volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat
miatt vádat emelni, s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni.
Mindnyájan hibáztunk, s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt
csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás
eldönteni. Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek mint az
egyének, s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, ki bűnösnek, s
megfosztják a babértól azt, ki dicsőnek képzeli magát. Én csak annyit
tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet, s
legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével, vagy takarjon el a világ
szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és
fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre, s örömeink és bánataink közt
mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemes lelkű öreg
iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy
látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék. Megvallom, számomra
rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a
vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arczát elfordítá, az
által remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyilnék oly
szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban
részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba
kerülne. Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy
szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem
mondó nő arczképét.
A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola
alól arczképét kivonta s átadá.
Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye,
s midőn kezét megcsókolta, gyorsan omlottak könnyei.
Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert
azt csak nem teheté föl, hogy Frangepán Orbán rá függesztett szemei
delejes befolyással birhattak volna. Kevés szünet után többi
tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:
– A királyi árva két gyámja – mert a harmadikat a török császár
letartóztatta – kísérni fog Lippára, hol addig szándékszom mulatni, míg
tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog. Szívem leghőbb
vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka
belátására eddig támaszkodni szerencsém volt, közreműködésöket továbbra
sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását
elismerni, s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok, kiknek birtokai
a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek, rendkívüli
áldozatot hozzanak ügyemért. Midőn tehát a tőlem távozni akarókat
esküjök alól föloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely
hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, – egyszersmind nem
hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasb fokát,
melylyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II.
Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit
pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának.
Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem
hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által
nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje, mely
habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást
gyakorolhat a kedélyre. Midőn tehát Budavárát talán egy névtelen
várdával vagy mezővárossal cserélem föl; midőn Mátyás király márvány
palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl
kell előbb lakhatóvá, s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad,
uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a
Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján,
mely csak egyről biztosíthat mindenkit… a sorstól most üldözött Izabella
hálájáról?
A királyné indulattól hév arczczal beszélt, és szépsége soha igézőbb nem
vala.
Werbőczi ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az
ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták
volt tárgyalni; ellenben György frater többször felvonta s leereszté
vastag szemöldeit, mintha próbálgatná, melyik arczfintorítás vezethetné
őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarja a megapadt kincstárt a
hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.
A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a
«török világból»; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt üztek
ki Budáról.
A kik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra,
sőt a nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési
hajlamától ragadtatva, fölkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak
élni és halni. Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre;
de inkább birtokairól, mint a távozásról mondott volna le.
Csak Frangepán Orbán hallgatott.
A királyné arcza sápatag lőn, s feszült vonalain sajátságos figyelem
összpontosult, vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.
Ha György frater most reá tekintett volna, a találgatások széles tere
nyilnék föl előtte.
S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon boszus
hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn
véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt
bevételek kimaradoznak, s e miatt tetemes zavar állhat be.
– Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el
magát? – kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a
legalkalmatlanabb helyzetből.
– Felséges asszonyom! szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján
észrevehető reszketegséggel. Életem legbüszkébb percze volt, midőn
felséged szine elébe bocsátani kegyeskedett, s legszerencsétlenebb a
mostani. A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez,
s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázszsal
birt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps. De azon
négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort
gerjesztett bennem. A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei
képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más
érzést keblembe befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden
idegembe bevette magát, s lelkemet beteggé teszi. Ha felséged
parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet
egy pestisben meghalt emberről a halálra itélt gonosztevő sem merne
levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen
hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad
minden kigondolható eszközeinél is.
Izabella ajkairól sóhaj röppent el: György frater pedig kedvetlen
arczkifejezés nélkül kérdé: – Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja
keresni az alkalmat, hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?
– Uraim! én a királynénak vagyok alattvalója, – szólt Frangepán
fönséggel arczán.
– Hűségi esküje alól a gróf föl van oldva, – mondá Izabella elnyomott s
a suttogáshoz hasonló hangon.
Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és
bodító hatású lehetett, s most is összeszorítá Izabella szívét, mint
egykor.
– Engedje felséged, – szólt kérőleg Frangepán, hogy hűségi esküm siromig
kisérhessen.
– Tehát a gróf, – jegyzé meg György frater, kit az ifjú politikai iránya
különösen látszott érdekelni, – tehát a gróf nálunk marad, s csak arra
kivánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke
alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen?
– A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés, s
Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, – sóhajta
Frangepán.
György frater indulatosan kérdé:
– Mit akar hát tulajdonkép?
– Szőrruhát akarok ölteni, s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet
Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemű Caraffa Péter állítottak fel.
Izabella tőrszuráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben
Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő
tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának
tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni, és az utczán
prédikálni.
György frater ujjait olvasóján élénken jártatva, szólt:
– Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország
főkapitánya s Slavonia és Horvátország bánja? mit mondanának a
koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket
vívtak ki? S vajjon gróf úr, Anicius, kitől kegyelmetek családja ered,
haruspex volt-e, vagy tán a régi Róma harczias patriciusainak egyike?
Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi
ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt. Minő czéljai
lehetnek vele? E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé
érdekelni.
– Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből
vagy föltagolt belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi
püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja
egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett
volna.
– Magam is szerzetes vagyok, – szólt Martinuzzi, – s vallásom iránti
buzgóságomat az egész ország ismeri. Ellenségeim fegyverül használják
azt ellenem, s ő szentsége III-ik Pál nem tartotta méltatlannak a
megdicsérésre. De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német
táboron, vajjon hol talált engemet? Tán a czellában elmélkedtem az
eredendő bűn természete és az igazolás vitakérdései felől? Nem, gróf úr!
kard volt a kezemben, golyók fütyöltek el fülem mellett, s egy
bombaforgács lovamat verte le. Az ellenség már fogolynak képzelt, s én a
pap, sebeket osztva, vitézségemmel hárítám el magamról a veszélyt, s
vezérszavam futamíttatá meg a vakmerész ellenséget. S gondolja-e a gróf,
hogy a magyar főpapságba én hoztam be először e szokást? Nem, uram! a
püspöki zászlók a haza minden csatáin magason lobogtak, s a nagy
ütközetek évnapjait a megürült püspöki székek nyomták legmélyebben a nép
emlékezetébe. A magyar királyok gazdag adományozásait a papság buzgó
imájával és derék kardjával érdemelte meg. No, már gróf uram, ha minket,
az oltár embereit birtokaink nemcsak a szellem, hanem a harcz mezején is
küzdésre szólítnak fel, s ha szolgáljuk a közügyet mint gyóntatók, mint
misemondók, mint prédikátorok, mint országtanácsosok, mint birák, mint
főispánok, mint csapatvezérek s a királyi adományozások összekötik
nálunk a szellemi tér minden foglalkozásait, a fegyverviselés minden
terhével és veszélyeivel: vajjon akkor nem kell-e eszembe jutni, hogy
III-ik Béla Frangepán Bertalannak Modrus megyét adományozta, II-ik
András Frangepán Jerindónak a vinodoli grófságot, IV-ik Béla Frangepán
Bertalan roppant birtokait a segninai grófsággal toldotta meg, és Mátyás
király Frangepán Dömének régi uradalmaihoz még Stunyát, Ostroviczát,
Novigrádot és Ledeniczát csatolta? S vajjon ezen adományozások emléke
nem jogosít-e fel engem azt hinni, hogy a Frangepán-család is köteles e
meghasonlott hazában pártállást foglalni, midőn most véráldozatra van
szükség, vagy Ferdinánd vagy Izabella ügyét karddal és
életkoczkáztatással védeni? Ha kegyelmed, gróf uram, gyűlöli a törököt,
küzdjön ellene; ha pedig törökgyűlöletét a Zápolya-család jogai iránti
meggyőződés ellensúlyozhatja, akkor tartsa kötelességének királynénkat
követni Lippára s védelmezni a trónt Magyarország legutolsó falvában
szintúgy, mint midőn Budán volt felállítva.
