akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál,
Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen
megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a
kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők
gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben
himbálózva, tudja isten mit suttogott.
Ő egy fa mögül kilépett csaknem melléjük.
– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta –
kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás,
alig birt utána szaladni barátnőjének.
Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó,
csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett
s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a
kislányok vigsága közt.
– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán
semmit se, komolyan semmit se hallottam.
– Tapirfülü – mutatott neki orrot a szép lány.
De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról,
amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott
el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről
lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog
volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta
volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.
Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes
tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit
között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós
tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha
valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni.
Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem
félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy
sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz.
Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot
magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a
szennyes áradat fölött.
IV.
Nagy léptekkel járkált a szobájában, a predikációján gondolkozott. Annyi
dolga, terve, tünődése volt tegnap óta, hogy most a predikációra volt a
legkevesebb gondolata. Eddig ez volt legfőbb munkája. Egész héten a
vasárnapi beszéden gondolkozott. Abba öntötte ki magát, abba fojtotta
minden keservét, abba adta ki egész erejét, amely az élet gátjától
leszoritva sehol másutt ki nem buggyanhatott belőle. Nagyon meg is
tanult beszélni az utóbbi időben s amennyire elszokott attól, hogy
társaságban s emberek között közvetetlen és csevegő és pláne
szórakoztató legyen, amint a szószékre lépett, megtalálta a maga
formáját: itt az egyházi beszéd megkötött formájában az ő lenyügözött
lelki élete szabadon törhetett ki. Már ő érezte az eljövendő szónokot
magában, csak még mindig nem volt készen. Még mindig nem találta meg a
maga tiszta stilusát, nagyon uralkodott rajta az abszolut szinek
debreceni stilusa s félt belőle kibontakozni, mert a profánság lebeg
minden nyers hang felett. De már régen tul volt azon, hogy az árvák
gyámolának, özvegyek vigasztalójának, a könnyek letörlőjének, a
szegények pártfogójának nevezze magát, hogy üres életprogrammokat dobjon
a levegőbe, átgondolás nélkül fráziszuhatagban. Egy év alatt minden
vasárnap beszélni: száz-százötven beszédet mondani egy esztendőben:
egész korszakok voltak már is. Mint ásatag multra gondolt vissza arra az
időre, mikor még tiszta régi taposásu témákon tépelődött, mikor még a
beszédnek a formája maga nagy gyötrelmet adott neki. Ma már nagyon
megtisztult a beszédfantáziája, könnyen uralkodott a témán s egyre
rejtettebben és egyre müvésziebb titokzatossággal oldódott fel elméleti
fejtegetésében, egyéni élményeinek nyers anyaga.
Ma nem tudott sokat gondolkozni, tulságosan is kiélte magát az utolsó
huszonnégy órában, valahogy nem érezte szükségét, mint máskor, hogy a
szószéken csapolja le lelke feszültségének fölös részét.
Szórakozottan állott a nyitott ablaknál s bent idegesen kapkodta
szavakba a gondolatait, hogy fogja a délutáni presbiteri gyülésen
kivinni az akaratát.
Egy amolyan tanyai öreg ember jött be a kapun. Amint meglátta a papot,
nagyot köszönt s alázatoskodva jött közelebb. Miklós alig fogadta,
inkább csak egy szemintéssel, nagyon magasan volt most az emberek feje
fölött, az egyházi beszéd kiforrásának bizonyos kis láza emelte föl s
üzleti terve tartotta fenn, azon a határozatlan magasságon, ahonnan
észre sem vette a pillanatokra szemébe tolakodó kis jelenségeket.
– Szerencsés jóreggelt kivánok tiszteletes urnak, – köszönt tulzóan
alázatosan a tarisznyás ember s ott mindjárt hozzá fogott a tornácról,
kunyorálni egy bizonyos egyházi bizonyitvány miatt. Nagy mesét mondott
el a feleségéről, gyerekeiről, a hosszu utról amit meg tett s ami még
előtte van, hajnali egy órakor indult s ma még vissza kell mennie egy
igen távoli tanyára s aziránt esedezik, ha azt a kis irást rögtön
megkaphatná, hogy ne kelljen a nagyidőt elfecsérelni.
