magyar magán és büntető törvények kötelezik, akkor az osztó igazság
szerint a város új polgárait, a törököket, szintén saját törvényeik
szerint kell elitélni. Megtörténhetnék azonban, hogy midőn a magyar és a
török közt verekedés támadna s ebből panasz, akkor az osztó igazság
szerint vegyes bíróságnak vagy bizottságnak kellene a vizsgálatot
megtenni, és a tényállást tisztába hozni. Miből viszont önként foly,
hogy ha az óriás szerecsen, ki őt a janicsár aga sátora előtt megrugta,
budai lakos találna lenni, s e rugdosási szenvedélyét valamely magyar
polgáron gyakorolná, akkor alkalmasint János diák is a vizsgáló vegyes
bizottság tagja volna. Kérdés tehát, – gondolá magában – vajon János
diákot a kiállott szenvedés és szégyen eltántorítaná-e arra, hogy új
polgártársa, a goromba szerecsen ellen, részrehajlással és
bosszuvágygyal hajtsa végre a vizsgálatot? A felelet az volt: nem. S
ezen eredmény meggyőzte őt, hogy Werbőczi István nála sem igazságosabb,
sem szakértőbb birót nem választhatott volna.
Az önelégültség teljes mértéke a különben sem szótalan házigazdát
őszintévé, beszédessé tette. Elmesélte tehát Elemér és Barnabás
kalandját, még pedig a részrehajlatlan történetíró egész hűségével. Csak
azon részletet tartá némi homályban, hogy a lábrugás az ő testének minő
pontjára volt irányozva, mely egyébiránt sem bírt döntő fontossággal,
legalább az előadásnál nem.
Werbőczinek könnyű volt meggyőződni, hogy a török fogságba hurczoltak
egyike az általa kiváltott ifju. Mélyen felingerült az elkövetett
erőszakoskodás miatt, de vigasztalá az, hogy a janicsárok néhány órával
előbb ejtették rabul Elemért, mintsem ő, Werbőczi, a hódoltság
főbirájává neveztetett volna ki, s ennélfogva a fenforgó eset a
nemzetközi jogok goromba megsértése, sőt valódi rablás; azonban végtére
is Izabella királynén, kitől egész tartomány raboltatott el, nem pedig
rajta ejtett személyes bántalom.
Miből ismét lehetetlen volt azt nem következtetnie, hogy Elemér
megmentésére nem a tiltakozás vezet, hanem a pénz.
De épen a pénzhiány volt Werbőczi háztartásának gyönge oldala.
Jövedelmeivel annyira nem tudott gazdálkodni, hogy szerencsésebb
körülményei közt is úgyszólván egy napról a másikra élt.
Azonban nem kételkedett, hogy ha Elemért visszakövetelni nem sikerülhet,
akkor keresztyéni kötelességből is okvetetlenül ki kell váltania.
E kötelességet sürgető s minden áldozatokkal daczoló teendővé varázsolta
át azon gondolat, hogy miután a törökkel neki folytonos viszonyt kell
fentartani, okvetlenül oly titkárra van szüksége, ki az erre szükséges
tulajdonok mellett még a török nyelvet is jól érti.
Minden mást hátratéve haza sietett tehát előintézkedések végett.
Midőn bérlakának, melyet még el nem hagyhatott, küszöbéhez ért, egy
pórruhába öltözött agg férfiura talált, kinek ismeretes vonásai régi
boldog időkre emlékeztették.
Mennyire nem hasonlítának e vén ember vonásai azon irsai délczeg fiatal
nemeshez, ki a Rákos mezején tábort ütött, s a helyett, hogy, mint
született törvényhozóhoz illik, tanácskoznék, Werbőczit kortestársaival
együtt vállra emelte, s meghordozván a lealázott főurak előtt, nádorrá
kiáltatá ki, s mindaddig tiltakozott a zsarnokság ellen, míg Báthori a
közakaratnak engedni volt kénytelen, s hivataláról lemondott.
