– S fölfegyverezzük jobbágyainkat.
– De már lássuk a másik levelet – mondá Dániel úr.
Pista bácsi feltette a szemüveget s öcscsének közremunkálásával
elolvasták Kállay Menyhért következő sorait:
«Nagy tiszteletre méltó jó uram!
Drága barátom!
Tetszett az isteni gondviselésnek…
– Jaj, bátyám! ilyen kezdete csak a halotti czéduláknak van; rosszat
sejtek – szólt Dániel úr.
– Ne háborgass ily komoly foglalkozásban – rivallgott István bácsi,
szorosabban nyomván orrához szemüvegét s aztán ekként olvasá: – Tetszett
az isteni gondviselésnek annyi esztendők óta kegyelmednek, jó uram! a
figyelmét ismét reám, régi barátjára visszatéríteni s annak
tulajdoníthatom azt a szerencsét, hogy alkalmam nyílt kegyelmed becses
levelét egy expressus által Kállóból Böszörménybe szállíttatni, honnan
szerencsésen megérkezett Hevesig s onnan minden baj és periclitatio
nélkül elvitték Nagykátára.»
– Szent Isten! mennyit utazott a mi levelünk! – közbeszólt Dániel.
– Uramöcsém! ne turbáljon az olvasásba. Hiszen, ha galambpostán nem
küldhettük, így kellett történnie s a míg a világ világ lesz, nem fog
másként lenni.
Dániel belátta, hogy a levél máskép soha sem is haladhat rendeltetése
felé s ennélfogva megfogta száját s fülelt, míg István úr így folytatá
az olvasást: «Nagykátán akadt egy jámbor felperes, ki Irsán lakó
alperesével bizonyos követeléseket barátságosan óhajtott complanálni s
épen lovát nyergelte föl, hogy Irsára utazzék, midőn kegyelmed levele
hozzá érkezett. Tüstént magával vitte azt s átada a pörös félnek, ki
volt nádorunknak, Werbőczi Istvánnak, obligatusa volt, juramentum
mellett obstringálá magát arra, hogy azt, ha életébe is kerül, a nagy
hazafi kezébe fogja szolgáltatni.»
– Ritka példája a becsületes embernek! – jegyzé meg Dániel.
István úr pedig az ily nyomatéktalan észrevételt válaszra sem méltatván,
folytatá: «Az irsai atyafi sokáig kerülgette Buda tájékát s midőn végre
föltárt kapukat szemlélt, fiastul, kit magával tapasztalás-szerzés
végett vitt, be is mene a városba s ime! épen akkor egy aranyos kocsi
mellett gyalogolt ki Werbőczi István, a volt nádor, a szultán táborába.»
– No! ezt még sem tettem volna, ha akkora úr vagyok, mint ő – mondá Dani
bácsi.
– Valami czeremonialis szokás lehet – válaszolta István úr s folytatá az
olvasást: «Az irsai atyafi várt, várt s hát a ki nem jött vissza, az
Werbőczi István volt, meg a többi nagy urak. A szultán fogságba ejté
őket.»
– Ez rettenetes! – kiáltott föl István bácsi.
– Ily rossz májúnak még sem hihetem a szultánt.
– Nézd meg, hátha hibásan olvastam. Ekkor a levelet átadta Dánielnek.
– No! hát közel van az antikrisztus uralkodása! – mondá az öcs.
Ez oly megjegyzés volt, melyet István úr megtámadni nem mert.
«Később – így hangzott a tudósítás – Budavárából kiűzetett minden
vitézlő rend. Az én szomszédom, ki zsoldos kapitány volt, hogy a
portyázó törököktől kardra ne hányassék, Palotára menekült, több napi
mulatás után végre hazaérkezett s azt a hírt beszéli nekünk, hogy a
szultán a királynét kikergette a tanácsosokkal együtt a várból, Budát
török fővárossá és a mi volt nádorunkat – horrendum dictu! – zsidóbíróvá
tette. Lehet-e ekkora változandósága a szerencsének? Reszket a kezem,
midőn leírom, hogy a temérdek Werbőczi István most már csak zsidóbíró.
Áron óta nem volt ugyan nekik ilyen híres bírájok; de nekünk az mégis
nagy opprobriumunkra szolgál. Íme! hogy’ lesz minden emberi dicsőségnek
és hatalomnak vége! stb.»