Miklós szórakozottan nézett rá, hallotta is nem is, más gondolattal volt
tele.
– Mikor született? – kérdezte, – év nap…
Az ember megmondta.
Elővette a nagy anyakönyvet s pár perc alatt megirta az egész kis
bizonyitványt.
Az ember a kezébe vette a papirt, forgatta, nézte, nagy szemeket
meresztett.
– Mi a fizettség? – kérdezte aztán.
– Egy forint nyolcvan krajcár, – mondta Miklós.
Az ember éktelen soká kaparászott a tarisznyájába, ötször annyi időbe
került, mint a bizonyitvány megirása, mig előguberálta a pénzt s
leolvasta az ablakpárkányra.
Mikor letette s a papirt berakta a tarisznyába, igy szólt:
– No, hajja az ur, most má kifizettem, de mömmondom: hogy én ezér az
irásért nyóc óra hosszát gyalogoltam ide, nyócat megyek vissza, osztán
egy forint nyócvan krajcárért öt napot dógozok én, ugy hogy a verejték
csak ugy szakad rullam, mig a kapával vágom a fődet. Az ur meg itt áll
az ablakba, osztán civaroz, osztán lefirkant két sort, osztán
mögfizetteti magát istenesen. Tuggya!
Miklós még mindig szórakozottan nézte az ember borostás vad képét, a
vedlett császárszakállát, amit öreg königréces katonák szoktak viselni a
tanyákon, toldott vastag bajszát s aztán felrebbenve maznaságából, amit
a rá váró benső izgalmak okoztak, hirtelen igy szólt:
– Adja csak azt az ivet, még a pecsétje nincs rendben.
Az ember gyanutlan odaadta.
Ő pedig fogta és ketté hasitotta.
Az ember nagy szemet meresztett.
– Hallja, – szólt keményen neki, – most vasárnap délelőtt van, nekem
most a maga számára egy perc időm sincs. Nem adok bizonyitványt. Menjen
be, ott vannak a könyvek, csinálja meg magának. Nézze meg az ember. Igy
lenézi maga az én tudományomat. Ha megcsinálja, nem kell fizetnie
semmit. Én fizetek magának tiz pengőt.
Ezzel bezárta az ablakot s otthagyta az embert.
Az leforrázva állott ott sokáig, hümgetett, hogy ejnye ez kuruc egy pap,
aztán elbusulta magát, elment az udvar hátuljába s leült egy tuskóra.
Bunak eresztett fejjel s mind csak azon tünődött, milyen nagy szamár
volt ő, hogy kimondta az igazat, most már mehetne visszafelé, igy meg az
isten tudja meddig kell itt tüsténkednie, mig megjuhászitja ezt a bolond
papot.
Miklósban azonban nagyon jó érzések cikáztak. Nem félt ő már az
emberektől: megálljatok, mondta magában, ha ti tudtok ugatni, én majd
harapni is fogok.
Megkondult a harangszó s nemsokára jött a kurátor a perselyekért. Az
egyház ládája ott állott az irószobában az ablak alatt s az egyik kulcs
a kurátornál volt, a másik a pap fiókjában.
Miklós háttal állott az ajtónak, az utcai ablaknál, mikor bejött a
kurátor, vissza sem nézett, tudta, hogy ő jön, látta az ablakon át.
A kurátor várta a kulcsot. Jóreggelére semmi választ nem kapott, s ott
kellett maradnia, várni, mig a pap meg mozdul. Egy darabig csak türte,
aztán elkezdett fészkelődni! Derogált neki, hogy kérje a kulcsot, tudja
a pap, hogy szükség van rá. Kinosan sokáig tartott ez a csönd. A paraszt
mozdulatlanul állott, ugy gondolta, a pap a prédikációra készül,
látszott is a tartásán, hogy nagyon el van merülve.
De megszólalt.
