kis iskolaszobában, a görcsös padlóju, kiüritett teremben…
visszagondolni rá… A kapitány lányok éjfél után kánkánt táncoltak…
Milyen csunya lányok voltak istenem… A segédjegyző jó fiu volt, kevés
szavu, száraz, hosszu fiu, jó fiu: ugy megérzik egymást az összevaló jó
emberek, ugy odasündörgött a Miklós árnyékába, ugy kezére játszott,
barátja lett, segitett evezni a csónakon… hüen huzta a ladiklapátot… Az
öreg papok, jók voltak ők is, nagyon kedvesek; a kismama… szegény,
himlőhelyes, fekete, mindenből kimaradt fiatal özvegy hogy dolgozott,
milyen ambicióval csinálta, hogy össze akarta őket keriteni, de
mindenáron… Milyen fals és terhes volt ez nekik s mi mindent vett le
véle róluk… Mint a rossz szellem, fonta ugy körül a két szivet, mintha
be akarta volna hálózni egymással őket s arany hidat rakott minden
pillanatban nekik… A fiuk is mind, mind kedvesek…
Mintha bizony megéreztek volna valami szent tüzet, oly mosolygósak
voltak, olyan diszkrétek s nem versenyeztek… Senki sem akarta elhóditani
ő előle!… Néha meg is ütődött: ime itt a teremtés legangyalibb kincse s
nem nyujtja ki más reá a kezét: neki marad… Verseny nélkül, küzdelem
nélkül, csak fel kell emelni. Mi történt?… Annyi sok esztendei, egy
egész életen át tartó balság után egyszerre csak megfordult a világ
kereke?… Jóra? boldogra? soká depresszió volt s most napfényt mutat?…
De elfogadta, ugy elfogadta: óh csak becézzetek, mondta magában, ha
tudnátok, milyen jól esik…
S nem volna semmi fogalma róla, hogyan, mikép: a közepében volt, ő, a
rideg, magános: egy megszervezett, összetanult kis társaságnak
középpontja s annak minden tagjával testi-lelki hiv barát… Még pár óra
előtt senkit sem ismert: most szivek szerelmében egybefonódva… Mindenki
ugy nézett rá, mint aki hazajött… megérkezett végre, itt van már,
mennyire vártuk… És ő már nem hányódott nagy viharokban, mint mindig
ezidáig, hagyta hogy ringassa a hullám, hagyta, hogy csapkodja az édes
boldogság tele hulláma.
– Most mire gondol? – s ezt ő kérdezte, már virradt akkor.
Margit fölrezzent, valami kis komolyságból. Ránézett, elmosolyodott.
– Jó volna tudni?
– Jó.
– Pedig azt nem lehet.
– Nem?
– Nem.
– Senkinek?
– Senkinek.
– Nekem sem?
A lány nem szólt, csak a fejét ingatta meg, mosolygott, aztán mélyet s
nagyot lélekzett.
Miklós szemét nem kerülte el a fáradt, fanyar suhanás, ami átfutott az
arcán s bágyadt, tüz nélküli szomorusággal gondolt a lányka multjára.
Margit arra gondolt, hogy nem volt ideje kijavitani a magánpolgáristák
dolgozatait s holnap nem lesz szabad aludnia, hozzá kell ülni a
pirostintázáshoz… De odaadott volna nagy darab kincset az életéből,
mintsem most ezt elárulja s Miklós arra gondolt: mi van a multjában… mi
jött elő e fáradó hajnalon, mint kisértet az éjből…
Nagyokat hallgattak, ritkán szóltak, egymás mellett ültek… Miklós egy
pillanatra sem vette le a szemét a lány arcáról. Folyton s gondolatok
nélkül nézte, néha föleszmélt, olyankor frissen látta a gyenge édes
szint ezen a kreolos arcocskán, látta az orr éles rajzát, a homlok
alacsony, finoman domborodott sima tükrét, az ajka hihetetlenül nemes és
gyöngéd drága ivét s mindig csak ezt, mindig csak ennyit. Már a hosszu s
erős ideges nyak mélyen volt a szemének, már azt nem is látta, már abban
eltünt a lány távoli élete, soha egyéb előtte nem volt, csak a csillogó,
az elefántcsontszerü, sőt zománcosan fénylő tekintet, amely annyira
ihlető, annyira lelkesen sugárzó, annyira tünemény volt, hogy mint vizió
hatott reá s nem akarta tudomásul venni az izmainak ritmikus erejét s a
fizikumának acélos keménységét, nem akarta, hogy egyéb legyen neki, mint
egy tündöklő fényjel életének viharos és zordon éjszakáján.