– Ah! Martinuzzi számított Frangepánra, szintúgy mint én – gondolá
Izabella. Alkalmasint ellenem akarta őt felhasználni szintúgy, mint én ő
ellene.
S ebben a királynénak igaza lehet, de azon különbséggel, hogy a mi nála
Frangepán visszatartóztatására csak ürügy, az Martinuzzinál valóságos
politikai ok vala.
– A püspök úr, – szólt Frangepán, – családom uradalmait hozza fel
ellenem, ki a szegénység esküje által a világi javaknak hasznát úgy sem
fognám venni. A püspök úr azt mondja, hogy e meghasonlott hazában
mindenkinek pártállást kell foglalnia. Igaza van. De helyzetemben a
válságot nem épen az idézi-e elő, hogy ha becsülettel lehetne is,
hajlamom szerint soha sem tudnék más mint a királyné ő felsége zászlója
alatt szolgálni; míg ellenben a királyné Magyarország megsemmisítése
nélkül nem léphet föl a török ellen, s épen a keresztyénség érdekében
kénytelen a szultán véduralma alatt élni?
György barát gúnyosan mosolygott, de óvakodott politikája új irányát
feleselgetés által leleplezni.
– Felséges asszonyom! – folytatá Frangepán, – lehetnek, kik a török
hitszegő eljárása után a váradi béke pontjainak végrehajtását
tanácsolhatnák. Nem hiszem, hogy felséged a legmagasabb polczon, a
trónon ne érezte volna azt, mit minden utas tapasztal, hogy tudniillik a
fény nem melegít eléggé, mihelyt igen emelkedett pontra árasztja
világítását. A hegy, melyen a nap sugara égni látszik, hidegebb, mint a
homályos völgy. Alkalmasint nincs Európa uralkodói között egy is, ki oly
könnyen mondhatna le a hatalomról, mint felséged, kivált ha szívének
vonzása a szétszaggatott Magyarország egyesítésének eszméjét
elősegíthetné. De e században fájdalom! épen hazánk egysége lehetetlen,
s minden kisérlet csak új török hódításokra vezetne. Nem az a baj, mert
a török rendkívül erős, hanem mert Európa rendkívül gyönge. Vallási
villongások apasztják erejét, nincs összetartó eszméje, az érdekközösség
mély érzése nem törhet magának utat, a régi alá van ásva, az új
készületlen, s inkább csak homályos törekvés mint kitűzött czél. V-ik
Károly roppant birodalom ura, s mégis képtelen volna Szolimán ellen
komoly háborut folytatni; néhány hitújító pap és tudós vitája igénybe
veszi minden idejét, s Németországot már csak egy kérdés bonyolíthatja a
véres és évekig tartó küzdelmekbe; azonban e kérdés nem az ozmán
hatalom, hanem a római szent birodalom erejének megtörésére vonatkozik.
Ferdinánd király aligha lehet mostanság oly állapotban, hogy Budát
elfoglalhassa és Magyarországot királyi pálczája alatt egyesíthesse.