– Tiszteletes uram, a kulcsot.
Miklós megfordult s keményen nézett rá.
– Magában legalább lehetne annyi emberség – szólott rá olyan keményen,
ahogy még soha, – mért zavar ki a gondolataimból… Itt a kulcs.
Mikor a kurátor kinyitotta az üres ládát s kivette az ólomtányért, meg a
két faperselyt, amit a templom ajtaiban neki kellett elhelyeznie s
visszaadta a kulcsot, igy szólt, de igen hosszu belső tünődés után.
– Hát engedelmet, tiszteletes ur, nem gondótam, hogy…
Miklós ránézett.
– Megájjon csak. Magának meg akarom mondani előre, hogy aztán ne legyen
meglepve, miért hivtam össze ma délutánra a presbiteri gyülést.
Megmondom kereken, vegye tudomásul: A fődbérletet ősztől fogva ezennel
felmondom s a presbiteriumnak lesz a kötelessége, hogy jegyzőkönyvbe
vegye, hogy énnekem ezért az egész esztendőért még kártérités is jár.
A kurátor felemelte a fejét s szinte fává lett.
– Senkire sem kötelező, – folytatta Miklós paposan s nagy hanggal –
hivatali elődjének szerződése, hacsak azt az összes felettes hatóságok
nem szentesitik. Én pedig átnéztem az egyházi jegyzőkönyveket, itt
semminemü nyoma nincsen annak, hogy a papi földek tényleg, öt
esztendőre, bérbe lettek adva, s hogy ehhez a bérbeadáshoz hozzájárult
első fokon az egyházközség, másodfokon az egyházmegye, harmadfokon az
egyházkerület.
– Majd még a császárhoz megyünk, hogy ő is irja oda a nevit, – mondta a
kurátor.
Miklós gorombán villogó szemmel nézett rá.
– Ezt megmondhatja majd a gyülésen, most pedig hagyjon magamra, mert
készülnöm kell a prédikációra.
Az ember, csak ne lett volna olyan hirtelen zavarban, hogy hogy is áll a
dolog, majd mondott volna valamit. De igy mégis azt hitte szüksége van a
pap jóakaratára, szóval nem mert kihivó lenni. Komor képpel, sötét
nézéssel elkotródott a meg-megcsördülő perselyekkel.
Miklós hosszu léptekkel mérte végig, végig a szobát. Erős láza volt, ugy
érezte, mintha most kihivta volna harcra maga ellen a világot, csak azon
csodálkozott, hogy ma már kétszer győzött. Eddig sejtelme sem volt róla,
mekkora hatalom van a kezében. A szive hizott, valami kevélység
dagasztotta, hiszen minden jól megy, csak bátorság.
– Olyan sokáig járt-kelt a szobájában, folyton a fellépése hatásán
mulatva, hogy egyszer csak ijedten nyitott be az édes anyja.
– Fiam, elhuzták a harmadikat is.
Miklós először megijedt, hogy elkésik a templomból s a gyülekezet vár,
aztán igy szólt.
– Hadd várjanak. Tanulják meg, hogy nekik várniok kell.
Az anyja bámulva nézett rá, a fia arcán egy uj kifejezés jelent meg,
amit még eddig nem ismert rajta: az a magával, hatalmával eltelt gőg,
ami mindenkinek ott van az arcán, aki tudja magáról, hogy másoknak a
sorsát a kezében tartja. S az anyja maga ugy nézett a fiára, ahogy csak
anyák, türő, elnyomott öreg anyák tudják tisztelni fiokat, a hatalmasat.
A prédikáció ugy elment, mintha kukoricát darálnak, egy darabig szól,
szól a forgó kő, aztán megáll s kész a liszt. Miklós még soha ennyi
kevés gonddal nem beszélt. Valahogy ugy utólag vette észre, hogy ma
mondta az első beszédet, amelyen kellett, hogy a hallgatóság
szunnyadjon, mert hiszen az ő lelke is szunnyadt beszéd közben.