Werbőczi addig kereste a ragyogó mult egyik tényezője és a pórruhás közt
a hasonlatosságot, míg ez megszólítá: Személyesen akartam átadni
nagyságodnak Deák István és Dániel uraimék egy levelét, mely
kézről-kézre vándorolván, tegnap érkezett hozzám, s hogy a kutya törökök
föl ne tartóztassanak, paraszt subába kellett öltöznöm. S nem ismer-e
rám, nagyságod?
Werbőczi egészen földerült arczczal nevezte meg őt. A vén kortes könnyei
folytak, midőn a volt nádor szegényes bérszobájában egy ócska, de
kényelmes karszékbe ült.
Sokat beszélgettek a tudós államférfiu és az együgyü nemes a régi jó
időkről, mely már hátok mögött volt, s a jövendőről, mely sem Budán, sem
Irsán nem látszik többé jót igérni.
A kortes elpanaszlá birtokai elzálogosításának történetét, s az
államférfiu az ország zálog vagy örökvásár útján idegen kézbe
szállásának eseteit. Az irsai történetből Werbőczi azt a tanuságot
vonta, hogy az ő kortesvezére nem a leghelyesebben gazdálkodott. De hogy
mit vont ki az országos történetekből az irsai nemes, az nem jött szóba.
Azonban a hasonlatosság nem volt oly elütő, mint a mennyire Werbőczi
óhajtaná, s nem lehetetlen, hogy a nagy férfiu vendége saját
tönkrejutásának történetét vélte másodszor elbeszéltnek, s Buda helyett
állandóan Irsára gondolt.
De bármint lett legyen, Werbőczi érzékenyen búcsúzott el a kortestől,
sokáig olvasá és újra olvasta erdélyi rokonainak levelét, s midőn a
levelet szekrényébe zárta, hideg borzadás futott át gerinczén, azon
sejtelemtől gerjesztett félelem, hogy talán most zárult be a «holt
városnak» utolsó egybeköttetése a világgal, s már ezentúl a nagy
czinteremben neki egyedül kell lakni, sírkövek és azokra tűzött
gyászlobogók közt.
*
A királyné az országtanács végső ülése után, félbeszakítva az
utrakészülődést, órákig volt bezárkózva.
Senkit sem bocsátott magához, még a janicsár agát sem, ki a költözést
különböző ürügyek alatt folyvást sürgetvén, most azt a hírt volt
közlendő, hogy másnap a szultán Budára akar jönni, s a királyi palotába
fog beszállani.
Miért volt Izabellának szüksége a magányra? ez iránt udvari személyzete
két pártra oszlott.
A renegát neje, ki mióta férje budai főbasává emeltetett, az
udvarmesternőnél is magasabb rangú és befolyású egyéniségnek tartatott,
határozottan állítá, hogy ő felsége a sok virrasztás és feszített munka
után pihen, mi nem is csoda, mert megfoghatatlan volt a rendkívüli
élénkség és kitartás, melyet a költözködésre felügyelésnél napok óta
tanusított.
Ellenben az udvarmesternő közbenjött kedvetlenségnek tulajdonítá a
zárkózást.
Egyik fél fölhozta, hogy a királyné kimerültsége arczán még tegnap volt
látható; a másik mély bánat nyomait vélte ez arczon borongani, kivált a
mai értekezlet óta.
Voltak semleges palotahölgyek, kik sem a renegát nejét, sem az
udvarmesternőt nem hitték czélszerűnek határozottan pártolni.
Ezek nem tagadták el a kimerültség jeleit Izabellánál, de a mély
fájdalomét is megengedték, s ezt természetesnek állíták a fővárosból
távozás s annyi hű tanácsostól vett búcsú miatt, míg amazt szintén
önként érthetőnek tartották csak azon körülményből is, mert ők magok
alig birnak lábokon állani, holott a királyné mind a virrasztásban, mind
a foglalkozásban rajtok túltett.
A renegát neje saját nézetei mellett még fölhozta, hogy a legmélyebb
csend van a királyné szobájában, de az udvarmesternő többször vélt oly
hangokat hallani, melyek zokogáshoz hasonlítottak.