Halkan, szinte suttogva kérdezte:
– Holnap mit csinál?
– Alszom.
– S álmában mit csinál?
A lány titokkal mosolygott.
– Álmomban? csak alszom.
– Mindig alszik?
– Igen.
– Ébren is alszik?
– Ébren?… nem, ébren nem alszom, – s nevetett.
– Én ébren alszom.
– S álmában van ébren?
– Igen.
A lányka nevetett, ő is nevetett.
Egész éjszaka igy beszéltek, mig csak meg nem virradt.
Akkor szétoszlott a társaság. Amint az ablakokról felhuzták a
függönyöket, hideg és szürke világosság rohant rájuk, vadul, mint a
kiéheztetett vadak s csillogó foggal estek neki a késő éjszaka itt
maradt illuzióinak. Miklós riadtan figyelte meg a rémitő változást, a
fáradt, kimerülten fénylő szemeket, a lilára puffadt részeg arcokat, az
asszonyok kiaszalt ráncait, a lányok üres és izetlen semmiségét. Mohón
menekült Margit után, kereste, tőle várta a mentséget, az élet szépségét
s nehezen látta meg, sokára ismerte föl kurta kis fekete kabátjában,
belehuzódott a tornácon kedvetlenül, fázósan, dideregve. Miklós is már
bundában volt, régi rossz diákbundájában, kopottas, olyan sávosan szőtt
bolyhos kelme s az ujjai s a válla, eleje ridegen vedlett… tudta ezt, de
a lányt, azt gazdagon öltözöttnek akarta, prémekben és pirosan és
nevetve s szikrázva s szegényke, fehér báli ruhája gyürötten lógott ki a
kis kabát alatt s oly komolyan néz, komolyan fázik, komolyan fáradt,
komolyra lehangolt.
– Rossz szinben van, – mondta neki fájdalmas gyöngéden.
A lány arca elváltozott. Guny, keménység, sőt önguny és ellenségesség
jött ki rajta.
– Rut vagyok? – mondta.
Miklósban leszállt a vér. Soká nem birt magához térni, mintha mélységbe
zuhanna. Aztán igen halkan, igen rebegve:
– A szépség, a gyönyörüség, maga a legszebb.
A lányka elvonta a száját, megvetően s elfordult.
– Mondja csak hogy rut.
Miklós könyörögve, csaknem sirva nézett rá. Nem tudott szólani.
Hullámzott a szive, a torkát fojtogatta. Hát szabad egy lánynak, neki!
ilyen kegyetlennek lenni.
Észrevette, hogy mig hüségesen és repesve és irgalmat lesve néz reá, a
lány egy villanásnyira visszanéz s végig pillant rajta. S abban a
pillanatban az egész teste, az agyvelejétől a sarkáig megfájult:
megfájdult a kopott ruhája… Ő beszél! a rongyos… Nem: imádni lehet a
szépséget, a jóságot, a kedvest: de házasság?… Elébb meg kell csinálni
a… elébb pénzt kell… meg kell előbb teremteni magát…
A földet nézte, lesütött szemmel s szótlan ment a lány mellett… Egy
fagyos göröngy volt az utjában, elrugta, mikor utolérte, ujra tovább
rugta. Margit figyelte s elmosolyodott azzal az ő csodálatos kis
zárkózott mosolyával.
– Maga mit csinál?
Miklós röstelkedett, de már boldog is volt. A lány szeméből valami
megértő meleg sugár villant rá s ettől ujra kigyult benne minden
bizalom, reménység és életerő.