Mikor bent volt ujra a dolgozószobájában, s letette a palástot, nagyon
furcsán érezte magát. Éhes volt. Rossz volt a gyomra már a tél óta s ma
éhes volt, ma olyan könnyü ember volt, mintha kicserélték volna. Könnyü
fajsulyu ember. Első s legfontosabb vágya az volt, hogy jó ebédet
kapjon.
Mikor a kurátor jött, leült a diványra, keresztbe vetette a lábát s
kalandozó szemekkel nézte, hogy rakosgatja el a pár krajcárral gazdagabb
perselyeket a fanyar, kedvetlen ember.
– Mi lesz avval a gyüjtőivvel tiszteletes ur? – kérdezte aztán a
kurátor.
– Két gyerekkel küldje el, házról-házra. De mondja meg, hogy ez fontos
dolog, hogy mindenkinek kötelessége adakozni rá. Valami értelmes
gyereket válasszon ki.
Lelkészárvák számára alapitandó intézet céljára szólt a gyüjtőiv s a
templomban hirdette ki.
A kurátor szórakozottan nézte az ivet. A kezében tartotta, Miklós
mulatott rajta, tudta, hogy ennek most valami fő a fejében.
– Nézze tiszteletes ur, – mondta a kurátor, – hát a tiszteletes ur,
eccóval kevesli az árendát.
A pap nem szólt, csak nézte az embert.
– Pedig az nagyon becsületesen meg van fizetve, – mondta ez, mintha
erőszakkal tépné ki magából a szót. – Három forint. Ez a fődbér nálunk.
Három forint az ára. Annak ugy meg van az ára, mint a zsemlyének.
Nagyon meresztette a szemét, Miklós még mindig nem szólt. Nyugodtan
nézett rá, nem akart szólani, már rájött, hogy az a legokosabb, ha ő nem
beszél.
– Hát lehet, hogy vóna aki többet ad. De az kiuzsorázza a fődet. Mert én
azt komendálom, inkább adja tiszteletes ur a fődet becsületes,
tisztességes embernek, jógazdának, aki szeret jól szántani, nem sajnálja
a trágyát, mer az a fő… Én felőlem ráigérhetnek, énnekem szerződésem
van, irásom, én nekem a nem sokat ityeg-fityeg, akárki akármit igér rá.
Elhallgatott mámoros szemmel, mintha részeg volna.
– Hét koronát igérnek? nyóc koronát? mán ezér a tiszteletes ur el akarja
venni? Nem ugy megy az tiszteletes uram. Nem azér csinál az ember
egyességet, öt esztendőre. Mennyi befektetés kell oda… Fizessék akkor
vissza nekem… Amit én befektettem… Még ha kilenc koronát adnak is a
tiszteletes urnak… De hun van az én sok fáradságom, töredelmem, hogy
megszakitottam magamat abba a kegyetlen fődekbe… Ekém szakadt, boronám
törött, hogy megdógoztam én aztat a fődeket: most jön nekem valaki, hogy
az én kezemből kiüsse? Tudhatja azt akárki, ha semmit nem ért is a
gazdaságho, hogy nem lehet egy fődön az árendát bevenni se egy, se két
esztendő alatt, mer eccer aszály van, másszor árviz van, most az egerek
nagyon gyünnek, aután meg a jégverés, nem ugy megy a tiszteletes uram,
mint a predikálás, mert a tiszteletes ur minden esztendőben beprédikálja
a rendes fizetését, azt nem veri el a jég… De a szegény szántóvető
ember, annak a legaljasabb, mer annak kell verekedni, kinlódni az egész
teremtett világgal!…
S hogy a pap még mindig egy szót se szólt, ujra elkezdte.
– Én a jussomat nem hagyom. Én azt hittem, ha pappal szerződök, mintha
az istennel szerződnék: annak foga van. Azt hittem annak nagy foga van,
annak a szerződésnek. És én nem hagyom magamat kiforgatni tiszteletes
ur. Nem. Én nem. Nem az az ember vagyok.
Miklós felállott, szárazon mondta, hidegen, indulat nélkül. Mért jöjjön
indulatba, ha ilyen jól megy.
