villámgyorsan megváltoztatva szándékát, a levél darabjai után kapott, s
az első papirszeletkéről fönhangon e szavakat olvasá ki: Úgy hallom,
bárdolatlan és verekedő egyén. Lám! lám! ez én vagyok, szólt, s aztán
megfordítá a szeletkét, s ott történetesen épen a következő csonka
mondatra akadt: Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok is
Dora naponként…
Lám! lám! Deákék rosszul töltik idejöket, az én Elemérem nélkül, s Dora
naponként… fogy, eped, sír, mit tudom én?… Eredj, igazmondó barátom,
vigasztald őt, siess, míg más nem akad, kinek még mézesebb szavai és
könnyebb lelkiismerete lesz.
– Esküszöm, hogy Budán fogok maradni.
– Hozasd hát oda Dorát, s lakodalmán majd én is jelen leszek.
– Esküszöm, még ma kiváltalak.
– Ha! ha! ha! nevetett Barnabás s úgy, hogy egész megrázkódott és
szeméből kicsordultak a könnyek.
Elemér elmondott, a mit lehetett a levélből, s igéreteit új meg új
fogadkozásokkal erősíté; de Barnabás egy falóczára ült, s oly
mozdulatlanul, oly mereven, oly élettelenül, mintha szobrát faragták
volna kőből oda. Az ékesen szólás, az indokok érve, a rajzolt kilátások,
a biztatás, az igéret, az eskü, mind hasztalanok voltak a jegedt
vonásokra csak egy mozzanatot is idézni, s végre Elemér még arról sem
lehetett meggyőződve: hallja-e Barnabás az ő szavait, vagy pedig azon
magánkívüli állapotba sülyedt, melyben az érzékfölötti világgal lép
viszonyba, s a sátán hatalmába esik értelme és érzése.
Ő, ki Barnabás léleklátásait eddig csak a féktelen képzelődés játékának
tartá, most szorongani kezdett, mintha a rossz szellemek közelségét
sejtené, s mintha láthatatlan alakok alkuján volna jelen, kik
martalékjokkal a szövetséget kötik meg ellene.
Oh! az a néhány percz, melyeket így töltött, iszonyú volt!
– Még egyszer találkozunk! – mondá a lócza kőbálványa, Barnabás, halk,
elmosódott hangon.
– S kikkel? a lelkekkel-e vagy velem? s miért egyszer? miért csak
egyszer? e kérdésen töprenkedett az izgatott Elemér, midőn a zárt ajtó
megnyilt, s a betódult szabad léggel együtt az a török, ki a Werbőczi
levelét becsempészte volt, és az őr bejövének.
Az első szabadságát hozta, s a másiknak pedig ő mondá törökül, hogy
gondja legyen a benn maradt rabra, kiért még ma vagy legfölebb holnap
reggel a díj ki fog fizettetni.
Elemér nagy zavarában állhatatosan hivé, hogy Barnabás, ha csakugyan
öntudattal bír, kétségkívül értette a török őrhez intézett
figyelmeztetést, s így távozó barátjától ismét azon biztosítást nyerte,
melyet ennek a kitört és sértő viszongás után a becsülettel megegyezőleg
már csak közvetve lehetett adnia.
– Még egyszer találkozunk! harsogott ki a börtönből, mint a végítélet
trombitahangja.
A táborzaj, a visszanyert szabadság kéjérzete, s a gyors gyaloglás hamar
helyreállíták Elemér hangulatának súlyegyenét.
Eszébe jutott, hogy igérete szerint előbb Pestre kell mennie, s hamar
talált átvivő naszádra.
Fölkeresé a városbírót lovai végett, ki igen élelmes lócsiszár is volt.
Jutányos áron vette meg tehát Elemér és Barnabás diák lovát, s barátsága
jeléül a baromorvos követeléseit a város pénztárára utasíttatá.
Azon tudat, hogy Barnabás díjából egyharmad már keze közt van,
csillapítá Elemér nyugtalanságát.
Szándéka volt kardját s puskáját még estig a városi hatóságtól
visszaszerezni, s a legelső fegyverkovácsnak eladni.
