s nemcsak a féltett Budát, hanem az ország legszebb részét juttatta
idegen hódító kezébe, még pedig úgy, hogy a korlátolt eszűség vádját
veté a fő tekintélyekre, kik álokokkal lelkesíték a népet oly törekvések
iránt, melyek józan felfogás szerint mással nem végződhettek, mint
kiáltó kudarczczal.
Az eredményből ítélve Izabella szeszélye magasabb bölcseség volt, mint
az őt környezett államférfiak ravasz s minden körülményt hasznosító
tervei.
S a főpap, bármint mérgelődött, kénytelen volt elismerni, hogy a külszin
a királyné mellett van, s hogy ez, a nőket is odaértve, most csak
háromszáz személy felett parancsol, de a parányi tömegből ő – a hatalmas
miniszter – egyetlen védelmezőre, sőt, ha lábbal tapostatnék is,
egyetlen sajnálkozóra sem talál.
S vajon más hangulatban van-e az ország?
Budának és a Duna mellékének elvesztése, akár szándékból, akár
együgyűségből történt, alkalmas arra, hogy a szerepvivőket a nép
széttépje; de arra nem, hogy vállra emelje és megkoszorúzza.
Ha tehát őt Izabella nyilvánosan vádolná, megsemmisülése alá van írva.
Ellenben, ha ő mondaná a királynét bűnösnek, mert Budát Ferdinánd kezére
vala játszandó, legfellebb azt válaszolnák rá: – Ő felsége a két rossz
közül bölcsen választotta a kisebbiket.
– De én, gondolá magában Martinuzzi, Magyarország területi épségét
akartam visszaszerezni, még pedig egy magyar uralkodóház alatt. Most,
midőn tervem az eddigi úton lehetetlenné vált, s a viszonyok
kényszerűsége tőlem áldozatot kíván, inkább dobom el a Zápolya-ház
koronáját, hogy kivívhassam az ép és egész Magyarországot. Nem az én
politikám-e a valódi hazafias, az igazán magyar? Mi becscsel birhat
előttem az a czél, hogy a szétdarabolt és a szomszéd hatalmak közt
felosztott országból egy hulladék tizenöt vagy húsz megyéből
összeférczeltessék magyar születésű herczeg számára, s hogy kegyelemből
tengjen addig, míg valamelyik szomszéd a kezét rátenni veszélytelennek
nem tartja! Hozzám szegődhetik a siker, legalább oly bizonyosan, mint a
másik félhez; s ha nem, akkor legalább részemre áll az igazságos utókor…
Ellenben, mit akar ez a királyné? Midőn talán a török segély nélkül is
védhettük volna Budát, a szepesi herczegségért, s holmi silány
kamara-jövedelmekért le akart a koronáról mondani. S most, midőn ha
előbbi terve mellett marad, európai keresztes háborút szervezhetnénk a
török ellen, a keserűség minden magyart Ferdinánd zászlóihoz
csődíthetne; most, midőn eddigi gyöngesége, a legmagasztosabb
önfeláldozás dicssugarában ragyoghatna,… most hirtelen megváltoztatja
politikáját, s többé nem kell neki a szepesi herczegség mint hűbér, nem
kell a váradi béke… neki a török védhatalom kell… a korona kell… s
miért? Mert a nőnek oly szükséges a szeszély, mint a tüdőnek a lélekzés.
S miért? Mert Frangepán odadobott egy eszmét, melyet ellenem táplált
gyűlöletének kielégítésére használhat. És én tűrjem-e ezt?
Martinuzzi gondolatban sem mert ily kérdésre felelni; mert szenvedélyes
szíve mellett is elég esze volt, hogy belássa, miként most csak a
királynéhoz csatlakozás, a királyné kivánságainak betöltése mentheti meg
a bukástól.
Bizonyos vala az iránt, hogy ha a királynénál említésbe hozza tervét, ez
szédelgésnek fogja nyilatkoztatni, s válaszát azon mesére hivatkozás
fejezné ki, melyben a róka a hollónak tanácsolta, hogy ejtse ki a sajtot
a vízből visszatükröző hold karimájáért.
De ha a királyné ellenére kisértené meg tervét?