– No jól van kurátor ur, hát majd ezt mind adja elő a gyülésen.
A paraszt megindult, ujra megállt.
– Nézze tiszteletes ur. Én magának mindig jóakarója voltam. Azt
meggondolhatja mindenki ebbe a faluba. Hogy én mit tettem magáér. Maga
aztat nem is tuggya, de nem is fogja megtudni. Hát amit más ad, én is
megadom. Nyóc korona?…
Miklós elmosolyodott. A győzelmes gyerek leplezett széles nevetése tört
ki az arcán.
A kurátor annál jobban elködlött szemmel mondta.
– Kilenc korona?
– Nézze barátom, – mondta Miklós fontoskodva, mert annyira örült, hogy
csak azzal tudta leplezni a jóérzését, hogy végre ő is nagyképet vágott
életében először s fontoskodva hangsulyozta a szókat, – nézze kurátor
uram: én addig semmit sem szólok s nem teszek, mig a szerződés meg
nincsen semmisitve. Akkor nem bánom, ha öt korona is egy hold földnek az
ára, vagy három korona: én rendelkezem a magam birtokával. Ugy adom,
ahogy nekem tetszik.
A kurátor véreres szemmel, mint az üzött vad, nézett a szemébe.
– Tiszteletes uram: mondok magának valamit. Én az az ember vagyok, hogy
én magamat megcsufolni nem hagyom. Én, ha beledöglök is, de én rajtam
nem nevetnek az emberek. Tessék letenni erről az egész komédiáról:
megadom a tiz koronát, kvitt a tapló…
Miklós mosolygott s igyekezett ezt a mosolyt eltüntetni, ami nagyon
furcsán állt neki.
– Semmit, a gyülés előtt semmit sem mondhatok.
A kurátor ujra kezdte:
– Én tudom, hogy maga én rám haragszik. Haragszik én rám a tiszteletes
ur, bárha pedig csalódik. Mer én tisztaszivü ember vótam mindig,
tiszteletes uram, ami a szivemen, az a számon… Azt is tudom, ki biztatta
fel ellenem a tiszteletes urat, de ismerni kell az embereket,
tiszteletes ur. Amit én mondok, a nem szélfuvás: ugy-e, Debrecenbe is
megmondtam… Na lássa!… Mer azér mondom, tiszteletes ur… Mit tartozik ez
a presbiteriumra… Magáé az a föd… azt csinál vele, amit akar… mit kell
ezt a presbitereknek az orrára kötni… Tiszteletes ur: én magának most
nagy szót mondok. Irjunk egy uj szerződést: én magának megfizetem a
dufláját… annak, amit most fizetek… maga meg arra kötelezi magát, hogy
mig itt pap lesz, addig a főd az én kezembe van.
Miklós elnevette magát.
– Hátha nyolcvankét éves koromig leszek itt.
– Maga?… Nem lesz itt maga sokáig, tiszteletes ur!… Nem született maga
falusi papnak. Városi papnak született maga, tiszteletes uram!… Na, egy
esztendőre előre kifizetem azt a kétszáznegyven pengő forintot, ha maga
hónap elmegy is. Gilt?…
Miklósnak megvillant a szeme.
– Nézze, kurátor ur: még egy igen fontos pontja van a délutáni
gyülésnek: az elődőm csekély pénzváltságért a természetbeli fizetést
átengedte a községnek…
A kurátor intett. Jóakarattal figyelmeztetett.
– Arrul jedzőkönyv van! Az a traktuson vót, tiszteletes uram.
Miklós higgadt volt.
– Igen. Most aztán elmegy az egyházkerületre. A püspök elé.
– Hm. Tiszteletes ur, maga nagyon beletanult a mesterségbe.
Miklós elnevette magát.
– No most csak menjen haza, kurátor uram, ebédeljen meg. Én is éhes
vagyok.
– Azt tudom, hogy a papok mindig éhesek… – mondta a kurátor avval a
vagdalkozó tréfával, ami olyan könnyen áll jókedvében nála. De most
máris megbánta s szeliditve nézett a papra. – Tiszteletes ur, nem akarom
az ebédjét elrontani, de mondanék még valamit… Sok lesz ez a két istória
egy gyülésre… Haggyuk el az egyiket…
Sokatjelentően nézett a Miklós szemébe.
– Melyiket, kurátor uram?
– Hát nézze: ha azt a szerződést nem pengeti többet… akkor én nem bánom,
ha ezt a másikat elő is veszi…
Miklósban fellobbant a gonosz gondolat: a szavak köpönyegét
felhasználni… Jó, csak legyen meg ez a másik… Majd amazt ősszel
elővesszük… Ravasz ember lett s hogy bele ne lássanak, elforditotta a
szemét… Ez fontosabb, az egyházi adót felemelni nehezebb is, és talán
jövedelmesebb is, mint a földbérletet…
A kurátor várt.
– Kezet ad rá?
Miklós lassan, szó nélkül odaadta a kezét. A parasztmarok jól
megragadta, megszoritotta. Miklós is tudta, az is tudta, hogy most a
falu bőrére megy a vásár. A kurátor a maga hasznáért eladja a falut. A
falu egy papnak kapzsisága miatt elérte azt, hogy az egyházi adó felére
szállott le, most a kurátor kapzsisága miatt elveszti ezt az eredményt.
És ez mért ne tegye?… Az ember mindig szivesebben enged a máséból, mint
a magáéból…
Mikor a kurátor elment, Miklós elővette a szerződés-levelét, s
hozzáfogott kiszámitani, melyik ér hát neki többet: a község adójának a
régire való visszaállitása, vagy pedig a földbérlet felemelése… Ugy
látta, hogy ez csak kétszáznegyven korona plus, de a másik legalább
hat-hétszázat jelent.
Kaján és alattomos mosoly jelent meg a szájaszélén, amint eszébe jutott,
hogy mekkorát fog nézni a kurátor, ha egy őszi presbiteri gyülésen
egyszerüen, minden szó nélkül bejelenti, hogy a földbérleti szerződést
is meg akarja semmisiteni… Hogy fog az toporzékolni, orditani,
dühöngeni… Az lesz csak a felfordulás… Már előre drukkolt tőle… Érezte,
hogy erre ő nem lesz elég erős magában… Segitség után nézett. Ki fog
akkor az oldala mellett állani s ki veszi le róla a szószegés terhét…
Előbb a falubeli gazdákra gondolt, a kurátor haragosaira, melyiket
kellene megválasztatni e helyett a télen kurátornak… Aztán hirtelen,
mint egy szerencsés villanás jutott eszébe Arday.
Hát persze, Arday! Ez a legjobb s az egyetlen alapja a jövőnek…
Váratlan találékonysággal már tudta is mit kell csinálnia.
Az iskolaépitésre rendezik a bált. A régi iskola vizenyős telken épült,
náddal fedett alacsony, ősi zsellérház. A feje kihagyásokkal dolgozott.
Ugrált, elfelejtette.
– Édes kicsi leányom, – mondta s körül-körül futott a szobában; kézzel a
butorokat koppantgatta.
Hát még ma fölkeresi az öreg urat: „Nagyságos ur, önnek, az ön őseinek
telke volt az a hely, ahol most van az iskola. Ez egy egészségtelen
rossz hely, egész télen, tavaszon viz alatt áll a kert s nyárig pocsolya
és békatanya, a gyerekeknek kész halál… Cserélje el ezt a felső
zsellértelekkel… stb.“ Már táncolt örömében: a falu is szivesebben
megszavazhatja a fizetésemelést, ha ezt az ajándékot hozza… Kéz kezet
mos. Most rögtön jelenti a presbiteri gyülésnek s akkor kész az ürügy,
hogy ma mindjárt vizitelhessen.