Nemzedékek fognak sírba szállani a nélkül, hogy a váradi béke
végrehajtathassék, s a nélkül, hogy minden erre czélzó kisérlet egyebet
idézne elő, mint a török hódítás terjedését hazánkban. A végzet tehát
mintegy maga írja felséged elébe a török védelem alatti maradást, még
pedig utógondolatok nélkül. Ha felséged oly szilárdul ragaszkodik fia
jogaihoz, mint a legmakacsabb pörlekedő nemes aviticalis igényeihez:
akkor szerencsétlen viszonyaink közt az egyedül lehető politikát
követte, mely egyszersmind bölcsebb a lángeszű államférfiak bármely
indítványánál. Igaz, majdnem szét kell szakadni a magyar szívének,
látva, hogy hazája szét van darabolva, s lesz talán századokig. De a
gondviselés kegyelme gyakran rejt a keserűbe is valami vigasztalót, hogy
ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől, s a szétdarabolt
magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást, melyet együtt
bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni. Buda és a török
hódoltság folyvást izgatni fogja a nemzetet a törökgyűlölet erélyére, az
egyesülés vágyára, az elpuhulástól való félelemre, s készülődésre az
idővel bekövetkező nagy csatákra. Ferdinánd királysága Nyugat-Európával
szorosb összeköttetéseinket tarthatja fönn, s a katholikus hit
megoltalmazására vezethet. Felséged országrésze pedig, ha a török udvart
pártütések vagy titkos szövetkezések által gyanakodóvá nem teszi, s ha
Ferdinánddal oly háborúkba nem keveredik, melyek török segélyt vonjanak
be, sokáig lehet a nemzetiség védelmezője s a magyar alkotmányos élet
egyedüli föntartója… Most engedje felséged, – szólt Frangepán kitörő
könnyekkel, – örökre búcsút venni felségedtől, s mindazon szerencsétől
és boldogságtól, mely a világtól végkép elszakadt és a szenvedő
emberiség lelki és testi sebeinek gyógyításáért élő, de önmagát
halottnak tekinthető theatinai szerzetest többé nem illetheti meg.
Virágozzék felséged családja, s kerülje ki mind a nagyravágyás merész
álmait, mind a tétlen elégültség és a viszonyokba hallgatag beleélés
satnyító álomkórságát. Védje felséged a földi koronát mindazon
eszközökkel, melyekkel az élet koronáját nem koczkáztatja, s hű maradhat
szívéhez, mely páratlanul nemes, s uralkodói kötelességéhez, mely
páratlanul nehéz.
Ezzel Frangepán féltérdre hajolva csókolá meg a királyné átnyujtott
kezét, s Izabella forróbbnak tartá e csókot, mind a hideg tisztelet
kiszabta, s reszketőbbnek az ajkat, mint a leendő remete életmegvetése
követeli.
Összpontosított lélekerővel lépett egy állványhoz, honnan igen egyszerű
kötésű kisded könyvet vett el, s Frangepánhoz sietvén, mondá: – Ebből
szoktam tizenkét éves korom óta imádkozni. Fogadja emlékül, s ha valaha
a magas látomásoktól, melyek a kegyességet az éggel hozzák állandó
összeköttetésbe, szemei a földre és a mulékony lét tárgyaira
letévedhetnek,… a gyöngeség e perczében jusson eszébe Izabella királyné
is. Imádkozni érette talán öntagadás volna… tehát egyszerűen csak jusson
eszébe.
A királyné a többiekhez még néhány közönyös vagy útbaigazító szót
intézve visszavonult.
György frater, ki nem örömest vált el Frangepántól és saját eszméitől,
melyekre már szilárd terveket épített, a teremből távozott ifjut karon
fogta. – Én a németországi egyházi szakadást nem tekintem oly fontos
következményűnek, mint kegyelmed, gróf uram! Kitünő egyházi
tekintélyeink, egy Contarini bibornok és a nagy tudományú Bucer
valószínűnek tartják a kiegyenlítést. Maga a pápa ő szentsége sem
hagyott föl a reménynyel; mert különben bele sem egyezett volna, hogy a
regensburgi gyűlésbe fölhatalmazottat küldjön. De a rosszabb esetben is,
midőn sem a római szék primátusának elismerésére, sem a sacramentumokra
nézve a regensburgi tanácskozás vagy egy általános zsinat eredményre nem
vezetne: vajjon mi okunk lehet Luther forradalmát veszélyesebbnek
tartani, mint a husszitáké volt? S a husszita zavarok alkalmával az
egyház szigora és a világi hatalmak erélyes eljárása nem gátolta-e meg a
polgárháború terjedését, nem taposta-e szét az eretnekség kigyójának
fejét? Sajnálatraméltó viszályok törtek ki ugyan a Hussz tanai miatt; de
nem okoztak-e többször a római császár pártütő hűbérnökei akkora, sőt
nagyobb zavarokat, mint a prágai predikator miatt támadt küzdelem?