A két testvér alig tudott hinni szemeinek s alig tudott erőt venni
fájdalmán.
Deákék a politikai cselszövényekhez nem értvén, honnan gyaníthatták
volna, hogy Werbőczit a Ferdinánddal tartók gúnyból nevezik zsidóbírónak
s az öreg Kállay Menyhértet e párt értesíté a történtekről.
– Úgy látszik öcsém! – szólt Pista bácsi szomorúan, bizony úgy látszik,
hogy hadi készületekre és a kipusztított nép fölsegélyezésére botorul
elvesztegettük azt a szép pénzt, melyet ha nagy rokonunknak
fölküldöttünk volna, az a zsidóbíróság alól talán kiválthatná magát.
– Hát a refectorium mennyit nem emésztett meg!
– Úgy van, öcsém! mi vén gyerekek vagyunk.
– Igaz bátyám! nekünk lábunkba szállt az eszünk.
– A tied talán nem egészen.
– Ellenkezőleg, bátyám! a te eszedből maradt még meg valami.
– Tagadom, öcsém! nálad az észből szép capitalis van még együtt.
– Tévedsz, kedves bátyám! te csak az apró pénzt költötted el eszedből, a
nagy nehéz aranyrudak még megvannak ott.
– Ne tréfálj, öcsém! én tudom, hogy ha még koldusok nem vagyunk, azt
egyedül a te mérséklő tanácsaidnak lehet köszönni.
– Ellenkezőleg áll. De miért könnyezel?
– Ne fogd reám, öcsém azt, hisz a te szemedben van a könny.
– No, no! ha az én szemembe látod, miért fut le az a könny a te
bajuszodra?
– S hát csakugyan oda futott volna! Nem képzelhetem, öcsém!
Deákék addig vitatkoztak arról, hogy melyik érzékenyült el, míg egymás
karjába borúlva hangosan zokogának.
Midőn pedig fölindulásukon erőt vettek, a teendőkről kezdtek
tanácskozni.
Belátták, mily szép és illendő volna nagy rokonukat ekkora
szerencsétlenségében meglátogatni és vigasztalni; de a drága gabona és
bor egy kevés tivornya s végetlen jószívűségök miatt elfogyott. Honnan
szerezhetnének pénzt?
– Csak úgy vagyunk öcsém, mint a tört szárnyú gólya, mely érzi, hogy
okvetetlenül más vidékre kell repülnie, de mit használ heves ösztöne, ha
szárnyát egy araszra sem emelheti föl a földről!
– Takarítsuk meg – mondá Dániel – Dorka háza fölszentelésének költségét,
hisz abból is telik ki valami.
Ez István bácsit visszavezette a Barnabás diák miatt támadt
lélekvádakra.
– Öcsém! a szomorú hírek, melyeket Kállay Menyhért barátom leveléből
olvastunk, fölnyitották a mi szívünket s megoldák nyelvünket. Használjuk
föl a kínálkozó alkalmat és valljuk be Dorkának a titkot, hogy azzal egy
kő a lelkünkről lehulljon.
– Nem bánom, bátyám! de oly feltétel mellett, hogy Dora meg ne tudja;
mert rossz, ha a leány az atyjáról s különösen a nagybátyjáról
kárhoztató itéletet mond, vagy pedig hallgatva keblébe zár.
– Úgy van s különösen téged kimélnünk kell s miután leányunk eddig
átöltözködhetett és minden perczben meglephet, vonuljunk csendesen a
fegyvertárba s hivassuk oda Dorkát.
– Tanácsodat helyeslem.
VI.
Dorka a tegnap esti találkozás óta rettegett Dora szemébe nézni.
