hogy vára tetejét egy csoport ember hangyaszorgalommal bontja, a
melléképületeket pedig, hogy könnyebben hajtassék végre a dúlás műve,
égetni kezdi.
– Hisz ez székely modorú executió, mely a pártütők ellen küldetett, hogy
lakásaikat a földdel egyenlővé tegye? kiáltá ő és katonái vele együtt.
Tehát Majláth lépett volna föl ő ellene, ki a megyékben
legtekintélyesebb párthíve volt s ki alvajdasággal volt kecsegtetve;
valóban oly badar eszme volt, mely képtelenebbnek látszott, mint az,
hogy a víz alulról folyjon fölfelé.
S mégis nem kékruhás mezei zsoldosok-e, a kik épen most döntik le a
kereket és pallost, a vérbírói hatalom jelvényeit s nem a vajda vörös
pandurai közé tartozik-e az, a ki a kapu homlokáról a családczímert töri
le?
Óvári csapatjával most oly ponthoz ért, mely már a dúlók szemének ki van
téve, de kevés erővel is jól védhető; feltéve, hogy hátulról, azaz Deák
uraimék felől meg nem támadtatik. De nem lehet-e épen ettől tartani?
Óvári a válságos helyen felállítá csapatait, látván, hogy a dúlók közt
nagy mozgás támad.
Épen hírnököt akart küldeni, midőn látja az ellenfél részéről fehér
kendővel elindított megyetisztet.
Az Óvárihoz érkező hivatalnok fölvilágosítása igen rövid és szabatos
volt.
Előadá, hogy Majláth elfogatott és a moldovai vajda Fogaras várát
őrizettel rakta meg.
Óvári halálsápadttá lett, de rögtön összeszedvén magát, daczczal mondá:
– Mi közöm nekem ahhoz? kegyelmetek miért rombolják birtokaimat? És
kinek parancsolatából teszik?
A tisztviselő ismét egyszerűen és határozottan felelt: – A mezei
katonaságot az alvajda küldötte kegyelmednek, mint pártütőnek,
elfogatására, s én a főispán távollétében főbírói tisztemnél fogva
vagyok itt.
Óvári tagadta pártütését.
Erre a főbíró értesíté, hogy Majláthnál Óváritól oly levelek
találtattak, melyek ennek nemcsak a lázadókkal, hanem a morva és a
sziléziai összeesküvőkkel is világos egybeköttetését tüntetik föl.
– Aztán nagyságod a királyné párthíveit fegyverrel támadta meg.
Óvári állítá, hogy a szóban forgó levelek költöttek is lehetnek, s hogy
mint nemest és főurat őt csak törvényes úton szabad elítélni, gyanúra
pedig még befogatni sem lehet, s annál kevésbbé birtokában feldúlatni.
Mire a tisztviselő megjegyzi, hogy ők csupán csak a személyes
letartóztatásért jöttek ide, s ha ez törvénytelen is lett volna, a dolog
az által változott meg, mert Óvári, mint pártütő, fegyveres erővel
nyomulván Deákék ellen, folytonos üldözés alatt van.
– De én csak legfeljebb nagyobb hatalmaskodást akartam szomszédom ellen
elkövetni, hadd pereljen be tehát ő.
– Nagyságod tette azért sem lehet nagyobb hatalmaskodás, mert Deákék
ellen a környék pártütő nemességét szintén fegyverre szólította, s azok
más oldalról szándékoznak ellenök támadást intézni.
– De ezt is be kell előbb bizonyítani.
– A bizonyítás könnyű lesz, – válaszolta a tiszt, miután Beglerbég egy
külön álló csapatja fog a támadók háta mögé kerülni, s épen azt teendi
azok lakával is, a mit mi a nagyságod várával.
Óvári látta, hogy nem szabadulhat. Tiltakozva tehát a rajta, mint mondá,
elkövetett erőszak ellen, letette a fegyvert azon kikötés mellett, hogy
nem fog a törököknek átadatni, mit a főbiró meg is igért.
A vár dúlása félbeszakíttatott, s a büszke lak nem nézett ugyan ki oly
siváron, mint az erdővölgy többi romjai; de soha helyre nem állíttatott,
vagy azért, mert Óvári elitéltetett, vagy pedig azért, mert ha
megszabadult is, vagyonra és politikai jelentőségre nem emelkedett.
