kisérte, de mind elhalóbban.
[Illustration: Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.]
A kerten kívül kellett tehát valakinek azon verseket énekelni, melyeknek
kezdő sorai alkalmasint észrevétlenül vezették Dorát az álomból
ébredésre.
De ki lehet e dalnok?
Dora tudta, hogy a vers szerzője Elemér, s meg volt győződve, miként a
környékben épen senki sem énekli.
Ennélfogva idegennek kellett ide vetődni.
S nem valószinű-e, hogy ez idegen ismeri Elemért, és vagy róla mondhat
hírt, vagy épen tőle hozhatott izenetet?
És hátha Werbőczitől érkezett Pista atyushoz a küldött levélre válasz, s
épen azalatt, míg Dorka panaszolá el félelmeit és szenvedéseit: ez az
eszme is megfordult a még mindig merengő és az ablakon kitekintő leány
elméjében.
– Csakugyan valami tudósításnak kellett jönni Elemérről – mondá magában
Dora, s egyszerre azon iszonyú sejtelem támadt föl benne, hogy hátha a
ballada által, melyben a vándormadarak a kérdező leánynak a vőlegény
halálát adják hírül, el volt beszélve a hír, melyet a vendég nem mert
világos szavakkal előadni.
Dora egészségesebb természetü, mint szoktak lenni az érzelgés
martalékai, s keble mélyebb volt, hogysem minden babona, előjel és
sejtelem fenekestől fölforgathatta volna. De nem vala-e megdöbbentő,
hogy épen azon verseket hallá, melyeket ő Elemér távozása óta elénekelni
nem mert, mert sötét tartalmukkal át- meg átjárják szivét, s mert a
keserv pillanataiban hagytak magok után valami olyan benyomást, mintha
egy előérzethez, egy jóslathoz hasonlítnának.
Sokáig volt ébren Dora, s erős lelki küzdelmei úgy visszahatottak
testére, hogy midőn szemeit kinyitá, rendkívüli megdöbbenéssel vevé
észre, hogy ágy helyett a tárt ablaknál alszik, s hogy a nap már
fölemelkedett, számos munkás van a kertben, s atyja az orgonafához közel
összefogott kézzel áll és bámulva tekint leányára, ki az ablak közét
választá vánkosul, s bár eléggé födött, de mégis csak hálóruhában, oly
csendes lelkiismerettel alszik, mintha ágyban feküdnék.
– Mit álmodtál, kis selma! he? mióta szokásod a szabad légen aludni?
Dora pirulva és halk sikoltással szaladt el az ablaktól, kezét
nyakleplén tartva, mely egyébiránt nem volt kibontva, s nem vezethette
volna senkinek kiváncsi szemét oly kellemek ellesésére, melyeket inkább
csak sejtetni, mint megmutatni illik.
– Öltözz hamar fel, mert kilovagolunk – mondá az atya.
– Elszoktam attól, kedves atyám!
– Elég szégyen, hogy ábrándozással töltöd idődet. A magyar hölgyek még
az én ifjú koromban is csak úgy eregették lóhátról a sólymot, mint mi
ifjak, s legfelebb abban különböztek a vadászatra nézve tőlünk, hogy a
bölényt nem űzték.
– S édes atyám vadászni akar?
– Most csak vendégeket. Megfordult, selmám! a világ. Eddig, ha a háziúr
barátságos volt, tódultak hozzá a víg czimborák. Most már
hajtóvadászatot kell tartanunk azokra, kik serlegünkből bort, s
tálunkról őz- vagy szarvasczombot akarnak enni. A mióta magyar magyar
ellen küzd, tönkre jutott az igazi barátság, s napjainkban csak talpas
kupákat kell használnunk, hogy ki-ki külön ihassék, mert a gömbölyü
aljúak, melyeknek körbe kell járni, míg kiüríttetnek, azon veszélyre
tesznek ki minket, hogy ellenségünkkel egy edényből lelkesítsük föl
magunkat egymás ellen, s így ki-ki saját vesztét mozdítsa elő.
– De ha kedves atyus vendégeket megy vadászni, mi leszek én e
mulatságnál? Hajtó-e, a ki a fát zörgeti, hogy a maczkó a harasztból
kiczammogjon? vagy a sólyomeresztő, kinek kötelessége jól betanított
madarával a nemes szarvast megfosztani szeme világától, hogy üldözőitől
ne menekülhessen? Mert azt mégsem hihetem, hogy atyus engem csak
siposnak akarna használni, ki a füttyös madarak hangját utánozván, a
kiszemelt áldozatokat lépvesszőre kerítse.
Dora vidám, nevető hangon tevé e megjegyzéseket, s az atya, kinek
büszkesége nem volt a lélekbuvárok közé számíttatás, nem is sejté, hogy
szép magzatának keblében az éj phantastikus benyomásai miatt mily
ellentétes érzések küzdenek, s mennyi bánat és félelem vegyül össze
határozatlan reményekkel.
– Már tubiczám! – szólt Dani úr, – akármint tiltakozol, te a füttyös
fogsz lenni, ki a czifra tollú madarakat lépre csalod. Nagy ünnep lesz
nálunk, tánczolni kell, s a tánczért fiatalságra van szükségünk.
Míg az apa ezt mondá, az ágakat elhárítva egészen az ablakhoz jött, hogy
szavait a kertben lévők ne érthessék.
– A tánczra érdemes fiatalság, kedves atyus, fegyverben van már, s nincs
ideje mulatni.
– Mesebeszéd kincsem. Igaz, hogy Elemér, a mi derék szolgánk, kinél
szebben senki sem tánczol, Buda alá ment harczolni: de maradtak itthon
is oly ifjak, kik lábukkal jobban tudnak bánni, mint karukkal, s arra
legalább használhatók, hogy holnapután nálunk egy családi ünnepet
mulatságossá tegyenek.
– De hát nálunk családi ünnep lesz?
– Félig-meddig családi.
– S én arról semmit sem tudok, atyus!
– Az attól van, mert szemedet darab idő óta nem akarod eléggé használni.
A szobában ülsz. Nappal, mint sejtem, álmodozol; éjjel, mint látom,
ébren vagy, s ha nem tudnám, hogy vidékünk úrfiai pimaszok, kik
Majláthtal czimborálván, a másik párt virágos kertjében a legszebb
rózsát is pipacsnak képzelik, még azt hinném, hogy valamelyik ifjú
elrabolta szívedet.
Dora arczán oly zavar tünt föl és enyészett el, mely sokkal mulékonyabb
és finomabb volt, mintsem Dániel úr észrevehette volna.
– De ha úrfiaink épen semmi elismeréssel nincsenek atyus virágos kertje
iránt, akkor sétalovaglásunk, a mennyiben rám is vonatkozik, tökéletesen
felesleges.
– Te nem is vagy az én gyermekem. Egészen Pista bátyád vitatkozó
természetét örökölted. Örvendsz, ha kiforgathatsz okaimból, melyekkel
védelmezem magamat. Tudd meg tehát, hogy én ugyan vendégeket keresek; de
téged most egyéb czélból viszlek magammal. Tőled, gyermekem, mint okos
lánytól, az egész Deák-család sokat vár. S én hozzád nemcsak mint apa
szólok, de Pista bátyám fölhatalmazásából, mint követ, mint teljes jogú
képviselő is.
– Ha atyus ily fontos és hivatalos küldetésben járó személy, akkor
megengedi, hogy először felöltözzem, mert kötelességem szerint illő
tisztelettel akarom fogadni.
Dora hangja reszketeg volt, s látszott, hogy a tréfás mosoly mellett is
időhaladékot akar kérni, míg lélekerejét minden kérdés és nyilatkozat
irányában összeszedhetné. Azonban Dani bácsi nem lévén akkora diplomata,
mint nagy rokona Werbőczi, beleegyezett a szőnyegre hozandó tárgy
elhalasztásába, s István bácsit arról értesítette, hogy minden rendben
van és Dora alkalmasint nyélbe fogja azt ütni, mit ők ketten
elrontottak.
*
– Vetted-e észre, leányom, hogy majorunkban egy új ház épült – mert
reperaturának nem mondhatom, miután sok adag tiszta buza ára fogyott el
érette – s ezt a csinos kis lakot a kőmüvesek holnap vagy holnapután meg
is koszorúzhatják? S láttad-e, hogy a konyhán s kamarán kívül, három
csinos szobája van, nem is említve azt a zúgo a szögletben, mely egy
czellához hasonlít és külön bejárattal bir?
E szavakat Dani bácsi akkor intézé Dorához, midőn a falu és a minoriták
kolostora felé vezető út emelkedetté lett, s a két lovas lépésben kezd
haladni.
– Ah, atyus már belátta, hogy a szüléknek nem szabad titkolózóknak
lenni, s hibáját most helyre akarja hozni.
– Hüm! hisz a gyerekekről szól ez a szabály, s nem megfordítva. Szintén
rólok áll, hogy nem szép, ha kiváncsiak, mint az én rossz leányom, ki
már többször incselkedett nekem és nagybátyjának, hogy titkunkat
eláruljuk.
– S hát még a várnagynak, kit atyusék százszor jobban betanítottak a
titkolózásra, mint én a komornámat.
– Mit, hát a komornád is ért ezen mesterséghez?
– Még csak annyira haladt, kedves atyus! mint a tudományokban az a
gyerek, a ki a betüket kezdi ismerni. De talán igen eltérünk a tárgytól,
mely mint sejtem, a majorházra vonatkozik. Tehát atyus be akarja
vallani, hogy ez a csinos kis épület Dorka számára készült.
Dani bácsi hüledezve tekintett leányára.
– Hát ki sugta meg neked titkunkat? he!
– Bevalljam-e?
– Atyai hatalmamnál fogva parancsolom ezt, Dora. Mi ismerni akarjuk a
hebehurgyát, ki ily fontos s ily óvatosan őrzött titkokat elárul.
– Az a vétkes áruló a szivem volt, mely mindig arról fecsegett, hogy az
én atyusaim gyöngéd és nemes indulatú férfiak, kik a szerencsétlen vén
Dorkát, ki házunkat oly hűn szolgálta, meg szándékoznak lepni azon
örömhírrel, hogy neki is van a széles világban egy kis menhelye, hol az
árnyékos fák, az illatos virágok, a veteményes ágyak, a nyári nap
jótékony hevétől érlelt nemes gyümölcsök sajátjai, s a hol rá oly hajlék
vár, melynek ajtaját előle senki sem csukhatja el, melynek nyoszolyája,
hol fáradt teste pihen, az övé, s melynek kis ablakaiból azon nagy
almafát láthatja, hol a kereszt alatt egykor háboríthatatlanul fog
nyugodni, s a forduló évekkel sirhelyét a tavasz hulló virágai és a késő
ősz fonnyadt levelei fogják betakarni. Atyus! ezt a dicséretet mondta
rólatok az én sejtő szivem. Oh: csak az a szegény Barnabás ne tünt volna
el! Mint örülne holnapután Dorka!… Ah, de talán neki szemrehányásai is
lennének.
Dora megijedt a gondatlanul kiejtett végszavakon, s fürkésző tekintetet
vetett atyjára, kinek elérzékenyülése leírhatatlan zavarral volt
vegyülve.
Dani bácsi a hegyre kezdé fölsarkantyúzni lovát, melyet eddig lépésben
engedett menni.
– Óh, ő talán sejt valamit! – gondolá Dora lehangoltan.
Midőn az oromra értek, s a kolostorhoz le kellett lejteniök, az atya
félénk kiváncsisággal kérdé:
– Úgy-e Dorka gyakori távozása alatt tulajdonkép Barnabást keresi?
– Őt, és nyomára nem tud akadni.
– De nem gyanít-e valamit?
– Hogy mit gyanít, nem tudom! De tartok a téltől.
– Miért kedves lányom?
– A bú miatt aligha túl fogja élni a Szilveszter-éjt.
– De hisz! addig rég visszajön Barnabás.
– S gondolja atyus?
Dani bácsi nem látszott e kérdésnek örülni, azonban tartózkodásán erőt
véve mondá:
– Ha katonának talált volna menni, akkor hamar megtér, hisz’ a háború
már véget ért.
– Oh, hogyan mehetett katonának, midőn semmije sem volt hozzá?
– Valaki zsoldosnak szegődtethette be.
– De ki lehetett volna oly szívtelen ember?
– Mit szívtelen? – pattant föl az apa, azonban rögtön megjuhászkodva
mondá: – A hazáért harczra küldeni a fegyverfogható férfiakat
teljességgel nem szívtelen tett, sőt inkább oly kötelesség, mely
dicséretet érdemel.
– Igen, de Barnabás soha lóra nem ült, soha puskát nem sütött el, soha
kardot nem fogott a kezébe, s ily fogyatkozások mellett a zsoldos inkább
mészárszékre, mint csatába küldetnék.
– Hm, hát ő ennyire járatlan volna a hadakozás mesterségében?
Dániel úr a zsebkendőjével törölgeté homlokát, melyről sűrűbben
permetezett a veríték.
– Megérkeztünk a zárdához – mondá, kapva azon, hogy más tárgyról is
beszélhet. – Pater guardian! – kiáltott be a zárda tornáczán álló
tisztes agghoz, – Isten kegyelméből egy hajlékkal szaporodott
uradalmunk. A jövő csütörtökön felszenteljük, s miután már sem Óvári
uram, sem Balibég nem fenyegetheti tisztelendőségedet sarczczal és
pusztítással, kérjük és reméljük, hogy a kolostor minden tagjával
szerencséltetni fogja a szegény Deák Istvánt és Dánielt azon
kitüntetésben, hogy kenyeréből egy darabot szelni fognak.
– Domine spectabilis, nagyérdemü pátronusunk! mindig szokásban volt,
hogy a leviták nemcsak a kenyérből, de a kövér pecsenyéből is kifogták a
magok részét.
– Az sem fog hiányozni, páter! s miután ha jól emlékszem még Bálámnak
is, ki pogány pap volt, a szőlőkerítésnél jelent meg az angyal, s
ugyanott szólalt meg az ő szamara, s még pedig kitünő bölcsességgel;
ebből én azt következtetem, hogy a bornak sem szabad a nevezetesebb
alkalmakkor kimaradni: részint azért, mert az ő közelségében angyalokat
látunk; részint pedig azért, mert szájunk oly szép gondolatokat fejezhet
ki, melyeknek még megértésére sem volnánk természetes állapotunkban
képesek. Így lévén a dolog, reméllem, sőt bizton számítok arra, hogy
tisztelendőségtek nem vetik meg a mi egyszerű falusi mulatságunkat.
– Miután kegyelmed, tisztelt patronusunk, ha nem adta is elé egész
pontossággal a szőlőkerítés mellett történt csodát, de legalább azt
bebizonyítá, hogy világi létére sem szokott az egyházról elfeledkezni,
mikor örvend; míg mások leginkább csak szorongatott állapotukban
folyamodnak hozzánk, ennélfogva nem találom a szerzet kötelességeivel és
fogadásaival ellenkezőnek, ha teljes számban megjelenünk kegyelmed
refectoriumában, feltéve, hogy ott a hét fő bűn egyikét, a torkosságot
kikerülnünk sikerülhet.
A guardián, midőn Dani bácsinak ily ügyesen válaszolt, hatalmasan
kezdett nevetni, míg nem sötétpirossá lett arcza a köhögés miatt, mely
jó kedvének kitörésével együtt szokott járni.
– De nem sziveskednék-e domine spectabilis, tisztelt kisasszonyával
együtt egy perczre szerény hajlékunkba lépni?
– Nagy örömmel, tisztelendő uram! Azonban még előbb néhány látogatást
teszünk a szomszéd falvakba, hogy késedelmezésünk által el ne
szalaszszuk leendő vendégeinket… S mit mível a marchallus campestris
Florian pater?
– Kötelessége szerint apró szenteket farag. S épen ez juttatja eszembe,
jelenteni kegyelmednek, hogy a szökevény Barnabás diák helyett akadtunk
már oly egyéniségre, ki a kezdőbetűket tűrhetőleg bírja rajzolni, sőt
mondhatnám, a versenyt elődjével kiállhatná, ha agg kora miatt keze egy
kevéssé nem reszketne. Zárdánkba jövetele valódi nyereség azért is, mert
ámbár hangja a hosszas használat miatt elgyengült, énektanítónak
rendkivül alkalmatos.
– Hallod-e Dora? – szólt Dániel leányához fordulva, kinek arczán a
meglepetés és nyugtalanság jelei az apánál figyelmesebb egyénnek szemébe
ötlöttek volna. – Hozza el tisztelendőséged a betűkészítőt is a
lakomára: – szövé közbe s aztán megint ezt mondá: – Hallod-e Dora! vajon
Elemér visszaérkezéséig nem kérhetnők-e meg a kolostor új vendégét, hogy
az énekben és lantban oktasson?