Mind a két értesítés egyezett a pártállást nem foglalt hölgyek
nézetével, de azért nem szünt meg a renegát neje és az udvarmesternő
felekezete közti versengés.
Látszik, hogy vannak nők, kik a fölkelő, s vannak, kik a lemenő napnak
hódolnak. Egyik fejébe vette a válság közelségét, mely a renegát nejét
emeli az udvar élére; a másik fél még biztosnak hitte a Madridban,
Bécsben és Nápolyban szerepelt vén asszony helyzetét.
Midőn a királyné legalább négy órai visszavonulás után ismét látható
lett, sápadt arczán sem kimerültség, sem bánat nem volt észrevehető, de
vonásai élesebbek voltak, tekintete parancsolóbb, s a behatóbb szeműek
ijedve vették észre, mintha egy kevéssé vénült, és virító szépsége közé
a hervadás lehe tévedt volna be… egy őszi csipős szellő a tavasz rózsa-
és liliomágyába.
– Kamarásunk adja tudtul az agának, hogy holnap reggel nyolcz órakor el
fogunk indulni. Erről értesíttessenek tanácsosaink és többi kiséretünk
is.
A királyné e rendelete volt az utolsó Mátyás király palotájában.
Martinuzzi, ki eddig mindig csekélységben rendező szerepet vitt, fontos
dolgok miatt akart volna Izabellával értekezni, de nem fogadtatott el.
Petrovics szintén mellőzhetetlennek tartá ő felségével, a rokonnal,
találkozni, azonban lehetetlen volt.
Minden kéz, minden fő, minden láb igénybe vétetett a költözködésnél, s
Izabella figyelme a legcsekélyebbekre is kiterjedt.
Nem annyira munkának, mint önkínzásnak látszott az egész.
A budai polgárok szeretett uralkodónőjüktől óhajtottak volna búcsút
venni; a magistratus küldöttség által meg is jelenhetett, s Turgovics
családi fájdalma miatt – mert neje már a halállal küzd – Bornemisza
szónokolt, a nagy megindulás következtében eléggé érthetetlenül és
zavartan, de magát a polgárságot illetőleg, a budai basa gáncsoskodó
modora lehetetlenné tett minden részvétnyilvánítást.
Most száguldoztak legelőbb az utczán török lovasok, még pedig kivont
szablyával; most jelentek meg török rendőrök ostorral kezökben.
Minden ácsorgó számíthatott vagy ostorra, vagy kardlapra.
Kiki még szigorúbban zárkózott szobájába, s a kapukat is becsukta.
Legfölebb a felső emeletekről merészelt egy-egy fő kitekinteni
részvétből vagy ujságvágyból, de aztán hamar visszahuzódott, félvén a
rakonczátlan spahiktól.
Korán reggel pedig az egész török várőrség föl volt állítva a
Szent-György térre, a vízikapuhoz vezető kanyarulatra, s a külvárosnak a
révhez vivő utczájára. Ez, mint a janicsár aga mondá, a hatalmas szultán
szövetségesének, János Zsigmond királynak és a fölséges özvegynek
tiszteletére történik.
Több basa jött be a táborból fényes ruhában, s a dísz és pompa nem
hiányzott.
Ágyúdörejek jelezték az elindulás perczét. Egész hajóraj lepte el a
Dunát.
A királyné számára kijelölt hajó egy kioszk minden kigondolható
ékítményével tündökölt, s bár a szultáné volt, a friss reggeli szélben
büszkén lengeté a magyar lobogót.
A matrózoknak utasításul volt adva bizonyos nagy távolság, a hová
kikötni kelletett, s hogy ez a királynénak alkalmatlanságot ne okozzon,
a hajó nemcsak bársony pamlagokkal, de süteményekkel, frissítőkkel s a
legritkább gyümölcsökkel is el volt látva.
E díszes járműben az uralkodó családon kívül csak az udvarmesternek, a
szolgálattevő kamarásnak, Petrovicsnak és a palotahölgyeknek volt hely
rendelve.