– Mily nagylelkű volt irántam ő, kit kötelességből és családja iránti
tiszteletből talán örökre szerencsétlenné tettem; mint szánakozott
boldogtalanságomon, holott szívébe az apai házhoz tartozó tisztelet
miatt tőrt döftem! Oh Istenem! mily kínokat kell kiállanom! Meg vagyok
győződve, hogy Dora éjei álmatlanok s hogy szétdúlt szerelmének emlékei
az átvirrasztott órákat a gyötrelmek vad tombolásaival töltik be. S
mégis ez az angyali teremtés, midőn engem szenvedni látott, maga mellé
akart visszavinni, hogy ápoljon, hogy vigasztaljon s hogy kórágyam
mellett őrködhessék. Gyűlölnie kellene engemet, s ime! megbocsát és
szeret. Nemes lény, választottja a szeretetnek s áldozati készségnek,
nem fogok visszaélni jóságoddal! Dorka, az elátkozott vén asszony,
keblébe zárja, mint szent ereklyét, nevedet s midőn az Istenre gondol,
egyszersmind rólad fog emlékezni, hogy az emberi nem gonoszságaiért az
éggel szembe ne szálljon s vándorbotot veend kezébe, házról-házra jár
koldulva s keresve Barnabást, a nyomorult és gyámoltalan rokont s
föltalálja őt, vagy a mit szintúgy óhajt, a halált… Isten veled, ég
angyala, kedves és megbántott Dorám! ne lássuk többé egymást!
Ily kínzó, ily önvádló benyomások közt szedte össze holmiját a vén
asszony s várta az alkonyt, hogy a várból kisuhanjon.
Hogy pedig Dorát elámíthassa, épen hozzája készült elbeszélni, mily
örömmel költözik át régi szállására; de roncsolt testű lévén, miután
tudja, mennyire nem képes a szállás megváltoztatásakor az első éjen
aludni, kéri őt, hogy csak holnap reggel történjék az átköltözés, mert a
mult éjt álmatlanul töltvén, szeretne előbb kipihenni.
Mikor Dorka a kendőt ősz hajára tette, hogy Dorát meglátogassa, a legény
akkor lépett be hozzá Deák uraimék azon rendeletével, hogy tüstént
siessen hozzájok.
– Tudom, nagy lakomára készülnek és ezért hivatnak – szólt.
– Dániel uram ő kegyelme nem rég jött vissza a vendégkeresésből –
válaszolta a legény.
Dorka sóhajtott, elgondolván, mennyi zavar fog eredni az ő távozása
miatt, de szándéka szilárd volt.
Midőn a refectorium helyett a fegyvertárba utasíttatott, hová hetekig
sem szokott senki tévedni, a félénk nőt már az is meglepte.
Mihelyt pedig belépett, István bácsi a szemüveget, melyet orrán felede,
lekapta, hosszú gyér haját hátra simítá s hogy a bátorság s
lélekjelenlét tökéletes kifejezését megadja, görbedt derekát
kiegyenesíté s oly mereven állt, mintha épen most soroztatott volna be
ujoncznak.
Ellenben Dani bácsi fürgén került a vénasszony háta megé s a csikorgó
reteszt előtolá.
– Menybeli atyám! hisz ezek már tudják, hogy szökni akarok, – gondolá
Dorka elképedve.
– Asszonyom! – szólt István úr köhögve és szemével öcscse felé vágott.
Az öcs azonban nem látszott észrevenni a jelt, hanem a helyett
megvizsgálta, hogy csakugyan elő van-e tolva a retesz?
Dorka tűhegyen állott.
– Asszonyom, – folytatá István keményebben hunyorítva Dani felé –
kegyelmed vén s valamint az életben sok jót, szintúgy sok rosszat
tapasztalt, s talán tett is. Miért ne mondanám, hogy tett, holott emberi
természetünkben fekszik, hogy cselekednünk kell jobbra, balra.
– Most már véged neked Dorka – gondolá a vénasszony.
– A religio, – elmélkedett István úr, haragosan tekintve a még mindig
piszmogó öcsre, – azt tanítja, hogy a bűn kétféle, eredendő és
cselekedeti, és a bűn első neme miatt kikerülhetetlen a második is.
Ennélfogva megbántás nélkül állíthatom, hogy valamint nekem és a most
szólani akaró Dániel öcsémnek vannak cselekedeti bűnei, szintúgy
kegyelmed is, asszonyom, el van látva efféle cselekedeti bűnökkel.
Vallja meg csak, hogy igazam van, s aztán következtessünk belőle.
[Illustration: Dani bácsi a csillogó reteszt előretolá.]
– Könyörüljenek rajtam, nagy uraim! – rebegé Dorka.
Dániel egy széket tolt a vénasszony alá, látván, hogy erejében
fogyatkozik s erre nekibátorodva bátyjától átvette a szólást és
szaporább nyelvvel s hangnyomatok nélkül kezdett beszélni.
– A hazaszeretet az emberi s különösen a magyar természetben fekszik.