Tehát a fizetendő pénz felét naplemente előtt kezében képzelé. Csak azt
átallá, hogy a többit védurának kell előteremteni, s csak attól
rettegett, miként ez rögtön tán nem történhetnék meg, és Barnabásnak
órái, sőt egész napjai maradhatnak a gyűlöletre, kétkedésre.
A komp, mely Buda és Pest közt rendes közlekedést tartott fön, épen
indulóban volt, s Werbőczi, ki csaknem atyai szeretettel fogadta
Elemért, annyira örvendett megérkezésén, hogy saját szükségeiről
feledkezve, utosó aranyát is föláldozta Barnabás kiszabadítására, s
korán reggel megbízott embere már alkudozás végett a török táborba
indult.
Azonban, midőn Elemér becsületét koczkán kívül állónak hitte, akkor
támadának új és nagy aggodalmai. Érezé, hogy barát helyett ellenség fog
vele egy fedél alatt lakni, s hogy a Deákék felől nyert tudósítás és
Barnabás fölébredt gyanúja után, kötelességében áll nyiltan bevallani,
mikép ő jóltevője várából nem más, mint Dorka ösztönzésére távozott el.
És e vallomás nem nyújtana-e szerencsétlen vetélytársa bősz
féltékenységének táplálására sok, igen sok anyagot. Elemér érzé, hogy az
Erdélyből vett hír Dora iránti szerelmét új lángolásra szította, s hogy
azon fontos állomás, melyre őt a viszonyok által teremtett szükség
emelte, még lehetővé teheti a szeretett lány kezének elnyerhetését. E
remény nem foglal-e magában Barnabással igen veszélyes összeütközéseket?
S hogy lakjék ő egy fedél alatt azzal, ki valószinűleg halálos
ellenségévé fog válni, s ki, mint Werbőczi szolgája alant áll, s az
emelkedésre semmi kilátással nem bírhat; míg ellenben ő a török nyelv
tudása és a török viszonyok ismerete által mind ama magasabb politikai
titkoknak egyedüli avatottja leend, melyektől egy szerencsétlen
tartomány állapotjának jobbra fordulása vagy végsülyedése függ?
– Arra kell törekednem, gondolá magában, hogy Barnabást kedvező
feltételek közt idegen házba helyezzem el, s ha lehet, Budától távol. De
sikerülhet-e, s nincs-e ő a sorstól mintegy a galléromhoz varrva?
E gondolat cseppenként ejté az ürmöt Elemér örömpoharába.
És midőn hivatalának fontosságát belátta, nem kerülheté el figyelmét
annak veszélyessége is.
A budai basa az ő személye fölötti vitában szenvedett megaláztatást.
S ha ő nincs Werbőczinél, akkor ez képtelen a közvetlen és árulók által
meg nem zavart összeköttetést Stambullal és a hatalmas padisah vejével
föntartani. S nem következik-e ebből, hogy Szolimán főbasának érdekében
áll ily közeg megsemmisítésével oltalmazni magát egy igen alkalmatlan és
veszélyessé válható ellenőrködéstől?
Elemér világos és a viszonyokat mélyen átható elmével birván, nem
kétkedett, hogy a hadviseletekben nehéz volna oly álláspontra mutatni,
mely az előőrset bizonyosabb lövésre tehesse ki, mint a hogy ő van a
bukásra, sőt életveszélyre kijelölve azon befolyásos szerep miatt,
melylyel Werbőczitől, a békés indulatú vén embertől, megtiszteltetett.
– S az én véduram kétségkívül mindezt nem is sejti, gondolá Elemér, ki
éles figyelő tehetséggel birván, hamar fölfogta a híres államférfiú és
jogtudós jellemét.
– Az én véduram török fordításaimat írói műnél egyébnek aligha fogja
tekinteni, s legfelebb sajnálja, hogy stilistikai ügyességemet nem
bírálhatja meg. És nem kétlem, csodálkozni fog, ha kedvelt fordítója egy
szép napon búcsú nélkül utazott el a héttoronyba, vagy tán egyenesen az
Orcusba. Úgy látom, nem volt bolondság tőlem, hogy a _Hét vezér_ben
saját sírkövemre adakoztam; csak bár az a kópé lantos a kegyes czélra
gyűjtött ajándékot ne fordítaná más czélra. Egyébiránt kár az ördögöt
falra festeni, s midőn a szép Dorára gondolhatok, az élet rövidségéről
elmélkedni.
