hideg miatt dideregne. – A kandalló mellett ültünk, én és atyám – áldás
legyen hamvain! – Vidor, majdnem dőrén víg voltam. Bosszantám őt, hogy
előérzetekről beszél, s hogy csodálkozik, mily kevéssé nyomja szívemet
Ali bég szerencsétlen sorsa. Kötekedőleg említém, hogy Ali bég török
hitre tért, s ez által elszakított minden családi köteléket; rokonomnak
tehát nem ismerhetem el… S ha testvéred férje a mahomed hitet öltené
fel, nem sajnálnád-e, midőn hasonló sorsban részesülne? – kérdé
boldogult atyám oly tekintetet vetve rám, mintha nagy kék szemeivel
lelkembe akart volna nézni. – Istenem! hisz csak hat hét óta házas, s
hogy tagadhatná meg ily hamar azt a vallást, melynek oltára előtt
nejének hűséget és örök szerelmet esküdött – válaszoltam kikerülőleg, s
kezemet atyám vállára tevén, szemébe nevettem a furcsa kérdés miatt. –
Igen, nagyuraim! minden igére, minden részletre emlékszem e
szerencsétlen estéből. Avagy nem kezdik-e eszembe juttatni a távozó
fecskék és darvak; nem figyelmeztet-e rá a fák fonnyadó levele; nem
süvölti-e az őszi szél, midőn nedves szárnyain hozza az első dért, s nem
harsogják-e a folyamon összeütköző jéghasábok, hogy közeledik azon
évfordulat, midőn atyámmal csendéletünk végperczében a kandalló előtt
beszélgettünk: ő sejtelmes rettegéssel, én badar elfogulatlansággal? Még
le sem vevém válláról kezemet, még meg sem szüntem szemébe nevetni,
midőn… midőn… oh! mentsenek meg kegyelmetek a részletektől!… Anna
sápadtan, mint a halál, átázva mintha a kútból vették volna ki,
fáradságtól lihegve, mintha a rablók vagy az üldöző démonok sarkában
lennének, zilált hajjal és torzvonalakkal, mintha eszméletét, mint
terüt, mely a szaladásban akadályoztatja, ledobta volna, – Anna,
szerencsétlen és kétségbeesett Anna, szobánkba tört, s lábunk előtt
össszerogyott.
Dorka a megindulástól legyőzetve elnémult és keresni látszott a
lélekzetet.
– Kedves nénémasszony, ki volt Anna? – kérdé Dániel.
– Térjen magához néném, előbb pihenjen ki, s csak azután szóljon, –
szólt István bácsi, részvéttel szorítván meg a vén nő kezét.
– Ki volt Anna? A szeretetnek vértanúja, az Istent és műveit káromló
gonoszság martaléka. Ő a Barnabás anyja volt, ki midőn férjét az emberi
alakba bújt ördögök megsütötték, eszét veszíté, s hóban, esőben, egyedül
és gyalog bolyongott, míg egy hű szolgája várunkhoz közel rátalált, s
hozzánk kisérte. S nekünk tőle kellett a történtekről az első hírt
hallanunk!… Hetekig virrasztottam ágyánál, de bár ápolásom testi
egészségét helyre állítá, rémülve vettük észre, hogy lelkileg beteg
marad és hogy viselős. Atyám – folytatá Dorka töredezett hangon – atyám
szelid volt házánál, de büszke és daczos ellenségeivel szemben. Mihelyt
hallá, hogy sógorom bátyja, ki a Kinizsi jobb keze és czinkosa volt, a
meggyilkolt testvér várát és uradalmát elfoglalta, tüstént fegyvereseket
gyűjtött, rárontott a várra, s abból kivervén a bitorlót, az egész
uradalmat az özvegy és leendő utódja nevében birtokba vevé.
– Úgy kellett tennie, néném asszony! iszólt Dániel úr.
– Másként nem is történhetett volna. A mi nagy rokonunk Werbőczi a
_Hármas törvénykönyv_ben szintén ezt rendeli, – tevé hozzá István úr.
– De, folytatá Dorka siránkozó hangon, épen e miatt jutottunk tönkre.