A hajóraj pedig a tanácsosokat, a kiséretet, a pogyászokat, az udvari
fogatokat vette föl, míg ötven magyar lovas, mely a fedezetet alkotá, a
kijelölt első állomásra küldetett, hogy a gyors tovább utazhatásra
minden szükségest rendezzen.
Midőn a királyné a neki mélyen tisztelgő török sorok közt a Duna révéhez
érkezett, oly hideg és nyugodt kifejezésü volt, mintha a művész
márványból véste volna ki; míg a palotahölgyek arczán a leeresztett
fátyol az idegenek figyelme elől csak kisírt és síró szemeket takart el.
A hintóból leszálló magas úrnőt és fiát, a királyt, megint hizelgő
kifejezésekkel fogadták a basák, kik közt a szultán tapintatos és
gyöngéd intézkedésénél fogva nem volt jelen a budai főbasa.
Válaszolni kellett a török urak czifra és mézes szavaira, s ezt Izabella
kimért és illedelmes modorban tevé, a nélkül, hogy a megindulás
legcsekélyebb jelét is adta volna.
A basák távozása után még néhány percz kellett, míg a palotahölgyek
fogataikról leszállva, a díszhajóba bemehetének.
S a renegát neje, ki a királyné rendeletéből őt legelől követte a
hajóba, midőn a partról a padlóra lépett, halk sikoltást tett, mintha
megbotlott volna. A királyné visszatekint.
– A férjem; – e suttogó szót hallá.
Szemei a renegát neje szemeinek irányát követték, s egy közönséges
magyar ruhába öltözött, karcsú termetű, hosszúdad és ideges arczú
férfiúra tévedtek, kinek göndör fekete szakálla már szürkülni kezd, s ki
rendkívül kicsiny és finom kezében fegyver helyett vékony nádpálczát
tartott.
Ez emberen látszott bizonyos határozatlanság és önmagával küzdés;
látszott nagy fekete szemének összpontosított tüzében valami fenyegetés,
vagy talán csak feszűlt figyelem.
A renegát neje most valósággal elbotlott a padlón, s alig bírt
súlyegyenhez jutni.
Ellenben a királyné tekintete hidegen pihent régi, bár személyesen eddig
nem ismert ellenségének, az anatoli s most budai basának és a magyar
királyi palota új tulajdonosának küzdő vonásain.
Ez pedig kezét fövegéhez emelé, mélyen köszönt, s azzal megfordult és
hátrahúzódott.
– Ne higyje felséged, hogy féltem, csak határtalan szemtelensége zavart
meg. Még kész lett volna felséged útját föltartóztatni, – súgá a
renegátné nyugtalan hangon.
– Nem látszott oly szándékkal lenni.
– A ki annyi feleséget tart, az nem fél sem az isteni, sem az emberi
törvényektől, – válaszolta már most sírásra hajló arczczal a renegát
neje, s minthogy a nagy gyász közt csekély küzdelmekre senki sem
figyelt, fölemelte fátyolát s lopvást arra tekintgetett, hol egykori
férje a Dunaparton fölfelé haladt, egyedül lassan, álruhában, s vékony
pálczájával az utczaköveket ütögetve. Midőn pedig már a gyűlölt, a
bűnös, a félelmet okozó alak eltünt, nagy könyekkel teltek el a
renegátné szemei, s aztán nevetni akart, víg volt, s az udvarmesternőnek
kellett figyelmeztetnie, hogy ily gyászos napon a királyné kiséretében
senkinek sem szabad könnyelműnek lenni, s vihogni, mintha bálba
készülődnének.
A hajó végre megindult, s midőn az evezőrudak csapdosni kezdték a
hullámokat, Izabella hallá, hogy a szegény öreg Werbőczi szeretett volna
a janicsárok során áttörni, de nem sikerült, s csak fövegét forgatta a
levegőben, míg végtére a kamarás azt észrevevé s búcsuüdvözletét kendője
lobogtatásával viszonzá.
A pesti parton sokáig lehetett egy alakot szemlélni, ki a hajó menetét
követi, de a távolság miatt nehéz volt a ráismerés.
