy
török a keresztyén ellen csínt követett el, vagy ha a keresztyén
bántotta meg a törököt: menten előlépett Zulkifar, s hivatkozván a
kánunokból (török törvényekből) vagy a divánira (a hatósági
rendeletekre), vagy a serire (a Korán parancsaira), körmei közé ragadta
a bűnöst, s onnan, bármint is tiltakozott Werbőczi, soha ki nem
bocsátotta. Ha a pék rossz kenyeret sütött, vagy a szatócs és hentes
hamis mértéket használt, akkor Zulkifar magához hurczoltatá a vádolt
egyént, s akár keresztyén volt, akár nem, a _Hármas könyv_vel össze nem
hangzó módon a talpára verette az ütlegeket, azt állítván, hogy az ily
fajtájú kihágások az őrizet és a városi hatóság közös kérdései, miután a
gyaur polgár s az igazhítű katonaság egyformán szenved általok. Ha a
keresztyén férj többé a nejével ki nem jöhetett, jelenté Werbőczinél,
hogy válópört akat indítani; ekkor a lelkiismeretes magyar jogtudós a
kanonokból magyarázta meg, hogy a papiszéken és mily módon indítsa meg
keresetét; vagy ha az eset nem volt válópör tárgya, akkor béketűrésre és
a nővel kiegyezkedésre inté őt. A férj azonban pörleni a papi
törvényszékhez nem mehetett, mert az más tartományban itélt, és az út a
sok költségen kívül, még több életveszélylyel volt összekötve; a
feleségét azonban nem akarta a házánál tartani, tudván, hogy ezért
feleletre nem vonathatik, minthogy a városban a nagy zavar miatt még a
plébánus sem vala található. Zulkifar értesülvén a dologról, a kanonok
helyett a kanunokból megmagyarázta, hogy bocsássa szárnyára feleségét, s
vásároljon helyette jobbat. Werbőczi az új nőt gyalázatos személynek
tartotta, ki tilos viszonyt folytat; de Zulkifar a seriből ellenkezőt
bizonyított be és a magyar jogtudósnak hátrálni kellett azon politikai
tekintetből, ne hogy szigora által a bűnöst a keresztyén hitről
áttérésre kényszerítse.
Zulkifar gőgös és a török természet ellenére vitatkozó egyén volt;
Werbőczi pedig önérző és heves vérmérsékű, s a két főbiró egymást
kiválólag tudatlannak és nyeglének hitte. Meg kellett vallani, hogy
saját szempontuk szerint volt is némileg igazok. Mert Werbőczi szintoly
keveset értett Zulkifar jogrendszeréhez, mint Zulkifar a Pandectához, a
Nagy Károly capitulárejához, a magyar királyok decretumaihoz, a _Hármas
törvénykönyv_höz, s mind azon forrásokhoz, melyekből Werbőczi gazdag
ismereteit meríté. Ingerültségöket növelé az a körülmény, hogy hosszasan
szerettek nyilatkozni, s egyik a másik nyelvét nem tudván, várakozniok
kellett, míg a budai főbasa csauza Werbőczinek a Zulkifar, és Elemér
Zulkifarnak a Werbőczi érveit megmagyarázza. Mind a két főbiró pedig
részint a lenéző modor, részint pedig az egymásra szórt mérges
tekintetek miatt, többnyire sokkal sértőbbnek képzelte versenytársa
ellenvetéseit, mint a hogy az a tolmácsolás után ütött ki. A budai
főbasa, ki mint renegát Werbőczivel szemben némi átallást érze,
örvendett e czivódásokon; mert félszegnek tekinté Szolimán császár
intézkedéseit, s tényekkel akará bebizonyítani, mennyire tarthatatlan
Werbőczi helyzete, s mennyire gátolja az új tartomány czélszerű
átalakítását. A főbasa éles elméje azon gondolattal is sokat
foglalkozott, hogy Lufti és Rustan basa tulajdonkép az ő buktatására
tervezték a hires államférfiu Budán marasztalását, s hogy a szultán
előtt még mindig nagy tekintélyben álló Werbőczi, a törökül tökéletesen
értő Elemér segítségével igen veszélyes ellenséggé válhatik, ki ha hamar
