– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi
ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az
ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa
árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok
társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó
családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány
tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat,
hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén
kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson
urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a
végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle
nyavalyák kinozták, osztán a béketürésből mégse tudta kihozni még maga
az isten sem.
A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal
embernek.
– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én
ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték,
azt hogy…
– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék
négylovas hintón járnak.
– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári
igazgató után.
A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a
nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély
megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé.
– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a
savanyuvizes fröccs mellett.
Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit
ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével.
– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem
volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán
semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?
– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos
filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu
plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.
Miklós kutatva bámult rá.
– Nos, és az isten?…
– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én
nem bántom őt és ő nem bánt engem.
– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből?
– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog.
Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és
isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A
hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla?
én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez,
már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a
száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki
tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a
monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt.
(Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja,
hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak
istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S
most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az
semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink
számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van
rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett
hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a
professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak
táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem.
Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa
szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.
Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta
őket.
S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.
Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a
felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá.
IV.
– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat
teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna
fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, –
első kivánságom ez volna:…
Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis
gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren
maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A
világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét,
mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül
bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel
rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a
kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s
mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a
fajtáját.
– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az
aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak
az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal
az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal
megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom:
hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes
dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel,
vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ
legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben
rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya
legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s
az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt
akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan
ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon
az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar
állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom:
ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való
ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is
használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom
teljesittessék.
Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából,
meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos
volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő
nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az
egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább
beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké
az ima olvasásakor.
– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját
s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3
kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb
három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves
koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü,
egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség,
semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség,
vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második
kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak.
Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan
lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább.
Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát
meglátta, egyszerre visszatért erre a földre.
Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat
és a baj.
Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is
a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le,
ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman,
Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki,
mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak
bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a
helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást:
mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy
tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját
annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás
utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban
boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem
engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt
boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és
manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de
senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak
maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik
rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is
azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü
szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az
ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden
álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott
ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban.
Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá,
szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott
itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné
asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára…
Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt
közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett:
felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis
pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira
lehetetlen.
Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az
ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó
érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb
akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és
mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból,
anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett
csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt
öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem
mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember
ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot:
kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt
fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát
máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül
muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a
gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és
rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre
hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen
el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen
megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós
kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit:
– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február
18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt.
Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban:
február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel
benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?…
És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant
bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más…
Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem
tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember…
Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart
megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször
is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a
nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai
kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be
volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal
hamisitja magát…
– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a
szivébe állt a rémület.
A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a
rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató
csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.
– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy
kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs
magának, pap uram?
Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem
láthatatlanul van jelen…
Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az
ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga
árulója.
S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szurósan.
Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és
bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen
alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója
előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.
De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült.
Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont
szemöldökkel, két ujja közt tartva.
– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára
körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab.
Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az
ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján, – nézzék csak – a
LIBERTY igy van irva: LIBEBTY… Ebből talán az egész világon nincs több,
kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést, ujra beolvasztották… Ez
sokat ér…
Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel
meredt a tudóskodó rohadt arcra.
Az öreg ur lassu, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy
pillanatig is holmi exaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?… akkor
elővette a saját kis pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny
aranyat.
– Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon
ritka pénz.
Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket
csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum
előtt.
– „Un Peso. Republica de Costa Rica“… Európában ez meg lehetős ritka.
Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az
lehetetlen… Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez… Ma délután jön a
kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja
elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta…
Mondhatom olcsón jutottam hozzá… Mikor először vettem meg ezt a
pénzdarabot, jóval többe került.
Most elnevette magát, kisértetes volt a vadonatuj fogaival, a pettyhüdt,
ludbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszinü, a halottsápadt szin
mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak,
acélszinü harapók.
Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyilt meg
alatta s szédült lefelé, lejebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok
nyiltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről s tudta, hogy most vége, az
élet be van fejezve, slussz.
Homályos szemmel látta csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca…
– Azért ez a legfurcsább s elővette a kaszirnő aranyát. – A György feje.
No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a
tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyirt, borbélyos izlésü
hajviselete, ahogy kinosan el van választva és ez a gyürött, nyavalyás
hegyes szatirfüle… Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle.
Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt…
Duplanyomásu: nézzék meg. Mindakét oldalon a György feje van… No… Nem
érdekes?…
A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab
vastagságában középen ketté lett volna vágva és ujra egybe forrasztva.
Mindkét oldalán, ugyanannak a pénznek képes fele volt.
– Egy ötlet… a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb,
valami külömbet, hát ugy csináltattam ezt a Váci-utcában.
S nézegette az aranyat.
Miklós ugy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A
homlokán verejték verődött ki.
– A kislány most tizennyolc éves… Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal
a kicsi… A staffirungja kitelik belőle…
Most belépett a vendéglői lány, sápadtan és remegve.