Mert a zsivány nagybátyának, több szomszéd várúrral kölcsönös
örökösödési és védelmi szövetsége volt s azok összetartván, valóságos
sereggel fogták körül a gonoszúl kivégzett testvér várát, s atyám a
védelem minden reményével felhagyva, csak rendkívüli vitézségének
köszönhette, hogy néhányad magával kimenekült.
– Most már pörbe kellett volna fogni a rablókat – kiáltá hévvel István
bácsi.
– És még azon kívül megnótáztatni – toldá hozzá teljes erélylyel Dániel.
– Minden máskép történt, nagyuraim! – sóhajtá Dorka száraz kezével
könnyeit törölgetve. – Budán az ország rendjei a Boldogasszony német
egyházában összegyűltek. A gonosz nagybátya s a vele szövetkezett
várurak, midőn Kinizsi a másik párt által kegyetlenségért vádoltatott,
nagy lármával keresztül vivék, hogy a Barnabás atyja hazaárulónak
nyilváníttassék. E mocskos győzelem szarvat adott ellenségeinknek, s
tanácslák, hogy a rablott uradalmat a véráruló bátya királyi adományozás
czíme alatt biztosítsa magának. Atyámat a kétségbeesés új vállalatra
nógatta, hogy birtokon belűl védhesse a születendő gyermek jogát, s egy
szerencsés – de iszonyú következményü – perczben ismét hatalmába ejté a
várat és uradalmat.
– Temérdek militáris virtussal birt a nénémasszony tisztelt atyjaura –
mondá a daliás jellemü István bácsi.
– De talán mégis a más végén kellett volna megragadni a dolgot. Én
inkább pört javasoltam volna, ámbár tagadhatlanúl nagy volt a kisértés –
jegyzé meg Dániel úr.
– A bátya és czinkosai most már szabadon hagyták őt a birtokban; s
erőszak helyett nagyobb hatalmassági pört indítottak. A megye
karhatalmat küldött ránk, s atyám tiltakozott és ellenszegült. Ekkor
országos erő fogta körül a mi saját várunkat, s atyám a közbéke
megzavarójának, lázítónak, földönfutónak nyilváníttatott!
– Erről bizonyosan semmit sem tudott a mi nagy rokonunk – erősíté
Dániel.
– Sőt akkor még talán el sem készítette törvénykönyvét – mentegetőzék
István, nehogy a bekövetkezett eseményekben a Deák-család is közvetőleg
bűnrészesnek tartassék.
– Régi dolgokról beszélek, nagyuraim! a midőn még Barnabást a bölcsőben
sem ringattuk. Várunk ostromoltatott, mintha törökök bírnák. Pedig az
nem volt hadviseletre építve, bár kőfala tömör, kapuja erős vala, s két
gömbölyű és kinyúló szögletszobáját bástyának neveztük. Atyám belátta,
hogy legfeljebb két hétig tarthatjuk, a szerint tette intézkedéseit.
Előbb saját kezével ásta el kincseinket és a könnyen elvihető ékszereken
kívül a többi drágaságokat, azután leöleté lovait s a behajtott
barmokat. Kivette a hordók dongáit s a szerémi legfinomabb bor tócsáját
állatok hullájával, liszttel, beleöntött zsiradékkal elundokítá.
Butorainkat sem kimélte, mert hasznát vehették volna ellenségei. Midőn
már nem volt mit megsemmisítnie, gyöngyeimet s a könnyebben rejthető
ékszereket magamhoz véteté, s éjfélkor egy titkos kijáraton, melyet én
sem ismertem volt, s melyet biztos cselédeivel kitisztíttatott,
távozánk. «Még hajnal szürkület előtt világítsd ki az épületet, s aztán
ha melegetek lesz, tűzzétek ki a zászlót»: adá a várnagynak utasításul.