nem viseltetik el, még rajtok mindnyájokon felül fog kerekedni. A mily
buzgón csökkentette tehát Budán Zulkifar Werbőczi biráskodási jogkörét,
szintoly mértékben hatott a főbasa politikai intézkedések által arra,
hogy a vidékből mentül kevesebb pör kerülhessen a magyar főbiró
törvényszéke elébe. Az új török tartományban maradt csekély számú nagy
földbirtokosokat üldözé és kiköltözködésre kényszeríté. Védelmi
czélokból és azon elvből, hogy a hódított tartomány a hódítóé, a
földesurak jobbágyát s megürült vagy elfoglalt majorság-birtokait
kilidzsekké, azaz kardhűbérekké alakította át, melyekért a török
tulajdonosok határozott számú lovas katonák kiállítására voltak
kötelezve. Ezek ősi szokás szerint magok hajtották fel saját magok
számára az adót, abból fizették a kiállítandó katonákat, a
földmíveléssel nem törődtek, a jobbágyok panaszait belátásuk szerint
intézték el, s a főbb bűnösöket összefogdosván, falkánként küldözték
Werbőczi helyett Zulkifarhoz, a ki a sok munka miatt birái számát
folyvást szaporítá; míg Werbőczi Turgovicsnak s János diáknak sem tudott
volna elég dolgot adni. Ehhez járult még, hogy a budai főbasa a
városokat és nagyobb helységeket rendre császári birtokká emelte, hogy
teljes önállósággal intézzék belügyeiket; kivévén azon eseteket, midőn a
kerületi parancsnok – a szandzsákbég – a közügyre vagy saját zsebére
nézve hasznosnak tartotta a közbe vegyülést. Werbőczi hathatósan
tiltakozott jogkörének ily megnyirbálásai ellen; de a síma modorú főbasa
azzal mentegetődzött, hogy ez az új szervezésből foly s tőle, ki a
szultán kegyelméből egy hódított tartomány igazgatójává neveztetett, nem
lehet követelni, hogy más formák szerint rendezze a kormányzatot, mint a
minő a többi hódított tartományoké.
– Nagyságod túlmegy jogkörén, s azon nemzet iránti gyűlöletből, melynek
egykor tagja volt, a szultán intézkedéseit kijátszsza vagy fölforgatja –
szólt indulatosan Werbőczi.
– Jól tudom, hogy nagyságod e szempontból készít ellenem fölterjesztést
– válaszolá a főbasa gúnyosan mosolyogva.
Werbőczi megdöbbent, hallván, hogy ellensége ügyes kémjei által erről is
értesítve van; de polgári bátorsága, mely a katonai vitézséggel
tökéletesen egyenlő volt erélyben és határozottságban, hamar
győzedelmeskedett elfogultságán.
– Igaz, nagyságos uram! én egy fölterjesztésen dolgozom. Azonban az
nincs egyének ellen intézve; mert még mostani helyzetemben is nem
könnyen szállhatnék le odáig, hol a dolog helyett személyeket kellene
följelentenem. Az ily foglalatosságot csekélyebb rangúak szokták űzni,
még nagyságod udvarában is.
– Megvallom, nálam oly tekintélyes urak űzik ezt, mint a minő nagysádnál
például Komjáthi Elemér, a még fiatal, de nagy befolyású titkár – jegyzé
meg a főbasa.
– Reméllem, nagysád nem fogja tűrni, hogy stambuli levelezői
hazafiságomat kétségbe vonják, s a török főméltóságokat úgy értesítsék,
mintha én is a mostani jogtalan és tarthatatlan helyzetet pártolni
tudnám.
– Alig hihetem, szólt a főbasa, hogy udvaromban oly tapasztalatlan
egyének létezhessenek, kik nagyságod eljárásait e szempontból foghatnák
föl. Ellenben attól tartok, nehogy közülök többen úgy vélekedjenek,
mintha a helyzet nehézségeinek egyedüli oka Werbőczi István volna.
– Kegyelmességed, kormányzó úr! csakugyan tartana ettől? – kérdé
Werbőczi különös hangnyomatot ejtve a végszavakra.
