Gondolkozásra még van időd. S most a többi raboknak te magyarázd meg
azt, mit hallani fogsz, mert az idegen tolmács szava szívökbe annyi
bejáratot nem nyit.
Ekkor Szolimán basa tolmácsát magával vive távozott.
A főméltóságuak közül pedig egy nagyfejű, nagy szemöldű és öntelt férfiú
lépett elő, s karján húzogatva kaftánját, mintha türkőzni készülne, és
ajkait mozgatva, mintha a bölcseség igéinek hangoztatására akarná
szoktatni, tetőtől talpig megvizsgálta Elemért, s aztán mondá:
– Allah nagy és az ő prófétája Mohamed! S tudod-e te, hogy én ki vagyok?
– Külsődről itélve, uram! te muderri vagy, ki a koránt álmodban is
elmondod, s annyi arab verset tudsz, hogy idézéseiddel Stambultól
Damaskusig minden szökőkút és fürdő falait be lehetne írni, – a
mecseteket nem is említve.
– Az mind nem elég, vagy legalább rád nézve nem fontos – szólt, ismét
méregetve Elemért. – Tehát kérdem, hogy ki vagyok én?
– Alkalmasint szent, kinek látásai vannak, s csillagjós, ki oly pontosan
megmondja, mikor jön hozzánk a szerencsétlenség és a halálangyal, mintha
maga küldené.
– A balgatagság igéit vetted ajkaidra, gyaur! Halld meg tehát, hogy én
Zulkifar, a budai főkadi vagyok. Ne szökjenek ki elmédből szavaim, mert
akkor az megbomlik, mint a ház, melyet a patkányok odahagynak. S
tudod-e, mi hozzám képest Werbőczi, az a gőgös és üresfejű férfiú, ki
Stambulban aranyos hintóban járt, ki ha a tengeren bársonynyal bevont
csolnakra ült, a franczia követ hajójáról ágyúlövéssel üdvözöltetett?
– Uram! oly kérdéseket intézsz szolgádhoz, melyekre együgyűsége felelni
képtelen.
– Tudd meg tehát, hogy Zulkifar, az igazhitűek budai főbirája egy
sánczokkal, bástyákkal, kőfalakkal megerősített kulcsos város, melynek
minden épülete erős kövekből van rakva, ablakai rostélyosok, s ajtói
vaspántokkal bezárhatók. Ellenben Werbőczi, a gyaurok kis kadija, egy
hitvány falu, melynek palánkkerítése sincs, viskói pedig szalmával
vannak fedve, s az egészet egyetlen szikra hamuvá égetni képes.
Fölfogtad-e?
– Tökéletesen, uram! – válaszolá Elemér, derült arczczal, mert a muderri
beszédéből gyanítá, hogy védura már lépéseket tőn megszabadítására.
– Tudod-e, hogy a pékeket mivel szoktam büntetni? – kérdé a budai főbiró
még felfúttabb arczczal.
– Ha a pékek zizikes kenyeret sütnek, vagy hamis fontot használnak,
akkor, uram! a te bölcseséged tüstént az ajtóhoz szegezteti a pékek
fülét.
– Most hallgasd meg, a mit mondok és tolmácsold. A gyaurok, kik magokat
keresztyéneknek nevezik, kivétel nélkül büntetni való pékek, mert a
lelki kenyeret a búza helyett konkolyból sütik és hamis fonttal árulják.
A mennyiben pedig az örök életre szánt táplálék drágább a mulandó világ
számára készítettnél, ennélfogva Allah és az ő prófétája Mohamed a
gyaurokat, a hamis kenyérért, nem szegeztetheti csak fülöknél fogva a
pokol kapujához, hanem örökké égő kemenczébe vetteti, hogy ott süljenek.
Ezenkívül Allah megparancsolta a kalifáknak: minden gyaurt a föld
színéről karddal kiírtani. S hatalmas szultánunk, mint a kalifák utódja,
teljesíti a kötelességét. Én, Zulkifar, a budai kadi, mondom néktek,
hogy tíz év alatt egy gyaur sem lesz a föld területén; mert a szultán
haragja úgy elfújja őket, mint én tenyeremről e pihét.
Most a kadi elfútta tenyeréről a pihét, mely egyébiránt nem volt ott, s
aztán félig húnyt szemekkel várt, míg Elemér a mondottakat
megmagyarázta.
