mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik
oly kicsinyek voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a
baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek
vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg
magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?…
Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt:
az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta
az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral
szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy
vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem
tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap
rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s
kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki
előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt
adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint
lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban…
most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok
nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a
vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a
nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba
taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani:
– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a
figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét
az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az
országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival
szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár
a minket környező kis és nagy nemzetek.
Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes
minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek
magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen
nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem
szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem
öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid
vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz.
A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével
kontráz:
– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat
nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan
szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen.
Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az
alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges
cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.
Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain
mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága
győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha
eszébe jut ifjusága:
– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de
annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang
a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes
tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak
igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban
s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar
fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára
biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos meggyőződésnek a tudományos
meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell
segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak
minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad
megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte
a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve…
Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést
megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti
törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell
állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi
felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal
összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül
marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus
pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek
természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi
felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira
megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még
fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való
nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető
pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim,
rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel
kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi
valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra,
másokkal szemben pedig türelemre nevel.
Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész
valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti
Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják
magát a jóistent is? Már megint megszünt benne a türelem s a mosoly, már
kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok
és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik
gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi
bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az
urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük
van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó
hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint
zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük
valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen
és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt
kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből,
amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és
torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus
képet s Arday egyenletesen tovább őrölt:
– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság
kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a
társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk
szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek
vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a
kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó
erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj
elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának
siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és
gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult
mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen
a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ
erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös
voltának alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk,
propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és
sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté
ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett…
fejlődhetik.
A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az
asztalon.
Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos
verejtékcseppek ütöttek ki rajta.
Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra,
akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem
sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe
kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.
Büz és undoritó láva. Vizzel öblögetés, förtelem.
– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No?
kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos
itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?…
Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a
lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már
sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik
szobában egyedül kellett virrasztania.
Igen fanyar arccal lavort hozott s hozzáfogott felmosni.
A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely
tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa:
– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a
hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a
kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a legalsó s
legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet
minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen
hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s
anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt,
leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga
nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek
ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az
országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a
parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti
Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a
jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy
Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell
átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános
választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?…
Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s
tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy
bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész
lila lett s egyre jobban csuklani kezdett.
– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki,
akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő
megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános
választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar
parasztnak nem…
Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon
nem most jönnek-e ki az igazságok?
A másik két ur összenézett s intettek egymásnak.
– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a
lavort.
A lány savanyuan, mérgesen, komiszul nézett vissza.
– Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint.
Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre,
amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:
– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki
nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat
a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti
becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy
utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája
van, édes fiam…
Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s
nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S
szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő
magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a
régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte,
nézte és megháborodott a lelke.
Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden
gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem
akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai
gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s
ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek
köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat
választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az
ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki
magyar volt, ennek a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s
ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán
letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a
nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz…
gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a
kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a
főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője
hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra
meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét
holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly
gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel
cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem
felé…
Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a
takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s
fölcipelték szépen.
Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve
se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden
suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált
test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur…
Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában.
Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem
látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem
leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett.
Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze
mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról:
azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett
volna képzelni, hogy egy fiatal pap hónapokig el legyen a falujában,
hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy
összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari
mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat
nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj
időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely
vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi
hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem
ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri
pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az
erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó
szolgája a földön.
De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta,
fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt
ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő
ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült,
hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.
Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a
nyakát s vigyorgott.
Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt
torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe
kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor
az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s
megdühödve fordult tovább!
– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a
fene egye meg.
Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak,
fogta magát s egy szó nélkül el, kiment.
A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből
kilépett, szemébe csapott.
A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott
reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a
hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s
meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.
Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe
öltözött uriasszony.
Rémülten ismerte meg Dékánynét.
Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha
kisértetet látna.
– Kezét csókolom, – mondta aztán alázatosan.
A papné végre megelevenedett.
– Igen, igen, ez a maga szobája… Az enyém a hetes…
Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid,
ideiglenes és egészen szokatlan.
VI.
Az asszony arcán valami bágyadt, törődött szomoruság volt.
Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest
ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.
– A képviselővel mulatott? – mondta az asszony aztán siri hangon.
Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött,
idegenszerü volt.
Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a
megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér
sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán
csillogott a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és
zavart hangulatok.
– Igen, mulattunk, – mondta fanyarul, – kimulattuk magunkat.
– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt,
amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az
asszonyon!
– Kik voltak ott? – kérdezte ujra a papné.
– A rendőrkapitány.
– Feketics?
Miklós gondokozott.
– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a
névre… Meg a takarékpénztári igazgató.
– Melyik takarék?…
– Az… az be sem mutatkozott.
S elnevette magát.
Ujra csönd lett.
– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre
kiváncsian.
– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy
viselte magát? mit beszélt?
– Ki?
– Ő… Arday.
Miklósnak a pillanatása fáradt, tapadós lett.
– Sokat beszélt…
– Sokat? – mondta az asszony ijedten, – részeg?
Miklós meglepetve nézett rá s vállat vont.
– Azt hiszem… Igen.
– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani,
elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni.
– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta
kegyetlenül.
– Minden este? – szólt az asszony, megsértődötten.
Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát.
– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a
kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül
figyeli kimerült testét, lelkét.
– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál
ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő.
Sokáig ültek csöndben.
– Politizált? – kérdezte aztán az asszony sóhajtva.
– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern
időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség.
A közerkölcs, a magánélet nemessége.
Elhallgatott s maga elé nézett sajátságos mosollyal.
Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga
bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Rendőrileg, – mondta hirtelen s ugy gondolta viccesen, Miklós.
Az asszony megijedt.
– Mit mond?
Miklós halkan nevetett.
– Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el.
Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt
hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta
szégyelni magát.
– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a
fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A
kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a kocsis a
gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem
elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt
Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam.
Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen
megdermedve nézett.
– Mire az neki, – suttogta.
Miklós hallgatott.
– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja,
hanem amarra gondol.
Az asszony kezeit tördelte.
Felállott.
– Hová megy?
– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap,
hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott?
– Nem.
– A baba meghalt.
Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe.
– Ki az?
Az asszony ajka sirósan remegett.
– A lánya, – suttogta.
Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta ujra:
– Az Arday lánya.
Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé.
– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én
nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni
gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek.
Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha
a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen
szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony
sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem
sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot.
– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha
megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves…
Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az
asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban:
– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur…
agglegény…
Az asszony nem szólott.
– Ki hozta tőlük a hirt? – kérdezte Matolcsy hosszu szünet után.
Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre,
egyenesebben ült.
– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja
hol van szállva?
– Nem.
– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat.
Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A
baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában
a lányom… másikban kiteritve Hernády…
Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket,
Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a
környéken…
Lélekzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat.
De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább.
Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint.
Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés,
megtörve s elgyötrődve és sirás nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy
idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily
félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy
élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az
óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes
gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a
legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak…
Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg
akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más
sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre…
Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata
indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.
– Elitéltetem, – mondta csöndesen.
A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt:
– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az
vagy rossz…
Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a
szemét.