Martinuzzi belátta, hogy ez a törvényes térről lelépésnek volna
mondható.
S nincs-e erős pártra szüksége a lázítónak, hogy a vérpadot kikerülje?
És ő a gyám, a püspök, a mindenható miniszter odajutott-e, hol a
vakmerőség e neme és veszélye felmerülhet?
– Heves, követelő s kiállhatatlan gőgű volt Török Bálint, s én nem
segítém őt ki a hálóból, melybe könnyelműleg bonyolódott, – mormogá
Martinuzzi. – Ez hiba volt tőlem. Ő a csekélységekben hegykén szegült
ellenem; de a nagy kérdésekben többnyire pártolt, a királyné szeszélyei
ellenében is. Most Izabella több mint szeszélyes; mert kész tervei
vannak, s a magas belátás adományát a legveszélyesebb mértékig
megszerezte, s Isten tudná hogyan? Aztán kárhoztassa valaki egyházunkat
az ördögűzésért! Nem szállotta-e meg őt a kisértő lélek? Lehet-e ekkora
átalakulás a sátánon kívül másnak műve? Némuljanak el a természetbuvárok
és lélekismerők! Ők a tévedések hitét terjesztik! A rendkivülit csak
rendkívüli hatás magyarázhatja ki.
György fráter olvasójáról fölemelte ujjait és keresztet vetett.
– Ez az asszony félelmes! kiáltá, s aztán körültekinte a magános paraszt
gunyhóban, hová egyedül vonult be, az úti készületek miatt zajgó, sürgő
világ elől. – S kinek kerülhet életébe az elkerülhetetlen küzdés? e
gondolat, e talány, e bősz sejdítés, e nevetséges ötlet – s mit tudná ő,
melyik? – villanyként hatott agyidegein át, megrezzentve annak minden
szállait… Most hogy állunk? tudakolá magától. A királynén és magamon
kívül Petrovics bír befolyással. S kinek részére nyilatkoznék e
korlátolt eszű katona? Rokonát és a külső törvényességet pártolná. Török
Bálintért nagy politikai bűn nyomja lelkiismeretemet. A ballépésekből
támad a megtorlás. A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a
bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s
természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás. Mit tegyek? Meg
kell nyernem a királyné bizodalmát, – míg erőhez jutok.
A kocsik és hátaslovak készen állottak; a karaván útnak indult.
*
Szolimán császár, a királyné elindulásáról értesítve, elég udvarias volt
egy török csapatot fedezetül utána küldeni, hallván, hogy az Alföldön
erős harambandák fosztogatnak és eléggé merészek mezővárosokat
megtámadni, sőt palánkákra is sarczot vetni.
Természetes volt azonban, hogy a roppant kincs és pogyász gyulasztó
hatást gyakorolt minden útonálló képzelődésére, és a roppant rónaság
számos kalandorait és rabló csapatait egyesíté egy nagy merénynek
közerővel végrehajtására.
Szalonta körül történt a megtámadás. A küzdés a résztvevők jelentékeny
száma miatt valódi harczczá vált, mely hosszú csatázás után a támadók
teljes megveretésével végződött, noha, fájdalom! a társzekerek nevezetes
része még kezdetben elszakittatott a kisérettől és veszendőbe ment.
Nem tudjuk, hogy az ifjú vegliai s modrusi gróf mint theatinai szerzetes
mily gonddal járt el a betegek ápolásában; de Izabella királyné a
sebesültek körül annyi figyelemmel és áldozatkészséggel sürgött, mintha
a «szürke nénék» még akkor ismeretlen társaságába tartoznék. Pár
veszélyesen megsebesültet kénytelen volt Szalontán hagyni ápolás végett,
de annyi pénzzel ellátva, hogy mind gyógyíttatásokról gondoskodhattak,
mind pedig későbbi pályájokról.
A többieket saját kezével kötözé, s udvari orvosával együtt folyvást
intézkedett minden kényelmökről.