Nem fogtam jól fel szavainak értelmét, s aztán a szerencsétlen Anna, kit
magunkkal vittünk, elég gondot adott arra, hogy egyébről sokat ne
gondolkozhassam. Gyalog mentünk a zord időben, míg a fenyegetethetett
pontokon túl valánk, s akkor atyám kis ezüst sípjába fútt, melyre éles
fütty adott választ. Csakhamar szekérzörgést hallék. Egyik haszonbérlőnk
fogata volt. Épen a legsürgetőbb perczben jött; mert már a gyönge és
beteges Anna nem bírt többé menni. Atyám egy vezeték lóra ült; mi a
paraszt kocsiba. Messze, igen messze haladtunk a rengeteg rónán, midőn
hátunk mögött nagy távolban egyszerre verhenyes színt öltött a még nem
is szürkülő láthatár. – A várnagy sietett a szurokba mártott anyagok
meggyujtásával – szólt atyám haragosan. Az Istenért! mi ég ott – sikolt
Anna még inkább reszketve a félelem, mint az átfázás miatt. – Semmi más,
csak a vár, mondá atyám szilaj nyugalommal. Azért gyujtattam meg, hogy
ellenségeink ne tévesszék el a bejárást, a puszta romokhoz. De te Anna
beteg vagy! – A szegény nő görcsös nevetéssel válaszolt, mely
perczenként növekedett és az őrjöngés erősebb jeleivel vegyült. – Ez a
nő nem állja ki a hosszú útat, súgá apám. Neked ápolni kell őt, míg
nekem nem lehet magamat jól ki is pihenni, ha nem akarom ellenségemet
azon diadalra segíteni, hogy lánczra verve hurczoljanak zsiványlataikért
oly törvényszék elébe, hol a bírák vagy czimboráik megvesztegethetők.
– Akkor a mi nagy rokonunk bizonyosan még nem volt a királyi udvar
birája – szólt Dani bácsi.
– Ha az lett volna is, öcsém! egy fa nem erdő, s egy tántoríthatlan bíró
még nem az igazságszolgáltatás.
– Réges-régi időkről beszélek, nagyuraim! – szólt Dorka megnyugtatólag,
s elbeszélését így folytatá tovább: – Kedves atyám! rimánkodtam
összefogott kezekkel, ne taszítson el magától. Osztozni akarok
veszélyeiben. – Azt, egyetlenem! ha velem maradnál sem tehetnéd, mert
engem börtönbe hurczolnának; téged pedig még a Kinizsi által kinevezett
törvényszék sem tudna vád alá vetni. Aztán magára hagynád-e boldogtalan
nővéredet, az ügyefogyott özvegyet, ki még most sem bírt magához térni,
s inkább halott mint élő?… Ekkor halkan sugta fülembe a helyet, hol
találkozni fogunk, mihelyt Anna annyira rendbe jön, hogy hosszabb útra
képes leend.
Zokogás szakítá félbe a vén asszony beszédét s csak perczek mulva bírt
ismét szóhoz jutni: – Menhelyemből, mely a legközelebb fekvő helység
volt, végre atyám fölkeresésére indultam, de már csak egy árva
csecsemővel; mert Annát a könyörülő Isten magához szólította. S
képzelhetik kegyelmetek, mekkora volt kétségbeesésem, midőn a
találkozásra kijelölt helyen atyámra nem akadtam s midőn nyomozásaim
után hinnem kelle, hogy ott meg sem fordult.
– Talán csak nem hagyta el nénémasszonyt szándékosan? – kérdé Dániel úr.
– Fájdalom, úgy látszik. Szegény atyám, bősz ellenségeit ismerve,
alkalmasint nem tartá biztosnak még a mi életünket sem, ha vele együtt
esünk kézbe. Lehet, hogy főleg a viselős Annát félté, kit, ha a
megtámadás közben, egy golyó vagy tőr találna, akkor örökösödésileg is a
rabló testvérre szállna a jogtalan adományozás mellett birt uradalom.
Havak teltek, míg meggyőződtem, hogy atyám csakugyan kézre került, s
hetek folytak, míg azon hírt vevém, hogy a budai börtönben szenved, s
bilincs közt várja itéletét. Nem kell mondanom, mert nagyuraimék a
nélkül is képzelik, hogy arra vettem utamat. Csikorgó, szikrázó havon
vitt a szán a Dunán át, s Barnabást kezembe fogva, egyenesen a börtönhöz
indultam. Midőn a Boldogasszony német egyháza előtt voltam, fölemeltem a
csecsemőt s rámutattam a toronyra, mondván: – Nézz arra az épületre,
árva fiú! mert a hazugok és rágalmazók ott nyilváníták atyádat
hazaárulónak! A csecsemő sírt, szemét a keresztnek fordítva; pedig tán
nem értheté szavamat, hiszen alig volt féléves… A börtönben már nem volt
atyám! Szegényt a temetőbe kísérték. S kik? A porkoláb, egy pap, három
ministrans s a város legvénebb koldusnője. S mikor halálozott meg,
kérdém a börtönőrtől? Épen Szilveszter estéjén, kilencz óra körül, s így
épen akkor, midőn egy évvel előbb az őrült Anna szobánkba rohant s mi a
kandalló előtt ültünk.