Reggeli munkáját végezve, víg kedvvel, derülten lépett az utczára, hogy
a halott városban, a romok és gyász közt, az ő mosolygó tekintete
képviselje a reményt; de alig ért a vizikapuhoz, midőn Werbőczi
küldöttjével találkozott, ki Barnabás kiváltását vállalta el.
– Nos! nem történt semmi akadály? – kérdé.
– A szultán minden basáival együtt jön a várba.
– De hát Barnabás diák hol van?
– Azt csak az Isten tudja. Fogháza üres, s díját visszahoztam.
– Az Istenért, hát miért nem tudakozódott felőle? – kiáltá Elemér
színéből kikelve.
– Tudakozódtam én, uram, de azt mondák, kotródjam, mert különben
talpamra verik a kiváncsiságot.
– Adja ide azt a pénzt, – szólt Elemér, nem gondolva semmi akadálylyal,
semmi veszélylyel.
A küldött átadá a díjt, s fejét csóválva nézett a török táborba siető
ifjú után.
Midőn az előőrsökhöz ért, föltartóztatták, s hasztalan hivatkozott
Werbőczire s emlegetett fontos küldetést; mert lelövéssel fenyegették,
ha tüstént vissza nem fordul.
A dob pörgött, a réztányérok csattogtak; de Elemér az iszonyú zaj közt
hallani vélte e végzetes szavakat: Még egyszer találkozunk!
A török császár roppant pompával érkezett Budavárába.
Werbőczi szerencsétlen helyzeténél fogva az első tisztelgők közé
tartozik; de a nagyúr helyett csak Rusztán basa fogadja.
A hatalmas padisahnak sok dolga és kevés ideje volt; mert a hódítások
történetében nevezetes ünnepet ült meg.
Kihirdetteté, hogy Buda a török birodalom egyik különösb kegyelemben
részesített városa, melynek többé Magyarországhoz semmi köze. Levéteté a
toronyról a harangot, s a Boldogságos Szűz német egyházáról a keresztet
is. S miután onnan kidobatta az oltárt, az oltárképeket, a szent
edényeket, papi öltözékeket, a falakba helyezett síremlékeket, a
faragványos régi padokat és a szószéket: leküldé janicsárait a kriptába,
hogy rabolják ki a koporsókat és szórják szét a hamvakat. A czinterem
sírkövei hasonló eljárásban részesültek.
A nép elrejtezett. Senki sem mert még az ablak felé is közelíteni. S
mindamellett a gyász, a megaláztatás, s az Istengúnyolás minden
részletei szétterjedtek a városon.
Werbőczi a kétségbeeséssel küzdött, és Elemérnek, ki szintén levert
volt, kelle vigasztalni. S mit mondhasson bátorításul neki, ha az élet
rövidségére és a megváltó halálra nem emlékezteti? Végre talált egy
reményre, mely az öreg embert tán fölemelheti.
– Nagyságos uram! – szólt rábeszélő hangon, – még eddig nincs minden
elvesztve. A szélbe szórt hamvakat nem lehet ugyan többé összegyűjteni,
s a főegyház mecsetté, Buda török várossá vált. De még nem tudjuk, hogy
a templom a keresztyénségnek és a székhely a nemzetnek nem adatik-e
vissza? A szultán intézkedéseire még nincs rá nyomva a változhatlanság
bélyege.
Werbőczi konnyadt fejét egy kevéssé fölebb emelvén, bágyadt hangon
kérdé: – S minő bélyeg ez?
– Ha a jelvényeitől és ékességeitől megfosztott keresztyén főegyház
kellő közepébe lépcsőzetes trónt emelnek, s arra maga a szultán ül le és
saját vezetése alatt hajtja végre a beszentelést; akkor a templomot és a
várost a Korán megsértése nélkül soha kezéből ki nem bocsáthatja, s
tartozik azt a próféta zászlójának lobogtatásával és utolsó vércseppig
védeni.
– Úgy meg vagyok nyugtatva. A szultán soha sem aljasulhat közönséges
hitszegővé. Hisz alig egy hete, hogy saját kéziratával és pecsétjével
ellátott oklevél által biztosította Izabellát Buda
visszaszolgáltatásáról, Zsigmond teljeskorúsága napján.
Elemér föltétlen hitelt még a szentesített okleveleknek sem adott ugyan;
de gyöngédtelenség lett volna a régi iskola államférfiának nézetét
kétségbe vonni.
Azonban Werbőczi néhány percz mulva pálczáját kezébe vette, s mondá: –
Szükségem van szabad légre. Hídd össze kíséretemet és kövessetek
sétámon.
– Talán befogatok.
– Nem, öcsém! gyalog akarok menni, s te baloldalom mellett maradj kivont
karddal, s miután az őrség tudja, hogy a keresztyének közül csak az én
udvaromnak van joga fegyverhordozásra, semmi alkalmatlanságnak nem
leszek kitéve.
Úgy is történt.
Werbőczi szabadon járt, kelt, s egyszerre a Mária-templom ajtója előtt
vannak.
A bejárat természetesen el volt foglalva, de a janicsárok, kiket épen
pár órával előbb intett a szultán szelídségre és fegyelemre, addig
férkeztek, míg vékony rés nyilt a templom hajójába.
Werbőczi félénk kiváncsisággal tekintett be, s arcza vászonfehérré vált.
– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér suttogva egy
janicsár tiszttől.
– A trónon ül! – válaszolá ez.
Werbőczi megfordult, s térdei reszkettek. – Elfáradtam, mondá fojtott
hangon. Menjünk Turgovicshoz. Ő közel lakik. Ott kipihenek.
Turgovics vendégei rossz perczben érkeztek.
A szerencsétlen ember, fájdalmában magán kívül ragadtatva, nyöszörge: –
Ne közelítsetek e hajlékhoz, senki se lépjen a küszöbre, mert tüstént
átok fogja meg. Oh nagyságos uram! az Isten nehéz keze van rajtam.
Szegény feleségem épen azon perczben halt meg, midőn a templom tornyáról
a keresztet ledöntötték. Ő lesz az első, kit harang és szertartás nélkül
temetnek el. Koporsóját lopva vitetem ki… s hová? A zsidó temetőbe.
Werbőczi gerinczvelőig fázott át.
– Hozzátok hamar a kocsimat!
*
A Turgovicsnál töltött óranegyed hallgataggá, búskomorrá tevé Werbőczit.
Pár nap telt el anélkül, hogy Elemérre szüksége lett volna, s ez szabad
idejét Barnabás utáni kutatásokra fordította, de minden eredmény nélkül.
Midőn reményeivel fölhagyva késő este haza tért, védura hivatá.
Most már Werbőczi élénk, majdnem vidám volt.
S örömmel említé, hogy Ferdinánd követeit, kik békét kértek, Szolimán
visszautasította. Esztergom, Tata s Visegrád átadását és évi adót kíván,
mire Ferdinándnak lehetetlen ráállani. A szultán tehát kénytelen Bécs
ellen indulni.
[Illustration: – A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér
egy janicsár tiszttől.]
– De mit segítene a Boldogságos Szűz templomán az, ha szent István
székesegyházába is bevinnék a trónt és a kereszt helyére a félholdat
tűznék! – sóhajtá Elemér.
– Öcsém! más oldala is van a kérdésnek. Hátha megverik Szolimánt, s
akkor Buda fölszabadíttatik.
Elemér csodálkozott, hogy Werbőczi politikai nézetei mekkora változáson
mentek át.
– Kegyelmes uram! én a török táborban valami olyast hallottam, hogy
fegyverszünet forogna kérdésben, de talán mese lesz az egész.
– Én még bízom az isteni gondviselésben, – válaszolá Werbőczi.
– S épen azért hiszem, hogy a fegyverszünetről szállongó hír puszta
koholmány – mondá Elemér, védurának kedvét nem akarván elrontani.
– Koholmány! – ismételte Werbőczi.
Szeptember 22-én Szolimán fölszedte táborát, és elindult… Stambulba.
– Most már vége minden reménynek! – sohajták Werbőczi és Elemér.
V.
Deák uraimék gazdagokká lettek, s bár roppant kincseiket megbecsülni nem
tudták, mégis közbecsülésben állottak, és senki szemökre nem veté
pazarlásaikat.
Emelkedésök, s fájdalom! hamar rá következett hanyatlásuk történetét
röviden említjük.
Majláth István, a vajda, nagy tervet készíte a török megbuktatására, s
Erdélynek Ferdinánd koronája alá vetésére. Összeköttetései
Morvaországba, Ausztriába kiterjedtek, s V-ik Károly udvarának belső
terméig is behatának. A baj csak az volt, hogy a mit sokan ismertek,
többen el is árulhatának.
Így történt aztán, hogy Szolimán császár értesült a pártütési
készületekről. Péter, moldovai hospodárra bízta tehát, hogy Majláthot,
ha lehet, kelepczébe ejtse, ha pedig a csel nem sikerül, akkor verje
meg.
Míg Péter, a ravasz, diplomatizált, Balibeg a nikápolyi vitéz basa
Erdélyben dúlni és prédálni kezd. Harambandái szanaszét pusztítottak, s
míg egyik csapatot a felkelők megverték, a másik kénye-kedve szerint
perzselt föl egész vidékeket.
A bajt még az is tetézte, hogy a nemesség fele része Majláthtal, a másik
fele Izabellával tartott, s mindenik eljöttnek vélte az időt, hogy
ellenségével végkép leszámoljon.
E számolás leginkább gyújtogatásból, sarczból, csatározásokból és
párbajokból állott.
A Deákék kastélya, mint olvasóim emlékezhetnek, egy keskeny erdővölgy
bejárásától nem messze feküdt. Az alatta elterjedő rónácskán túl, az
első szomszéd volt a minoriták kolostora, melylyel csaknem
összefüggésben állott a szalmafedeles falu, a szőkefalvi Deák-család fő
birtoka. A minoriták a kegyes patronustól különváló politikát nem
akartak követni, s így ezen oldalon meglehetősen fedve volt a vár
pinczéstül, csűröstül s refectoriumostul együtt.
De bezzeg másként állott a kérdés a keskeny erdővölgy oldalánál. Ezen
részen tudniillik a vitézlő uraimék szomszédja Óvárinak vörös
cserépfedelü, s felvonó híddal ellátott várkastélya volt, mely a kapu
mellett kerékkel és pallossal, a bírói hatalom jelvényeivel díszelgett.
Óvári hizelgés és uzsora útján fölvergődött új család alapítója volt.
Deák uraimék épen e tulajdonok miatt iránta nagy rokonszenvvel nem
viseltettek, s idegenkedésöket növelte az is, hogy, hir szerint, a
gazdag szomszéd vendégeket nagy örömest fogad és sátoros ünnepen is
erdei friss vizet iszik, mi romlott természetének kétségtelen
bizonyítványa.
Később kisült az is, hogy Óvári ő kegyelme Majláth hirnökeivel
beszélgetett és Ferdinánd királylyal czimborál, mi a Werbőczi család
ellen szőtt fondorkodásainak nyilvános bizonyítéka volt.
Ily szomszéd gyanú tárgyává, s utóbb veszélyessé is lett, mert az
országba betört Balibeg és Péter moldovai hospodár ellen csapatot
kezdett gyüjteni, s a kurta nemességet nagy igéretekkel lázította
Izabella királyné ellen.
– Volna csak itt az a szegény Elemér, – mondá Dani bácsi, majd
elküldeném, hogy jól mossa meg Óvári ő kegyelme pártütő fejét.
– Meg is mosná az, öcsém uram! még pedig csipős lúggal.
Míg Deákék Óvári ellen így zsémbelnek, addig ez gyakorlatibb térre vitte
át a neheztelését. Megizené, hogy három nap alatt nyilatkozzanak Deákék
határozottan Ferdinánd mellé, mert különben magoknak tulajdonítsák, ha
kastélyuk földúlatik.
Ezen izenetre tüstént hadi tanács tartatott, a két Deák, Flórián frater
és a vén várnagy vévén benne részt, s három szóval egy ellen – s az egy
szó a várnagyé volt – elhatároztatott, hogy Óvári nyilatkozzék három nap
alatt Izabella királyné mellé; mert különben meg fog támadtatni, s vára,
birtoka és neve veszendőbe megy. Az igazságnak hódolva, meg kell ugyan
vallanunk, hogy tisztelendő Flórián uram csak lelki fegyverekkel
ígérkezett az új hitre hajló Óvári ellen föllépni s különösen
czélszerűnek tartott egy prédikácziót az eretnekek és pártütők
visszadöbbentésére, melynek erkölcsi hatását rendkívülinek állítá, de
különösen Pista bácsi a fegyvert, bárminő legyen, csak fegyvernek
tartván, a minorita véleménye a háború melletti voksnak nyilváníttatott,
s Flórián, mint köpczös erős férfiú, tüstént a mezei had vezérévé
neveztetett, mi a guardiánnak azon ígérettel adatott tudtul, hogy a
Deák-család a kolostor birtokainak épségét biztosítja, s minden
szenvedett kárt teljes érték szerint fog visszapótolni.
A guardián kénytelen volt beleegyezni Flórián új hivatalába. Csak
írásban nem akart nyilatkozni, mi egyébiránt Deákék előtt fontossággal
nem bírt, miután ők minden halandó közt talán legelső embernek tartották
ugyan a nagy Werbőczit, de a betűre magára általában keveset adtak.
A várnagy, ki nem félénkségből, hanem a viszonyok ismeretéből az
erélyesebb szabályok ellensége volt, ajánlkozott ugyan némi erődítési
művek végrehajtására, de aggkora miatt sürgeté, hogy melléje nálánál
fiatalabb karokkal, lábakkal, s ha lehet észszel is biró segéd adassék.
Hasztalan mondották, hogy hisz erre legjobb Elemér, s megérkezését
minden órára várják, mert a várnagy, mint állítá, többre becsül ma egy
veréb-, mint holnap egy túzoktojást.
S ilyen verébtojásnak tartá a nagy bajuszú, vékony és egyenes termetű
hírnököt, ki már kétszer volt hivatalos ügyben Deákéknál, s most kenyér
és állomás nélkül Gorbón mulat.
Flórián páter, mint jeles szónoki tehetség, hatalmaztatott föl a
szerződtetésre, s miután a hírnök Deákék és különösen refectoriumok
iránt kiváló előszeretettel viseltetett, az alkut minden nehézség nélkül
megkötötték.
Míg a vezényletre szükséges intézkedések foganatba vétettek, a
közkatonaság is szerveztetett. A jobbágyok tudniillik már mindent
betakarítottak, s a szüretelés ideje még távol volt. Könnyű volt tehát a
fiatalságot lábon tartani. Kisült ugyan, hogy az erdőkerülőkön kívül a
többiek a családi fegyvertárnak kevés hasznát vehetik, de a kaszával
bánni és a csépet forgatni mindenik tudta.
A várnagy, ki Hunyadi János hadviseleteinek roppant bámulója volt, s a
fortélyt és strategiát a győzelem fő tényezőinek tartá, hosszas
vitatkozás után rábeszélte Deákékat, hogy ámbár Óvári a küldött
válaszból megtámadtatásra számít, e fenyegetést eszélyes cselnél másnak
nem szükség tekinteni, s csak a védelmi háborúra kell szorítkozniok.
A terv helyeslést nyervén, a háziurak szerepe is kiosztatott.
Dani bácsi lábai jók, de kezei bogosak lévén, egészségi állapotjánál
fogva arra volt alkalmas, hogy az erődítési munkákat végrehajtassa, s
megtámadtatás esetében a vezényletet Flóriánra bízva, a refectoriumba
vonuljon vissza.
Ellenben Pista bácsi lábai köszvényesek, azonban kezei teljes erejűek
lévén, a természettől lett arra hivatva, hogy a háztűzhelyet védelmezze.
Az ő szélső positiója tehát a tornácz volt, hová a semmit nem sejtő Dora
és Dorka csodálkozására, puskáit, pisztolyait és mordályait rögtön ki is
tette.