Legalább a krónikákban többé nevére nem találunk.
*
Széles vidéken nem volt már több gazdag csűr, csak a Deákoké.
Mert a tatárok a Ferdinánddal tartó szomszédok vagyonát irgalmatlanul
pusztíták. S az egész járásnak csaknem minden földbirtokosa, mint
ellenséghez szító, részint gyanú, részint vád alatt lévén, a marha és
termés tönkre tétetett, s nagyítás nélkül el lehet mondani, hogy a megye
harmadában az egyetlen éléskamarának kulcsa a Deákék kezében volt.
Most már a régi virágzó állapotba egyszerre vissza lehet térni, gondolá
a várnagy, s czélzatokat is ejtett azon értelemben, hogy a cséplésnek
emberül utána állani, s az eladott gabna árából adósságokat kell
törleszteni és tőkét gyűjteni.
A csépléshez nagy sietséggel hozzá is fogtak ugyan, de Dani bácsi előbb
az Óvári czimborái által károsított falu népének, Pista bácsi
egyszersmind a tatároktól kiprédált nemeseknek is akart elég gabnát
szolgáltatni, még pedig a szegényeknek ingyen, a jó birtokosoknak a jövő
aratásig kölcsön. És e nagy kérdés felett változó szerencsével oly
hosszas vita folyt, hogy midőn Dani bácsi nézetei, mint gyakorlatiabbak
felülkerekedtek, már akkor a várnagy bizonyos volt az iránt, hogy a
véletlen által gazdaggá tett Deákéknak a legpénztelenebb esztendőjük
épen a mostani leend, s minden szerzeményök csak a köztiszteltetés
növekvésében áll.
Meg kell vallani, e köztiszteltetéssel eléggé el is valának látva.
A Ferdinánd pártjának legszenvedélyesebb hívei bevallák, hogy vétkesebb
tény alig lehetett volna, mint Deákék birtokának Óvári által tervelt
feldúlása.
Kiki dicsérte a nemeslelküséget, melyet a két öreg saját érdekeinek
feláldozásával folyvást gyakorolt.
De mit használt mindez nekik?
Vendégeket szerettek volna maguk körül látni, s épen az vala
elérhetetlen.
Épületöknek a völgyre tekintő ablakai késő éjig ki voltak világítva, de
a kik az ő bőkezüségéből lettek képesekké pár marhát vásárolni, vagy a
vetésre szükséges búzához jutni, nem sok ingert éreztek a tomboló
vigalmakra, s a kik vagyonaikat meg is tudták ótalmazni, az ország
válságos helyzetében nem könnyen hagyták oda tűzhelyeiket, hogy a
martalóczok megtámadásaira ki legyenek téve.
Később Balibeg visszavonta ugyan prédáló csapatait, s a moldovai
vajdával Erdélyből kiköltözött, de távozásukkal a pártszakadás megint
élénkebbé lőn, s a Budáról érkezett hirek szerint hullámzott, kiáradt, s
ismét visszatért medrébe, hogy a kedvező alkalommal megint özönvizként
borítsa el az egész szép, de érdekeiben meghasonlott tartományt.
Mindenik párt ámítva és ámíttatva, a maga részére zsákmányolta ki a
híreket.
S Deákék az egymást czáfoló mendemondák közt tapasztalni voltak
kénytelenek, hogy még Dora szépsége sem csábíthatja a vendégeket a
barátságos kastélyba, s hogy az órák lomhák, a nap igen hosszúvá nyúlt,
a bornak nincs zamatja, az ételeknek kellő íze, s a mi még
legboszantóbb, Elemér nem érkezik meg és leányuknak van igaza, ki mikor
a lantost ebédre vagy vacsorára várták, az ételt mindig a maga idejében
hozatta föl, nem hajtva azon kecsegtető szavakra, melyek hol Dani atyus,
hol pedig Pista bácsi szájából jóslatként hangzának, s többnyire így
végződtek: – Meg fogod látni, kis selma, hogy mielőtt a sültet
lenyelnők, itt lesz Elemér.