– Csodálatosak a gondviselés útjai! – sohajtá a két Deák egyszerre.
– Kivált ha megbódíttatnunk vagy bűnbe kell sodortatnunk, mert akkor
ezer véletlen és meglepő szövetkezik buktatásunkra – jegyzé meg Dorka
keserű mosolylyal. – Elpusztított váram átvétele semmi akadályba nem
ütközött, az okozott károk, fáradság és költségek megtérítése mellett.
Ékszereimet pénzzé tettem, s ha az elásott drágaságokat felfedezem,
akkor talán birtokom nem lesz adósságok által eltemetve: ezt gondolám, s
egyezkedtem ellenségeimmel, vétkesen megfeledkezve Anna koporsójánál
tett azon eskümre, hogy éltem egyedüli czélja családom becsületének
visszaállítása s Barnabás elrablott birtokainak kézrekerítése leend.
Tettem ugyan ez iránt is lépéseket; de midőn a birák és zászlós urak
nevetve kérdezék: hogy én gyönge nő akarom-e Kinizsit legyőzni, s a
Barnabás atyja emlékére nyomott bélyeget egy országgyülés homlokára
sütni? akkor, nagyuraimék! magam is meghökkentem vakmerőségemen, mintha
érezném, hogy veszélyes rajongás vett erőt rajtam. Midőn haza indultam
elpusztult birtokaim átvételére, akkor már rekkentő nyár volt, s a
Boldogasszony egyházának keresztje sugárzott és vakított, mintha lángba
öltözött volna, és íme! Barnabás, kit épen ölemben tartottam, szemeit a
keresztre függeszté, míg sírásra fakadt s oly erősen csimpolykozott
nyakamhoz, mintha rettegne, félelmében menedéket és védelmet keresne.
– Bizonyosan, nénémasszony! a fény sértette szemét, – szólt Dániel úr.
Dorka kétkedőleg csóválta fejét, s aztán folytatá; – Csak a midőn váram
kapuján bementem, akkor vettem észre a roppant pusztítást, melyet
részint atyám sivár gyűlölete, részint ellenségei rosszakarata idézett
elő. Nemcsak az egész fedél leégett, de a hulló gerendák néhol betörték
a bolthajtást is. Ajtók, ablakok s minden butor össze volt rombolva. A
nedv áthatolt a falakon, s zöld penészszel hálózta be a repedt és porló
vakolatokat. Fönn egész növényzet támadt mohákból s burjánokból és az
esőtől rohadt padlazaton patkányok nyargaltak s rejtekéből fölijedt a
denevér; míg a bástyaromok közt fészkelő vércsék szintén boszankodni
kezdettek a megzavart csend miatt, s vijjongva röpkedtek a légben. Senki
sem tartá méltónak az elhagyott épületben lakni, egy rablóbandán kívül,
mely az üldözés elől a dögvészes gőzű pinczeboltokban rejtezkedett, s
csak néhány hete került a hajduk kezébe. A kandalló, hol husz évvel
előbb nyugalmas életünk történetét bevégeztük, s honnan az ádáz sors új
pályára ragadott… a kandalló oly ép volt, mint midőn elhagytuk. Egyedül
ez nem szenvedett a közrombolás alatt. S engem annyi fájdalmas emlék
vont hozzá, hogy a várt düledezni hagytam, s csak a kandalló termét egy
kis mellékszobával tekintettem lakásomnak. És nagyuraim! ebből eredt
minden későbbi szerencsétlenségem.
– Tán a kandalló alá volt aknázva, mint a fortificatióknál gyakran
megtörténik? – tudakolá István úr.