– Szándékosan használtam épen e kifejezést; mert ha csakugyan nagyságod
volna czéljaink egyedüli gátja, akkor féltenem kellene a felelősség
roppant súlyától. De az igazságnak tartozom annak bevallásával, hogy
intézkedéseinknek valódi nehézsége épen az, a melyet még az aldunai és
görög tartományokban sem küzdhettünk le egészen. Bár mily erőtlen
tudniillik egy nemzet önállósága föntartására, még sem szeret
meghódítottnak tekintetni, s bizonyos szívósággal bír az
ellenszegülésben.
– Kivált midőn meg sem hódították – mondá Werbőczi.
– Azonban, – folytatá a basa, mellőzve a közbeszőtt észrevételt, – a
kormányzásomra bízott tartományban kevesebb makacsságot tapasztalok,
mint eleve képzeltem.
– Kiváncsian hallgatom az adatokat. Kegyeskedjék nagyságod néhányat
azokból említeni.
– Miért ne? ha nagyságodnak vele kellemetlenséget nem okozok. A városok
és nagyobb községek meg vannak elégedve, mert császári birtokká emeltem,
s ennélfogva oly széles önkormányzással ruháztattak föl, mintha megannyi
kis államok volnának. Még a pallosjogot is gyakorolhatják, néhány eset
kivételével.
– Vagy a föntartott esetek számosabbak, mint nagyságod be akarja
vallani, vagy kormányzása alatt a bűnök mennyisége szaporodott; mert
falkánként látom a Zulkifar uram törvénytelen itélőszéke elébe
tereltetni még a tisztes polgárokat is.
– Ezek többnyire magok fölebbezik a hozott itéletet, s mi csak
könyörgéseiket teljesítjük.
– Ne gyanusítsa nagyságod oly kiméletlenül azt a nemzetet, melyhez
egykor tartozott.
A főbasa arcza idegesb kifejezést nyert, de az eddigi gúnyoros
nyájassággal folytatá beszédét: – Hallotta-e kegyelmességed Hamzsa
bégnek hírét?
– A ki nőket és hajadon leányokat rabol?
– Kérem, alku szerint viszi el az apáktól, a mostohaanyáktól, a
közelébbi rokonoktól, vagy magától a férjtől. A mi hitünk nem tiltja a
soknejűséget – válaszolá a basa.
– A ki házakat borít lángba, csordákat és méneseket hajtat el.
– Csak a pártütőktől; mert nem tagadom, hogy az általam kormányzott
hódoltságban helyenként békétlenkedők is laknak, kik az új viszonyokhoz
még nem akarnak simulni.
– A ki hazánk egyik főnemesének uradalmát elfoglalta – folytatá Werbőczi
Hamzsa bég elleni kikeléseit.
– Ellenkezőleg, Hamzsa bég az uradalmat a győzhetetlen padisahtól
katonai hűbérként nyerte, s így annak élte fogytáig egyedül ő a jogos
ura. Halála után más érdemes mozlim fog e sokat adózó birtokkal
megjutalmaztatni. Mert nálunk a hűbér nem száll maradékra, mint
nagyságotoknál. Mi nem a családot, de az érdemet jutalmazzuk. Tehát ez a
Hamzsa bég – folytatá a basa – magyarból lett renegát.
– Átok legyen új és régi nevén! – kiáltá Werbőczi.
– Az átkot nálunk Allah osztja, s nem hiszem, hogy e fontos ügyben
különös figyelemmel lenne a keresztyének óhajtásaira. Egyébiránt ne
vitatkozzunk hiteszmei ügyekről. Én csak azért említém Hamzsa béget,
hogy az ő legközelebbi hivatalos jelentéséből arról győzzem meg
nagyságodat, hogy a meghódított tartományban nemcsak a községek, hanem a
kisnemesség egy része is alkalmazkodni kezd az új rendszerhez. Hamzsa
bég az ő kerületéből már ötven egytelkes nemest jelentett be, kik
előjogos helyzetökről lemondva, hogy nyugalmasan élhessenek közöttünk, a
parasztadó fizetésére, s a kadi hatósága alá tartozásra önként és minden
erőltetés nélkül kötelezték magokat.
– Az lehetetlen – erősíté Werbőczi.
A főbasa kikereste a magyarul írt levelet, s megmutatá neki.