Midőn azonban a sült elfogyott, a két testvér komolyabbá lőn, s hogy a
sötét eszmék a refectoriumban tanyát ne verjenek, valamelyikök a
serlegből nagyobb kortyot nyelve ismét jósolt, ily formán: – Kegyelmed
bátyám (vagy illetőleg öcsém), meg fogja látni, hogy a mi jó szolgánk
Elemér holnap reggel egy szép dallal köszönt be.
A «jó szolgánk» tőrszurásként nyilallott meg Dora szívében, mert sokkal
messzebbre helyezé tőle Elemért, mint a mértföldek száma és az égaljak
távolsága tudta volna.
A másik testvér ily jóslat után többnyire haragra lobbant, s a kiürített
serleget asztalhoz ütögetvén, ekként válaszolt: – Tudnám csak meg, hogy
ki adott útra való pénzt Elemérnek, s ki kerített számára smaragd és
jáspis boglárokkal ékes kardot, hogy háborúba mehessen,… puhatolhatnám
csak ki azt az átkozott teremtést, ki a mi derék lantosunkat
elszöktette, majd befizetnék én neki e rosszlelküségeért!
Ily nyilatkozat aztán Dorka egész testét úgy átjárta, mintha szék
helyett jégtáblán ülne, s minden ize, tagja csaknem koczogva reszketett,
s a nemeslelkü Dora kénytelen volt ismét a sok aranyról beszélni,
melyekkel annyira tömve vala Elemér erszénye, hogy az egész országot
beutazhatja saját pénzével. Ez ártatlan hazugság védpajzsával fedve
sikerült neki Dorka nénit, a még mindig remegő nőt, úgy vezetni ki a
refectoriumból, hogy atyja és nagybátyja szivében gyanú nem támadhatott.
Midőn pedig a némberek eltávoztak, még jó darabig folyt a testvérpár
közt a vita.
Pista bácsi állítá, hogy ha már soká késik Elemér, akkor a németek
elfogták.
– Nem engedi az magát elfogatni. Hanem én egyebet hiszek.
– Mit? kedves öcsém? szólt nyájasan az idősebb testvér.
– Bizonyosan a mi nagy rokonunkhoz írt levél tévedt el.
– No, no! s te nem sokat tartasz az én jó barátomról, Domahidi
Gergelyről? kérdé egy kissé élesen István úr.
– Csak azt állítom, jobb lett volna a levelet nem küldeni
Szinérváraljára.
– Én meg kegyelmednek azt felelem, hogy ha tanácsa szerint Nagy-Kállóra
küldtük volna, akkor a levél még a Werbőczi unokájának sem kerülne
kezébe.
– Engedje meg urambátyám, de Kállay Laczi, az én barátom, nem érdemel
ily gyanúsítást. Ő személyesen ment volna Budára.
– Mintha bizony csak úgy lehetne a német ágyúk közt sétálni, mint te
szoktál a káposztás kertben. Ha valaki egy ellenséges csapaton
átvergődhetnék csellel vagy vitézséggel, azt Eleméren kívül csak
Domahidi Gergely tehetné.
– Én meg állhatatosan hiszem, hogy csak Elemér és Kállay Laczi volna
képes ily hőstettre.
Az egyenes termetű és hosszú vékony bajuszú hírnök, mióta helyettes
várnagygyá lőn, nem mulasztá el esténként a refectoriumban
principálisainál tisztelegni. A minek aztán következménye az lett, hogy
a szolgából, bár mindig csak esetről-esetre, vendéggé léptetett elő, s
oly figyelemben részesült, minővel a háziúr azok iránt tartozik
viseltetni, kik őt meglátogatják.
Most is a vita tanúja levén, szükségesnek tartá a közvetítő szerepet
eljátszani.
– Nekem, szólt ülőhelyéről fölemelkedve, szerencsém volt a lovagok
virágját, Elemér úrfit egyszer Sarmaságon láthatni, s büszke is vagyok
rá, s ifjú leventénknek arcza, mint a gyémántkőbe metszett korona, oly
kitörülhetetlenül fog emlékezetemben megmaradni. S kész vagyok a
trombitával kezemben a dézsi vagy kolozsvári piaczon három vasárnapon
egymásután kihirdetni, hogy földönfutó sehonnai az, a ki kétségbe vonja,
hogy Elemér úrfi Budavárba betörni ne tudna, akár erővel, akár csellel.
– Miért ne engednők meg a vélemény szabadságát! szólt közbe Pista bácsi,
de látszott, hogy a hírnök lelkesedése inyére van.
– Én azzal tartok, hogy senkit túlságosan bálványozni nem kell, jegyzé
meg Dani úr is, azonban derült arczának minden vonásából kitünt,
mennyire kielégíti őt az Elemérre szórt dicséret.
– A vélemény szabadsága sem terjedhet végetlenre, minthogy tudjuk, hogy
a tengernek is van partja. A mi pedig a túlságos bálványzást illeti,
annak vádja engem kétségkívül akkor terhelhetne, ha azt állítottam
volna, hogy Elemér úrfi a német táboron áttörve, beronthatna a szultán
táborába is, s megjelenésének emlékeül egy ollóval lenyírhatná a
világgyőző Szolimán szakállát. De mondottam-e én azt?
Deákék elismerték, hogy a szónok ilyesmit nem mondott, s hírnökünk,
óvatosságának ez ünnepélyes bizonyítéka után, háborítatlanúl folytatá
beszédét: – Eleméren kívül, én még két egyént ismerek, kik Roggendorf
táborán át Budavárba könnyen beférkőzhettek volna, csakhogy a nap
más-más részében. Domahidi Gergely éhomra kísérthette volna meg, mert
délután már az erélye csökkenőben, ellenben Kállay Laczi ozsonnya után,
mert lelékeny és furfangos elméjének a hamar következő szürkület
kedvezne. Így tehát kegyelmetek nemzetes és vitézlő uraimék azon ritka
helyzetben vannak, hogy mindketten egyenlő hévvel magasztalhatják egymás
barátjait.
A hírnök e nyilatkozatában a Deák testvérek örömmel megnyugodtak, s
István bácsi Kállay Lacziért, a Dani barátjáért, Dani bácsi pedig
Domahidi Gergelyért, az István barátjáért ürített poharat, s a
refectoriumban a szokottnál is hosszasabb ideig folyt a társalgás.
*
Ah, az alvó-szobában másként volt!
A Dorától kisért Dorka asszony, a Deákék fenyegetése miatt, a folyosón
már kifogyott erejéből s összerogyott.
Dora és komornája felemelvén az ájultat, ágyába vivék. Sokáig kellett
halántékait, kezeit, homlokát dörzsölni, s orra alá éles szeszt tartani,
míg ismét magához jött.
Midőn bágyadt szemeit fölnyitá, a komorna kisasszonyának intésére
eltávozott.
– Dorka néni engedje meg, hogy régi szobájába vitessem vissza.
A vén asszonynak sűrűn omlottak könnyei.
– Néném azért távozott mellőlem, mert mint mondá, éjjeli sikoltásaival
álmomból költ fel. Hisz! én nem kivánok sok álmot, s hígyje el, hogy a
mióta elköltözött, még többször vagyok ébren.
– Oh Dora, minden percz az általad átvirrasztott éjből kínszenvedés,
égető lélekvád rám nézve. Megszégyenít jóságod,… s ah! ha szíved
kevésbbé volna könyörületes, akkor hidegséged gyötrene. Ohajtanám, hogy
sülyedne el a föld, s nyelje be bűnös testemet. Hálát adnék az Istennek,
ha valaki, mint egy utálatos férget, lábával eltaposna.
A vén asszony panaszát fuldoklásai szakíták félbe.
– Egy ereklyém volt, férjem jegygyűrűje. Szegény és öreg vagyok most, s
a sátoros czigányné, ki jóslatból teng, és redős, fonyadt arczával több
félelmet okoz, mint a mennyi szerencsét hazug szájával igér, a vén
banya, ki életének felét börtönben, felét féktelenség közt töltötte, nem
cserélne velem, annyira megviseltek a szenvedések. De, Dorám, volt idő,
midőn hízelgőim nem állítottak rútnak, s férjem, kit a halál hamar
ragadott el, oly hőn szeretett, mintha jó és szép is lettem volna.
Hihető, hogy tovább élve, a szív tőlem elfordult volna, mert szeretetem
még mindenkit szerencsétlenné tett. Végzetem az, hogy elhagyjanak s
meggyűlöljenek azok, kik közelről ismertek. Nem reád czélzok, kedves
gyermekem, csak azt akartam mondani, hogy ha nem képzelek nagy veszélyt
Elemér ittlétében, nem zálogosítottam volna el jegygyűrűmet Óvárinál,
hisz az ereklyét szívünk alatt hordjuk, s nem visszük könnyelmüen
vásárra.
– Miért említenők többé e kérdést, Dorka néni? Te meggyőztél arról, hogy
Elemér ragaszkodással viseltetik irántam, s megmentettél attól, hogy
atyám és nagybátyám által tépessék szét szívem.
– Oh, volna ez bár így, kedves egyetlenem! De lásd, ha a hóbortos vén
asszony nem elegyedik oly dologba, mihez semmi köze, akkor minden jól
üthetett volna ki. Lehet, hogy Elemér nem mer vágyaival hozzád emelkedni
s lehet, hogy tartózkodását te közönynek tekinted, és a mit én
zivatarnak tartottam, csak egy csendes nyári permeteggé vált volna.
– Ki vagyok békülve helyzetemmel, – állítá Dora, míg szemében könny
csillogott.
Dorka még szilajabban folytatá az önvádakat:
– Mily szemtelenség volt egy cselédtől, kinek az uraságok ügybajaihoz
semmi köze, oly kérdésbe ártani magát, a mihez nem ért! Hogy mertem én a
fejembe venni, hogy nagyuraimék családi büszkeségből ellenezni fognák a
házasságot Elemérrel? S micsoda kezességem volt, hogy nem csalódom?
– Légy megnyugodva, Dorka! Édes apám és Pista atyus szeretik Elemért, de
csak szolgának tartják, – szólt Dora letörölve könnyét, visszafojtva
fájdalmát, sápadt, hideg és kifáradt arczczal.
– Nyugodt legyek? – válaszolá a vén asszony zokogva. – Hát nem üldöz,
nem büntet-e az Isten, a mióta téged megkeserítettelek?
– Én nem átkozlak, Dorka!
– De az átok rajtam van. A mely reggel Elemér távozott, eltünt Barnabás
is. Nem Isten újja-e ez? nem a büntetés kezdete-e?
– Bizonyosan megunta zárdáját, s másba költözött.
– De volt-e neki pénze, a mivel kimozduljon?
– A szerzet, melynél tartózkodott, megszokta az alamizsnából élést, s
egyik megyéből a másikig utazik, mint a madár, nem aggódva a holnapon.
– De ő nem örömest távozott volna innen.
Dora kérdő tekintetet vetett a vén asszonyra, ki szemeit lesütve
folytatá:
– Honnan van az, hogy már kilencz hete telt el, s még nyomába nem
akadtam?
– Mert mindig csak a szomszéd helységekben kerested.
– S nem átok-e, hogy egy bűvös körben járok, melynek határait át nem
léphetem? Midőn hosszú útra indulok, visszavon a látatlan kéz, s hozzád
vezet. Midőn melletted vagyok, a titkos erő megint kiragad, ösztönöz,
visszataszít… oh! csak egy… napig. Ha útban elfáradva, lehajtom fejemet,
az első álom rémképekkel ijeszt, s parancsolja térjek rögtön vissza,
mert veszélyt hoztam fejedre, s őrültségem jóltevőimnek házát gyujtotta
meg. Ha fáradva, lihegve haza érkeztem, akkor szívem minden erősebb
dobbanásával egy éles hang kiált rám, mondván: nyomozzam Barnabást, mert
ha vissza nem hozom, iszonyú történetek fognak vaslábaikkal a reszkető
földre taposni, s vér és könny serked nyomdokaikon.
– Forró képzelődésed játéka ez, Dorka. Barnabás különcz, rendetlen
természetü ember! de mit tudna ő oly rémítőt tenni, mitől méltó volna
rettegned?
– Nem ismered őt, gyöngyöm! Szemem édes világa! a te kebled annyira
ártatlan, hogy a bűnnek csak nevét tudja, s műveiről nincs képzete.
– De ha te félted Barnabást a világtól, melybe betévedt, miért nem bizod
fölkeresését, miután beteges és gyönge nő vagy, egy férfiúra, ki
gondosan tud mindennek utána járni, s tartózkodása helyéről hamar
hozhatna hírt?
– Ugyan kire bízzam, kedvesem?