Szintén az a vége lesz Luther izgatásainak is. Filep tartományi grófnál
sokkal hatalmasabb hűbéreseket büntettek meg V-ik Károly eszével és
erejével távolról sem mérkőzhető római császárok; s ha kegyelmed a
töröknek Európából kiüzetését csak a fenyegető vallásháborúk miatt
tartja lehetetlennek, akkor engem igen megvigasztalt.
– Adná az ég, hogy sejtelmeim hamisak legyenek! – mondá Frangepán
szórakozottan, s a váradi püspök beszédjére alig figyelve.
– Ha sejtelmei nem is hamisak, de mindenesetre túlságosan setét
színezetűek, gróf úr! Semmi sem könnyebb, mint képzelődésünket
rémképekhez szoktatni. Hány egyén nem jósolta meg a világ végének óráját
és az Antikrisztus országlásának kezdetét? míg ellenben kevés számmal
akadnak olyanok, kik egy kellemetlen baj kikerülésére vagy orvoslása
módjára a maga idejében felhívnák a figyelmet. Nem azért mondom ezt,
mintha a gróf uramat megtérítni akarnám. Ez lehetetlen, s a királyné
által választandó politikáról ejtett nézetei után már többé érdekemben
sincs. Csak arra kivántam figyelmeztetni, hogy ha Európa csakugyan oly
zilált és mállott, mint ön hiszi, s oly szakadások és belháborúk elébe
néz: még akkor is könnyebb lesz e beteg és magával meghasonlott
földrésztől alkalom szerint egy kevés pénzt vagy katonai segélyt
eszközölni ki Magyarország számára a törökök ellen, mint oly nagy
egyesítő eszmét találni ki s elfogadtatni, mely Európát újjászülve, s
friss és egészséges vérrel ellátva, képessé tegye a török hatalom teljes
megdöntésére. S valóban, ha már az Isten törököt teremtett és kardot
adott kezébe, én nem is azon törném fejemet, hogy e pogány fajt
megsemmisítsem. Megelégedném azzal, ha Magyarországot megmenthetem tőle,
vagy legalább biztosb helyzetbe hozhatom hitszegései és zsarnoksága
ellenében. A Frangepánok szerencsés házasságok által királyi és
fejedelmi családokkal jöttek szorosabb viszonyba. Az arragoniai,
luxemburgi és estei uralkodó házak vére vegyült a vegliai grófokéba. Nem
kétkedem tehát, hogy kegyelmed, ha betegápoló szerzetessé is lesz,
eldöntőleg folyhat be a politikába. Találjon ki tehát összetartó
eszméket, vagy az egyház belső reformjai által buktassa meg a
protestánsokat, s a forradalom jelszavaival zárja be a forradalmat; de e
tervek mellett ne feledje el III-dik Pál pápától időnként egy kevés
pénzt vagy buzdítást koldulni a törökök ellen, s ha néhány gályát
szerelhet fel, néhány száz önkénytest gyűjthet, ha befolyhat arra, hogy
a franczia király elhidegüljön Szolimán császár iránt, s hogy a
velenczei köztársaság összekoczczanjon vele: már akkor gróf úr nagy
szolgálatot tett nekünk, nagy szolgálatot a katholikus érdekeknek is, s
emlékezetessé tette nevét a történelemben, ha mindjárt ki sem találta
volna az Európát összeforrasztó nagy eszmét, s ha épen semmit sem
hathatott a katholikus egyházi főpapoktól is sürgetett belreformjára.