A fogoly úrfiak számba sem vették az egész komédiát. Gondjok,
aggodalmaik a nőkre vonatkozának, kiket egy perczig sem képzeltek a
rabság iszonyú esetlegeitől biztosítva.
Ellenben Barnabás diák sötét tekintetet vetve Elemérre, mondá: – Oly
török szót hallottam, mely nagyon hasonlít a mi védurunk nevéhez. Mit
jelent az a szó?
– A muderri, – válaszolá Elemér, – csakugyan említette a mi védurunkat,
s mivel ő is budai főbíró, becsmérlé saját tiszttársát.
– De vajjon csak azért tevé-e? S vajjon nincs-e okunk félni, hogy
védurunk hamar megfeledkezik a szerencsétlenekről?
– Mindig keresed az emberben az árnyoldalokat, – szólt neheztelően
Elemér.
– Talán a számból folyó nagy igazságokat meri czáfolni e gyaur? – kérdé
Zulkifar, hüvelykével Barnabásra mutatva.
– Ékesszólásodat dicséri, uram! – válaszolta Elemér, ki jól ismerte a
társalgási módot a törökökkel.
– Halljátok most, gyaurok! kik a zsidóknál hátrább vagytok sorozva, s
kik annyi könyörületet sem érdemeltek, mint a kalifáktól megsemmisített
tűzimádók, halljátok, mit kíván a Korán, s mit igér érte jutalmul!
Ekkor a muderri egy dagályos hitterjesztő szónoklatot tartott, egészen
eltérve a török szokástól, mely missionariusok helyett katonákra bízza a
megtérítést és az ige helyett a fegyvert használja.
Midőn pedig elvégezte prédikáczióját, különös súlylyal emelé ki azon
főméltóságú urakat, kik renegátokból lettek admirálokká, tábornokokká,
sőt nagyvezérré is. Nem feledte el azon rabságnak, melyre az át nem
tértek kárhoztatva lesznek, rémítő szenvedéseit élénk szinekkel a szem
elé tüntetni.
Elemérnek mindezt ízenként kelle tolmácsolni.
A portyázók foglyai, a váltságdíjba bízván, könnyedén vevék az egész
dolgot, de nem ily hangulatban vala Barnabás.
Elemér látta, hogy a gondolataival küzdő diák homlokán permetez a
veríték; hallá, hogy ajkai egész sorát ismétlik a nagy rangú
renegátoknak, s megdöbbent a szokottnál sápadtabb arczon, s a rászegzett
szemek majdnem lángoló világán.
– Elérkeztünk a keresztösvényhez, hol a kétfelé futó nyomok soha
összetalálkozni nem fognak. Elemér! én hiszek szavaidnak, megtagadtam a
lelkeket, kik téged kárhoztatnak, s maradok igéretem mellett.
– Ezt vártam tőled – szólt Elemér, s értesíté a muderrit az eredményről.
Zulkifar, a fő-kadi, megvető tekintettel mérte végig a foglyokat, kiket
kutyáknak és disznóknak czímzett, s azután Elemérhez fordulva mondá: –
Velem fogsz jönni!
– Hogyan, te távozol? – kiáltá Barnabás.
– Vissza fogok jönni. Ne kételkedjél.
Reggel tíz órakor történt ez, s délután három óra vala, midőn a fogház
megint befogadta Elemért, ki nem csekély meglepetéssel látta, hogy
Barnabás csak egyedül maradt.
– Sokat szenvedtem azóta, – sohajtá a diák. – Az én képzelődésem igen
beteg!
– Hol vannak a többi foglyok?
– Távozásod után félórával szabadokká lettek.
– Mi reánk, – szólt Elemér könnyező szemekkel, – alkalmasint későn fog
felvirradni a menekülés örömnapja. Szolimán, budai basa, hitem
elhagyására azon igérettel szólított föl, hogy agai ranggal titkárává
nevez ki és a magyar ügyeket általam szándékszik kezeltetni.