– Kissé megszökött, – mondta Dékányné és kezet nyujtott.
Miklós észre sem vette, hogy egy társaságban mentek a felfagyott sáron.
Elvörösödött, ahá, ez is ott volt egész éjjel valahol mélyen, mint
valami mély szomoruság, nyomasztó aggodalom. Megfogta a kis keztyüs
kezet, a vékony s száraz ujjakat s nagy zavarral kezet csókolt.
Az asszony megszoritotta a kezét, olyan mohó, ijedt, kapzsi volt ez a
kis szoritás, mint a bucsuzás fájó rándulása.
VI.
Kábult volt s édes érzésekkel tele, zürzavaros álmok idegeskedtek benne
s mikor felébredt semmire sem emlékezett.
– No álomszuszék, kialudtad már magad? – kérdezte az anyja szeliden s
odaült az ágya szélére. Már alkonyodott, a lemenő nap lilásan sütött be
az ablakon.
Miklós lehunyta a szemét, hogy ne lássa az anyja becéző kis mosolyát s
hogy ne láthasson be a titkaiba az anyai szem.
S mosolygott.
– Beszélj valamit, na, jó volt? Jól mulattál? – s gyöngéden megsimogatta
a homlokát, félresimitotta a lecsapódott fürtöt, amely oly lucskosan
tapadt nagy homlokához, mint a halott haja. Oly óvatosan is nyult az
anya ujja hozzá, mintha kis félelem, féltés, rettegés játszana az
idegeiben.
Miklós picit bólintott, hogy jó volt.
– Én nem szerettem soha mulatságba járni, – mondta az anya kissé maga
elé, – óh azok a közönséges népek. Ugy utáltam azt a bolondságot, mit
ugrálnak hiába… Különben, akinek jó kedve van, mért ne… A fiatalok… Én
sose voltam fiatal… Tizennyolc éves koromban puskával kényszeritettek
egy öreg emberhez… Mit csinálhattam… Aztán megutáltam az embereket,
kivált az asszonyokat: üresfejüek, eh, olyan gonoszak, kicsinyesek,
értéktelenek…
Csönd volt, most egyszerre még nagyobb s még kietlenebb lett a csönd.
Csak ketten voltak a nagy házban, két beteg lény, a fiatal ember fázósan
huzta magára a takarót s összekuporodott. Az anya szomoruan, csüggedt
ajakkal ült az ágyán, magába süppedve, eleresztett karokkal, a bőre
sápadt volt, petyhüdt, Miklós a pillái alól óvatosan, félve nézte, mint
valami kinos látványt: sohasem mert az anyjára nézni, megszokta, nem
látta, nem akarta látni, hogy nem ifju, nem életteli, nem kivánatos, nem
fölviditó, nem akarta tudomásul venni, hogy nő, egy ismeretlen fogalom
volt neki, a jóság és a szenvedés abszolut tökéletessége, minden
földitől megtisztult lény, egy más világból való, egy nagyon magasrangu
létezés: a kinok és szenvedések szakadatlan láncolatában megtisztult
elvontság… Soha máskép nem gondolt rá, csak meghatottan, szánalommal,
sajnálva és sirva s voltaképen nem tudta mért… Csak átvette anyjának
felfoghatatlan alaphangulatát s az eluralkodott rajta s valahogy ő is
ugyanugy megvetette mindenkor a nőket, az üres és fecsegő teremtéseket,
a pirosarcu senkiket, az idres-bodros, életben csillogó, semmit föl nem
vevő, a kacagó s tiszta fogu nőszemélyeket: ez mind idegen s ellenséges
volt neki, mért nevetnek és min tudnak boldogan mosolyogni, holott