– Flórián pater gyakran barangol át három megyét is. Ő legkönnyebben
akadhatna Barnabás nyomára.
– Ne szólj Flórián paterről, ő kemény szívű. Előbb megütközött Barnabás
eltünésén, és segítségemre volt a keresésben, de jámbor heve csak két
napig tartott. Akkor mentegetődzött, hogy neki tollkéssel apró szenteket
kell faragni, s nincs ideje a kezdő betűk miatt, melyek a szokásból úgy
is kimennek, sokat fáradni. Ő Barnabásban csak a kezdőbetű rajzolóját
vette tekintetbe, s érzéketlensége annyira ment, hogy engem is mindig
ösztönzött kutatásaim felhagyására.
– Bízd hát a dolgot a hirnökre, úgy is nálunk már bevégezte szolgálatát.
– A hírnök azzal gúnyol, hogy Barnabás katonának állott be.
– De hát az nem lehetne igaz? – kérdé Dora.
– Isten őrizzen attól! Barnabást úgy neveltem, hogy azt sem tudja,
jobb-e vagy bal oldalra kell a kardot kötni. Oltalmaztam őt és
felebarátait attól, hogy valaha puskát fogjon kezébe. S ki adott volna
neki lovat, fegyvert és pénzt?
– De miért fosztottad meg őt, néném, mind azon eszközöktől, melyek által
a férfi kitünővé válhatik, szabad és független életet szerezhet magának?
– Ne nyomozd, kedvesem, azon iszonyú titkot, – szólt Dorka a zokogás
miatt fuladozva… Eredj lánykám aludni! Késő éj van már. A hold beteg
arczczal néz reánk, s halvány tekintete mintha új szerencsétlenségekről
akarna jelt adni… Csak ne zálogosítottam volna el a mátkagyűrűt!
Óváritól elrabolták a dúló csapatok. Félek, hogy síromból mindig föl
fogok járni, míg a jegygyűrűt poraimhoz nem teszik… Oh Istenem! mily
kegyetlenül fenyegetőztek ma is nagyuraimék. Mi lesz belőlem, ha
megtudják, hogy én távoztattam el Elemért! Dorám, úgy-e te
megbocsátottál nekem? Nem hallod, mintha vércse vijjogott volna?… Közel
lehet már az éjfél. Látod-e a falon azt a kezében halálfőt tartó
szerzetes képét? Rámája közül néha fenyegetőbb arczczal néz rám, mint
szokása. Tegnap éjjel ki akarta ejteni kezéből a halálfőt s féltem, hogy
a lábam elébe gördül.
– Lázad van, néném! holnap jer vissza régi szállásodra, ápolásom
mellett, remélem, hamar helyreáll egészséged.
– Te igen nagylelkű vagy, Dorám!… Szeretődtől fosztottalak meg, pedig
hátha beleegyeztek volna szülőid!
– Nem mondják-e, hogy ő csak szolga? – szólt Dora, mélyen sóhajtván.
– De hát mért agyarkodnak egész dühvel az ellen, ki őt távozásra bírta?
– Mert a szolgát is lehet szeretni.
– Dorám, mintha zörögnének ablakom alatt az ágak! Talán halálmadár ült a
hársra, s kerek szemeivel ránk néz. Több mécset gyujtok, hogy a
világosság miatt ne láthassam. Eredj, kedvesem, aludni!… Az csak nem
történhetett, hogy az őrültnek égő kanóczot, a dühösnek fegyvert adjanak
kezébe és a bosszúállást konok czéljaira gazdag eszközökkel lássák el?
Ugy-e, hazudik a hirnök, midőn Barnabásról, mint katonáról, mesél?
– Legalább valószinűtlent mond. De csendesedjél el, kedves néném.
– S vajon nem találkozhatott-e Elemérrel? – kérdé az öreg asszony fejét
a könyökére támasztva és sárga arczával félelmesen tekintve Dorára.
– Jó éjt néném! Ha sokáig itt maradok, még ingerültebb lészsz.
Midőn a távozó Dora betette az ajtót, a vén asszony erős zokogását a
folyosón is meghallá.
– Magam mellé költöztetem vissza, ápolni fogom, s Isten legyen tanúm,
hogy elfeledem, a mit ellenem vétett.