A hadi terv megállapíttatván, a parasztság a keskeny hegyi völgynek,
mely Óváriékhoz vezetett, a torkát úgy elárkolta nagy kődarabokkal, hogy
a közlekedés igen nehézzé, sőt koczkáztatóvá lett, kivált miután az
uradalom csőszei czélszerűen választott leshelyekből lődöztek volna az
ellenségre, míg a többi nép kaszákkal és fütykösökkel ellátva fogadná és
nyomná vissza a rohamot, még azon esetben is, ha a mezei hadak vezére,
Flórián páter, s körüle hat vagy hét összeszedett zsoldos nincsenek az
új hadtan fegyvereivel – kivévén az ágyúkat – bőven ellátva.
A barátságos refectoriumot a vendégek a zimankós politikai időjárás
miatt hetek óta már gyérebben látogatták; a hírnök tehát, ki a várnagyi
kötelességet vette át, a hidat többnyire leeresztve tartá, s csak öreg
főnöke, a valódi várnagy ült reggeltől estig az ablak előtt, hogy Elemér
és a többi véletlen, de beszámított segély megérkezését várja.
Óvári nagyszámú zsoldosaival valódi Xerxes volt ezen új spártai hősök
ellen.
De a csata határideje minden támadás nélkül folyt le.
Másnap azonban a falut a szomszéd helységekkel együtt prédálni kezdték
Majláth párthivei, s vegyest borultak lángba takarmányok s házak. A
dúlás és égetés hamar fölbontá a katonai fegyelmet, kivált miután Pista
bácsi, kinek főhadiszállása a refectoriumban volt, elfeledé a hadi
törvényszék szervezéséről a maga idejében gondoskodni. Dani bácsinak
pedig a szivében több viasz- mint vastartalom lévén, a falu égő üszkei
miatt annyira meglágyult, hogy nem tudta büntetni azokat, kik
állomásaikról elszökve, kaszástul, bunkóstul és csépestül saját házaik
megvédésére siettek.
Flórián fráternek már csak a torlaszkövekből, s a fák közé rejtett
néhány zsoldosból és csőszből állott egész ereje; míg Pista bácsi és a
hírnök csak az udvari cselédségnek parancsoltak.
Válságos pillanat volt ez, s tán egyedül a véghagyomány megírására és
lepecsételésére való.
De, ime! a kolostor nem borult lángba, a faluból kivonultak a
martalóczok, s Óvári nem támadta meg a völgyszorost. Pedig a nap már
elszunnyadott, sőt a pihenés óráit pontosan megtartva, mosolygó, nevető
arczczal ismét megjelent a láthatár szegélyén, mintha a
Deák-testvéreknek értésül akarná adni, hogy valami titokszerű történt,
mely a csapást elfordítá, s a fenyegető veszélynek más irányt adott.
Az áhitatos guardián a minorita-kolostor csodás megszabadulását nem
örömest magyarázta volna ki természetes okokból, s valóban az isteni
gondviselés rendkívüli kegyelmének lehetett tulajdonítani a végveszély
torkából menekülést; de, hogy a kegyelem mily eszközök által munkált,
annak szorosan utána járni a hírnök feladata volt, ki néhány órai kémlés
és fürkészet után a legérdekesebb adatokkal terhelten érkezett vissza.
Péter, a ravasz moldvai vajda, hazug igéretekkel és színlett barátsággal
kicsalta a fogarasi várból Majláthtot, s őrizet alatt Nádorfehérvárra
küldte a szultánhoz. E hírről hamar értesült az Izabellához hű alvajda,
s hogy lágymeleg eljárását, mely nem árulásból, hanem kényes helyzetének
természetéből folyt, jóvá tegye, a főbb czinkosok megfenyítésére
csapatokat küldött, még pedig oly gyorsasággal, hogy Óvári, erről semmit
sem sejtve, már Deákék ellen útban volt, midőn egy kanyarodó fokához
érvén, visszatekintett, és leírhatatlan rémülettel látja saját csűrét és
asztagait lángba borulni.
Tehát az a lenézett és rokkant két Deák lehetett oly furfangos, hogy a
völgy másik nyílásán, a tatárdúlta várrom mellett csúszott volna be,
hogy a hatalmas Óvárit álnok strategemával kijátszhassa? E gondolat
dühbe hozta az új és büszke zászlós urat.