semmit sem sejtenek az aoristosok titka felől s a világtörténelemben
nincs áttekintésük… semmit sem tudnak… s nem is akarnak tudni… csak
léháskodni, incifinci semmiségeken csacsogni, csipogni, enni, cicázni,
pletykálni, szerelmeskedni… zugban csókolózni, a zongora sarkában nyálas
puha szájjal s francia lecke alatt illetlen mozdulatokra adni agit, a
busafejü, mohó diáknevelőnek… undoritó idegen kis szörnyek, vadak,
falánkak, félelmesek: mindig valami titkos borzadás állt a gerincébe, ha
ráeszmélt, mennyire idegenek s félelmesek abban a nagy idegenségben…
De most lehunyta a szemét s bezárta a szivét az anyja szavai elől. Ezek
a szavak, amelyek eddig mindig igy jöttek ki az ő száján is, mint a
rezonátorból a belédobott idegen hang: mintha saját hangja volna. Ma már
nem rezonált. Ma már egyszerre, váratlan, valahogy ez lett idegen hanggá
neki. Mint tolvaj a lopott kincset, takarta ajkán a boldog mosolyt s
bekulcsolta szivét: szólj, csak szólj, anya, csak menj, csak hagyj,
immár nem üres többé a kalitka. Most mintha kivülről jönne már csupán e
házban ez a hüvös, lelki fagy, az örök magánosságnak e szomoru csöndje:
bent a paplan alatt meleg van, bent a lelke alatt már ott simogat, ott
melenget, ott éleget valami boldog titkot, ami melegit és forral s
vigasztal… A szive rekeszei fölött…
– Óh ugy megvetettem őket, azért nem is tudtam soha közéjek menni… –
mondta az anya hosszu szünet után, kifakadva szokásos nyers módján,
amelyben több volt az őszinteség, mint a modor. – Soha sem találtam
magamhoz illőt! Soha…
A fia kimeresztette a szemét, ijedten nézett az anyjára, mért tört ki
oly rendkivül hevesen: mit? valaki megbántotta? valami nem tetszik neki,
valahogy ő dulta fel önkéntelen a lelkét?… Gyanakszik? Eltilt?…
Az anya arcéle kipirult, sötét szemei elfordultak, égtek és könnyesek
voltak s amint ott ült kissé puposan, kissé szilajul összekuporodva,
mint egy ugrásra kész vadlény, ebben a pillanatban valhogy minden
egyébnek látszott a fia előtt, csak szentnek, önfeláldozónak és
martirnak nem…
De nem tünődött soká, mintha csak keztyüt dobtak volna eléje, ugyanevvel
a szilajsággal vágott vissza azonnal s az ő hangjában éppen ugy ott volt
a nyers s kiméletlen támadás, mint az anyja fogadkozásában:
– Én tudnék édes anyának mutatni egy lányt… aki méltó volna… arra, hogy
édes anyának megérdemelje a tiszteletét.
S amint mondta, már tudta, hogy ezzel a szóval szakitott az anyjával.
Tudta, ezzel kimondta, hogy köztük mindennek vége. S még makacsabb lett.
A mellében lüktetett a vér és szigoru maradt.
Oly hidegen dobta ki az anyját a lelkéből, mint egy homokzsákot.
Összecsikoritotta a fogát s égett a homloka, merev lett és hideg,
fagyos, rettenetes fagyosan feküdt ott magának… S el volt feledve az
anyának minden jósága és minden szeretete, el minden szenvedése és
fájdalma, minden türése és kinja és jósága, minden.
