MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
20. KÖTET
ZORD IDŐ
Irta
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
ZORD IDŐ
REGÉNY HÁROM RÉSZBEN
IRTA
BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND
MÁSODIK KÖTET
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1911
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
MÁSODIK RÉSZ.
IX.
A börtön csendes álommal ajándékozta meg vendégeit; de a királyi palota
e részben fukar volt a legkecsesebb nő iránt, ki két koronát hordott: a
szépségét és hatalomét.
Izabella a mult éjjel azért nem aludt, mert fiának a szultán sátorába
kellett menni; ma épen azért van ébren, mert fia a sátorból még nem jött
vissza.
Szíve mély aggodalmából délután öt órakor meghitt embereinek egyikét
drága családi ékszerekkel a török táborban levő lengyel követhez küldé,
kéretvén őt, vinné az ajándékot Rusztán basának, Szolimán kedvencz
vejének és feleségének Mirmah szultánnőnek s venné rá a magyarok iránt
különben sem rossz indulatú basát, hogy a csecsemő királynak mielőbbi
visszaküldését sürgesse
Éjjeli egy órakor megérkezett a hintó a csecsemővel, a női személyzettel
és a belső tanácsosok és a főrendűek közül Markossal, a legcsekélyebb
igényű hivatalnokkal.
Az udvarmesternő merész képzelőtehetségét, melyet a renegát nejének
ravasz hitegetései is tápláltak, teljességgel nem elégítette ki sem a
szultán sátorának fénye, sem bőkezűségének mértéke. A keleti bibort és
szöveteket sokkal szebbeknek, a keleti fényűzést és pazarlást sokkal
általánosabbnak s a keleti gyémántokat sokkal nagyobbaknak hitte, mint a
minőknek találta, kivált a szultántól nyert ajándékoknál. Épen azt
szerette volna a királynénak bebizonyítani, hogy a madridi udvar
egyetlen termében több látnivaló van, mint a császári sátorban és V.
Károly nemcsak az illem szabályaiban, de a katonai erényekben is mestere
lehetne Szolimánnak, kinek gyalogsága egyenes sort sem tud formálni,
lovassága pedig apró lovakon nyargal szanaszét; épen azt akarta
említeni, hogy az ebéd is leginkább juhhusból és rizsből állott, a nagy
ezüst kannákban csupa víz vala s azon ötágú villával kellett enni,
melyet az ember nem hagyhat el magától, ha feledékeny is; aztán
berekesztésként, épen azt akarta megjegyezni, hogy Bajazid herczegfi
Zsigmondot úgy csókolta meg, mintha harapna s hogy az asszonyok nadrágot
viselnek s arczaik helyett körmeiket és szemöldeiket festik: de
fájdalom! a királyné miután gyermekén szemeit legeltette, könnyezni
kezdett s a szokás ellenére a szegény udvarmesternőt még szóhoz jutni
sem engedte. Tudakolás és fecsegés helyett összeszedette a legszebb
kelméket, miket csak valaha a külföldi udvaroktól kapott, előhozatta a
fegyvertárból a legértékesebb dísz- és emlékfegyvereket, melyek annyi
dúlás közt még el nem pusztúltak, kivéteté a szekrényekből ara-pártáján
kívül a többi drága ékszereket s midőn egy csoport basa és háremhölgy
számára fejedelmi ajándék volt egybehordva, érzékeny, de tapintatos és
nyomatékkal teljes latin levelet írt a szultánhoz, melyben tanácsosai
visszaküldését kivánta s a veszélyeket rajzolá, melyeknek az ország ki
volna téve, ha a szultán igéreteibe vetett hit egyszerre megszünvén, a
török véduralom gyűlöltebbé válnék a meghódíttatás és szolgaság
legmegalázóbb nemeinél is.
E levél átadását, valamint az ajándékok kézbesítését Markosra bízta, ki
korán reggel volt elindulandó.
Izabella tanácsosai neki többnyire csak keserűséget okoztak.
Eddig azt mondhatták, hogy politikájok a körülmények teljes ismeretére
támaszkodik és biztos alapú s ennélfogva a királynénak a mindent
koronázó sikerért föl kell áldoznia nemcsak nézeteit, hanem érdekeit is.
Most azonban e politika a kudarcz és meghazudtoltatás szélén állott.
A királyné ezért belső elégtételt érezhetett volna, mert ő a közelgő
válságot előre látta és sokszor megjósolá.
Heves nő lévén, nemcsak gyakran neheztelt tanácsosaira, hanem
bosszúvágygyal is telve volt, kivált Martinuzzi ellen. Azonban most,
midőn zsarnokai bukását a haza nagy veszélye követte volna, nem
tapasztalt keblében más érzést a szánalmon és segítési vágyon kívül.
Eddig gyakran mondá, hogy minden vércseppje lengyel és olasz s hogy a
ráerőszakolt uralkodást a száműzetés egy nemének tartja; most azonban
mélyen érzé a viszony erejét, mely a magyar hazához kapcsolja, érzé a
szeretetet e véráztatott föld iránt s kezde becset tulajdonítani még a
trónnak is, melyről lelépni hőbb óhajtásai közé tartozott.
Mi alakította kedélyét így át? talán csak nem az a könnycsepp, melyet a
tegnap éji értekezlet alatt Frangepán Orbán szemében látott?
*
Turgovics Miklós, Buda város főbírája, nem tudta megmondani, hogy miért
van a török táborban. Néha fogolynak képzelte magát: de a szomorú
helyzetet meg látszott czáfolni az a tény, hogy míg az országtanácsosok
és főurak fegyveres őrizettel vétettek körül, neki szabadon lehetett
kimenni sátorából. Máskor hinni akarta, hogy ő szabad, de ezen édes
reményt megint hamar eloszlatta a tapasztalat, mely, midőn sátorától
messzebb akarna menni, valami janicsár vagy spahi alakjában előlépett s
visszakergeté a tábor központján bizonyos szűk területre, melyből, mint
megbűvölt az elébe írt varázskörből, sehogy sem bírt kimenekedni.
A csecsemő király visszautazása utáni reggel azonban a rejtelmes homály,
mely Turgovics helyzetét körülfogta, oszlani kezdett, mint midőn végre a
sűrű ködön egy sugár tör át. Vajon e sugár a megtért szerencse napjának
hajnalpírjából, vagy alkonyának utolsó csillámából tévedt-e hozzá –
elhatározni nehéz volt.
A csauz tudniillik reggel hat órakor sátorába lépve mondá: – A kegyelem
mindig buzgó forrása szétáradott a te városodra is, oh kadi! A hatalmas
padisah megkegyelmezett azon raboknak és rabnőknek, kik a német
tábornokkal szőtt czimboráskodás miatt mint bűnösök vagy túszok a mi
táborunkba küldettek.
– No tehát megvigasztalhatom Bornemiszát is, kinek nejét és leányát
György frater ide hurczoltatta, gondolá Turgovics s gyorsan kezdett
öltözni. Ha elvesztettem vagyonomat, legalább szabad vagyok és láthatom
feleségemet s két kedves gyermekemet. A fecske, ha elrontják fészkét,
újra építi. Iparkodom s megint vagyonossá leszek. Mint fog örvendeni az
én kedves nőm, látom az elragadtatás könnyeit szemében.
Körülbelül ezeket gondolta Turgovics, míg szájával így szólott: – Nagy a
világhódító szultán kegyelme s kiapadhatatlan, mint a tenger. Legyen
Allah irgalma is oly mérhetetlen és határnélküli iránta.
A csauz hallgatott, várván, míg öltözködését Turgovics tovább folytatá,
s azután így szólott: – A szultán kegyelme nagy és béketűrése hosszú
ugyan mint az üstökös serénye; de a te eszed, érdemes kadi! oly rövid,
mint a kutya elvágott farka.
– Miért hiszed ezt, igen tisztelt csauzom?
– Mert felöltél magadra egy mellértes dolmányt, melynek színe nem jól
választott, s melyen hiányzik az arany zsinór és ékkő. Öved
ruhaszekrényedben maradt, nem is említve süvegeden a kócsag-forgót,
közepén a nagy smaragddal.
– Oh csauzom! az én kedves nőm szebbnek tartja ezen egyszerű dolmányt,
ha rajtam látja, mint máson a királyi bíbort. Övem az ő átölelő karjai
lesznek s ha szemembe tekint, nem fogja meglátni, hogy süveg forgóján
kavics van-e vagy drágakő.
– Bölcs kadim! honnan tudod, hogy nőd ez életben valaha téged látni, s
ha látand, örvendeni fog rajta?
– Hiszen te mondád, hogy szabadok vagyunk, – szólt Turgovics
megütközéssel.
– Rólad nem beszéltem, kadi. Te öltözzél fényes ruhába, állj a
táborpiacz közepére, várd, hogy mi történik ott veled.
Ezzel a csauz távozott, de a mint a sátorfüggönyt kinyitá, Turgovics két
felállított őrt látott.
– Veszve vagyok! engem szemeltek ki áldozatul, s díszruhában kivánják,
hogy meghaljak, – sóhajtá Turgovics, s dermesztő hideg nyargalt át teste
minden ízén.
Őrei a piaczra vezették.
Itt voltak felállítva a Buda ostroma alatt a vezérek által a szultánnak
ajándékozott foglyok, fegyveres janicsároktól körülfogva.
Turgovicsnak az anatoli basa mellett, ki mint látszott, parancsnoki
szerepet visz, kellett helyet foglalnia.
– Hányjátok kardra e hitvány gyaurokat – szólt a basa a foglyokra
mutatva, s elkezdődött az irtózatos mészárlás az «allah!» kiáltásával, a
sebesültek jajgatásával, a haldoklók nyöszörgésével, az elmetszett
tagokkal, a gyilkosok bősz és a legyilkoltak szívszaggató
arczkifejezésével, a földet megáztató s a vert sebekből messze
kifecskendő vérrel. Néhány csepp Turgovics ruhájára, és egy égető,
letörölhetetlen, az ő sápadt arczára esett.
A végrehajtott munka után a janicsárok fele a holtakat takarítá el,
másik fele sorakozott.
Az anatoli basa magyarúl mondá: – A budai biró lépjen a sort formált
janicsárok élére, vezesse őket a várba, s foglalja el számokra azt a
szultán nevében. A janicsár aga a városbiró baloldalán megy vele.
Turgovics előbb megkisérté, hogy látja-e a janicsárokat? S csakugyan
látott holmi phantastikus alakokat, mintha lebegnének megnyujtva,
megrövidítve, foszlányokká osztva magokat. Aztán megkísértette: vajon
mozognak-e lábai? S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha
fából volnának készítve. Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie:
vajjon a lábmozgatás vakmerész próbája közt, feje elő vagy hátra akar-e
esni? azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni. S ő valóban
ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázolása,
nem a forró láz álma,… nem, az száraz és elvitathatlan tény volt. Mintha
ittas volna, hozzá közelítettek a házak… azonban csalhatatlanul ő ment
azok felé. Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna
fedeleiket, mint szokta az ember fejéről kalapját, ha nevezetes
férfiúval találkozik; azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről
győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némely
ház teteje. Az ő vizsgáló elméje, fájdalom! mindinkább kezdé jogait
visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való. Már
nem kétkedett többé, hogy az emberek előle nyargalnak, zárják be
kapuikat, és az ablakon véletlenűl kitekintő arczok őt látva válnak
kővé. Még csak egy visiója volt, midőn a viziváros kapujának első
lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen
szorítva szivéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt…
Oh, de ez talán még sem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való és
oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud.
Turgovicsnak egy könny hullott ki szeméből, s arcza szögletére tévedve
lemosott valamit azon vércseppből, mely vitriolként égette, midőn a
török őt eszközévé avatá.
A mi ezentúl történt, röviden meg van írva a krónikában.
Turgovics Miklóstól vezetve, felmentek a janicsárok Budavárba, a
vizivárosi kaputól a Szent-György teréig, hol hozzájok csatlakozának a
Budára tegnap csak mulatni indult bajtársak is. Néhány percz mulva deli
arab ménen s fényes törzstiszteitől kisérve megjelent az anatoli basa, a
renegát Szolimán is. Ez Turgovicstól a szultán nevében átveszi a várost;
midőn aztán a basa magasra emelvén a nagyúr zászlóját, janicsáraival
minden utczát és kaput megszállat. S most egyszerre az utczákon
kikiáltatik, hogy valaki a városban van, nemes, katona eltakarodjék.
Estig végrehajtatott a parancs, s a meglepetett, vezérek nélkül bolygó
őrség tétlenül nézte az ármányt. Most két sátor emelkedik a Szent-György
téren; egyik Szolimán basáé, a másik a janicsár agáé.
A következő nap kihirdettetett, hogy a polgárok s a köznép fegyvereiket,
bárminemüek legyenek, még a késeket is, fejök és jószágok vesztése alatt
a Szent-György terére hozzák. A városi nép a szerint cselekedett.
Izabellát fölhívta a janicsár aga, nyitná meg a királyi várlak kapuit
Szolimán hadai előtt. A várlak a szultáné, válaszolá Izabella, kérve az
agát, csak addig ne eresztene be senkit, míg belőle ki nem költözik.
A janicsárok egy álló hétig az utczán tanyáztak, s a lakosoknak
meghagyatott, húznák meg magokat házaikban. Az anatoli basa ugyanis
zendüléstől tartott, mely a féltett kincset megint kiüthetné kezéből.
Még utóbb is, midőn úr szabású, nemes vagy szolgáló embert láttak az
utczákon a janicsárok, nyomban kiűzték a városból, melyben csak polgárt,
pórt és zsidót akartak tűrni.
A nándorfehérvári basa s az Izabellától elpártolt s most Szolimán
császár táborába hurczolt erdélyi vajda, Majláth, régibb feladásaiból a
török országnagyok még nem szüntek meg azon gyanút táplálni, hogy György
frater, bár nyiltan a magyar-török szövetségnek nagy barátja, titkon
muzulmán foglyokat sanyargat az állam börtöneiben. Ennélfogva az anatoli
basa rendeletet kapott a budai fogházak feltörésére. Berontottak tehát a
janicsárok a várpalota földalatti tömlöczébe, hol várakozásuk ellenére
egyetlen török sem vala elzárva. Ezen kedvetlen tapasztalás boszantá a
basát.
– Ki kell kutatni a városi börtönt is – parancsolá.
A porkoláb reszkető kezekkel nyitogatta a vaspántos ajtókat; de sehol
egy láb török sem vala fölfedezhető.
– S nincs több fogház? – kérdé egy janicsár tiszt, ki két nappal előbb
az Ötvös-utczában figyelmezteté renegát tizedesét, hogy szemen tartsa
Barnabás diákot.
– Nincs, uram!
– Hogy merészelsz hazudni, gyaur? mintha nem kisértem volna tegnapelőtt
a városházig néhány lázítót, kik korcsmákban izgattak a világhódító
szultán ellen fegyveres fölkelésre.
– Van ugyan, de nem az igazi börtönben, három letartóztatott úr; de a
kiket csak a közzavar miatt feledtünk ott, mert ma délben már szabadon
kellett volna bocsátanunk.
– Hozzátok ide a rabokat! – parancsolá a tiszt.
Tizenkét janicsár fegyver közé fogva vezette el Elemért, Barnabást és a
külváros legelőrelátóbb politikusát, János diákot.
A Szent-Györgytérre vitettek az anatoli basa sátora elébe.
A janicsár tiszt bement értekezni.
– Érdekessé kezd válni e kaland, – szólt Elemér azon nyugalommal, mely a
veszélyek közt sajátja volt.
Barnabás diák szemei vadul forogtak, mintha ökölre akarná hívni a
sorsot, mely kajánúl vetett ismét tőrt vagy az emelkedés vagy a bosszú
elébe.
– Talán a szultán ő felsége katonái nem élnek azon balhiedelemben,
mintha a magyar nemes fölött nekik törvényes biráskodási joguk volna? –
kérdé és sóhajtá János diák nagy rettegéstől környezve.
A sátorba bement janicsár tiszt helyett kijött egy óriás szerecsen,
hanzsárral övében s idomtalan termetéhez nem illő fürge mozdulatokkal.
Tetőtől talpig megnézte Elemért, s nógatta fejét, mi helybenhagyást
jelentett.
– Ezek vásárra visznek minket, – mondá a sokat tapasztalt lantos.
Barnabás röffenő hangot adott száján, s arcza inkább dühöt, mint
félelmet fejezett ki.
János diák térde reszketett.
Az óriás pedig valódi kéjjel legelteté szemeit a visszatetsző alakú, de
erős alkotású Barnabáson, s ismét nógatá fejét.
Midőn pedig János diákhoz ért, látván, hogy az rövid is, vékony is,
sovány is, tapsolt kezével.
Erre a rabkisérő janicsárok közűl egy nyakon ragadta János diákot, s
lábát hátuljával oly erős érintkezésbe hozta, hogy a szegény előrelátó
politikus bukfenczet vetve a földre esett, honnan halkan fölemelte fejét
s körülnézett, mintha kérdené: látták-e ezt elégséges és szavabevehető
tanuk, s miután, fájdalom, a nép bezárkózva vala, s a janicsárok hittel
pecsételt vallomásaira sem sokat építhetett, nagy hirtelen fölszedve
magát, s fövegét is ott feledve, hihetetlen gyorsasággal nyargalt ki a
vizi kapun s meg sem állott saját lakásáig, hol rögtön magára zárta az
ajtót.
Elemért és Barnabást pedig a janicsárok a török táborba vitték.
*
Másnap a diván arról tanácskozott: mit kelljen tenni a királynéval,
annak fiával, s az őrizet alá helyezett urakkal. Az anatoli basának az
volt véleménye, hogy mindnyájan Konstantinápolyba küldessenek s az
ország egy Budán hagyandó basa kormánya alá tétessék. A belgrádi
kormányzó ellenben méltatlannak mondá egy siró asszony kedvéért s
védelmére minduntalan költséges hadjáratot intézni: küldje vissza a
szultán a királynét atyjához Lengyelországba; a királyúrfit neveltesse
Konstantinápolyban; az urakat ölesse meg, váraikat foglalja el, s az
országot tegye török tartománynyá.
– Hát a szultánt, ki a királynénak és János király trónutódjának
védelmet, pártfogást igért, szószegéssel vádolhassák-e a keresztyének? –
mondá Rusztán basa, kinél a királyné ajándékai által megnyert Mirmah
szultánnőnek közbenjárása sem maradt hatás nélkül.
A padisah vejének véleményét felkarolta néhány a többinél szelidebb
indulatú, s Izabellától lekötelezett basa.
S meg kell vallani, hogy a csauz-basa is, ki szavazattal nem, de annál
jelentékenyebb befolyással bírt, s ki Izabella szépségének a rajongásig
volt bámulója, minden követ megmozdított a paradicsom huriinál is
tökéletesebb alakú lény megmentésére.
Szolimán császár, ki elébe a diván megoszló véleménye fölterjesztetett,
vejének tanácsára hajlott, s kimondá akaratját, hogy Budavár s a Duna
melletti vidék a Tiszáig török tartománynyá legyen; a királyné fiával és
annak gyámjaival Lippára költözzék, s a Tiszán túl és Erdélyben
uralkodjék; Török Bálint pedig, minthogy a míg Ferdinánd pártján volt,
sok kárt tőn a töröknek, Konstantinápolyba fogságba vitessék; Werbőczi
Budán maradjon, mint az új török tartomány főbírája.
Ezzel György frater s a többi urak, Török Bálintot kivéve, szabadon
bocsáttattak, meghagyatván nekik, hogy a királynéval Lippára vonuljanak.
A csauz-basa Izabellához küldetett, hogy megvigye neki az aranyos és kék
betükkel arab nyelven írt okiratot, melyben a szultán esküvel igérte,
hogy a királynét és fiát kijelelt országában védendi, s mihelyt ez
nagykorúvá nő, neki Budát is visszaadja.
Az anatoli basa Szolimán pedig budai főbasává neveztetett ki, s hatalma
alá rendeltetett az egész új tartomány.
X.
A kereskedő, kinek gazdag árúkkal terhelt hajói, melyektől házának fénye
s nevének hitele függ, a tengervihar áldozatául estek, még
vígasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a
véletlen műve és az igazságos birák által bűnül nem rovathatik föl.
De a tönkre jutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép
föl, s kik épen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek
elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert
a mit mentségül hozhatnak föl, hogy ők ezt nem gondolták volna, s hogy a
véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor
elbizottságukat még élesebben tüntetné föl.
A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek
szenvedésein estek át, s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy
mentséget, s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az
önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint, kellett veszteniök.
Petrovics duzzogott, György frater sötét és zárkozó vala, Werbőczi
István pedig meggörbedt, és szemlátomást vénebbé lett.
De az iszonyu esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös
bukás mellett is, egészen másként hatotta át.
Petrovics oly formán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok,
ha elkövetett vétségért fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át.
Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul
gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika, s katonai
tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt
nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte. Hogy kipótolhatatlan kár
Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok
nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem
maradt volna az Izabella kezében, s még a magyar katonai dicsőség is új
csorbát szenved vala. Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét
illeti, erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és
Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár
pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya
magánbirtokaival, s az Izabellának igért többi várakkal és harminczadi
jövedelmekkel kicseréltessék.
György barát rejtélyes czéljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen
segélyforrásokkal biró jelleme, azon percztől kezdve, midőn a tanácsosok
a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei
helyébe új építményhez fogott. Ha egy földingás tönkre juttatta volna a
várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt
sem vesztve el lélekjelenlétét, a düledékekből kiválasztaná a
használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak, melylyel a rögtön
megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már
gyönyörködnék a vörös szalagú koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki
fog tűzni. Ha mint tudós harmincz évig dolgozott volna egy munkán, mely
a befejezéskor elégne: tüstént asztalához ülne, leírná az első sort, s
kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének
tekintené, ha a láng martalékává vált ivek közt találná néhány épebb
lapra, melyből egész sorokat irhatna át. Ha a váradi püspökség helyett
oly országban öltött vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres
harczok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az
utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá
az átpártoltak közül visszatérítsen egyet, s midőn a kezdet sikere
megtenné hatását, viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva apostoli
buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától, s nem
hagyva föl a reménynyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik
a tan, s azon oltár, mely le volt rombolva.
Jelleme e szívósságát átvitte a politikába is.
Szent-István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt
törekvése.
Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete, s ha a
franczia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot,
mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár
véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd
részére állott volna.
Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta, s a törököt, melynek
védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé. – Elhatározott
lévén e czélra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.
Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos
pontig csak annyi értékkel birtak az ő politikájában, mint e vétkekkel
szembetett erények.
Az ó-budai sátorban Szolimán császár levetette álarczát, s a védúrból
hódítóvá lett, még pedig az az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a
maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.
Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg,
a mit jól kifejez, az egyszeri katona fölkiáltása: Törököt fogtam, de
visz magával.
Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátba
fölébredt.
Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya
Magyarország egységének, s a török annyira bárgyu soha sem fog lenni,
hogy igéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra
jutott Zápolya Zsigmondnak. Tehát le kell a trónról léptetni a
Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által, s Ferdinándhoz
vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.
Ez volt az új politikai épület, melyet a földingása által ledöntött régi
helyébe emelni akart Martinuzzi.
Látni való, hogy mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért
Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással
fenyegette, melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát földúlatta,
Turgovicsot megsarczoltatá, s melyért Podmaniczky jónak találtá a
szultán ó-budai táborában meg nem jelenni és paraszt ruhában puttonnal
hátán Palota várába menekülni.
A mi a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok
igen egyszerűek és természetesek voltak. Kedélye össze volt zúzva, mert
Szolimánban csalatkozott. Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy
az egyész török-magyar politika az ő vállain nyugodott, s ennélfogva a
vallott kudarcz kizárólag őt terheli. Szégyellé Izabella színe elé
lépni, s még inkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre
megjóslá, valaha tanácsot adni. Elfogadta tehát a György barátja által –
ki tőle, mint ideologtól, menekülni akart – adott tanácsot, hogy
vállaljon a török tartományban főbíróságot, s miután ott minden egyéb
veszve van, tartsa fönn legalább a magánjogot, a magyar perrendszert és
igazságszolgáltatást. Werbőczi talpig becsületes ember, s a rajongás
határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek
tekintette, melylyel politikai tévedéseiért lakolni kész. E tévedései
közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt,
népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb
szónoka és izgatója az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet,
még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó
magábaszállásra kellett volna birnia. Ő, mint egyik legkitünőbb
történetírónk helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a
nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a
másikra helyezheti, s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak
ellenére első sorban vagy épen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon
nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt
tisztesebb az uraknál, s politikai belátás dolgában még valamivel
rövidlátóbb volt, mint maga Werbőczi.
A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos
megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik
főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekleni akart.
Azt minden rossz következményeivel együtt fölfogta, hogy egy emberben,
de azt már átérteni nem volt képes, hogy egy elvben csalódott.
Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek
Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt, s
megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.
Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábadt szemek
máris ingadozni látták, s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.
*
A várban az útra készülődés nagyban foly; mert a budai basa a szultánt
akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek
kitakarodását.
A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több erélylyel
intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb, s kivált a
művészi becscsel biró tárgyak tovább szállítását.
Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények
közt.
Leendő udvartartása iránt is szükség volt megállapodni.
A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt,
megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart
cselédjeinek elbocsátásával pénzt kimélni.
Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által
eszközül engedé magát használtatni, s néha majdnem a kém szerepéig
sülyedt. Azonban Izabella nagylelkű volt, s maga szólítá föl az
udvarmesternőt hivatala folytatására.
E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott;
mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna
szolgálatába. De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a
madridi, nápolyi, lissaboni, s minden más udvarok fényéről ne tartson
hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései
vannak, s hogy Mária II-dik Lajos özvegye, s most Németalföld regensnője
többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főherczegné pedig tőle
tanulta meg a «királynévíz» titkát. Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az
ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon
nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő felsége parancsának
engedelmeskedni, s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi
várába is.
– Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, – szólt méla mosolylyal a
királyné.
– Az a város, melyet felséged királyi székhelylyé emel, kétségkívül
fényes építményekkel fog birni, – válaszolá hüledezve az udvarmesternő.
– Megtörténhetik, hogy nem mindenik háza lesz fából vagy vályogból.
E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt, s a palotahölgyek
közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog-
vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből
fenyegetőleg tekintettek rá, mégsem birták az udvarmesternői állomástól
visszariasztani, akkora volt – mint mondá – hűsége.
Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török
hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna
kénytelen szüleitől, rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az
udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet
akkora vala, hogy a férfiak közül, a ki kénytelen volt érdekeit
vágyainak föl nem áldozni, oly levertnek mutatkozott, mintha
ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el, s a következő napok
számára a remény helyett csak a visszasovárgás maradna fenn.
Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté,
nem vala oly hiú, hogy az arczvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit
magának, valamit az elválás közelgő perczének, s a már-már szétszakadt
viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett
csapások miatt érzései kifáradtak, s a fájdalmak iránt is kevés
fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia,
midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt
megjelentek s térdre borulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el
őket magától, s vinné el, a hová csak a viszontagságok fogják vezetni.
– Te is kísérni akarsz száműzetésemben? – kérdé a királyné a renegát
nejét. Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen, s
hogy a régi királyi udvar zárt kapui föltáruljanak számodra.
– Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott
parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai
Beatrix lakott? Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy
Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait? Nem oly malacz orrára
való, mint én, az arany perecz, – szólt a renegát neje könnyezve és
nevetve. – Aztán – tevé hozzá csattanósabb hangon – az én férjem
élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem
hiszem, hogy a mióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá
tették, sokat szelídült volna. Sem a szeráljt, sem a háremet nem
képzelem a jámbor magaviselet iskolájának. S ha ő, ki felségedet üldözé,
az által, hogy pogány lett, úgy megjavult is, mintha pogányból
keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt
vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van?
Inkább maradok örökre szalma-özvegy, mint beszegődjem hatodik
feleségnek. És vegye azt is felség kegyelmesen szívére, hogy ő budai
basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak
akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen
volna magát azzal megfojtani. S mi történnék akkor a sok feleséggel? Az
új basa még zsákba varratna minket, és minthogy tengerünk nincs,
bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem, s annál
kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.
– De a basa téged visszakövetelt.
– Úgy van. S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy
háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül
pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint
óhajtanám. Azonban megizentem neki, hogy a nyolcz éves özvegység alatt
borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány
maradna, hogy csak ötven éves asszonyokat tűrnék a várban, hogy
különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, fölgyújtanám a
házat, s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek
semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig
minden megismertető jel nélkül. Én ugyan nem azt értettem, felséges
asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van. De ő
csalhatatlanul külső méregnek képzeli, s rettegni fog hozzám csak
közelíteni is. Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég
vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel
négy egész évig élt házasságban.
Izabella a jó indulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság
ellentétét, csak a változatosság kedvéért is szerette. Örömmel tartá
tehát magánál. De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész
nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől, s a
viszontagságok útján követni őt; mégis érzé, hogy kötelességei vannak ez
áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják
magokat tenni.
Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát birja, ki azért nem vehette el, mert
a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz
szító családból menyet fogadni be. E pártgyűlöleten, Izabella hite
szerint, segített Szolimán mostani eljárása. Tudta, hogy vannak
palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban
laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni, s nagy fájdalommal
értesülnének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak. Erkölcsi rablásnak
hitte Izabella ez eljárást. Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az
apai házba. Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás
szívreható fájdalmainak, s első gondja volt, hogy biztos kíséretről
intézkedjék hazaszállításukra.
A többieket pedig kivétel nélkül magánál tartotta.
Most már tanácsosait akarta elfogadni.
A mint a kitűzött óra közeledett, mind nyugtalanabbá lett.
Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe
az események, a megaláztatások és a tönkre jutott remények egész tengere
tódult be, s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját
romlásával kellett követnie.
Szemrehányást nem akart tenni; erre el volt tökélve.
De tudta, hogy személye maga, némán is, szóló vád.
Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell
tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az
elnézést lenézésnek tekinthetnék.
S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarczczal
végződik, korlátokat teremteni. Ámde Petrovics képtelen Martinuzzi
szándékait ellensúlyozni. Ki legyen hát a hatalmas államférfi
vetélytársa?
Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné
gondolatja, kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad – s
nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékezik.
Ah! a jövő óra határozó fontossággal birhat.
S minden percz – bár nem tudja miért – nyugtalanabbá teszi Izabellát, a
huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok bámulója volt
Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, Ariosto kalandos meséin
kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.
XI.
Werbőczi ma fog legutoljára kormánytanácsban megjelenni, s pár nap mulva
új hivatalához kell fognia.
Ő a török tartomány keresztyén népességének főbírája.
De vajjon melyik megye vagy kulcsos város fogja hozzá felebbezni a pert?
Nem valószínübb-e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyeit, a mint
épen tudja?
S ha nem akad tárgy, melyről itéletet lehessen hozni, akkor mit használ
az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező
kezének és tudományának köszöni létét?
És hol vannak az ügyvédek, hol a biráskodásra alkalmas emberek?
A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s
általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség
öszletét, igen kevés kivétellel.
Csak a polgári rend és a pórnép maradhatott Budán.
Ezek által kellett Werbőczinek megmenteni büszke művét.
A belvárosban két magyar, két német és két zsidó utcza volt.
Innen remélt a magyar igazságszolgáltatás számára néhány ujonczot
toborzani; mert a vizivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó
János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt
fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok,
arczcsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.
Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczitől kedvelt Turgovics
volt.
Még a kormánytanács összejövetele előtt tehát hozzá sietett.
Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábujjhegyen jött
ki, vörös szemhéjai könnyek és virasztás nyomait árulták el.
Hidegen, hanyagul, apathikus közönynyel köszönt Werbőczinek, s kezével
egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel
nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesurolni,
kiégetni való volna.
– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi, bánatos arczát
rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.
– Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem
fogy; belőle csak a végpercz érhet valamit. S nagyságod még mind él,…
akarám mondani, mindig egészséges?
– Morzsolom a napokat, kedves barátom! Truditur dies die!… Talán beteg?
– A nőm az.
– Remélem csak egy kevés hülés miatt?
– Fagy miatt, nagyságos uram! Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem
meglátott. S hol van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani
tudná? A hitet említi nagyságod! De ő nem akar többé hinni és imádkozni,
mióta engem látott elől, s utánam a janicsárokat.
[Illustration: – Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi.]
Werbőczi eltakarta szemeit.
Turgovics pedig folytatá: – Martinuzzi sarczul viteté el vagyonomat,
mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája. Ezentúl tehát hű és
engedelmes leszek, miután szégyenlek koldulni, s hivatalomra szorultam:
ezt gondolám. De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem
ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanúk mindig, midőn az emberektől
olyat követeltek, a mit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög.
Átok idegeimre! A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő zaj és hörgés, az
elmetszett reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér, nem az
én izgékony képzelődésemnek való dolgok. Ha engem fenyegettek volna
golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állani. De kétezer
szétszakgatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elbódított, s
összezúzta lélekerőmet. S már késő bánkódni gyöngeségünkön.
Werbőczit nyilvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen
volt Buda elvesztésénél magát vétkesebbnek tartani, mint őt, ki csak
eszköz volt.
– De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy
elfoglalhatták volna, – szólt Werbőczi vígasztalva.
– Kétségkívül, azonban, ha a halálra itéltet okvetlenül kivégzik is,
következik-e belőle, hogy én legyek a bakó? S ha engem bakónak tartanak,
mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallos kezembe
adatott?
– Mit tegyek én akkor, midőn barátom uram oly kegyetlenül itéli el
magát? – szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.
– Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm
életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja
okozott. Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná;
oh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét
átszúrja. Nagyságod mondhatja, az Isten a mellet csontból és húsból
alkotta átlátszó üveg helyett, s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba
tekinteni. S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal, s
nem hitte-e egy egész nagy párt épen az ellenkezőjét? Oly helyen, hol a
nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáczió közt
vonít, a katona, ha a parádén biczeg, a pandur, ha rövidlátó s a
zsiványt nem veszi észre. De én nem lehettem kétségben az iránt, a mit
parancsoltak s a mit végrehajtottam.
– Borzasztó vigasztalás, – sóhajta Werbőczi.
– Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében mint
én, hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus,
s imádság, gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a
léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez. De reám korunk vallásos
kételyei befolyást gyakoroltak. Küzdöttem az eszmékkel, hol Rómára
függesztve szememet, hol Wittenbergre, s míg a régi tanok iránt
ellenvéleményeim támadtak, az újból épen azt rosszallom, a mire egyedül
volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít, s nem a jó
cselekedetek által.
– Az Istenért, – esdeklék Werbőczi, – irtsa ki kebléből az eretnekség
csiráit. Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott
szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől. Tartsunk együtt a
bűnbánat gyakorlatában és a mi időnk fenmarad, fordítsuk annak, a mi
megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására. Ezzel vívjuk ki
hazafi társaink közbecsülését.
– Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, szólt Turgovics
vállát vonítva – ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha
és táplálék kell, mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az
epret, vagy a fáról a bogyót. De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben
szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én. Mert nagyságod
kedélyét termékenyítni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de
attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom
nélkül csorog le. Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet
hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel
kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak
fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel birok, hogy mikor
házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát
megmenthetném. Nagyságodnak vígasztalásul szolgálna a magyar magánjog
megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem
látom át. Meg vagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó
magyar bírái, s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség.
Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs itéletei
s talán meleg szónoklatai által is. De én úgy hiszem, hogy mi a török
hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy
puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy
ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek s tetteinek hírét elvihesse,
akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba. Minden jó és rossz vélemény
tehát csak Budavárára szorítkozik, s határain túl elhal. Megengedem,
hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál.
De én azt hiszem, hogy a ki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet. Nőm
rosszúlléte miatt orvos után kellett mennem. Megvallom, reméllettem,
hogy a nép szét fog tépni. Iszonyú csalódás vala ez is. A vizivároson át
majdnem Hévizig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan
szintén vissza kellett jönnöm. A hosszú út alatt a nép még csak görbe
tekintetet sem vetett rám. Az utczán lézengők – mint a bogarak, ha a
falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak – élénken
siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek. Ily város, mely
magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit
sem. Budának lelkét, életét kiűzték a janicsárok. Mi egy holt tetemben
élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére
kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze,
melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.
A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát,
egészen átjárták Werbőczit.
Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte
magát. Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könynyel teltek,
midőn – a mit eddig észre sem vett – a máskor népes utczákon alig talált
élő lényre. Nem csak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik, s a
törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak;
hanem a kereskedés, üzlet, a henye kiváncsiság, s a napokba kényelmes
beleélés sem mutatkozott sehol. A vidék nem hozott be semmit eladni, s
nem jött semmit bevásárolni. Az iskolák és a nagyobb tanintézetek
pusztán állottak.
A gyerekek már haza oszlának még az ostrom előtt, s a tanítók, midőn a
janicsár a piaczon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.
A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török
katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden
vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.
Kikkel Werbőczi találkozott, kórházból kibuvó betegként, féltek a
légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől, s arczokat lesütve, ruháikat
összevonva kerültek fedél és védhely alá.
Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy
gyűlölni őt.
– Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához,
melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak
zárva a világtól, s bizonyosan tudják, hogy a pislogó mécscsel együtt
életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek,
mikor haltak meg?
Werbőczi még azt is meggondolhatta volna, hogy ha Budán többé az
államférfiú nem hathat, s a bíró igazságos itélete nem kelendő; akkor
még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a
belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan itélet.
Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyban az órát harang
helyett elkiáltja, és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván,
jövendölési szabadítékkal bir.
Werbőczinek, midőn a királyi palotába ért, még akkor se jutott eszébe új
helyzetének e hátránya; pedig épen a királynétól kellett egy megható
szónoklattal örökre elbúcsúznia. S ime, az, kinek legkönnyebb volt
szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy
gondolatai elapadtak, s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges
eszméket összefűznie.
– Felséges asszonyom! – rebegé könynyel áztatott arczczal, – nem tudom,
az elválás búcsúperczeit bocsánatkéréssel kezdjem-e, esdekelve, hogy ne
itéljen felséged szigorúan a ballépések felett, melyekre Szolimán
becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János
király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki míg
fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes
és eszmeinek diadalában bizó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nem
csak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők
ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön,
kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság
élére. Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkre
jutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a
Zápolya-családtól örökre el kell válnom, mentegetőzzem-e közelebbi nagy
botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam
emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?
Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a tovább folytatásban.