Azt hiszem, nálunk a ló is inkább ragaszkodik a jászolhoz, az ökör is a
járomhoz, mint másutt. Csak a bivaly nincs eléggé megbarátkozva hazánk
földjével, de ezt neki meg lehet bocsátani, miután indigena és nem rég
vándorolt be.
– Igen soká laterizálsz öcsém! – közbeszólt István úr, – én jobb
előszóval nyitottam meg a tárgyalást.
Dorka csak azt látta, hogy megtámadtatik, de már többé nem tudá, hogy
mily oldalról.
Dániel úr visszautasító tekintetet vetve Pista bácsira, folytatá: A
hazaszeretetből foly, asszonyom! a haza oltalmazása. De minden időben
vannak öregek, kik haladott éveik miatt személyesen nem alkalmasak a
megtámadók ellen szülőföldjüket védeni. Valljuk meg nénémasszony, hogy
mi hárman, fájdalom, ily állapothoz nagyon közel állunk. Hármat
mondottam, mert miért ne képzelhetném, ha korára nem gondolok,
asszonyomat is katonának, holott Semiramis országokat hódított meg s
Rozgonyi Czeczilia férjével minden táborozásban részt vett.
Dorka félni kezdett a Dániel által kivonandó következtetésektől s hogy
katonának nem igen alkalmas, azzal bizonyítá be, mert álla már reszket
és fogai összekoczognak, még mielőtt a csata megnyílt.
A kérlelhetlen logikájú Dani bácsi pedig folytatá beszédét, mondván:
– A ki rokkant és bármi okból harczolni képtelen, nem jöhet-e arra a
gondolatra, hogy zsoldost küldjön a táborba? S ha kegyelmed asszonyom! a
kellő pénzzel el volna látva s ha oly ficzkóra akadna, kire a háznál nem
sok szükség van, már akkor nem nagyon ütközném meg azon, ha Budavárra
zsoldost fogadott volna. Vallja be, hogy az ily tett kegyelmedtől is
kitelnék?
– Siess, öcsém! siess a tárgyra, mert ily hosszas függőben tartás egy
külön neme a torturának.
Dorka szepegve mondá:
– Kigyelmetek mindent tudnak s nincs miért titkolnom, a történteket.
Bevallom tehát.
– S még ő akarja bevallani! – szólt bámulva Dániel.
– Még ő nem titkolja tőlünk! – mond ugyanakkor István.
– Tapossanak szét, nem titkolom, bevallom – zokogá Dorka, hogy én
küldtem Elemért a táborba.
– Mit mond ez a vén bolond?
– Talán csak félrebeszél, bátyám! hisz láthatja, hogy megzavarodott –
csillapítá Dániel Pista bácsit… Dorka! szólt most az asszonyhoz
fordulva, ugy-e csak azért említé kegyelmed Elemért, mert értésünkre
akarja adni, mennyire fájhat valakinek, ha kedvelt emberét, kihez
rendkívül ragaszkodik, egy idegen elszökteti és katonának állítja be?
Elemér tud a maga lábán járni, tud saját eszével okoskodni. Ő hálátlanul
idehagyott ugyan s meg is fogjuk érte jól mosni a fejét, csak térjen
vissza; de, ha kegyelmed minket akar megszégyeníteni ballépésünkért:
akkor elismerjük, hogy jussa van rá; azonban, higyje el, magunk is
eléggé bánkódunk rajta.
– Én nem említettem volna Elemért, ha nagyuraimék nem hozzák föl: –
szólt könyekbe lábadt szemekkel a vénasszony.
– Öcsém! ez az asszony mégis ellenünk működött… Dorka itt e
fegyvertárban, hol a halál annyi eszköze néz fenyegetve rád, kérlek és
kényszerítlek: – valld be, hogy tudtad Elemér elszökési szándékát s még
sem jelentetted be nekünk.
– Én küldtem el őt, nagyuram!
– Ne higy neki. Hadd, hogy én beszéljek vele… Dorka asszony mondja hát
meg: mivel küldte el? honnan volt rá pénze?
– Volt néhány régi arany és ezüst darabom s mátkagyűrűmet vetettem
zálogba Óváriéknál – szólt sírva-zokogva Dorka.