A gyakorlati nézeteknek mindig nagy előnyök van az eszményi irányokkal
szemben, s ha Frangepán török-elleni undorát, mely a szultán hitszegésén
kívül a német foglyok vérfagylaló lemészárlása miatt fejlődött ki oly
gyorsan, ájulttá, s pusztán szenvedőlegessé nem tette volna az a
körülmény, hogy ő erkölcsi lehetetlenségnek tartotta Izabellától
Ferdinándhoz pártolni; míg viszont a Zápolyák trónjára nézve a
legnagyobb mértékben veszélyesnek hitte Izabellát törökellenes
politikába sodorni: ha ily tekintetek nem jöttek volna közbe, akkor az
ifju bajnok a had mezején talán Frangepán Kristóf hírét is
elhomályosíthatta volna, s a királyné tanácsában alkalmasint Martinuzzi
politikáját viszi keresztül.
De így lehetetlen volt bizonyos bosszankodással nem hallgatnia György
frater okoskodását. S e bosszankodás annál nagyobb fokra hágott, mert
érzé, hogy a világról lemondása sem a világ szeme, sem saját maga előtt
nincs eléggé indokolva, s hogy küzdő és szenvedélyes szívet akar az
oltárhoz vinni, még pedig nem azon czélból, hogy megszenteltessék, hanem
hogy föl legyen áldozva.
Rövid és fás feleletekkel igyekezett tehát Martinuzzitól menekülni, s
midőn ez sikerült, magányába sietett, s ott forró könnyeit ontá,
csókolta az emlékül nyert imakönyvet és elgondolá magában, hogy Buda
városa végtelenül szerencsétlen ugyan, és meggyalázott falai közt kevés
lehet, ki a halált ne óhajtaná és az élethez ragaszkodni tudna; de
összehasonlítva a szenvedéseket, a sötét kilátásokat s a kétségbeesés
indokait, van egy egyén, ki irigyelheti a többiek sorsát, és azt az
egyént Frangepán Orbánnak hívják.
– Miért jöttem Budára, miért láttam őt? – sóhajtá.
De, hogy ki ez az ő, azt ajkai soha sem gyónták meg. Egy titkot a
theatinai szerzetes koporsójába vitt.
HARMADIK RÉSZ.
I.
Werbőczi István a Turgovicscsal folytatott beszéd és kivált a királyi
teremből távozása óta új hivatását tartá a vezeklés legerősebb nemének,
s mint lelkiismeretes férfiú és buzgó katholikus nem mulasztá el az
önkínzás e próbáját egészen kimeríteni.
Turgovics után a második alkalmas egyén, kit a magyar magánjog
megmentésére a használható jogtudósok nagy hiánya mellett megnyerni
szükségesnek tartott, a vízivárosban lakó János diák volt.
Sietett tehát őt személyesen fölkeresni.
Soha oly magas helyzetű uraság még nem lépett abba a kis szobába,
melynek csak egy utczára néző ablaka volt, s néhány festett faszékből,
egy szerény nyoszolyából, egy széles és a körülmények szerint ágyat is
helyettesítő lóczából, egy falfogasból, hol a nemesi kard és néhány
ruhadarab függött, s az oklevél- és könyvtárnak alkalmazott alacsony és
füstös padlásgerendákból állott minden ékessége.
János diák, a külváros legbelátóbb politikusa, nagyravágyása legbüszkébb
perczeiben sem mert volna számítani ekkora megtiszteltetésre.
S midőn Werbőczi a lóczán helyet foglalt, elveszté minden keserűségét
azon emlék, mely eddig János diákot nyugodni nem engedte, s mely a
_partis primae titulus nonusának_ az ő hátulsó részére alkalmazott
égrekiáltó megsértésére vonatkozott.
Most már belátta, hogy vannak kivételes helyzetek, melyek benyomásait
nem szükség zokon venni.
S mihelyt a nagy Werbőczi közölte terveit vele, nemcsak hálásan fogadta
el a tett ajánlatot, de lelkét egészen megszállotta a kiengesztelődés
szelleme is.