– Bár úgy lett volna! – sohajta Dorka. Bár az a tűz, melyet esténként
fölszítottam, a légbe röpített volna! De a száraz fahasábok kedélyesen
pattogtak, s oly vonzó és melegítő világítást terjesztettek körülem,
hogy lehetetlen volt tőlük megválni, s már régtől kezdve folyvást
vágytam azon pillanatra, ha beéjjeledik, s Anna csecsemőjét elaltatva, a
gyertyákat kiolthatom, és a kandalló mellé ülvén, hajnalszürkületig
merenghetek, szememet a lángokra függesztve, a hamuvá égetett multon, a
vesztett boldogságon. Ime, nagyuraim! végre a pattogó hasábok beszédbe
eredtek velem és én megértettem meséiket s tanácsaikat. Elmondák az ifjú
házaspár boldogságát, midőn a vadászat, a lovaglás, a táncz és más zajos
mulatságok után, csak magokra ültek a kandalló mellett, és a szív a
szívhez, ajk az ajkhoz oly közel jutva, esküvének, hogy nincs az életnek
valódi öröme a viszonzott szerelmen kívül. Oh! és e szerelemnek nem volt
záloga, s a menyasszonyi ágy mellett nem ringott a bölcső! A férj fiatal
korában halt meg, s az özvegy – mint a lobogó bükkhasábok szemére
vetették – most oly ridegnek, oly barátságtalannak tartotta a kandallót,
hogy ritkán közeledik hozzá. S csoda-e, ha ekkor a mellőzött pest tüze
sustorékolt, mintha nyers fából gerjedne, s oly csípős füstöt támaszta,
hogy a férjetlen nő szeme könnyezett, mintha csakugyan sírt volna. Négy
év kelle ahhoz, míg a kandalló régi becsét újra visszanyerte, s vidám
lángokkal világított a nevető arczokra. S ez épen Szilveszter-éjen volt,
midőn Anna magával hozta a szerencsétlenséget, s a gyalázat hírét. –
Nagyuraimék! ezeket mondá nekem s napról-napra a kandalló és a tűz
suttogó nyelve a késő éj óráiban tudakozni látszott tőlem: mit tettem
azóta? S én elbeszéltem az éjnek, míg künn a szél süvöltött s verdeste a
hópillékkel ablakaimat, és elbeszéltem a bátorító melegnek, mely a
kandallóból sütött rám: hogy azóta Anna koporsójánál esküvel fogadtam
föl, hogy minden vagyonomat családunk becsületének helyreállítására
fogom áldozni, hogy azóta atyámat vesztettem el épen
Szilveszter-estéjén… Talán nem teljesítéd esküdet? kérdezék erre a
lármás hasábok, s megint lódíták a füstöt szemem felé. Fölkeltem, de
valami titkos erő, egy sajátszerű neme a bűvöletnek vont hozzájok,
felelnem, válaszolnom, sírnom kellett egész virradatig. Másnap a kis
szobába zárkóztam, hogy ellentálljak a kísértetnek, de nem tudtam
aludni, s minden idegemben tombolni éreztem a lázat. Mért daczoljak a
végzetes erővel, gondolám, s a következő alkonyon a szokottnál korábban
fektetve le Barnabást, ismét üldözőmnek, a kandallónak elébe ültem.
Hosszas és rettenetes lehetett társalgásunk, de én arra már nem
emlékszem, s csak azt tudom, hogy reggel cselédeim a földről emeltek föl
és ágyba vittek. – Micsoda nap van ma? kérdezém. Uj év, nagyságos
asszonyom! tegnap volt Szilveszter éje, válaszolták. Sokáig sírtam,
zokogtam, de íme! aztán egyszerre megkönnyültem, mintha látatlan kéz
vette volna le rólam a kór súlyát. Igaz, hogy újra szentül felfogadám:
utolsó filléremmel visszaszerezni családom becsületét és ellenségeink
gyűlöletére oktatni Barnabást. Emlékeztetésül Szilveszter-éj előtt
mindig meglátogat betegségem, s az új évvel búcsút vesz tőlem, hogy
midőn órája üt, visszatérjen.
– Talán az orvosok, ha nénémasszony rosszúllétének okát megtudnák,
segíthetnének rajta – szólt Dániel úr.