– Hallatlan! iszonyú, rettenetes! – kiálták Deákék. Mit vétett Elemér,
hogy ily bűnre szántad el magadat s épen a sír szélén? – mondá Dániel. S
mit vétettünk mi ellened, hogy nekünk ekkora bosszúságot okoztál – kérdé
István úr… No! bátyám! talán ezt az oldalát a kérdésnek ne bizgassuk –
súgta Dániel, ki miután az ügy bonyolódni kezdett, nagyobb diplomatának
látszott, mint idősb testvére.
Dorkát a heves támadások nyilatkozatra kényszerítették.
– Koldus és földönfutó voltam, midőn kegyelmetek, nagyuraimék,
hajlékukat számomra megnyitották s az erőtlen vén asszonynak, bár
hasznát alig vehették, ételt, nyoszolyát, ruhát és barátságos szavakat
nyujtottak: nem tartozom-e én ezért hálával? Elemér, kit kegyelmetek
érdemén felül becsülnek, kit most is a vakságig szeretnek, semmi más,
mint vakmerész kalandor s háládatlan szívét azon fekete bűnnel
bemocskolni nem iszonyodott, hogy feledve származását és helyzetét, ő a
szolga, ki kegyelemkenyeren élt, a mi Doránkra merte vetni szemét. Ezért
küldtem el. Tartsanak hát felettem ítéletet, ha tetszik, de hogy
jegygyűrűmet feláldoztam, azért férjem árnyéka meg fog bocsátani.
Dorka, midőn titkától menekült, hideg nyugalommal várta a történendőket.
– Hallod-e, Elemér szemet vetett unokahúgodra?
– Igen, ő szemet vetett a te leányodra.
– Az csakugyan merészség volt.
– Nem állítom az ellenkezőjét – jegyzé meg Pista bácsi.
– Nekünk várunk van.
– Van kettőnknek egy.
– Családunk régi.
– Régi s meg is apadtunk a miatt.
– Rokonunk a nagy Werbőczi.
– Még pedig jó rokonunk.
– Nádor is volt.
– De hát most mi?
– Igaz bátyám, a szerencse kereke forog.
– A föld golyóbisa is forog, öcsém.
– Hol a lábunk van fenn, hol a fejünk.
– Nem öcsém, a fejünk mindig fenn van és ez nagy hasznunkra szolgál.
Úgy látszott, most erősebb diplomata István lőn s ezen előnyt
felhasználva, kérdé Dorkától:
– Hát a mi Doránk milyen indulatot mutatott Elemér iránt?
– A gyermekleányoknál egy csinos és mézes beszédű fiatalember szerelme
könnyen találhat viszonzásra, – mondá Dorka kikerülőleg.
– S Elemér csakugyan mézes beszédű – erősíté Dániel.
– És Dora tizenhét éves sincs, – jegyzé meg István úr, még pedig Dorka
iszonyú csodálkozására, oly nyugodt hangon, mintha közönyös tárgyról
beszélnének.
– Ha boldog emlékezetű kedves feleségem élne, talán idősb lantossal
taníttatta volna Doránkat énekre.
– Egy szóval sem állítom, öcsém, az ellenkezőjét.
– Az apák nehezen pótolják ki, főleg a leánygyerekeknél, az anya helyét.
– A nagybátyák sem sokkal többek e részben.
– Azonban Elemérről vakság volna állítani, hogy magában véve nem eléggé
tisztességes ifjú.
– Sőt nagyreményű is.
– Szent Istenem! hisz én, a mint látom, rendkívüli vétket követtem el.
– Mit lát maga, vénasszony! tud is maga látni! Elemér szolgánk, s
hibázott, hogy a házikisasszonyra merte vetni a szemét. Egyébiránt ha a
háború ily hamar be nem végződik, még híres vezérré vált volna, mint
Magyar Balázs, ki parasztból emeltetett mágnássá. S béke alatt is, midőn
észre és okos tanácsra van szükség, miért ne nevezhetnék ki belső
tanácsossá, mint Athinai Simont, ki jobbágytól származott?
– De miért czélzasz öcsém mindig parasztokra, midőn Elemérről beszélsz.
Igaz, hogy ő szegény; de a Komjáthy-család a jobb nemesek közül való –
jegyzé meg István bácsi rendreutasítólag.
– Ne vitassuk ezt bátyám, mert a vénasszony még azt képzelhetné, hogy a
mi kedves és szép leányunk azon eladó szűzek közé tartozik, kiket a
szüléknek kell árulgatni, mert a magok erején konty alá sem jutnának.