E szándékkal, az önlegyőzés e fényes jelével a szegény Dora még
szerencsétlenebbnek érzé magát, mint akkor volt, midőn hivé, hogy
Elemérért joga van Dorkára haragudni.
– Örökre elveszett ő számomra! S mivel is érdemelhettem volna meg oly
ragyogó jelenséget, mint Elemér! Ha a születés valódi előny volna, akkor
az Isten nem engedte volna őt, ki minden más tökélyt bír, ezen egyetlen
tulajdon hiányával a világba lépni. Hisz! szükség van arra, hogy legyen
szemünk előtt oly példánykép is, melyet a gáncs le nem vonhat, s a
magasztalás fölebb nem emel. Elég boldogság az is, ha remény nélkül
szerethetem, s elég vakmerőség, ha hiszem, hogy talán néha rám gondol.
E szerény követeléssel lépett szobájába Dora, s midőn lefekvék, s a
mécset eloltá, csak még arra gondolt, mily kegyes volt iránta az ég,
midőn megtanítá szeretni, könnyezni, s az örömből és fájdalomból azon
különös vegyületet érezni leginkább, melyet a lemondás nyújt, ha nem
eredt csalatkozásból és ennél fogva nem is vezethet új szenvedély és új
küzdelem felé.
– Csak egyet óhajtanék, – sóhajtá, – míg szemei félig becsukódtak, csak
egyet szeretnék még megálmodni, hogy tudniillik azon három elszáradt
ibolya, melyet távozáskor a könyvben, hol emlékül őrzé, nem találtam
meg, vajon nála van-e, vagy talán elfeledte magával vinni? És csak azt
szeretném tudni, ha a dalokat, melyekre engem tanított, inkább
kedveli-e, mint az újakat, melyeket azóta költhetett. Aztán megvallom,
egy kevéssé kiváncsi vagyok arról is hallani, hogy midőn nevezetes és
emlékezetre méltó történt vele, eszébe jut-e a szegény falusi leány, ki
figyelemmel hallgatta őt, midőn hősökről és félistenekről regélt?
Istenem: mily sok és merész óhajtásom volna! S vajon, valamelyiket
teljesíti-e az álom? Ha jóslani tud, mint sokan állítják, miért ne tudna
elbeszélni is?
Dora úgy hitte, hogy már alszik, s az ablaka előtt az orgonafán egy
csalogány dalol; később meg azt gondolta, hogy ébren van s a kertből
lantpengést hall. De ez végre is csak álom lehet!… Álom, édes álom, a
szivnek mily fájdalmas húrját rezgeted szellemujjaiddal s vajjon nem
pattannak el épen azon idegek, melyeken a legbúsabb accordokat pengeted!
«Vándor madár, vándor madár!
Szárnyad mindenüvé eljár,
Szemed mindenfelé teként.
Nem láttad-e a vőlegényt?»
Dora még ily világosan nem álmodott soha… Vagy talán nem támasztja
könyökére fejét, nem függnek-e szemei az ablakon? nem látja-e a sápadt
holdvilágítás mellett is az orgonafa kétes körvonalait? s a lassú, a
távoli hang nem olyan-e, melyet bár hallani lehet, de elmosódott
részeiben a képzelődésnek után kell pótolni? És csakugyan álom volna-e?
S néhány accord után nem hangzik-e megint, azonban már még halkabban,
még kétségesebben?
Dora fölemelkedett ágyából, s míg könnyei megeredtek, hallgatott,
figyelt, s néha úgy vélé, hogy csakugyan a füleivel hall egész szavakat;
míg ismét kételkedni kezdett saját érzékeiben, s idegei izgatottságának
tulajdonítá az éj határozatlan zsivajából szőtt dallamot.
Mit jelenthet e csalóka játék, mely a való és álom közt ringatja a
képzelődést, s mely a szivet egészen betölti sejtelmekkel és
fájdalommal?
Elemér érkezett volna meg? Oh, ez oly vakmerő gondolat volt, hogy Dora
nem is merte folytatni. Vagy ha a kétes hangok nem emberi ajakról
támadtak, s csak a lég és képzelődés teremtményei, birhatnak-e azon
tartóssággal, hogy nemcsak egyes rímek, hanem egész versek dallamát és
szavait láttassanak utánozni?
Dora fölkelt, az ablak elébe ment s kinyitotta azt.