– Én mint régi ember, ki őseim hitéhez és szokásaihoz ragaszkodom, azt
sem tartanám megvetendőnek, ha kegyelmed valamely csodatevő kép
búcsúhelyére vándorolna, s a szükséges imát és penitentiát pontosan és
töredékeny szívvel leróná – mondá István bácsi mélyen elmerült arczczal.
– Magam is sokat remélek a búcsújárástól; de előbb Barnabást kell
megtalálnom – sóhajtá Dorka s azzal folytatá elbeszélését. –
Képzelhetik, nagyuraimék! hogy a legnagyobb szigorral teljesítém
eskümet. Minden jövedelmemet az ügyvédeknek adtam, elzálogosított
ékszereim árát a hatalmas birákhoz hordottam; s minthogy atyám elfeledé
a rejtett kincs helyét nekem megmondani, az egész várt és kertjét
fölástam; de hasztalanul. Lakásom csupa kútakból, kőfejtésekből és
földhányásokból látszott állani. Mind hiában! Csak azt értem el vele,
hogy a gazdaság folytatására nem maradt napszám és pénz. Ekkor mondák,
hogy sok oklevelet és vallomást szerezzek össze s nemcsak Kinizsi Pál
különféle kegyetlenségeiről és a vagyonbitorlónak, ki adományozást
nyert, számos bűneiről; hanem Anna férjének teljes ártatlanságáról is.
Tanácsolák, bizonyítsam be, hogy Barnabás a nyársra húzott embernek
valóságos fia; nem pedig felvett gyerek, a mint nagybátyja állítja. Én
részint egyenként adtam el földeimet; részint birtokomat adósságokkal
terhelém. De az óriás pör nem akart helyéből kimozdulni, vagy oly
fordulatokat vett, hogy megint oda kanyarodott vissza, hol eredetileg
volt. Az urak pedig, ha az utczán láttak engemet, nevetve mutattak rám s
mondák: Ime! ez a kicsiny asszony akarja a nagy Kinizsit megbuktatni!
Voltak olyanok is, kik mosolyogva súgták egymásnak: – Ez a szerencsétlen
Csapi Andrásné maholnap tönkre jut egy rögeszme miatt; pedig szép
vagyona volt, s arcza is még elég csinos arra, hogy közülünk egy férjre
tegyen szert, és azon töltse ki pörlekedési vágyát, mi ily módon
kevesebbe kerülne; mert csak szóbeli eljárás volna, s ügyvédek nélkül
találna remediumokra, sőt ha szükség, akárhányszor novizáltathatnék…
Nagyuraim! lassanként méreggel telt el szívem a világ iránt, mely az
igazságtalanságot nem orvoslá, s a panaszt, hogy elnémíthassa,
kigúnyolta. Én midőn szegénynyé lettem, azt vevém észre, miként
ellenségeim helyett általában az embereket kezdem gyűlölni. Csak az volt
egyedüli vigasztalásom, hogy a boszuló Isten egy szörnyű betegség által
akkor tette Kinizsit némává, midőn a pénz hiánya miatt őt többé nem
vádolhattam, s akkor került váram romja idegen kézbe, midőn Barnabás
nagybátyjának várait a törökök úgy földúlták, hogy kő kövön nem maradt.
Ez a kettős istenitélet megrendíté keblemet, s megint fogékonynyá tette
a szelidebb benyomásokra; de már ekkor, fájdalom, a Barnabás jellemén
nehéz volt változtatni. Fájdalom! ő tőlem dajkamesék helyett csak atyja
meggyilkoltatásának és anyja szenvedéseinek történetét hallotta,
elbeszélve, eldalolva. Ha nem tudott aludni, rémek helyett, kik a rossz
gyermekeket elviszik, Kinizsivel, a nagybátyjával, a rabló főurakkal s
az igazságtalan birákkal ijesztgettem. Ha neve- és születésnapjára
ajándékot vettem neki, azok a meggyaláztatást és ármányt iszonyú
kegyetlenséggel visszatorló képek voltak. Ha oktatni akartam, a
bosszúállást, ha az emberekkel bánásra szoktatni igyekeztem, a megvetést
és lenézést oltottam szívébe.
– Ez iszonyú túlzás volt nénémasszony! – szólt Dániel.
