kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam
képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is
panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el mennyi
baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket,
hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen
magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két
osztályban.
– 18 korona, – morogta Miklós.
– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani
testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg
van rajtam ijedve, aki ismer.
Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő
annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy
valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a
lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez
szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s
here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és
elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen
zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával
megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család
ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte
kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább
hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő
vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a
gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt
itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik.
Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik
egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc
gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és
felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy
szemet huny… S az ő ideálja, a szent, drága kis angyal, ez a filigrán,
ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig
tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz,
legalább is száz koronát kap minden növendék után…
Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan
ártatlanságában jár a parázson…
– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén?
– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen
méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán
olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is
mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki…
– hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a
félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az
igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás…
Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a
kegyességét…
S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.
– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós.
Margit csodálkozva nézett rá.
– Mit?
– A tiz koronát.
– Miért?
Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a
májszin selyem ruhájában.
Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s
fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen
aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…
– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – mondta Margit, mikor a
kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem
akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…
Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte
már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától
értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő
Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő
dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az
egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi
presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint
valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba:
papnénak…
A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már
itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a
kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a
feje a gondoktól.
Meg is állott.
– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a
társaság közé…
– Mért? – mondta ijedten Margit.
– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem.
Margit komolyan nézett rá.
– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik,
– s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.
Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy
ennyire nem lát bele a lány.
– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta
meggyőzni.
De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán
nyakában volt.
Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult
gyorsan a falu felé.
– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán
kiabálását.
Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza
kellett fordulnia.
– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány,
a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.
– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel.
– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta,
szinte szerelmes öleléssel.
Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!
– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját.
Miklós igent intett s elrohant.
– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru
szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal,
tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten
bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes
bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem
elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp,
neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…
Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de
ezt Miklós nem látta.
III.
Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett
volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását.
Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon
kéri…
Már most sem tudta, mit kér számon.
Hogy? mi cimen állitson be? Mért és hogyan pofozza fel?
Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló
gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy
hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az
igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot
megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz,
kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még
a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani…
Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy
az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen
megkinozza.
Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám
lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy
hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü
viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez
a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt
mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus?
Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni
fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell
arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet
fizettessek? Az nem volna panama?…
Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma
mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz.
Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment.
– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis
barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják
egyszer csak a hamut.
Miklós megfogta az odanyujtott kicsi száraz kezet.
– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan,
elpirulva.
– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet
mutatott.
Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol
valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését.
– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A
nagytiszteletü ur itthon van?
– Nincs. A mezőn van.
Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s
a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora.
Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most
itt ül, ahelyett hogy…
Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét,
Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony
akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.
– Hogy jött át?
– Gyalog.
Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a
rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg
akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy
feláll.
– A nagytiszteletü urral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon…
Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis
gunnyal.
– Nincs itthon.
Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt.
Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem
volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.
– Mért nem jött el az édes anyja?
– Fáradt, – mondta Miklós.
– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a
legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles
guny s lenézés volna.
– Mindig egyedül van s belefáradt az életbe!
– Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról.
Miklós hallgatott.
– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal
csöndesen.
– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné.
– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt.
– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el,
beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.
Miklós hallgatott.
– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált.
– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja
félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki
igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt.
Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni
már a társasághoz…
– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen.
– Ez nagyon finom társaság neki.
Az asszony még mindig harcolt.
– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta
van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon…
– Isten őrizzen, – mondta Miklós.
Az asszony ránézett, nagyon komoly lett.
– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság…
Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült,
hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.
Sokáig ültek kinos csöndben.
– Jön az uram, – szólalt meg egyszer a papné.
Miklós iszonyu ideges lett és rémült. Felállott.
A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat
egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag
ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett
neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és
kucsirozz.
– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. –
No, mi ujság?
– Csak egy pillanatra zavarlak kérlek alázattal… – motyogta Miklós.
– Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen?
Miklós fellélekzett.
– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott
leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!
– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a
zöld üveget a pincelépcsőről.
Miklós komoran nézett maga elé.
– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s kötelességemnek
tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a
beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit.
– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre
hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.
– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli
részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én
véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen
mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több
esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára
szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi
kétszáznyolcvan korona.
– No és most mit akarsz tenni?
Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra.
– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek
belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére
apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi
állapotot.
A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat
tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött,
„tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor
koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az
inyének jól esett a hideg savanyu ital.
– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb
szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg,
hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt
mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor
az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A
paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a
papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a
paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van,
neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a
parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első
paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a
kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az
eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés,
amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is
jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat!
Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az
egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk
Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát?
– Hat koronát.
– Hat koronát egy holdért?
– Igen.
– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért.
Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven
holdért!
– Igen.
– És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?…
Miklós összehuzta a szemöldökét!
– Azzal én nem törődöm, – morogta.
– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte.
Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz
koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod?
Miklós lesütötte a szemét.
– Már be van jelentve a holnapi gyülésre és…
– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz
való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál
számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól
hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s
ki fizeti az adót?
– Nem tudom.
– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé…
Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz.
– Köszönöm szépen, – mondta Miklós dünnyögve s felállott.
– No, hova mégy?
– Ki kell mennem a kiserdőre, – mondta, – várnak a lányok.
– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni.
Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A
gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.
Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és
egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az
öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem
vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a
kapun.
A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte
magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz
üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold
földért.
– Tisztelem az édes anyját, – mondta a papné s Miklós meghajlott.
Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette
volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az
erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta
volna a dolgát.
– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki
tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival
egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs?
Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre.
– Özvegyasszony földje, – mondta.
– Az özvegy papnéé? – kérdezte Miklós.
– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé.
Hát e csak ugy dógozódik.
– Bérbe van?
– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is
aratják neki.
– Szivességből? rokonok?
– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája,
nincs trágya, hát a főd sovány.
– Mért nem adja bérbe?
– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van
legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.
Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon
volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta
lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?
– Hát mennyi földje van annak az asszonynak, – kérdezte.
– Nincsen nekie több, csak ez.
– Ez egy hold?
– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom
én is, hogy több egy vékásnál.
– Hát hány vékás egy hold.
– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy
meg négy.
– A katasztrális hold, – mondta Miklós.
– Az igen.
– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot?
Husz-harminc holdat.
– A papunk béreli a Sándorfi-fődeket, az nyolcvan hold.
– És mennyit fizet érte.
– Tizenkét koronát.
– Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, igy bérben, a földnek?
– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát
adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát,
az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni.
– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis
ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból.
– Ezt meg kell hagyni neki. Érti.
– Beletanult.
– Igen.
– Rengeteg, amennyi marhája van.
– A van neki. Elég sok van.
Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit.
– Maga hova megy?
– Én most bemegyek a városba.
– Mér, vásárra?
– Nem, hanem az ügyvédhe megyek.
– Mér?
– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a
feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a
vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak
háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer
koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat,
ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János
nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket
is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak
adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen
fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De
azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést
csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen
volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám
széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük
meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az
átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik
testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se
akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán
azt se bánom.
Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben
fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte
megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még
akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok
inkább, de Dékánynak nem adja.
Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és
bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire
őszinte a legtitkosabb dolgában.
– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember,
itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy
nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész
erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer
koronát.
A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott,
tetszett neki az idea.
– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja
nekem.
Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az
ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek
közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely
szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával
kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott
kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi
témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük.
– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, –
mondta.
A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hüvös lett és tartózkodó.
– Nagyon derék ember, igen becsületes ember.
A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy
ez gyanakszik.
– No, isten áldja – mondta, – mert le kellett térnie az erdő felé.
– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja
felé, oda se nézett rá, tovább haladt.
Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott
a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek.
– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez
most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó
testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor
ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből:
nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én
véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta…
Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki,
hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és
szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a
parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az
ő javukon törik a fejüket?…
Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a
paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett
neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.
Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét
elárulta!
Szót sem szólott róla.
Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s
nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az
üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek
minden szükségéről gondoskodni kell…
Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis,
most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a
drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának.
A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak
a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.