Visszautasítottam ajánlatát, mire ő mosolyogva jegyzé meg, miként ez
esetben is nála fogok maradni, mint rabszolga. Mert miután nemcsak a
török nyelvet, de a török viszonyokat is ismerem, veszélyes fegyverül
szolgálhatnék ellenségei kezében. Tudja ő, mondá, hogy a janicsárok
foglya vagyok, kiknek joguk van engemet árverésre bocsátani: de nem
hiszi pénztárát oly rossz állapotban, mely neki lehetetlenné tegye
többet nem igérni érettem, mint a mennyire akár a magyarok, akár törökök
magokat elszánhatnák.
– S mit fogsz tenni ez esetben?
– Arra gondoltam, hogy a fogoly is fegyverhez juthat.
– És ha fegyvert szerezhetnél?
– Akkor megfontolnám, magam ellen fordítsam-e azt, vagy ellene?
– S hát velem mi történik?
– Kérni fogom véduramat, hogy helyettem téged váltson ki, s az könnyűvé
lesz, miután díjad a számomra szántnak talán feléből is kitelnék.
– Köszönöm, Elemér! nagylelkűségedet, de én veled akarok maradni.
Barnabás nem szegi meg igéretét.
Ekkora átalakulást Elemér nem várt.
– Feloldlak igéretedtől – szólt, hévvel szorítva meg fogolytársa kezét.
– Ahhoz nincs jogod. Érzem, hogy keblemben bűnös indulatok tombolnak, s
hogy ahhoz, a mit Dorka néném s a kolostor, melyben kezdőbetűket
rajzoltam, bűnbánatnak nevez, tökéletesen hiányzik bennem a kedv és erő.
De mikor vén néném a vércse-visításnál élesebb hangon kiáltá is füleimbe
bűneim sorát, soha sem hallottam, hogy szószegéssel vádolt volna.
Természetesen igéreteimben a betűhez tartom magamat, s nem az én hibám,
ha például Deák uram szerződése nem eléggé világos. Atyám szellemével is
volt kötésem; de te kétségbe vontad, hogy az árny, mely kísért, sírból
jött-e hozzám, vagy képzelődésemben él. Engedtem rábeszélésednek és
kételkedni kezdtem hitemben. Az üresnek, a tartalmatlannak, az álomnak
miért volna joga adott szavamhoz? Ezért vagyok hozzád kötve igéretemnél
fogva, mely oldhatatlanul érvényes mindaddig, míg nincs okom hinni, hogy
a bosszuló árnyak csakugyan nem a hő képzelődésből fölemelkedett párák,
de valóban léteznek, s kisértő ujjaikkal a végzet útjára mutatnak,
melyen nekem járni kell magam és mások romlására.
Elemér a megdöbbenés és elégültség sajátszerű vegyületével kérdé: –
Hátha, a mi kétségtelennek látszik, török rab fogok maradni?
– Akkor én is az maradok.
– De ha téged nem vesz magához Szolimán basa?
– Keresek számomra oly törököt, ki Budán fog lakni.
– Rettenetes gondolat, – sóhajtá Elemér.
– Nem annyira, mint véled. Nekem Werbőczi csak annyit ér, mint bárki
más. A konty vagy süveg alig jön tekintet alá.
– De hát az emelkedés?
– A bosszúra volt számítva. De azon kívül csak egy esetben volna
szükséges.
– S mikor?
– Ha te emelkednél… mint magyar.
Elemér elnémult, s csak magában sóhajtá: – Megint Dora! Mily
fékezhetetlen, mily korlátlan Barnabás szenvedélye. A tengernek vannak
határai, de az ő szívének sötét hullámait nem köti határokhoz sem az
értelem, sem az önbecsülés, sem a törvény, sem az erkölcs!
IV.
Néhány percz mulva ismét török társasággal telt meg a börtön.
Egyik szerb nyelven mondá, hogy a királyné holnap korán fogja Budát
odahagyni.
A másik kérdé: hogy a budai főbasa a palotába fog-e költözni?
– Rusztán basa ellenzi, – lőn rá a válasz.
– Nagyságos uraim, – szólt most Barnabás diák, nem mondhatnák-e meg,
hogy mikor fognak minket árverezni?
– Hitvány gyaur! hogyan merészelsz beszélgetésünkbe vágni – szitkozódott
az egyik.
A másik pedig nyájasan mondá: – A portyázókat a hatalmas padisah
visszaparancsolta a táborba, s mihelyt azok rabjaikkal megérkeznek,
elkezdődik a dobraverés. Örvendek egyébiránt, hogy anyanyelvemet tudó
emberre akadtam. Én kaminiczi lakos voltam, s most agává emeltek. S
tudsz-e barátom, magyarul?
