ellenségességgel fogják fogadni s kissé álmélkodva konstatálta, hogy
odabenn három ur ül, nevetve összebujva s halkan kacagva. Ő még mielőtt
meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló
szivvel pillantotta meg az asztal tulsó sarkán az aranyát. Le volt téve
a fehér abroszra s világitott és csillogott. Miklós szédült és rémült
volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte
külömben semmi változást nem idézett elő, a beszélő ur tovább beszélt, a
másik kettő tovább vihogott a szavain s ők leültek, anélkül, hogy
bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára
szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatal ember sem emelte fel
a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett fesziteni a figyelmét,
hogy megértse:
– Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virit
istenigazában, a kutyafáját. Kérem képviselő ur, maga nem tudja
elképzelni mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illuziók
elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és
semmiképen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó
cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve, szóval
nincs és nem lehet és na… jön a Feri s azt mondja: a Gyöngytyuk-utcában
Sternéknél van egy lány… na… lehet… na eccóval… Hát kérem képviselő ur:
az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet, kiugrik az ablakon,
mezitláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja s kimászik az udvarba. S
utána a Feri, az ember átmászik a keritésen, jó szöges, az ember
elrepeszti a nadrágját… s gyü, végig az utcán. No de most hol laknak a
Sternék? Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!… Sorra ráfogják
minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez
az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te… Eredj
te… Na, képzelje el képviselő ur, hogy az elsőség az nem számit… sőt… S
egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban, no most mi lesz?…
Itt vagyunk… püff… Most betörjem az ablakot? kérem képviselő ur a
kamaszkor leggyönyörübb vonása, hogy abszolute semmivel sem gondol:
megragadja egy rettenetes vágy s kiröpiti, ki… Fut, megy, mint az őrült,
számitás és cél nélkül… Kérem: most aztán falba ütődik az ember, az
ember örül, hogy nem tört be a homloka s nincs más mit tenni: szépen
visszamászni a Sternék keritésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán
végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, ujra levetni
a cipőt, be az ablakon s lefeküdni… Megvolt a kaland… az első…
Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem
tünt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven
dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a
mágnes huzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a
beszélő mondott s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev
arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtot kacajjal, minden ellenállás
nélkül fogadták az előadást, a képviselő ur nyájas, kedélyes, kopaszodó
ur, akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja
töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat nyalogatta a
száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami
figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday…
A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság
legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerü előadó érrel, egy ennél még
furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarku házicselédnél,
amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a
villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a
légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult:
– Most vagyunk végre a célnál, – mondta s azonnal uj nagy nevetést
keltett, – a kaszirnő!… Az emberi kor első nagy stációja!…
Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak ugylátszik, a
kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfélutáni idegességtől fütve, minden
szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns
volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán
senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van
elfoglalva… de neki nem kellett volna igy leülni közéjük, félretolva és
lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett… Nőtt
a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden
szabad… Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek, – mert ki lehet
ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik, ennek a szavait nem
lehetett volna egy pillanatra félbeszakitani, hogy őt üdvözöljék, hogy
őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?… Összeszoritott foggal s
összehuzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öreg
urat, a képviselőt s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen
ambiciója, hogy neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának
emelésére. Az öreg ur alig-alig, vagy halkan s dühitően fölényesen
mosolygott s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább
beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet
szatirája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember
nemi ösztöneinek megvetésre itélt galádsága sistergett ki a szavak
megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák:
– És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, uj
szobaasszony jön… Micsoda forradalom, az egész város minden férfia fel
van huzva: mit… elmegy? a régi?! Senki sem szól, csak a szemek
szikráznak, nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a
viccek és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a
forintból… S jön egy nagy és sárgára festett haju nő… az alkapitány
joga, hogy kimenjen elébe az állomásra s mire bejön… az egész város
irigyli…
Miklós sötét lett: ő még valóban szüz és ártatlan férfi volt, aki soha
még ennyire férfitársaságba nem került… Nem állotta, ő is kénytelen volt
fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb
kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a
visszásságot: nem, ez kellemetlen, igy pőrére vetkőzve látni egy
képviselőt, egy öreg urat, két komoly s a városban számottevő uri
embert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár
igazgatója, akire szintén ráismert… Már egyszer tudniillik gondolt arra,
hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki
ezt az urat, hogy ettől függ a dolog… De ez akkor az utcán ment, ő a
Berger boltjában állott az ajtóban s amint átpillantott a másik oldalra,
ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal
egy erős uri ember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s
kackiás, amely az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor
oly komoly, félelmes és tekintélyes ur volt, hogy százszor inkább alázta
meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt
kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen
s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi
személyi hitel után… S most ez az ur hirtelen ilyen közel került hozzá,
kivörösödött arccal, hogy élvez, hogy figyel, s mint a többi ur, mint
mindenki itt, egy pillanatra sem feledte, hogy egyuttal folyton a nap
felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben
is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogitó
jelenlétében sütkérezett.
Miklósban mély és keserü fölháborodás gyült fel: a plebejus gőgje,
fölfelé. Ő a parasztot azért gyülölte meg, mert hiába akarta fölemelni
magához, ahány kisérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a
falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi
szivvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba
mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé…
Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába,
ami pedig ime itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt.
Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hivő az istent érzi
ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak s az isten kedvét
keresi szive titkos rebbenésivel. Ugy keresték itt ezek e hatalmasnak
kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerüen, lezser
mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt
a diskuráló fiatal embert, ez ki lehet? csak ezt élvezve, mint egy finom
és idegen italt…
De már nagyon látta őt s épen e legelső pillanatban s azok után, amiket
már is tud róla… Egy ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán
nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen
vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet,
mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a
teheneit s barmait.
Keserü pillantása megint csak az aranyra tévedt s amint az megcsillant
előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek.
Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika
megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszirnőnek…
Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán.
Most bejött a lány s amint belépett, az urak nevettek.
Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett, bosszantotta, hogy
ilyen későn hozza, már el is felejtette, már ugy hozzászokott a
koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a
reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik
asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképen csak
elintézik.
Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak
pihenő volt ez a társaságnak?
– Egy jó szivart, kis muff! – mondta a csöndben a képviselő.
– Igen! – szólt a lány s már futott, mintha megijesztették volna.
Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz. Ott volt
a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával,
de nem volt sem kés, sem villa.
– Buta, – mondta magában.
Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfélutáni csönd
volt ez, mikor a legélénkebb hevességü izgalmas kacajok közben az idegek
leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik.
– Azért szerettem volna jelen lenni képviselő ur, – mondta a fiatal
ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki
legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?
A képviselő finoman elmosolyodott.
– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az
ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur
felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli
képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s
nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka
okozta a leghosszabb sebet…
Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de
lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket
kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon
megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült
tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert,
mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja
magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a
viz, a mélység vonja az embert.
– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi
volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak…
fölháboritó…
Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre,
aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.
Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt:
– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a
Justh-pártnak eme botrányát.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány.
– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, azzal a készséggel,
amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét
terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható
vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai
követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és
belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel
elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független
közönségének bizalmát és rokonérzését.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra
azt mondta: – Ugy van!
Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen
ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi:
– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra
megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.
– Ez az igaz, igen! – kiáltotta a rendőrkapitány.
– Nem, nem! – bólogatott buzgón a takarék igazgatója is.
Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a
Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s
átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság
nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség
volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy
miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó
sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly
rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből
áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte
magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt
uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust
soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez
ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális
fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az
ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele.
Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel
élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a
személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az
eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava
beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen
már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért
kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek
ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog
járni, mi hogy van ebben az országban…
Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:
– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi
bőszitette fel ugy azokat?…
A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait.
– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen
igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a
szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen
világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges…
Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a
grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról
van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet
elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen
megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az
idei költségvetésről…
A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt
lefojtotta.
– Hallatlan marhaság, – mondta.
– Mit? – kérdezte a képviselő megütődve.
– Azoknak a barmoknak a marhasága képviselő ur.
A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.
– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az
ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna,
hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a
szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély
erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett
elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó
s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az
ülésteremből…
Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig
beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket
és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát
facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb
meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső
elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek
az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az
inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra
készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az
ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt,
tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu,
nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan
csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a
bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine,
sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te
alávaló kutya, te undok gazember… morogta magában s a szemei gyülölettel
és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos
kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók…
– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most
megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.
A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:
– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a
modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik.
Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a
képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és
hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak,
hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a
boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért
való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket.
Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a
papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az
emberek személyes lelki dolgait.
A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen
kopogott neki.
– Kést, villát.
– Igenis – mondta a lány elpirulva s kifutott.
– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a
takarékpénztár igazgatója.
Arday csöndesen felelt.
– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az
ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált
a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában,
főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt
már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri
államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett
behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak,
csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is
kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz
dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház
alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal
fizették ki.
– Érdekes!
– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a
barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s
minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket
a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki
kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a
fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már
kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja
meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig
ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros
érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy
Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem
kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati
tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig
csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a
szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép
lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a
békesség és megelégedés erényeit.
Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai
közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot,
ami benne felgyült.
– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó
jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh,
micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és
félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein…
Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az
emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi
szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz
félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik
fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi
vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a
jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság?
alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és
lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát
ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a
kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is
kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni
tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert
méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső
nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök
isteni dolgok?…
Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben,
a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely
minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan
kimondhatatlanul magas itt ez az ur a többi felett, hogy senki nem meri
a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében…
A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment,
kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi
kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós
meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.
– Ember!… hová mégy?… Kint vár a koporsó…
Bent az urak nagyot nyujtóztak. Mintha felszabadultak volna a suly alól.
A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után
az ajtót, igy szólt
– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni
ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati
emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával.
Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak
már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi
alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?
Miklós ujabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az urra.
A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.
– Nahát maga egy javithatatlan cucilista, hajja.
A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat
huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a
takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő
tekintélyét.
– Csak sokat lármázzon, ugy bekópertázzuk, hogy arról koldul.
A fiatal ember ugy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:
– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a
csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak
elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a
dolgot.
– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert
megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad.
– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a
fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében
minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom:
Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha
az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon,
amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur.
A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a
képviselő után.