ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly
határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy
szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami
ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni,
de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s
tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a
lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal,
olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal
jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még
megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a
magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden
pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig odaadó, de
teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?
Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü
pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.
Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek.
Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem
tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok,
az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani
magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az
emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek
a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt
meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a
váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a
nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik
felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a
földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az
ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok,
az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem
szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A
Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy
nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és
te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus,
szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus
volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma:
a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok…
vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak
a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy
szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus
bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van
otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a
vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái
lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy
szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad
szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a
vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül
egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a
kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a
töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg
hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem
öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet…
Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a
Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én…
Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az
emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus…
A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra
nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a
Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott…
Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem
értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia,
Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ
gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem
izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… És
idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban,
gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült…
A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az
egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok,
felhők: gyertek, haljunk meg…
Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és
magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a
beteljesedés: jön a halál!…
II.
– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt,
aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.
Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára,
az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe
beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának
tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb
hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…
– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy
nem szolgálhat vele.
Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel,
mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak
nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi
bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér
kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban:
halj meg…
– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte
a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével
a szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el,
párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja,
fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg:
legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig
nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…
A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki
ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:
– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány
fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.
– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi.
Az asszonyka felkacagott, később azt mondta:
– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást
se tud megkavarni ez a lány…
– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s
rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.
– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan
nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal
kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.
Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a
Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.
A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy
is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.
Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már
az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni,
csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben
van velük, már menekült s iszonyodott… S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy
szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy
észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen
jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné
boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes
a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is
szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott
eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára
csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az
egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel
akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de
a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem
hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta
hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az
igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is
rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg
kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik
barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy
magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen
csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen
kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet
nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a
saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni,
mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el
Szendrey Julia naplóját.“
Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert
szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem
tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat
ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a
Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s
barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a
közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt
nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia
szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a
nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha
helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna
sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy
kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s
cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna
szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…
És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette,
hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol
kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy
Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik
hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.
– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna
otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki
tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…
Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is
elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis
üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle…
Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem
tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván
tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen
helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg
előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat
délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad
délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s
hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…
– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja
magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen
mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg
soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden
irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban
fordult feléje…
Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s
szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt
venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is
menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…
De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog
nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti…
Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is
magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy
tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá
multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s
akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a
háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha
kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…
Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt
itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az
édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt
az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem
sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth
Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe
szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a
lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta
meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós
egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem
is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…
– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd,
ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.
Miklós bámulva s ijedten nézett rá.
– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra!
– Igen, – dünnyögte Miklós.
– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen
billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami
kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre
minden udvariasság nélkül elment.
Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint…
Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett
az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó
bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az
utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak uj
iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt
megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő
szombatra…
Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A
lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban
látták meg egymást.
Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett
neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy
összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte,
mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem
jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer
fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan
rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“
mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit
s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben
a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te
rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi
csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva
mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést,
minden szurást, ami az önérzetét érinthette.
Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap
nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy
örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén
meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán
kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos
gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az
üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az
életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet
esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan
rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény
arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették
az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás,
porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb
gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul,
ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.
Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte,
rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól
esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy
mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az
volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a
lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény
pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit
eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga
életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos
életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett
kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen
rabszolgasággá.
Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami
gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott,
előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél
mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.
Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi
fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál.
Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte
fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui
méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a
leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően
kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy
félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:
– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első
csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi
történt az istenért, kedves…
S hogy a leány nem szólt:
– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy
senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és
nem méltatott bizalmára…
Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak
megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:
– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét.
Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán
hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az
árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.
Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most
végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége
mindennek.
Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem
is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej
magához rántja a vas porát.
– Ahogy én szeretem magát… – morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga
közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám…
Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes
kicsim, mért sir, kedves kis cicám…
Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja
édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban
elszaladt.
– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani
szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…
Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen
rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának
az az ismert finom kis mosolya.
– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! –
morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen
felkacagott.
Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett,
hogy a kiserdő felé mennek.
– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós.
– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák
közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.
Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.
– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a
vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.
Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a
papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a
gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga,
sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiut, aki nem
hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem
panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán
csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s
karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az
élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett
volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit
előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs
látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben
és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy
kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán
bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha
cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények
terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak
érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota
rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy
valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja
adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy
elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem
egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására
ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant
a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet
magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen
ok miatt is, de reménytelen…
– És most lefogta a félhónapot.
Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér.
Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó s
most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.
– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a
polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát
adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész
hónapot.
– Mennyit fizet egy hónapra?
Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni
minden igazságot.
– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit.
– 18 koronát!
– Igen.
– Egy hónapra!
– Igen. A polgáristákért.
– A gazemberek!
A lány ránézett.
– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul.
– Mennyi a rendes fizetés.
– Az elemi iskolánál 25 korona.
– 25 korona.
– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.
– Gazemberek.
A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta
benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után
futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta,
komolyan vette.