– Származásomra nézve úgy hiszem magyar vagyok – említé Barnabás.
– S foglalatosságod?
– Diákias. Egy kolostorban czifra betűket rajzoltam, s most, mint látja
nagyságod, vértem és sisakom van.
– Barátom! a te díjad legalább kétszáz tallérral emelkedett.
– Köszönöm szépen a megtiszteltetést – mondá durczásan Barnabás.
– Ez Szolimán főbasa cselédségében használható volna – említé törökül a
nyájas aga.
A gorombább aga pedig felelé: – Ha talpára ötvent üttetnének, bizonyosan
lemondana gyaur hitéről, s akkor besoroztathatnám «dúló és perzselő»
csapatom közé.
E megjegyzést Elemér érté.
Csakhamar a törökök ujságvágya ki volt elégítve, s miután egy aggastyán
Elemér megvásárlása iránt hajlamot mutatott, s egyedül azt sajnálta,
hogy kevés lévén a foglyok száma, alkalmasint drágán kelnek el, rendre a
látogatók eltávoztak. De közülök egy fiatal egyén, ki a csauzok közé
látszott tartozni, az ajtónál ürügyet talált a visszatérésre, s
Elemérnek kezébe nagy ügyességgel csempészve valamit, pár közönyös szó
után gyorsan csatlakozott a többi törökökhöz.
Barnabás épen közleni akarta vele folytatott társalgás tartalmát, midőn
látja, hogy Elemér levelet tör fel.
– Tán Werbőczi küldi?
– Ő, – szólt Elemér örömtől sugárzó arczczal tekintve az aláírásra.
Barnabás nagy lélekzetet vett, hasonlón ahhoz, ki a víz mélyéből merül
föl, és szorult tüdőjét teli akarja tölteni az éltető elemmel.
– Már kiszabadulunk. Csak bár ne drágítottam volna meg magamat kétszáz
tallérral! De te, Elemér, nyugtalan vagy?
Elemér olvasott és nem felelt.
– Talán rossz hírt vettél?
– Nem – mondá Elemér bizonyos ingerültséggel.
– Arczod sötétedik.
Elemér hallgat.
– Alkalmasint az öregnek nincs pénze.
Elemér alig nógatta fejét, s e kétséges főmozgás épen semmiről sem
világosította fel Barnabást.
– Lélekzeted gyors, arczod kipirult – jegyzé meg Barnabás sápadozva.
Elemér szépen összefogta a levelet és zsebébe dugta, s midőn rövid
tétova után szemét Barnabásra veté, megütközéssel látta ennek vonásain a
gyanu és neheztelés árnyait.
Werbőczi rövid levele ez volt:
«Kedves öcsém! A mennyire utána járhattam, gondatlanul viseléd magadat a
_Hétvezér_ben. Ezért ugyan a városnak téged letartóztatni, s a
janicsároknak rabbá tenni joguk nem volt; de a visszakövetelés útja
hosszas, az idő pedig rövid. Váltságod iránt tehát alkuba ereszkedtem a
janicsár agával. Előbb ő kétezer tallért kért, a mi a mai világban
temérdek pénz, de utóbb négyezerre emelte követelését, állítván, hogy
nyelvöket úgy beszéled, mintha született török volnál. Egy várparancsnok
díja sem lehet nagyobb, mondám én; de arra ő azt válaszolta, hogy most
rendkívül keresettek épen azon tulajdonok, melyekkel történetesen te
birsz. Mert vannak ugyan magyar renegátjaik, de azok vagy már nagy urak,
vagy műveletlenek, kiket az új török hódoltságban nem lehet használni.