Egyik hölgy Kanisait gondolta, a másik Révait, bár nem foghatták meg,
hogyan vetődhettek ide? Volt olyan is, ki az ifju vegliai és modrusi
grófnak képzelte.
Izabella végpillantást vetett Buda kékellő hegyormaira s visszavonult a
födélzetről.
II.
– Megérkeztünk egy állomásra, mely sem arra nem való, hogy benne
kipihenjünk, sem arra, hogy egyenes utat mutasson oda, a hová meg kell
érkeznünk. Sőt tulajdonkép hová törekszünk mi? Történtek-e
előintézkedések ekkora kiséret eltartására? Harambasák rajlanak az
ország alsóbb vidékein. Az utasok megtámadtatnak, kifosztatnak, még a
kulcsos városok kapui előtt is. S felséged költözködésének híre hamar
szét fog terjedni, és a vagyonszomjasoknak csalóka kilátást nyit már
csak az a látvány is, hogy hetven vagy nyolczvan szekér húzódik felséged
hintója után. Hát még ha tudnák: költözésünknél mennyire uralkodó
szempont volt a finom arany- és ezüstművek, csodatevő ereklyék, becses
emlékek és irígyelt műkincsek megmentése! Felségedet oly nagy mértékben
tartá elfoglalva a rakosgatás, hogy nem méltóztatott kegyes engedélyt
adni nekem az út iránti intézkedésekre. Most tehát van egy halmaz vinni
valónk; de nem tudjuk, hogy hová vigyük. Van útban háromszáz száj, mely
a beszélgetésre szükséges anyagokkal jól el van látva, de hogy étvágyát
szintén ki fogja-e elégíteni, az homályos és az én csekély fölfogásommal
át nem hatható talány. A mozaikművek és olajfestvények a szellemi
ízlésnek adhatnak bő táplálékot; de még csak az én gyomromat sem
elégítik ki, pedig szegény és asketa barát vagyok.
E zsémbes szavakba tört ki György fráter, midőn a hajók terhöket a
partra rakták, s kevés szünet után tovább kelle utazni.
– A püspök uram, – szólt Izabella, – a zsiványok megtámadásától tart.
Holnap már ki lehetünk erre téve. De hoztunk magunkkal fegyvereket. A
veszély egyébiránt alig hasonlítható ahhoz, melyet Buda ostroma alatt
kiállottunk, s ha kegyelmed akkor kardot kötött és vezérelt, reméllem
most sem fog hittani vagy politikai elmélkedésekbe merülni, midőn
magunkat védeni kell. Mondja püspök úr, hogy nem lesz enni valónk. Igaz,
nem hozhatunk varázsvesszőt, mely a légben megforgatva, terített
asztalokat állítson elő; de részemről inkább szeretek egy ízetlen étket,
melyet a püspök úr által gúnyolt kellemes társalgás fűszerez, mint a
finom lakomát, melyben mindent a szakácsmesterségnek köszönhetünk és
semmit magunknak. Hogy hová megyünk? kérdi tőlem a püspök úr, mintha
elfeledte volna a szultán óhajtását, mely Lippát jelölte ki.
– Nem hittem, felséges asszonyom, hogy Buda elfoglalójának óhajtása
iránt akkora kegyelettel viseltessék.
– Miután tanácsosaim elémozdították Szolimán azon nagy és hő óhajtását,
hogy Budára beülhessen, nem látom át, hogy egy csekély kívánságát miért
tagadjam meg.
– S residentiáját, felséged, Lippára fogja áttenni?
– Egy gyarló asszonytól, ki a politikai tekintetekre nem emelkedhetik
föl, ez a szándék is elég volna. Azonban Erdélybe fogok költözni.
Izabella a végszavakra oly súlyt helyezett, hogy Martinuzzi
megdöbbenéssel kérdé: – Tehát az ország egy részét, a legtermékenyebb
magyar megyéket föláldozzuk?
– Alkalmasint. De van eset, midőn a hajóból drága kincseket vetnek ki,
az egész megmentéseért. Úgy hiszem, Erdély egy nagy védmű, melyet a
természet azért alkotott, hogy tulajdonosa egyenetlen erő ellenében is
sikerrel védelmezhesse magát. A történelem még csak ezentúl fogja e
hitemet a legfényesebb tanuságaival megerősíteni.