Palotahölgyei látván e kitartást, e nagy szorgalmat, magok is
eszményképül tűzték ki a női erények közül főleg a könyörületet; minden
koldusnak alamizsnát adtak, a kiséret egészsége után rendszeresen
leskelődtek, a kinek csak a foga fájdult is meg, már tíz orvosra és
ápolóra akadt, s még a vén udvarmesternő sem mulasztá el a megbántott
hiúság egész szenvedélyével kelni ki az álnok és alattomos renegátné
ellen, ki addig ólálkodott egy kamarás körül, míg az váltólázat kapott,
s ekkor megragadva az alkalmat, ápolás alá vevé, s így az egyetlen
valódi beteget, ki még rendelkezés alatt állott, monopolizálta a többiek
jogának világos sérelmével.
Izabellát a szenvedők feletti őrködése a karavánnál oly népszerűvé tevé,
hogy ha Erdélyt is, melynek határához már közel voltak, úgy le fogja
igézhetni, akkor a váradi püspök tökéletesen megbukva kolostorba
vonulhat.
De az előjelek rosszak voltak, s az utasok, kik Erdélyből jöttek,
egyértelműleg ingerültnek festék a hangulatot. Egész vidékek fosztatnak
ki, egész falvak égettettek hamuvá. A Zápolya-család hívei is a török
gazdálkodás miatt megbosszankodva, Ferdinánd részére kezdettek hajlani,
s az elkeseredés és bosszú alig elfojtott lángját könnyen szíthatja nagy
gyuladássá azon hír, hogy Budát a török véglegesen megszállotta.
A királyné e híreket hallva, rögtön visszaküldé a török kiséretet, bár a
haramják új megtámadásától még tartani lehetett volna.
Kincstárnokát pedig figyelmeztette, hogy sem az ékesszólásban, sem az
igéretekben fösvény ne legyen, miután úgyis nehéz leend az erdélyi
közvéleményt rábirni, hogy a haza nagy gyászát ne neki tulajdonítsák.
A végszavakat erős hangnyomattal ejté ki Izabella.
– Látszik, gondolá Martinuzzi magában, hogy ez a démon, ha az erdélyiek
vonakodnának őt befogadni, a kiegyezkedésért engem nézett ki áldozatul.
Csalhatatlanul ellenem tanuskodik az eredmény, s arra felesleges
számítanom, hogy a sátánka elég szépséggel, elég ékesszólással és
bátorsággal nem bír az esélyeket sikeresen felhasználni. Részére fogok
állani, s talán nézeteimhez, melyek eredetileg az övéi voltak,
lassanként visszatéríthetem, s ha csalódni fognék, ha czélt nem érek,
ám! akkor küzdjünk meg életre-halálra.
Ily eszmék nem rajzoltak kellemes kinyomatot, a tettetéshez különben
értő György fráter vonásaira.
– Mindig szemmel kell tartanom őt! gondolá Izabella a barátra tekintve.
Figyelnem kell rá, mert nincs percz, melyben valami gonoszságot nem
forralhat ellenem. Ha fiam koronáját el akarná rabolni, akkor küzdjünk
meg életre-halálra. Szegény Izabella, mennyiről kelletett lemondanod,
hogy a koronát egyetlen kincsnek tekinthesd! Régen többet ért volna egy
virágfüzér, melyet kedves kezek nyujtanak át. Régen fiamat is inkább
szerettem boldognak, mint hatalmasnak képzelni. Az idők megváltoztak.
Szívem eladta jogait a hideg és gyűlölt értelemnek, az önző uzsorásnak,
ki oly érzéketlen, mint a tárgyak magok, melyekkel üzletet folytat.
Küzdjünk tehát, verjük le az akadályokat.
Erdély határszélén a karaván fegyveres csapatokkal találkozott, melyek a
keskeny bejáratot elállották, s kijelenték, hogy a királynét nem engedik
az országba lépni.
Izabella az alattvalói hűségről beszélt. Martinuzzi élénk színekkel
rajzolta a veszélyeket, melyek e vakmerő lépés miatt Erdélyre
háramlanak. Ferdinánd ereje semmivé van téve, és Szolimán
megszámlálhatatlan hadait tüstént Erdély ellen fogja zúdítni: ezt állítá
György barát, s erősíté, hogy ily eshetőségre már Budán a szükséges
szabályok rendezve voltak, s a mongolok berontása IV. Béla alatt
gyerekjáték volt ahhoz képest, mi az erdélyiek párthuzása miatt be fog
következni.