Köszönje meg Erdély legkitünőbb leventéje is, ha oly takaros menyecskét
vihet haza, mint a minő a mi Doránk. De, hogy szavunkat ne feledjük,
tudja-e Dorka néne, hogy még más is mert szemet vetni a mi leányunkra?
– Tudja-e – közbeszólt István bácsi – hogy mi ezért azt tettük vele, mit
az asszony tett Elemérrel?
Dorka sikoltva esett vissza székére.
Dániel és István úr aggódva tipegtek körüle, dörzsölék homlokát, mondák:
hisz! visszaérkezik Barnabás is, beszéltek a házról, melyet Dorka
számára építtettek, de a vénasszony, mihelyt eszméletét visszanyerte,
jajgatva kiáltá:
– Oh, hogy tört volna el lábam, midőn e küszöböt átlépte! oh, hogy
fuladtam volna meg az első falat kenyértől, melyet tőletek elfogadtam, s
oh, hogy folyt volna ki szemem, midőn körültekintett és megnyugvék azon,
mit rajtatok és házatokon látott.
– Öcsém, ő minket tegez.
– Erős indulatokba jött, ne vegyük számba.
– Kegyetlenek, miért nem ütöttétek főbe Barnabást! miért nem döftetek
tőrt szívébe, miért nem lőttétek le egy golyóval, mint a veszett ebet, a
helyett, hogy gyilkoló fegyverekkel ellátva kiküldöttétek a széles
világba, hogy őrjöngését, bosszúállását s az emberi fogalmakat
felülhaladó bűneit az élőkor rettegve beszélje el az utódoknak. Oh!
uraim! ti könnyelműségtekkel többet ártottatok, mintha a sátánnak tudva
adjátok el magatokat s a pokol bélyegét, letörölhetlen jegyül,
homlokotokra süttetitek.
– Lassabban, asszonyom, mi a nyelveskedést tűrni nem szoktuk – szólt
Dániel.
– Aztán a kutya is úr a házában, – jegyezte meg István bácsi fenyegető
és méltóságteljes állást foglalva.
– És mi menten azt mondjuk neked, Dorka, künn tágas, benn szoros.
– Igen, a várnagy szűredet tüstént kiteszi a kapun.
– A nélkül is elmegyek, csak előbb beszéljem ki magamat, – szólt Dorka
sűrűn omló könnyekkel.
– Nem épen azt mondtuk, hogy menj el; de rágd meg jól, a mit mondasz, –
említé Dániel úr engedékenyebb hangulattal.
– Aztán te elküldötted Elemért, mi elküldöttük Barnabást, s ugyanazon
okból. Kinek s mit lehet tehát egymás szemére hányni? – szólt Pista
bácsi.
– Nagyuram! nem úgy áll a dolog. Én vétkeztem, midőn a Deák-család
iránti tiszteletből, idegen ügybe avatkozni elég balga valék. De Elemér
a nagy világ által csak nyerhet. Vitézségét, elméjét kitüntetheti.
Tetteit talán versekben fogják megénekelni, vagy pecsétes oklevelekkel,
czímekkel, uradalmakkal jutalmazzák. Azonban tudják-e kegyelmetek, hogy
ki Barnabás, s mire fogja használni azt a fegyvert, melyet kezébe adtak,
és azt a szabadságot, melytől annyi gonddal, annyi aggodalommal
oltalmaztam? Tigris volt ő, kalitkába zárva, elfárasztva, kiéheztetve,
megtörve, kegyelmetek titkon fölnyiták a reteszt, s mondák: eredj a
szabadba, s keresd a martalékot, melyet széttéphess. Őrült volt ő, ki a
kór rohamai közt mindig az égő parázst kereste, hogy a kazalba vesse be,
s a terjedő lángokban gyönyörködhessék; s kegyelmetek a lobogó kanóczot
kezébe adták, mondván: siess a nagy világba s gyújtsd föl a kunyhót, de
a büszke épületeket is. Oh, hogy ezt nekem kell mondani, ki rokona
vagyok, oh, hogy ezért magam fejére kell átkot szórni, mert a végzeten
kívül én voltam az, ki őt a boszúra nevelte! Mit használ a bűnbánat, ha
jóvá nem teheti az elkövetett gonoszságot! De ki gondolkozott, ki érzett
volna helyzetemben másként, s ki keresett volna az égben Istent akkor,
midőn a földön mindenütt csak a sátán kezét látja? S nem igyekeztem-e
később jóvá tenni vétkemet? Ime! midőn a czélhoz már közel valék,
kegyelmetek megsemmisítik a hosszú évek fáradságos művét… És tudjátok-e,
ki vagyok én, s ki Barnabás?