Mindnyájan ránéztek.
– Itt vannak a rendőrök, – mondta rebegve.
– Jó, – szólt a kapitány s Miklós látta, hogy reá néz.
Az öreg ur, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Igy piszmogott tovább:
– Föltéve, hogy a többi is meg van még.
A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek:
– Majd utánanézünk a betyár csillagát, – mondta harsogva, – hogy
meglegyen! – S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind
csak álom!
– Máté! – kiáltotta el magát, ugy ahogy egyenesen állott s a száját
rémitően kitátotta.
Egy nagy darab, csizmadiaképü rendőr lépett be.
– Jelentem alássan itt vagyunk.
– Be!
Még két városi rendőr lépett be.
– Kisérjétek ezt az urat a másik szobába…
Arday felemelte a mutató ujját. Finoman szólt.
– Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány ur.
– Igenis nagyságos uram.
Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy iv papirt, tintát, tollat s
elkezdett irni, amint Arday diktált.
„Vádlott beismeri, hogy – diktálta a formaságok után Arday, – hogy ezen
aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem
vallott módon szerezte meg…“
Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika… S azt
suttogta: A szeretője volt!… Nem a férje… a szeretője…
Mikor készen voltak az irással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer
felolvasta:
– Igy van? – kérdezte erélyesen.
Miklós szilárdan, fennhangon mondta:
– Igen.
– Tessék aláirni.
Miklós előre lépett, hogy kinyujtsa a kezét, de abban a pillanatban a
karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze
tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz
első és emlékezetes aláirás után maradt meg benne: nem! aláirni többet
semmit! soha!
– Nem irom alá.
A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát s orditva, hogy a hangja
a torkába szakadt, rárivalt?
– Nem irja alá?!… Majd én megmutatom! – s a rendőreire nézett.
Miklós szeme önkénytelenül követte a tekintetét.
– Máté!
– Parancs.
– Alá fogjátok iratni!
– Igenis.
Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott,
rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.
– Majd aláirja ő, magától, nem lesz itt semmi, – mondta a
rendőrfőkapitány undoritó szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében
félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet,
nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték.
Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig sülyedjen az élet: rendőröklök
és lópaták…
– Kérem, – mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajgatva,
mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. – Én
református pap vagyok!
– ’Sz ippa! – mondta a rendőrkapitány durva képpel.
Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi
könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta,
mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a
kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak
arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a
férfiuból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet
utolsó szikráját is.
– Az urak azt hiszik, loptam!?
– Ne szájalj, – orditott rá a rendőrkapitány. – Fogd be a pofád… S
pofonra emelt kézzel állott elébe. – Aláirod, vagy nem.
Egy pillanatnyi csönd volt.
– Aláirom, – mondta Miklós méltósággal.
Akkor még fakóbb lett.
– Aláirom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot irtak volna bele a
dologról, vegyék tudomásul, hogy nem irnám alá… Én az Örök Igazság
szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt…
– Majd leszel még te is, – mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már
amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük.
Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s
belemártotta a tintába.
Aláirta a nevét: „Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván“.
Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt
merevségével nézett az urakra, keze, iró jobbkeze a mellén feküdt, a
másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva,
kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az
urakra. Szeme, apró sötét szeme elbujt koponyája mély üregében s haja
előre csapzottan lógott nagy homlokán.
A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte
meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla-arctól, amely sovány
volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi
könyörület… De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a
bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreador s ott
a társadalmi élet mentelme, korlátja… Tudja, hogy abszolut veszélytelen
szembetalálkozás… Tudja, hogy ez neki csak ép egy kis szórakozás,
elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása…
– Irjátok alá… – mondta a kapitány.
S a három rendőrlegény egymás után odairta a a nevét a papirra.
A kapitány megnézte az irást:
– Stemplit.
Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a
gummi bélyegzőt, megnedvesitette a kék párnán s nagy gonddal rányomta az
irás alá a rendőrség hitelesitő pecsétjét. Akkor szalutált.
– Várjatok kinn.
Katonásan szalutáltak és kimentek.
– Méltóztasson parancsolni képviselő ur, – mondta a rendőrkapitány
összehajtogatva az irást.
Miklós felhuzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez
evvel az irással?
Előbbre hajlott s ránézett a képviselőre.
Ez megnézte kényelmesen, nem sietve az irást, s igy szólt:
– Fábjánfalvi pap?… Ez aztán hazugság.
– Tessék? – lihegte Miklós.
– Én csak ismerném, ha odavaló volna!
S csöndesen nézett Miklósra.
Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen
ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? hát mire a
hazugság? hát nem lehetett mindezt nyiltan? hát nem volt elég joguk az
őszinte kételkedésre?…
– Arday képviselő ur? – kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha
érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben:
– Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?… A közelmult
sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és
ugylátszik azt az iskola utján sem fogják már felébreszteni. A
szabadgondolkozók szervezett destructiója! – tette hozzá, mint valami
refrént, mert az egész dolog innen ered.
V.