– Ha ez a neme az aljaskodásnak nem volna csak kivételes eset, akkor
kérném az Istent, szólítson el még ma e nyomorult világból – sóhajtá
Werbőczi elérzékenyülve.
– Nem óhajtanék nagyságodtól ily rögtön megválni – mondá Szoliman kétes
mosolylyal. Noha, tevé hozzá, mint hallom, már messze haladt azon
érdekes emlékiratban, melyet nem tudom, mily uton a hatalmas padisah
lába elébe szándékozik letétetni, s mely által az új állapot
jogtalanságát és tarthatatlanságát akarja bebizonyítani.
– Át vagyok hatva ily meggyőződéstől, jó uram! és csak ez tartja még
fönn bennem az életet.
– E szerint tehát én minden törekvésemmel a nagyságod drága életét
fenyegetem, – mondá a basa hangosan nevetve.
Midőn pedig a távozó Werbőczi a lépcsőkön lehaladva, díszhintójához
közeledett, melyet nyolcz világosszürke és ezüstös szerszámú paripa
vont, a basa az ablakon kitekintett, s aztán visszafordulva, egyik
biztos emberének mondá: – A magyar főbiró úgy-e most megint szaporította
kiséretét?
– A mult héten még csak titkárja, a törvényszéki ülnökök, Turgovics az
alelnök, a városi hatóság némely tagjai és tizenkét fiatalember
járdaltak a hintó előtt; utána pedig négy fegyveres hajdú lovagolt. Most
már a henyébb polgárok és a pörlekedő felek is a menethez sorakoznak.
– Azt akarja észrevétetni, hogy Budán csak két úr van: én és ő. Izend
meg Hamzsa bégnek, hogy kétszáz szpáhit küldjön hozzám kiséretül, egy
alaj-bég (alkapitány) vezérlete alatt. Ha jobbnak látja, maga is
eljöhet. Szemre kell venni a titkárt, Komjáthi Elemért.
– Minden lépését lesik kémjeim, s közülök többen vele barátságot
kötöttek, mintha nem volna gyaur – szólt a basa hű embere.
– Ha irományokat akar küldeni Izabellához, Ferdinándhoz vagy Stambulba,
szép móddal kerítsétek kézbe.
– Azon leszünk, nagyságos uram! De a titkár szemes és fortélyos
fiatalember. A szíve tüzes, az esze hideg, nyelve kétélű, mint a kígyó
és jobbra-balra jár.
– Azt érted, hogy több esze van mint nektek?
– Allah adománya az elme is, s úgy gondolom, hogy a titkár, ámbár hitére
nézve kutya, többet talált az adományból kapni, mint egyenként a
nagyságod hű rabjai.
– Ha tehát szép módon nem tudjátok, akkor vegyétek el tőle erővel az
irományokat.
– S megölhetjük-e, mihelyt védelmezi magát?
– Annyit fecsegsz, mintha nem moslim, hanem gyaur volnál. Izend meg
Hamzsa bégnek, hogy okvetlenül személyesen jőjjön el.
*
Turgovics, mint szokása volt, a palotából haza kisérvén Werbőczit,
bement hozzá, a teendőkről beszélni.
– Istennek hála, – szólt sötét arczczal és vontatott hangon – ma két
óráig elhúzhatjuk az űlést, de a jövő hét igen meddő fog lenni.
– Fog akadni addig tárgy, melyről itélhessünk – biztatá Werbőczi.
– Nem reméllem, ha a zsidók ki nem segítenek; azonban ezek is félvén a
törökök neheztelésétől, a rabbi közbenjárásával egyezkednek ki.
– Kegyelmed, Turgovics uram! roppant pessimista; mindent sötét
szemüveggel néz. Van még a hódoltsági megyékben elég bátor szívű nemes,
ki a magyar törvényt védelmezi, s daczára a fenyegetéseknek,
igazságszolgáltatás végett hozzánk fog folyamodni.
– De, nagyságos uram! Hamzsa bég útjokat állja, s vagy lovas katonáival
haza terelteti őket, vagy még ki is fosztja.
– Megkötöm én a koszorúját annak a pórlázító Sertoriusnak –
fenyegetődzék Werbőczi.