Az anya borzasztóan megrémülve riadt fel, benne forrt valami, igaz, de
csak egész általánosságban, csak ugy önkénytelen, nem is álmodta, hogy a
fia, hogy az már, hogy már annak vége: inkább a keserüség, hogy
konoksága miatt egyedül kellett maradnia az éjjel, holott ő is ott
mulathatott volna a többiekkel, valahol… Soha életében nem volt alkalma
mulatni s most itt a kedvező pillanat: régi igazság, hogy nincs jobb
dolga, mint a házasodó fiu özvegy mamájának, óh annak igen a kedvében
járnak az asszonyok, a lányos anyák s ő ezt is elszalasztja… Bezzeg az ő
anyja, akinek az egész élete mégis tele volt örömmel, az kiélvezte ezt
is, hogy küldözgették neki a doktorné, körjegyzőné a tortákat… hogy
jöttek hozzá, mulattatták, cipelték, viditották: mig csak meg nem
házasodott a legkisebb tanár fia… Ő a saját természetét szidta, mikor
kitört: hogy mért nem elég az ő szentsége, a szüziessége arra, hogy az
emberek ugy csodálják, mint egy istent… Mért kell neki mennél
ártatlanabb s szentebb, annál jobban magára maradni, már a fiától is
elszakasztottan… S ó Jézus, már talán meg is történt… Talán már
elvégeztetett: talán már választott is a fiu… s kit… ó halál…
Sokáig szinte megdermedve nézett a fia merev fagyos, és oly ellenséges
arcára, egyszer sem pillantott rá a gyermek… Elnéz mereven föl maga elé…
akkor hát mégis, hisz akkor vége mindennek…
Összeborzadt. S ő itt ül az ágya szélén, a jó kis fiához jött egy kis
vigasztalásért, egy kis megenyhülésért, a maga szülte kedves férfiához,
akitől minden jót és jóságot és felolvadást várt… S nem kapott ettől
sem, semmit, soha… Akkor igen, addig mig kicsiny fiu volt: az ő fia…
Csöndes téli estéken, összebujva az öreg papi ház kicsiny kuckójában,
mikor a latin leckéket kérdezte tőle, mikor feladta neki, a kollégiumba
készülőnek a latin szótárt, hogy tanulja meg, mindennap tiz szót,
huszat: a, ab, abs, prepozició, tól, től,… abundare… kiáradni… Szinte
reszketve nézte most a fiacskája éles rideg arcát, mintha a teritőn
látná… S vér tolul az agyába:
– Jaaajh, – ugrott fel, mert azt hitte megful, mindjárt vége van, a
szivszorulása jött rá… – csak meg ne bándd még… csak jól nézd meg, akit…
akit az anyádhoz akarsz tenni… Mert ha szüz volt szüz Mária, akkor a te
anyád szüz volt… Ha volt szent asszony valaha a földön: tudd meg, én az
voltam! S vagyok!… Magamnál vétektelenebbet nem ismerek!
Ezzel kirohant s behuzta maga után az ajtót.
Akkor Miklós felsóhajtott, akkor megkönnyebbült. Csak akkor könnyebbült
meg a lélegzete.
Felállott s becsukta az ajtót.
Hogy ne jöhessen vissza többet… Hogy magában maradhasson, ebben a boldog
magányban, ebben az édes gyönyörös, izgalmas visszagondolásban…
Dideregve bujt vissza a meleg ágyba s elmosolyodott s nyöszörgött és azt
mondta: szerelmes vagyok, nagyon szerelmes… boldog vagyok… nagyon
boldog… megsimogatta a párna csücskét s azt érezte, mintha a lány kis
mellét simitaná, amint tegnap megrezzent előtte, idegen férfi karján,
amint megvillant a táncban…
Forró láz verte ki a testét, kimeredt s összekuporodott s kimondhatatlan
és kéjes érzéseket érzett.