– S merem állítani roppant bűn – toldá hozzá István.
– Meg is lakoltam érette, nagyuraim! mert a mihez nyúltam, semmi sem
sikerült, kivévén Barnabás elrontását; s mert végtére is az embereknek,
kiket gyűlöltem, alamizsnájára szorultam. De Isten bizonyságom! hogy
undok vétkeim a szeretetből eredtek, s hogy Barnabásért, midőn lelkét
veszítém el, meghalni, darabokra szakíttatni és széttapostatni kész
lettem volna. Hogy ő észbeteg anyjától a születéssel együtt az
őrjöngésből is részt kapott, s hogy hóbortos képzelődése különben is a
féktelenség és sivár tervek felé ragadta: ezt én csak később vettem
észre; de ha előbb tudom is meg, érzem, hogy még sem változtattam volna
nevelésén. Midőn mint gyerek a gyerekekkel játszott, és a sertés-tort
adták elő, kis szolgáját szalmával betakarta s valósággal rágyujtá azt;
midőn háborút indítottak két kis csapatra oszolva, az ellentábor minden
tagját azután is ellenségének tekinté, s nyiltan és alattomban üldözte.
Azonban a mit ő vétett, azt tanulótársai busásan visszatorolták. Midőn
tudniillik vagyonom nagy része már föl volt áldozva s egyik kis városból
a másikba vonultam, hogy a költséget kimélve takaríthassak meg valami
táplálékot óriás és kielégíthetlen gyomrú perem számára: családom
történetének híre mindig velem együtt vonult be a jámbor polgárok közé,
s néhány napig részvétet gerjesztett irántunk. Csak a gyerekek voltak
állandó ellentégeink, s a mely iskolában Barnabás megjelent, a
legszelidebb tanuló is megannyi kis ördöggé változott át. – Ennek az
apját sütötték meg nyárson! kiabálták nevetve, kötekedve az utczán, az
ablakokból ki, sőt az iskolamester előtt is. S mentül szigorúabban
valának büntetve, annál inkább összetartottak Barnabás ellen, s ha meg
nem verhették, kövekkel dobálták, ruháját besározták, és kénytelen
voltam az iskolából kivenni őt, s hogy neveltethessem, más városba
vonulni. Pöröm felhagyásával megszünt árnyékként követni családunk
szerencsétlenségének története. De mit használt ez? Barnabás már elég
erős, elég izmos volt arra, hogy számos magánál gyöngébbre találjon, s
azokon töltse mindenre kiterjedő boszúját. Midőn, fegyverrel bánni nem
tudván, nyers ereje czélhoz nem vezetett volna, cselt gondolt ki,
alattomossággal pótola fogyatkozásait, s a számtól és ruházatomtól is el
kelle mindent vonnom, hogy az általa okozott kárt és szenvedéseket
megtéríthessem, vagy őt a fogságból kiszabadíthassam. Mily boldog valék,
midőn egészen koldussá lettem; mert védetlen helyzetben, s az
elhagyatásban szövetségesekre találtam, hogy a mit Barnabás jellemében
évek óta rontottam, legalább egy részben helyrehozhassam! Lassú, nehéz,
sok visszaesésekkel járó és soha be nem fejezhető munka volt ez, melyben
a legnagyobb hálával nagyuraimékon kívül a minoritáknak tartozom, kik, a
mit oktatással nem érhettek el, elősegéllék fegyelemmel,
foglalkoztatással, kevés eledellel, sok imádkoztatással és főként azzal,
hogy a világgal majd minden érintkezéstől elszigetelték. Oh! bár ne
kivántam volna, hogy néha meglátogasson! Oh! bár teljesíthettem vala
azt, mit fölfogadtam, hogy tudniillik halottnak tekintem őt, s
könnyezek, imádkozom érette, a nélkül, hogy vele beszéllenék.
– Arra, nénémasszony, ércz szív kellett volna – mond Dániel.
– Azt kigondolni rajongás, végrehajtani kegyetlenség lett volna, – toldá
meg öcscse szavait Pista bácsi.
– De legalább kikerültem volna, hogy Dorát lássa, és Elemért gyűlölje.
– S mit? Ő csakugyan gyűlölte Elemért? – kérdé István úr.