– S a töröktől akarja felséged magát védelmezni?
– Nem. A váradi békétől.
– Ez egészen a vegliai és a modrusi gróf javaslata szerint hangzik, –
szólt alig elfojtható dühvel Martinuzzi.
– Téved a püspök úr. Én kegyelmed politikájára tértem át.
– Felséged talán megfeledkezni méltóztatott arról, hogy Majláth egész
Erdélyt Ferdinánd részére vonta, s a pártfőnök elfogatása még nem
oltotta ki a pártszenvedélyeket.
– A lázadást vagy kegyelmünkkel fegyverezzük le, vagy győzedelmeinkkel.
Rokonom Petrovics és püspök uram derék vezérek.
– Csak azt nem tudom bizonyosan, hogy negyvenkilenc vagy ötven emberből
áll-e seregünk létszáma, – szólt gúnyosan Martinuzzi.
– Kiséretünk épen ötven lovasból áll, – válaszolá komolyan Izabella.
– Alkalmasint mind czentaurok, kiknek alakjok már páni félelmet okoz.
– Kettő közülök beteges, három, mint gyanítom, rosszul üli a lovat. A
többi legfölebb kevés csatában forgott.
– Mind megannyi kecsegtető tulajdonok, – jegyzé meg Martinuzzi.
– Parancsomra a várak, a szászokén kívül, kinyitják kapuikat, s vannak a
magyar megyéken számos hazafiak és lovagias jellemü bajnokok, kik egy
szerencsétlen nőt védnének akkor is, ha az a nemzeti uralkodást nem
képviselné. A székelyeket eszélyes bánásmóddal egészen részünkre lehet
hajlítani, s ha elhagyatva volnék is, állapotom az Endre királyéhoz
volna hasonló, ki egy vesszővel ment a lázadók táborába és győzött, épen
az erő hiánya és a jog érzete által.
Oly határozott volt Izabella minden szava, hogy Martinuzzi az ámulás
miatt alig tudott magához jönni.
– Felséged eddig unatkozott a trónon, – szólt.
– Most unatkoznám a trón nélkül, – válaszolá a királyné, erős
hangnyomattal.
– S honnan e változás?
– És kegyelmed nem tapasztal magában semmi változást?
Martinuzzi a roppant változást, melyen átment, annyira érzé, hogy e
téren nem merte a királynéval tovább folytatni a vitát. Egyszerűen tehát
csak azt kérdé: – Miután felséged saját belátása szerint mindenről
gondoskodott, nem volna-e kegyes nekem fölfedezni azon fontos titkot,
hogy melyik várost jelölte ki az udvartartás helyéül?
– Gyulafehérvárt.
György barát belátta, hogy Izabella saját terveihez képest jobb
választást nem tehetett volna. – Ez a nő démoni elmével bír! S nekem ma
azt kell azt legelőbb észrevenni?
Benső gondolatát a fölindult püspök szemöldei összevonásával és ajkai
mozgatásával követte, egészen öntudatlanul.
– Nem hallám, mit hozott föl ellenem kegyelmed, – szólt Izabella.
– Boldog Isten! hát felséged olykor puszta gondolataimat is
meghallhatná? Én csak azt gondoltam, hogy Gyulafehérvár rongált
kőfészek, mely némi védelemmel még szolgálhat ugyan, de a kényelmet
hírből sem ismeri. Ha felséged Erdélyben lehetett volna, midőn boldogult
emlékű férje haldoklott, most nem jutna eszébe Gyulafehérvárt Buda vagy
Krakkó kisebb kiadásának képzelni.
– Erdély központjául elég alkalmas és jól megerősíthető.
– Ott lakása sem lesz felségednek.
– A püspöki residentia használható épület.
– Honnan gondolja azt felséged?
– Egyik apródommal, ki elevenen emlékezett rá, lerajzoltattam.
– S talán az tanácsolta is?