A szónoklatot magánértekezletek váltották fel egyes főnökökkel, melyek
más húrokat pengettek, s a félelemhez a reményt, s a pusztítások
rémképeihez az önzésnek kedvező kilátásokat csatoltak.
Rövid idő mulva ki volt egyenlítve az egész kérdés és az ellenséges
indulatú csapatok tisztelgő küldöttségekké alakultak, melyek ünnepi
pompával s tömeget lelkesítő ovatiók közt vezették a királynét
Gyulafehérvárra, hol az üres püspöki residentiát tüstént elfoglalá, s
kincstárnokának legsürgetőbb foglalatossága volt a pénzt szüntelen
ontani, mígnem a nagy igényű épületet tág s aránylag eléggé kényelmes
királyi palotává varázsolhatta.
III.
A Duna felsőbb vidékeire indított «dúlók és perzselők» hatalmasan
folytaták a pusztítás művét. Esztergom vidéke lángbaborúlt, Nyitramegye
lakosai tömegestől hagyva el falvaikat, a hegyek közt kerestek
menedéket. – Szolimán főtáborhelyére, Ó-Budára már érkezett egy falka
rab, s midőn a janicsárok Elemért és Barnabás diákot egy fogházzá
alakított magtárba zárták, már ott egész társaság volt a polgári helyzet
különböző fokaiból összehozva. Nemsokára új szállítmány érkezett,
miáltal az árverezésre szánt tárgyak száma úgy megszaporodott, hogy új
helyiségek jelöltettek ki, és előállott az értékesebb árúk
osztályozásának szüksége.
Elemér, ki a török szokásokat jól ismerte, és szerencsés természeténél
fogva elszánással tudott ott tűrni, hol a bajon nem segíthet, mosolyogva
súgta Barnabás diáknak: – Úgylátszik, hamar elválik, hogy a török ízlése
szerint drága vagy olcsó portékák vagyunk-e?
Barnabás diák szemei valamivel kijebb tolódtak üregeikből, mintha eszét
akarnák segíteni azon gondolat megragadásában, mely utitársa víg
kedvének magyarázatát adhatná. – Talán, ha a törökök drága portékának
fognak minket tartani, akkor könnyebben emelkedhetünk? – kérdé halk és
szaggatott hangon.
– Díjunk csalhatatlanul emelkedni fog, csakhogy akadjon aztán, a ki
kifizeti.
– Úgy hát jobb lesz, ha lim-lomnak tartanak.
– Annak szintén megvan a rossz oldala.
– Hogyan?
– Hát csak úgy, mihelyt kevésre becsülnek, vagy a szárazon hegyi ágyú-,
vagy a tengeren gályavonásra alkalmaznak.
– De legalább hamar kiválthat Werbőczi.
– Feltéve, hogy a gálya, melyhez minket fűznek, nem küldetik Tunisba, s
a hegyes vidék, melyre ágyúkat kell vonni, nincs az Araráthoz közel, –
jegyzé meg Elemér.
Barnabás oly csodálatosan vigyorgott, mint a szelindek, midőn fogának
mind a két sorát mutatja. – Állapotunkat Deák uraiméknak köszönjük –
szólt száját helyre- és homlokát összevonva. – Ha ők lóra nem ültetnek,
akkor nem volnánk török rabok. Barátom! a míg mi éhgyomorral a gályát
vonjuk, addig a falánk vendégek Dora kisasszony lakodalmán torkig
öltöznek.
– Hagyjuk ezt a kérdést érintetlenül, ha együtt akarunk maradni.
– Vajjon Werbőczi tudja-e szerencsétlenségünket? – kérdé Barnabás az
intésnek engedve.
– Attól függ, jut-e valakinek eszébe annyi nagy csapás közt a mi csekély
szenvedéseinkre emlékezni?
– A borbély szeret beszélni, s ha a fontosabb hírekből kifogy,
okvetlenül kifecsegi a mi történetünket is.
– De a sor akkor kerülhet ránk, midőn már a szultán fölszedette a
sátorfákat. Egyébiránt – folytatá Elemér biztatólag – az embernek minden
eshetőségre kell gondolni, s csak azért említém a rosszabb kilátásokat,
hogy azok se találjanak készületlenül.
– Csakhogy együtt maradunk, annyi a bizonyos – szólt Barnabás nála
szokatlan higgadtsággal. – Minden egyéb, mi velünk történhetik vagy mit
nekünk meg kell tenni, oly kétséges, mint egy jóslat a jövő heti eső
vagy verőfény felől.
– Szeretem az ilyen hangulatot, – mondá Elemér, kezét nyujtva
Barnabásnak.
A volt magtár árúi csakugyan gondos kiválasztás alá vétettek s Elemér
minden tétova nélkül soroztatott a gazdagabb vagy külsőleg kitünőbb
osztályba, mely vagy a rabbal kereskedők zsebét fogja megtömni, vagy a
renegátok számát szaporítani.
Barnabás az ő nagy ingerültségére vita tárgyává lett, de midőn Elemér
látta, hogy alkalmasint a magtárban hagyják, török nyelven említé, mikép
ha kiváltásról lehet szó, akkor ugyanazon ember fogja mindkettőjüket
szabadokká tenni.
E nyilatkozat tüstént eldönté a kérdést, de fájdalom, túlságosan kedvező
irányban.
Elemér oly tisztelettel kisértetett egy még üres terembe, mintha zászlós
úr vagy legalább valamely végvár elfogott főparancsnoka volna. Érette
Barnabás is hasonló figyelem tárgyává lőn.
Egészen megborzadva a kitüntetésen, melynek vége, a roppant díj miatt,
hosszabb rabság lehete, Elemér nem mulasztá el megjegyezni: hogy
védurok, ha sajnálkoznék is szerencsétlenségökön, nem határozhatná el
magát szertelen váltságra.
– Annál jobb, – felelte a janicsár aga, ki épen akkor lépett be.
– De mi hasznunkat veszik nagyságtok, ha minket árvereznek? Ki adna
érettünk közönséges díjnál többet?
– Árverezésről szó sem lehet, – szólt az aga – mert a budai főbasaság
felállítása óta a zászlós uraknál is keresetebb tárgy az oly ember, ki
magyarul és törökül jól beszél.
Barnabás tudakolá Elemért, hogy a török főúr mit mondott.
– Béketűrésre intett, s reméli állapotunk jobbra fordulását.
– Csak ezt mondta?
– Sok szóval csak ezt, – erősíté Elemér, nem mervén oly dolgot közleni,
mely a diák gyanakodó jellemére ingerlőleg hatna.
A «dúlók és perzselők» újabb szállítmánya pár főrangú fiatallal
szaporítá fogházukat. Ezek nővéreiket siratták, kik szintén rabságba
estek, s hihetőleg a háremeket a ritkaságuknál fogva is keresett magyar
odaliszkokkal gazdagítják.
Még a kemény szívű Barnabás is komorrá lőn. Dora jutott eszébe. Ezt
képzelte rabvásáron, a mint szemtelen kezek érintik mellét, derekát, s a
mint vén és gazdag törökök vetnek buja vágyaktól szikrázó tekintetet
azon bájos termetre, mely most egész szépségével lebegett a
szerencsétlen diák szeme előtt, s azon elleplezett idomokra, melyeknek
arányát ő még a zárdában egy térdszalag után tudományos pontossággal
határozta meg.
Az erős és kiválóan érzékies képzelődés játékának eredménye volt, hogy
Barnabás összeszorítá ujjait, fenyegető állást vett a léggel szemben, s
öklelődzni kezdett, mintha látatlan egyénekre intézne kemény csapásokat,
s közülök némelyik már földre is bukott volna, s heverő helyzetében a
lábrúgásokra kedvező pontokat szolgáltatna.
Midőn Barnabás, börtöntársainak nagy meglepetésére, a harczot erélyesen
folytatá, s azon vén törököket, kiket Dora felett alkuvásban képzelt,
döntögetvén, arczvonásain a düh teljes kinyomata ült, Elemér megragadta
karját. – Mit csinálsz? súgá fülébe élesen, s csaknem sivítva.
E figyelmeztetésre Barnabás első mozzanatban metsző tekintetét és öklét
ellene fordítá, de a másodikban már szégyenpirral arczán s lesütött
szemekkel húzódék hátra, s egy falócza szélére ülvén, meghunyászkodva
guggolt, mintha oly csínyen kapták volna, melyet titkolni és szégyelleni
kell.
– Nagyon ingerel e fogság, szólt később emeltebb hangon, mintha az
idegen lakók előtt akarná magát menteni.
Igen megfogható vala a diák mentsége azok előtt, kik szintén dühben
voltak: de Elemér attól tarta, hogy ismét egyike kerül elő ama
jeleneteknek, melyek Barnabást őrjöngés felé sodorják, s vad
képzelődését badar és iszonyú alakokkal terhelik meg.
Beszédbe elegyedett vele, hogy kiragadja bősz álmai közül. De Barnabás
szégyenkedő zavarral húzódott távolabb tőle, s esetlen, ravasz
mozdulatai hasonlítottak azon idomított házi ebéhez, ki csínyen
kapatván, fogait mutatja a nyájasság, harag és átallás sajátságos
vegyületével.
E közben a többi fogoly egymásnak beszélé el családja kiraboltatásának
történetét, s minthogy a véres küzdésben, melynek martalékává lettek,
egyes mozzanatok Elemért saját szerencsétlenségére emlékeztették,
figyelme egészen arra vonult, s észre sem vette, midőn Barnabás
ülőhelyét odahagyva, mohó tudvágygyal fogott fel minden szót, s a
behatások szerint arczának színe és kinyomata lázas gyorsasággal
változott.
– Szegény nővérem! – sóhajtja az egyik fogoly, ki társánál több
balesetnek volt kitéve.
– Úgy hallom, a múlt héten váltott jegyet Devecserivel.
– Szüret után lett volna menyegzője, s most a török rabja, s ha rabdíja
ma vagy holnap nem érkezik meg, el fog adatni.
E megrázó hír befejezte a panaszok sorát.
Kiki hallgatott, tudván, hogy minden vigasztalás csak sérthet.
– Úgy hallom, az erdélyi vajda mint fogoly hurczoltatott a szultán
táborába, – mondá utóbb Barnabás Elemérhez fordulva.
– Nekem is beszélték, – válaszolta ez röviden.
– A vajdák hatalmasok, s egész tartomány ereje rendelkezésök alatt van.
– Kétségkívül.
– Tehát a szultán nem küldhetett két vagy három embert ellene, mintha
engem vagy téged akarna elfogatni.
– Alkalmasint nem, – jegyzé meg Elemér.
– S mik azok a «perzselők és dúlók»?
– Oly csapatok, melyek, míg a rendes sereg csatázik, égetnek és
fosztogatnak.
– Hm! – dörmögé Barnabás sötét tekíntettel. – S a zsákmányt és foglyokat
magok közt osztják-e ki?
– Úgy járnak el, mint most velünk a janicsárok. A díj egy része a
pénztárba megy, a más része pedig nekik marad.
– Hát minden hadjárathoz vannak «perzselők és dúlók» csatolva?
– Természetesen.
Barnabás szava megtört és reszketeg volt, midőn tudakolá: – Hiszed-e,
hogy a «dúlók és perzselők» nem tévedtek be Dobokamegyébe?
Elemér arcza halálsápadt lett.
– Csak a refectoriumban levő ősképekért kérdem, – mentegetőzék Barnabás
lesütött szemekkel.
Elemér meg volt semmisülve. Ő, ki a szép Dorát szerette, s mint hive, a
viszonzott szerelem édes kínjainak martalékja; ő, ki a vén Dorka
ajánlatát a Deák-család iránti tekintetek mellett sem fogadta volna el,
ha szívét nem feszíti hősies tettek után törekvésre az a hit, hogy a
dicsőség fénye, az emelkedés kilátásai, a nyert babérok hamar
áthidalhatják a távolságot, mely közte és a régi, bár vagyonban
megfogyatkozott Deák-család közt, a világ fogalma szerint,
választófalként létezik; ő, ki életét, a lemondás külszíne mellett is, a
Doráéval oldhatatlan összeköttetésben képzelé, a Majláth fogságáról
értesülve, még arra sem gondolt, hogy keblének bálványa veszélynek
lehetett kitéve: míg a félőrült, a kitaszított, a Deákék által
feláldozott Barnabás oly aggódó, oly eleven képzelődéssel függ Dorán,
kitől megvettetik, s oly lázas érzésekkel rajzolja lelke elébe a
veszélyeket, melyeknek ki lehet téve az, ki rája vagy sohasem, vagy csak
undorral gondol: oh! ez a párhuzam mélyen sértette Elemért, mert
megalázá, s mert saját maga előtt a könnyelműségvádjával terhelé.
E kedvetlen benyomás közt még jól esett neki, – mert keserű eszméktől
szabadítá föl, – hogy a börtön ajtaja megnyilt, s néhány tekintélyes
török lépett be.
– Ezek minket akarnak megvásárolni! – gondolá, s e gondolat most
vigasztaló volt, mert legalább a többieket elűzte.
Barnabás a turbán drágaköveire veté szemét, onnan pedig a czifra hüvelyű
kardra vezette le, s midőn a vendégek magas helyzetéről meggyőződött,
azon kérdést veté föl: vajjon ezeket a nagy urakat, kik kényök s kedvök
szerint emelkedtek, s hatalmasoknak tartatnak, nem volna-e képes tönkre
verni? Miután e tételt határozott igennel oldotta meg, mosolyogni akart,
s nagy, sárga fogainak egész sorát kitünteté, olyformán, mint a
ketreczbe zárt vadállat, ha pénzért mutogatják, és rossz kedvében
szeretné a kiváncsi közönséget oly közelben látni, a meddig talpának
körmei kiérnek.
[Illustration: Néhány tekintélyes török lépett be.]
A belépett törökök a legjobb szándékkal telve jöttek a börtönbe, s
tolmácsaik által biztaták a foglyokat, hogy ne búsuljanak, mert ha
hazulról ma vagy holnap a gazdag váltság megérkeznék, akkor okvetlenűl
szabadon fognak bocsáttatni.
Ez a czélzott jó hatást nem idézte elő, minthogy különös hangsúly volt a
gazdag díjra és a rövid időre helyezve.
A jámbor törökök látván, hogy a vigasztalás e neme nem ütött ki egészen
kedvezően, kérdezék: Melyik tud a foglyok közül törökül?
Erre senkisem válaszolt.
A tolmács megmagyarázta a kérdést.
A foglyok azonban ismét hallgattak.
Most a tolmács Elemérre mutatva, a főurakhoz törökül intézte e szavakat:
– A szőke ifjú amott hallgat, pedig a budai polgárokat fegyverfogásra
akarta ellenünk lázítani. Két megtért gyaur volt álöltözetben jelen, s
dalait dícséri. Az egyik táborunkban is beszélt vele törökül, s állítja,
hogy dalát törökül is elénekelhetné, oly jól beszéli nyelvünket.
– Igaz-e, a mit a tolmács mond, – kérdé a legtekintélyesb főúr.
– Fájdalom, volt alkalmam törökül tanulni.
– A min te búsulsz, szerencsédet állapíthatja meg, – szólt a főúr.
– Szabadon bocsáttatásomon kívül nem ismerek más szerencsét, –
válaszolta Elemér.
– Tudod-e, ki vagyok?
– Azt tudom, hogy magasságodra a szultán kegyelme egész teljében
kiáradt, mert rangja a nagyvezéréhez hasonlónak látszik.
– Én Szolimán budai főbasa vagyok, s egy kis magyar vár parancsnoka
voltam. A mit védenem kellett, szarkafészeknél alig volt nagyobb, s
miután vagyonom hihetőleg kevesebb vala, mint a tiéd, és a váltság nem
érkezett meg, a szultán palástjához kapaszkodtam, s az a porból
fölemelt, még pedig eléggé magasra. Nem mondom, hogy példámat kövesd; de
most a törökül tudó magyarnak akkora becse van, hogy annak hosszú
erszénynyel kell bírni, ki, ha nyelvünket érti, gyaur akar maradni.
– Magasságodnak e nyilatkozata száz halállal ölt meg; mert az örökös
rabságot mérte rám.