Megdöbbentem e veszélyes czélzat miatt, s a négyezer tallért kölcsön
kért pénzzel is kiegészítvén elküldém hozzá; ő azonban visszautasított
azon válaszszal, hogy már négy annyi összegért sem engedhet át, mert a
budai főbasa rád tevé kezét. Erre én a szultán ő felsége vejének,
Rusztán basának írtam, kijelentvén, hogy ha szabadon nem bocsátják
védenczemet, kit Dzsemil agától nagy áron váltottam meg, kit a
janicsárok elraboltak, s kiért én négyezer tallért a hadi kincstár
számára ajándékul ezennel az ő kezébe teszek le; ha, mondám, e
védenczemet tüstént szabadon nem bocsátják, azt a budai basa ellenem
intézett megtámadásának fognám tekinteni, s a szultán előtt leborulva, a
hivatalt, melyet elvállaltam, ő felsége kegyelmes lábainál hagynám, és
holnap elköltözném azon helyről, hol megaláztatásnál és üldöztetésnél
egyéb jutalomra kilátásom úgy sem lehetne. Rusztán ő magassága
kegyelmesen válaszolá, hogy még ma vissza foglak kapni. Midőn ezt az
örömhírt veled tudatom, kérlek, szabadságod megnyerésével még ma haladék
és késedelem nélkül jőjj vissza. S nemcsak azért, mert kimaradásod
esetében holnap reggel a szultánhoz kellene mennem, mi rám nézve a
legkedvetlenebb találkozás volna; de azért is, mert minden pillanatban
szükségem van rád. Itt nálunk török gazdálkodás foly. A rakonczátlanság
úgy viseli magát, mintha a rend volna, a zsarnokkény uralkodni akar a
hódítás ürügye alatt. Mindenki el látszik feledni, mikép Szolimán
császár diplomával biztosítá Izabella királynét, hogy Budát csak hadi
czélokért tartja ideiglenesen elfoglalva és a teljes kort ért Zsigmond
királynak tüstént vissza fogja szolgáltatni. Ha basánk eljárását
szemügyre veszem, majdnem azt kell hinnem, hogy a szultán nem is akar
Bécs ellen indulni, hanem hadviseletének tárgya és végpontja Buda volt,
az ő tulajdon szövetségesének székvárosa. Ily hitetlenségre csábítják
tanácsosai ezt a hatalmas, mély belátású és mostanig a becsületszóra
sokat tartó uralkodót. Nem kétlem, Szolimán basa e bűnös politika egyik
fő képviselője. Rövidlátó és gyűlöletes törekvései felől kész vagyok
szemébe is megmondani véleményemet. Nekem ily viszonyok közt nemcsak a
magyar törvényeket kell e szerencsétlen tartományban oltalmazni és
föntartani, hanem kötelességem hazám és a szultán érdekében is a budai
basa túlterjeszkedéseit gátolni, s ellenőrizni őt, ki bár magyar földön
született, pusztulásunkat inkább óhajtja, mint azon törökök, kiket semmi
kapocs nem köt hozzánk. Okvetetlenül szükségem van tehát rád, kit
nyelvismereted alkalmassá tesz mind arra, hogy ellenségünk szándékairól
pontosabban értesülhess, mind pedig arra, hogy Rusztán basával a szultán
színe elébe juttatandó előterjesztéseimet lefordíthasd. Eddig volt
Stambulban hű tolmácsunk, kiben bízhatnánk, de most nélküled kihez
forduljak? Hogy bízzam titkaimat akár Ferdinánd, akár Izabella királyné
ügynökeire? Én csak a magyar törvénykezés fentartásáért vagyok itt; de
néhány nap óta meggyőződtem, hogy a magyar törvénynyel együtt
okvetetlenül meg fogok bukni, mihelyt a budai főbasa politikai
befolyását ellensúlyozni nem tudom, s mihelyt ő elhiszi, hogy képtelen
vagyok a szultántól az ő nyaka számára egy selyem zsinór küldését
kieszközölni. Láthatod, mennyire fontos az állomásod, de jutalmad s
lekötelezettségem irántad azzal megfelelő leend. Minden percz drága. S
ha a katonát a golyókra kitett pont tüzeli, a helyett, hogy gyáva
szökésre birná: szintúgy vannak a polgári bátorságnak is
kötelezettségei, melyek alól menekülni csak az hiszi lehetségesnek, ki
keveset tart vagy saját becsületéről, vagy a hazaszeretetről. A mely
perczben tehát kinyitják börtönöd ajtaját, rögtön jőjj hozzám. Még a
szultán ittléte alatt akarok állapotaink felől előterjesztést
benyújtani.
János diák uram mondá, hogy veled együtt fogatott el egy vértes, ki
szolgámnak és foglalatosságára nézve diáknak állítja magát. Úgy hallom,
bárdolatlan és verekedő egyén, s leginkább indulatossága miatt kevert
téged is bajba. Nekem öklözőre, sőt katonára sincs szükségem; de ismerem
az igaz keresztyén kötelességét, s csak az is, hogy veled együtt jött
Erdélyből, s hogy bár ismeretlenül bennem bizott, elég ok szabadságának
kieszközlésére. Mihelyt tehát egy kevés pénzt megzsugorgathatok, tüstént
kiváltom őt. Díja, tulajdonaiból itélve, úgy sem lehet tetemes.
Rokonaimtól, az erdélyi Deákoktól épen most vettem levelet, melyben
panaszolják elszökésedet, s kérnek, járjak utána, hogy hol vagy, s
mihelyt kézre kerültél, küldjelek vissza. Nélküled, mint írják, rosszul
telik idejök, s leányok Dora is naponként veszti kedvét a
lantpengetéstől, melyben oktatásod mellett szépen előhaladott.
Válaszoltam már, ne számítsanak rád, mert benned jobb kezemet veszteném
el, s mert neked itt nagy kötelességed és hivatásod van. Zárjel közt
említék katonájokat, kit a sarmasági táborba küldtek, de még nem került
vissza. Hosszasan leírják lovát; de róla magáról más ismertetőjelt nem
hoznak föl, mint azt, hogy durva nagy termettel bír, indulatos és
czifrán rajzolja a betűket. Kérnek, ha ráakadok, tartsam magamnál, a míg
terhemre nem lesz: akkor ám küldjem vissza, de útra adjak neki annyi jó
tanácsot, hogy ha sokat el is ejt belőle, maradjon még valami otthonra
is. Szerencsétlen helyzetemben valódi örömemre szolgált e becsületes
rokonaimnak eredeti észjárással és tintafolttal teljes levelök, s ha
valahogy katonájok a János diák által említett személylyel ugyanaz,
akkor e tény új ösztönül szolgál e váltságdíj előteremtésére.
Levelemet semmisítsd meg, és siess őszinte pártfogódhoz, a pártfogásodra
szintén számító s elhagyatott, száműzött Werbőczi Istvánhoz.»
– Nos! már gondolkoztál-e eleget arról, hogy mit és hogy közölj
titkodból? – kérdé Barnabás diák, gúnyos mosolyra vonva el ajkait.
Elemér belátta, hogy az annyi fáradsággal szerzett bizodalmat
koczkáztatja, ha nem nyilatkozik.
– Werbőczi, – szólt, – szabadságunkat okvetlenül kieszközli, de
pénzviszonyai miatt egy nappal később teheti rád, mint rám nézve.
– S mit fogsz neki válaszolni?
– Helyemben mit válaszolnál te? – kérdé Elemér.
– Említném törhetlen fogadásomat, s kinyilatkoztatnám, hogy azt a
huszonnégy órát fogolytársammal akarom tölteni.
– De ha ő téged halasztást nem tűrhető okokból kivánna rögtön magához?
– Szavam szent, mondanám neki.
Elemér érzé, mily fonák helyzetbe jutott.
– De mit írnál, tudakolá, ha meggyőződnél, hogy a rövid halasztás is
egyfelől a hazára hozhat veszélyt: másfelől pedig Werbőczit annyira
elkedvteleníthetné, hogy tán felhagyna magával a kiváltással is?
– Tudatnám vele társam szerencsétlen természetét, mely az emberek iránti
hitét akkor vesztette el, midőn a beszédet érteni kezdé, s midőn gyermek
képzelődése az iszonyú történetek hallása által a világot ördögökkel
népesíté be. Tudatnám vele, hogy e boldogtalan egyénnek férfi korában
sem volt oka az emberekről más véleményt alkotni, és hogy csak egyetlen
egy igéret szentsége ébresztené föl lelkében az első kételyt
világutálatának jogtalansága iránt. Ezt értetném meg Werbőczivel, s ha
ily tekintetek nem hatnának rá, tudatnám vele, hogy török rab fogok
maradni.
– De gondold meg, hogy engem Szolimán budai basa erővel magánál akar
tartani, mert a török nyelvben jártasságomat Werbőczi és hazám ellen
kívánná fordítani. Aztán vedd a magad sorsát is szívedre. Én nem
értettem meg veled az aga beszédét, de azt állíthatom, hogy a budai basa
cselédjei közé akar sorozni, s társa a talpadat ajánlá veretni
mindaddig, míg a mohamedán hitre át nem térsz. És akkor ha vallásodat
megtagadtad, a rablók és gyujtogatók csapatjába szándékoznak igtatni,
hogy a sírokat kikaparó és emberhúst evő hienánál iszonyúabb állattá
lealjasítsanak. Ha én rögtön nem távozom, időt nyer Szolimán basa
Rusztán basának tervét megsemmisíteni, és én veszve vagyok, s bukásom
téged menthetlenül semmivé tesz.
Barnabás meghökkent, s látszott arczán egy árnya a tétovázásnak; de
csakhamar oly küzdő érzések kinyomatai válták azt föl, melyek igen
bonyolultak s ellentétesek voltak arra, hogy Elemérre határozott
benyomást tehessenek.
– Jól van, – szólt végtére, szemeit fürkészőn vetve Elemérre. – Elhiszem
a veszélyeket, melyekkel fenyegetsz, de tudnom kell a kilátások
alaposságát is, melyekkel biztatsz. Lehet, sőt tán természetes, hogy
Werbőczi mellékesnek tartja azt, a mi velem fog történni, csak téged
birhasson. Lehet, hogy te jó szándékokkal indulsz el innen, de miután
véduradnak, mint mondod, most nincs pénze, vársz, megint vársz, s
azalatt halad az idő, s midőn már a török fölkerekedett és magával visz,
e kedvetlen történetért még tán azzal is megvigasztalod magad, hogy
fontos helyzeted jövedelmező és befolyásos lévén, a rangkülönbséget
elenyészteti, s egy ünnepélyes napon, például a menyegzőén, alkalmat
nyújthat neked keresztyénné, nagylelkűvé lenni, s több kiváltott foglyok
közt engem is hazahozatni.
– Mikor fogsz már gyanúiddal megszűnni?
– Tehetem rögtön. Add át Werbőczi levelét.
Elemér érzé, hogy Barnabásnak igaza van, de hogyan közölhessen vele oly
iratot, mely épen a most említett gyanút erősíthetné meg, mind
Werbőczire, mind saját helyzetére nézve?
– Eladom Pesten lovamat, a te lovadat, s fegyvereimet, s csak akkor
megyek Werbőczihez, és első kérésem lesz: pótolja ki a hiányzó összeget,
s tüstént szabadítson ki; mert különben nekem is a rabságba vissza kell
térni.
– Visszatérésed nem vigasztal, miután a török sem nyitja ki számodra a
börtönt csak azért, mert ott akarsz ülni.
Elemér érezé, hogy nevetséges igéretet tett.
– Add ide Werbőczi levelét, s azzal megnyugtattál.
– Nem adhatom.
– S miért? – tudakolá Barnabás éles, a kitöréshez határos hangon.
– Mert a levél titkos, s közlése tiltva van.
– És te esküdet szeged meg, hogy egy kikötést, mely iránt nem kötelezted
magadat, teljesíthess? Engem a legiszonyúbb lelki kínok közé taszítsz,
csak azért, mert becsületesebb akarsz lenni egy nagy úr, mint a szegény
és elhagyott Barnabás iránt. Ime a ti erényetek! Az álnokság, hazugság
és képmutatás valóban igen hasonlít azon fogásokhoz, melyekkel ti mint
fényes tulajdonokkal büszkélkedtek. S ha már egyszer kétkednem kell
szavadban, ugyan hol álljak meg, és melyik fokon alul ne szálljak? Csak
azt ne higyem-e, hogy Werbőczi ki akar váltani, vagy tán azt is
ámításnak gondoljam, hogy téged Deák uram elhajtott a házából, mint
engem, s bújdosol, mint én szétzúzott szívvel és Dorát… ej! de minek
szóljunk erről. Add ide a levelet.
Elemér sápadt lőn s érzé a határozó perczet, s fájdalom! érzé, helyzete
fonákságán kívül, Barnabásnak, e hóbortos embernek felsőségét is.
Gépileg nyult zsebébe, kivonta a levelet és – egy gyors eltökéléssel
szétszaggatá.