– Nem lehetetlen. Mert mióta a bölcsesség csak régi csalódásokat cserél
föl újakkal, kezdem tisztelni az együgyűséget. Például fodrásznőm semmit
sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni,
hogy ha a szultán Ó-Budára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly
közel fekszik? Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait.
Mindig csóválta rá a fejét s a mellett maradt, hogy a szultán, ha
Stambulból Ó-Budára fáradott, csak megnézi Budát is.
– S az a jósoló sybilla, felséges asszonyom! talán a gyulafehérvári
püspöki lakot is czélszerű királyi palotának tartja?
– Nem lehetetlen. Mert úgy vélekedik, hogy kincstárnokunk, kinek, mint
halljuk, a számadásai Buda ostroma alatt megégtek, lelkiismeretesen
kezeli a közjövedelmeket s kötelességének fogja tartani, eszélyes
megtakarítások által elég pénzforrásról gondoskodni, oly építkezések
gyors létesítése végett, melyek a szegényes püspöki lakot magas
állásunknak megfelelő palotává varázsolják át.
– S nem nevezte meg, felséged fodrásznője a megtakarítások eddig igénybe
nem vett valamelyik módját?
– Miért ne tehette volna? Például mondhatá, hogy azon kétértelmű s álnok
politika, mely titkon Ferdinánddal alkudozott, s ugyanakkor legerősebb
hűségi esküket küldött Stambulba, igen költséges volt, még pedig nemcsak
a hadviseletekért, melyekben akármelyik fél győzött, okvetlenül mi
voltunk a vesztesek, hanem főleg azért, mert a basáktól kezdve a szultán
kutyapeczérjéig mindenik befolyásos török úr, árulkodó szolga és koldus
renegát száját aranynyal kellett bedugni. Már ezentúl a botor és
veszélyes kiadások el fognak maradni. S csak magok azon drága prémek,
biborok s arany himzések, melyekkel Stambulban kétszinűségünket takartuk
be, elégségesek lettek volna világi élvezeteink számára egy fényes
királyi palota mellé babyloniai függő kerteket építeni, s poraink őrzése
végett az Arthemisia művével vetélkedő mausoleumot emelni. S most
elbocsátom kegyelmedet, kincstárnok úr, hogy a pénzkimélés általam
említett rovata felől gondolkozzék.
Világosabban nem lehetett volna körvonalazni az új politikát, melyet
Martinuzzinak, ha vagy visszavonulni vagy Izabella ellen fellépni nem
akar, mint látszik, okvetlenül végre kell hajtani.
«Most elbocsátom kegyelmedet», e büszke szó nyomta leginkább az alázatos
György fráter szívét.
Hisz alig két hónapja, hogy ő a miniszter, mondá a királynénak: ha
felséged titkon Ferdinánddal czimborál, kénytelenek leszünk a haza
érdekében őrizet alá vettetni. S mit tett akkor Izabella? Könnyezett,
bár nem a trón elveszthetése, de a kíméletlen kifejezések miatt.
S most tulajdonkép mi e gőgös királyné? fontolgatá Martinuzzi. Lealázó
hasonlatosságokat gondolt a bujdosó hölgy állapotának jellemzésére, s ha
akkor, midőn ő élt, a sátoros czigányokon kívül még mások is barangolnak
az országban, akkor vándor szinésztársaság igazgatónőjének mondta volna,
ki midőn a szerepet eljátszotta s arczáról a festéket lemosni és
válláról a czifra palástot le kelle vetni, hiúságból nem akar újra
öltözködni, s a királyné jelmezében vezeti kiséretét egy helységből a
másikba.
Valóban Izabella helyzete nyomorúságos volt.
De bármely hasonlításokon törte fejét a püspök, lehetetlen nem éreznie,
hogy a nő van fölényben s nem ő, a hatalmas államférfiú.
Mert Martinuzzi Budán népszerű politika és magát életre-halálra védni
akaró hadsereg élén állott; ellenben a királyné a váradi béke
végrehajtását sürgetve, a közérzületet támadta meg, s a fővárost, az
ország szemefényét veszélyeztetni látszott.