Dora csaknem reszketeg hangon válaszolá:
– Majd, ha előbb vele megismerkedünk, atyám!
Dániel úr a faluban kihirdeté, hogy a házszenteléskor a földesuraság egy
ökröt fog nyárson megsüttetni és egy hordót üttet csapra; a kinek tehát
pecsenyéhez s borhoz kedve van, jelenjék meg a kitűzött időben jó
étvágygyal, szomjjal és füles korsókkal is, melyekbe befér egy pár pint
bor.
A szomszéd helység majdnem félórára feküdt, s Dora saját eszméivel lévén
elfoglalva, észre sem vette, hogy az a tárgy, melyről atyja vele
értekezni akart, minden folytatás nélkül félbe szakadt.
– Mily kár – szólt Dániel úr hosszas hallgatás után – mily nagy
szerencsétlenség, hogy már a falu közepén vagyunk, s nincs még hova
betérjünk. Mert itt egymással szemben két földesúr kastélyát láthatod
ugyan; de e becsületes emberek kölcsönösen tették semmivé derék
épületöket. Ilyen leányom, a polgárháború. Ha én a jobboldali rom
tulajdonosát hivom meg, a másik rom lakosa érzékenyen sértve érzi magát,
ha pedig mind a kettőt rávehetnők a látogatásra, akkor még legjobban úgy
éreznék magokat, ha a kupát egymás fejéhez vagdalhatnák.
– Leányaik – szólt Dora – testvérként szerették egymást.
– S fiaik, mint hallám, egymás karjától veszélyes sebben feküsznek –
jegyzé meg Dániel úr. De néhány percz alatt békésebb faluba érkezünk,
hol barátnőd Zsombori Éva, s az én kenyeres pajtásom, az Éva nagybátyja
lakik. Ezeket okvetlenül megkaphatjuk.
– Atyus! nem volna-e jobb a bort, s az ökröt a lakoma többi kellékeivel
együtt Dorkának ajándékozni?
– Házszentelés dáridóval jár, még a szász atyafiak közt is. A ki a régi
magyar szokásokat tiszteletben nem tartja, annak, ha saját leányom volna
is, azt tanácsolnám, keressen magának férjet a Ferdinánd pártjából.
– Köszönöm atyus e figyelmeztetést, s hasznomra fogom fordítani –
válaszolá Dora kötekedőn.
E közben a Dániel úrtól magasztalt békés faluba érkeztek, melyen a nagy
országút vonult át, s ez előnyénél fogva a politikai világgal szorosabb
egybeköttetésben állott.
Itt a falu szélén pengett a szorgalmas fegyverkovácsok pörölye, az
utczán kardos és puskás emberek sürögtek.
Az a kenyerespajtás, a kit Dániel úr meg akart látogatni, s kinek ő
annyi gabnát szolgált, hogy a török martalóczoktól okozott kárát
kinyögheté, most tetőtől talpig harczra készen állott az utczán s
féltuczat paraszt fölött tarta mustrát.
– Komám! mit nyomorgatod azokat a parasztokat olyan mesterséges
mozdulatokkal.
– Háborúba vezetem, bátyám!
– Hát ismét háború van?
– Úgy vehetjük, mintha az volna.
– Talán megint Ferdinandus mellett ragadtatok fegyvert?
– Azon oldalról már egyszer megégette a kása a számat, mi most csak a
békét akarjuk biztosítani. Nem akarjuk Izabella királynét az országba
bocsátani. A határszélen már átjött, de mi elébe menvén mondani fogjuk:
térjen vissza felséged s tegye bárhová trónját, csak ne a mi földünkre.
– Hisz ez lázadás!
– Csak önvédelem, urambátyám, mert Izabella sarkában lesz a német s ha a
német hozzánk érkezik, akkor vele megküzdeni a török is eljön és a nagy
verekedés árát mi fizetjük meg; pedig nincs miből. Tanultunk már a
Majláth esetéből. Semlegesek akarunk maradni, urambátyám!
– De hát miért jön ide Izabella?
– Mert új fővárosra van szüksége. Budát valami basa foglalta el.
– Szent Istenem! hát így állunk?
– Ezentúl mindig Erdélyben fognak az uralkodásért küzdeni, ha most
elejét nem veszszük. Menjen a királynénk Kassára vagy Nagyváradra! –
szólt Zsombori.
– Szép hazafiak vagytok, öcsém! Levetkezitek a hűséget s nincs könyör
szívetekben a szerencsétlenség iránt! Menjünk vissza, leányom! A mit
főzetünk, együk meg magunk s borunk hadd heverjen a pinczében, míg e sok
szeleverdi kiforr s az idő és keserű tapasztalások által megtisztúl.
Hallgatva, kedvetlenül érkeztek vissza a kolostorhoz. A guardian
hasztalan marasztá, mert Dániel úr röviden említvén a szomorú híreket,
haza sietett.
Midőn azonban a tornáczlépcsőről épen a kengyelbe illeszté lábát,
Flórián pater megjelent egy kisded, de fürge vén embert hozván magával.
– Bátor vagyok – szólt alázattal – bátor vagyok a mi nemzetes és vitézlő
pártfogónknak bemutatni szerzetünk betűrajzolóját, ki Barnabás diákot
váltá föl e szép mesterség gyakorlatában.
– Azonban reménylem, hogy csak ideiglenesen.
– Ha a hír, melyet Zsombori uramtól hallani méltóztatott, valósulna,
akkor fájdalom! új művészünk a királyné ő felsége udvarába fogna
vándorolni, hogy mint lantos ott keresse szerencséjét. Megvallom,
különösen rám nézve ez elválás igen szomorú, miután gyermekkori
mesteremet vesztem el ismét, ki az egri iskolában zsoltárokra és egyházi
énekekre tanított.
– De mielőtt elutaznék, úgy hiszem, szíves lesz minket meglátogatni –
szólt Dora szemérmes zavarral.
– Egész életemet – mondá az öreg lantos nagy pathoszszal – egyházam és
hazám szolgálatán kívül azon czélnak áldoztam föl, hogy egy korán
elhunyt költőtársammal dalait a feledéstől megoltalmazzam s hogy a
közrészvét útján módot szerezzek hamvai porait díszes emlékkővel jelölni
ki az utókor számára.
– Ily kegyes szándék – válaszolá Dániel úr – megérdemli az elősegítést s
a Deákok nem szoktak utolsók lenni ott, hol hazafikötelességet
teljesíthetnek.
Korán elhunyt költő, hamvadó por s az éjjeli dal oly csodálatos, oly
rémítő összhangzásban állottak egymással, hogy Dora hangja alig volt a
belső megindulás miatt hallható, midőn így szólt:
– S régen múlt ki az a költő, a kire kegyelmed czéloz?
– Ha fájdalmamat kérdem, mely semmit sem vesztett ádáz erejéből, akkor a
feledhetetlen ifjú csak most halhatott meg; de ha azoktól várok
feleletet, kik a napok telését és az év fordulását számlálják, akkor a
válasz egészen máskép üt ki.
Dora megkönnyült e nyilatkozattal, de az egész úton azon tünődék, hogy a
vén lantos – ha csakugyan ő volt az éjjeli meglepetés okozója – miért
énekelte holt barátjának versei helyett épen azt, melyet Elemér
készített.
István bácsi a dobogónál várta öcscsét. Levelek érkeztek, nagyfontosságú
levelek, melyeket leányunk, Dora el fog olvasni.
– S honnan érkeztek azok?
– Az egyik megyénk főbírájától jött, a másik pedig az én kedves
barátomtól, Kállay Menyhérttől.
– Előbb megengedik atyusék, hogy öltözékemet változtassam, azután föl
fogom olvasni a levelet – szólt Dora és távozott.
István úr most idejét látta, száját öcscsének füléhez közelebb hozva,
egész óvatossággal kérdeni: – Elintézte-e kegyelmed, a mit magára
vállalt?
Dani bácsi úgy visszahökkent, mintha lábára léptek volna. – S mit
kellett volna elintéznem? – kérdé savanyú arczczal.
– Lám! lám! már kiejtette eszéből ezt a fontos dolgot. Nem igérte-e meg,
hogy a lovaglás alatt…
– Tyüh! drága barátom! – csodálkozott Dániel úr, bogos ujjával füle
tövét vakarva.
– Ej öcsém! hát nem kötelezted-e magadat arra, hogy a házfölszentelés
előtt megsúgatod Dora által Dorka asszonynak…
– Hm! hm! – óbégatott Dániel úr.
– Igen, megsúgatod – erősíté István – hogy tulajdonkép… és voltaképen…
mi voltunk – no nem emlékszel rá?
– Mi voltunk azok – folytatá Dani bácsi – kik véletlenül és minden rossz
szándék nélkül…
– Úgy van! – nógatott fejével István.
– Eltaláltuk küldeni Barnabás diákot, de lóval és fegyverrel ellátva…
– S az ő megegyezésével – egészíté ki az idősb testvér.
– Az ő írásban foglalt megegyezésével a táborba katonáskodni – végzé be,
arczáról a verítéket letörölve Dani bácsi.
– Egészen ekként van, öcsém! De hát elbeszélted-e ezt Dorának s mit
válaszolt rá?
– Körülmények jöttek közbe, urambátyám! melyek akadályoztak. Nem jó, ha
az apa felett leánya pálczát tör s te szintén atyja vagy Dorának s nem
szeretnéd, ha szívtelennek, vagy lelkiismeretnélkülinek mondana.
– Nem is tanácslom azt neki, koma.
– De ő, mielőtt tudta volna, hogy rólunk van szó, már ilyforma
kifejezéseket használt az ellen, ki egy sem lóra ülni, sem fegyverrel
bánni nem tudó embert harczba küld, hogy mészárszékre küldje.
– Ilyesmit beszélt az a háládatlan leány?
– Csak azért mondta, mert nem tudá, hogy minket sérthet vele.
– Ha így van a dolog, csak jobb lesz, ha Dorkát behivatjuk és te magad
beszéled el a történteket.
– Neked kell fölvilágosítni őt, mert idősebb lévén, a szó téged illet.
– Kövesse meg magát, öcsém uram! Kegyelmed a ház tulajdonosa s azért az
első szó jogával bír.
– Tagadom ezt, mert kegyelmed midőn a házról számomra lemondott, nem
kötötte ki, hogy a korossági jogról is lemond.
– De hát ki tudna minden csekélységről contractust készíteni?
– Nem csekélység az, hogy kit átkoz meg Dorka.
– S ha átkoz is, nem a kegyelmed leánya-e, a kibe belebolondult Barnabás
és ezzel az eltávolításra okot adott?
– De mióta csak az én leányom Dora? Ha ő most itt volna és meghallaná e
kegyetlen szavakat!
– Talán csak nem hallja meg – szólt István úr, félénken tekintve az
ajtóra.
– A falnak is füle van, bátyám!
– Azután én nem mondtam, hogy megtagadom segítségemet tőled, ha Dorkával
beszélsz.
– Én sem állítottam, hogy az első szót nem én indítom meg, ha te
szorgalmasan gyámolítasz.
– Hivassuk tehát Dorkát – mondá István úr.
– Hallgasd meg előbb híreimet, mert azok nagyon könnyítik helyzetünket.
Ekkor Dániel úr értesíté bátyját, hogy Izabella Erdélybe jön s már az
ország határait átlépte, miből czáfolhatatlan okoskodással következteté,
miként a nagy Werbőczi is vele van s ebből önként érthetőleg vonta ki
azon végeredményt, hogy Werbőczivel kell lenni Elemérnek, sőt Barnabás
diáknak is, miután levelökben rá is czélzottak s tisztelt rokonuk
nemeslelkűségétől mást várni sem lehet, minthogy őt is szolgálatjába
fogadá.
– Hollah! tehát visszakerült Barnabás. Nagy kő esett le a szívemről! Már
most könnyen beszélünk Dorka asszonynyal.
István úrral örömében nyulat lehetett volna fogatni.
– De mossuk meg jól a betűrajzoló fejét, ha többé leányunkra mer
kacsintani, – tanácsolta Dániel.
– Okvetlenül, öcsém! Hanem az a Dora nem jön. Tudod mit, öcsém?
Baktassunk mi saját szemünkkel végig a leveleken, hátha azokban is van
valami nagy rokonunkról s azután Elemérről és Barnabásról.
Közerővel fogtak az olvasáshoz.
A főbíró csak az Izabella bejövetele ellen intézett mozgalmakról
értesíté őket s fölszólítá, hogy szedjék össze erejöket az ily lázadók
fékezésére.