Kicsit fanyarul mosolygott, mintha a békát kellene lenyelnie: hát ő is?…
S épen most, ezután a kijátszás után, ahogy kihagyták az egész báli
előkészületekből?… De aztán igy szólt:
– Mit? Élnem kell… Magában az ember nem élhet meg, csak embertársai
segitségével… Pap vagyok, nekem minden hivemet egyformán kell
fölkeresnem, akár szegény, akár gazdag… És pláne, most… most… És
titokzatosan vidám boldogsággal suttogta magában: Házasodni akarok…
Édes és jó érzés hatalmasodott el rajta, boldog és meleg hangulat, láz
és odaadás öntötte el a szivét: Margit, Margit, ezt mind te érted. Érted
szivem, érted dobom el az elveimet, érted alázom meg magam előtt
magamat, érted harcolok, érted szenvedek, érted bünözök… Hogy a te szent
és drága és szüzi lényednek ne kelljen fölszedni az élet szemetét, hogy
téged üvegházba és selyemágyba vigyelek… Édes kis angyalom… drágám…
kedvesem…
V.
Miklós titkos mosollyal nézte a mulatozókat. A kedves nyáréjszakában
vidám volt és megelégült az egész emberiség s az egész Természet. Miklós
azonban ugy érezte, minden ő érette van. Valami jóleső szorongás és
rebegés volt a lelke mélyén, elvesztette a nyugalmát, elvesztette a
keménységét, vig volt és mozgékony s minden pillanatban kész rá, hogy
nevetésben s fütyörészésben törjön ki.
Lám, hát mégis megtalálta az élet, a megélés kulcsát.
A szeme folyton Ardayt leste. Ardayt kereste s most Margittal
szegénykével nem foglalkozott tizedrésznyit, mint a hatalmas
képviselővel, aki ebben a percben a jövőnek, a föllendülésnek, a
nyugodt, gazdag életnek a forrása volt a szemében. S már meg is látta,
meg is érezte a benne rejlő kedvességeket, az egyéniségének szilárd és
sziklaszerü erősségét, ugy látta, épiteni lehet erre az emberre…
De azért ez az utolsó, – mondta magában. – Csak egyszer biztositva
legyek vész és vihar ellen: behuzódom a magam kis fészkébe s csiripelni
fogok, mint a madár. Csak magamnak s csak a családomnak élek s az
emberiségnek, amelyre kell hogy kiáradjon belőlem a nagy jóság s a nagy
szeretet… Csodálatos az Isteni végzés utja, hogy a gonoszokat teszi az
igazak szolgáivá…
Ardayra ugy gondolt, mint a csalétekre, amelyet bevetett az Élet vizébe
s általa fogja ki a maga Boldogságát. A Pénzt, amire szüksége van ahhoz,
hogy örökre mentve legyen az ő drága szerelmese a nyomoruságok
rabságától… Most már meglesz… Távolról nézte Ardayt, s kimondhatatlan
gyöngédséggel, ráontva minden szeretetét s háláját…
Mig a párok végtelen körforgatagban suhogtak előtte a tágas, nagy
szellős helyiségben, amit a bál céljára alakitottak át, igazán kedves,
diszes, csupa zöldág s csupa virágfészekké, untalan visszagondolt arra a
nem is oly régi s nem is oly távoli napra, mikor „elvégeztem, hogy
gazember leszek!“
Nem volt kellemetlen s nem volt sértő a lelkének ez a cinikus mondás,
inkább humorosnak tünt fel előtte, hogy ő, Matolcsy Miklós a szelid és
jámbor fiu s épen ő, a III. Richárd jelszavát tüzte ki életalapitó
terveinek irányelveül, de neki már az is gazemberségnek tünt fel, hogy
különböző s kissé komplikált módon emberi érdekek szövevényébe kapocsul
állitotta be magát. S lám az emberek hogy megérzik, ha valaki hasznukra
lehet bárhol s bármiben. Mióta igy elszánta magát arra, hogy kölcsönös
viszonylatokkal egyenlit ki nagy differenciákat, azóta nemcsak ő jár
egyenesebben s gondolkodó, mégis derült arccal, hanem az emberek is
nagyobb tisztelettel, több bizalommal és szinte szeretettel néznek rá.