– Az asszony a mi kulcsárnénk, ki rossz humorban van, s míg haragja
tart, mindent sötét színben lát, – szólt Dani bácsi.
– Barnabás pedig, – egészíti ki István úr – nem dicséretre méltó
magaviseletü férfiú ugyan, de azért a világot aligha fölforgatja, mert
vannak törvényeink és biráink, s a bűn hamar megleli illő bérét.
Dorka éles s őrjöngő nevetésben tört ki.
– Törvény és bíró! ha! ha! ha!… Hadd beszéljek tehát nektek a
törvényről; hadd szóljak a birák felől! Én Devecsery Dorothea vagyok, s
anyám a híres Mihal bég családjából származott, ki Szerb- és
Bosnyákország leghatalmasabb herczege vala, férjem Csapi András a
Miczbánok utódja volt. Atyám vára, hol férjem is, míg élt, lakozott, a
Duna balpartján feküdt, Péterváradhoz közel, s testvérem férjének a
vára, Szendrővel, hol Mihal bég unokája, a mahomed hitre tért Ali
parancsolt, egészen átellenben. Kinizsi Pál, ki évek óta esküdt
ellenségünk volt, a mély béke idején a fekete seregből háromezer
emberrel átkelt a befagyott Dunán, s tudván, hogy a dúsgazdag Ali
Szendrőből eltávozott, véletlenül meglepte a híres várat, s mielőtt a
török őrség fegyvert ragadhatott volna, elfoglalta. A fekete sereg
minden férfit legyilkolt, a roppant kincset és drágaságokat elharácsolá.
Kinizsi csak azon bosszankodott, hogy Ali bég nőit, kik egy titkos ajtón
menekültek, nem ejtheté rabul. Másnap Ali visszaérkezvén, nyolczezer
katonával Kinizsi után indult; de midőn a Dunához ért, látta, hogy már
megengedt az idő, s a jég zajlani, szakadozni kezd. Kinizsi üldöztetés
nélkül vonult Pancsovába, melynek parancsnoka az én nővérem férje s
Barnabás atyja volt. Ott a város lakói, kik várnagyukra a szigorú
fegyelem miatt nehezteltek, tudja Isten mit súgtak a fülébe, s rég
takart gyűlöletét a nyomorult árulkodás fölszította.
– Isten legyen irgalmas az ő lelkének! – kiáltá nagy felindulással
István úr. Most már emlékszem a rémítő történetre. Apród koromban
hallottam elbeszéltetni. A kegyetlen férfiú azzal vádolá néném asszony
sógorát, hogy rokonával Ali béggel titkon czimborál, s kezére akarja
játszani Pancsovát, s hogy ő azért volt kénytelen Szendrőt, a béke
idején, megtámadni.
– Ne legyen poraim számára az anyaföldben egy arasznyi hely is;
beszentelés nélkül, temetetlen heverjen testem a vad állatok
hullájaként, s lelkem ne találja meg a pokol és ég közt az utat, sőt a
vihar közé vegyülve nyögjön, verje fel az alvókat édes álmaikból,
jelenjen meg kísértetként ott, hol a halálmadár az ablakon besivít, s a
megijedt beteg a rossz jóslatra veszíteni kezdi reményét, és essék
vissza minden átok, mit életemben Kinizsire szórtam, az én ősz fejemre,
ha csak egy szó is igaz volt a sógorom ellen szórt vádból! – szólt Dorka
a fájdalom és düh túlragadtatásával.
Dani bácsi félénken tudakolá: – S mit követett el Kinizsi a Barnabás
diák atyján?
– Kiszemelt csapattal vendégként szált hozzá, s midőn előintézkedéseit
megtevé, levetette az álarczot, a várurat elfogatá, megsütteté, mint a
kost. Azokat pedig, kiket a honárulási bűnben részeseknek tartott,
kényszeríté, hogy husából egyenek – mondá István úr.
– Talán ez csak mese.
– Öcsém, oly igaz, hogy a krónikába is feljegyezik.