Én is szent vagyok, mondta magában, tagolva a szókat ájult ajakkal és
most érzem először azt a más életet, a megtisztult s uj életet, a
Jézusban való üdvösséget, ez a divinitás… Lehet-e ennél magasabb és
dicsőbb élet: ezt az istenség ontotta reám… Most már hiszem, hogy van
megváltás, van valami jobb, van dicsőbb, mint az állati ösztönös élet,
hiszek Uram, hiszek és légy segitségemre az én hitetlenségem ellen… Most
jön a boldog s tevékeny élet, és megszünik a satnya állapot, boldogságot
fogok magam körül terjeszteni s nem beteges bánatot, jóillatokat s nem a
halál szagát… Margit, Margit, én megváltó szüzem, aki szüzességedet
nekem őrized, akit én fogok bevezetni a a paradicsomba, kis babám,
kicsim, büdös kis angyalom, édes kis szagosom, hogy izzadt a mult éjjel
s majd megőrültem a boldogságtól, hogy éreztem azt a vékony kis illatát…
S ott fetrengett az ágyon s a fogát csikorgatta, a nyelvét rágta kéjében
s boldogságában s az egész teste kimeredt s egyszerre ugy érezte, amint
ott feküszik hanyatt, a mellén imára kulcsolt száraz ujjakkal: hullává
vált s csontkemény lett minden tagja. Erősen leszoritotta a szemét, s
mivel érezte, hogy aljas és profán a testi érzése, megfeszitette a
gondolatait, hogy az istenségre gondoljon s ott fenn látta a lányt az
egek kárpitja fölött, János jelenéseivel, elragadtatik a Lélektől s
királyi széket láta a mennyben, s a székben ül vala egy valaki s a
tekintete hasonlatos vala a jáspis és sardius kőhöz és a szék körül vala
szivárvány, s az hasonlatos vala a smaragdhoz. És hét tüzlámpások égnek
vala a szék előtt és a szék körül négy lelkes állatok, melyek szemekkel
teljesek valának mind elől, mind hátul. És a szüz ült isteni fényben s
minden ruhája ez isteni sugárzás és tündöklés vala, s emlői ki voltak
feszitve, mint az elefántcsont torony s köldökéből boldogság sugárzott,
mint a babiloni rétek illata. És ő nem érhette el. És akarta és kellett
s el kellett érnie. S nőni kezdett teste fölfelé a végtelenségbe, mint
egy fárosz, egy torony, egy világitó szál a csillagok fölé, az
Eiffel-toronyhoz hasonlatosan s a két talpa lőn e toronynak két
alapjává, s a két könyöke más két talappá s a kezeit összefonta mellén s
teste fölnőtt a boldogságosságig. És lehunyt szemei láttak, mintegy
irral megkenve és tüzben megpróbáltatott aranyat látott köröskörül mint
üvegtengert a Szüz körül és kiáltást hallott, hogy Szent, Szent, Szent a
Szüz, aki a Mindenség és aki a férfiutól defloreáltatik. Megmérhetetlen
boldogság árasztotta el tetemét s gerincének végtelenségében tüzek
cikáztak: s a beteljesedés szent pillanata előtt kiszökellt az ő
boldogsága s a megdicsőülésnek örömét érezte elömleni magán. S rá a
végtelen zuhanás és a sárgaszinü ló, akinek lovasa vala a Halál… és a
pokol…
Fölpattantak a szemei s nyitott szája szélén nyál csorgott ki, szédült s
felhördült.
Undorodva s szégyenkezve, zavaros fejjel nyitotta ki szemét a
villanásszerüen gyors és kápráztató látomás után.
Alávalónak és becstelennek és nyomorult párának érezte magát, rá elfogta
a düh önmaga ellen, ő, a pap, az ördög förtelmeinek szédületein s oly
földultan mégis, oly kielégitetlenül…
Oly nyomorult volt, hogy nyögött belé.
ÖTÖDIK KÖNYV.
I.
Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet
porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok,
bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló
gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét
feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott
vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke
nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép
és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha
szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már
ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga
volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.
Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár
gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel
tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete
szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi
idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb,
egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s
metélő.
A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakitani
megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos
köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem
türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden
pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret.
Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első
találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott
a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott
el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a
leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a
kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes
ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül
minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha
senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit
e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott
tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé
váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a
fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a
hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban.
Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét
helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon
kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a
véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes
lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez
kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett
körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört
lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s
akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire
szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette
lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.
Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik
könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a
jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre,
méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely
csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen
emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az
özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel
tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a
maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez
egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint
nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem
kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó
emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki
szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek
tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s
féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.
– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva
gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És
engem senki sem tür…
De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát
nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes
jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek
tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… Hát
ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni
nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra
mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek
rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak
találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s
haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is…
Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez
az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az
enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult
tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán
örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig
ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet…