közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt
benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben
kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül
áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a
kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette
a belőle kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség,
ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján,
minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s
fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is
gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát
látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a
bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke
tehenek vérét a magános him…
Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a
magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől
annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.
Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk
és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a
lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly
melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…
Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A
falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden
elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a
következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga
teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a
sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel
nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint
valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte
kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy
ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a
kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek
ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni
magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor
jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára
belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta
magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a
rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője,
állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten
szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy
pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett,
akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s
arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki
belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos
terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe,
könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen
nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle
s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb
kutatásának…
Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s
mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint
megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani,
orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a
lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem
nem látja…
– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki.
Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen
nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.
A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem
birt elég lélekzetet venni.
– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló,
maceráló hangon. – Vacsorát?…
– Igen, – nyögte neki.
– Majd megkérdem van-e még?
Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a
konyhához.
Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer
valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy
félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a
mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly
elementáris mohósággal…
– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz
sertéskaraj?…
Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a
lány, nagy szürke szemeit magán érezte.
– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne
tartóztass, mondta az ideges mozdulata.
– Káposztával?
– Igen.
A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi
tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek,
a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá.
Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte,
hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing
vászna hogy feszül keresztül alatta…
– Bort?… Sört?…
– Sört.
– Barnát?…
– Barnát.
– A barnát szereti?
– Én magát szeretem…
A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan
egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt,
szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte
hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt
Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a
lánynak:
– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret.
A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen
kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira
üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté
választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a
fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép
papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.
Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már
nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány
odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában
látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy
megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.
– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha
a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés
fülemiledala.
– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s
visszaballagott a kis ablakig!
Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta
és előző gondolatát folytatta magában:
– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi
volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös.
Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy
nem-e hangosan beszél.
– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.
– A vacsorát?
– Igen.
– Minek a…
– Gyere be velem…
A lány arca hidegebb lett.
– Nem lehet. Majd zárás után.
– Mikor zártok.
– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a
rendőrkapitány…
– Gyere idébb.
A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de
a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal
szagolta s valamit sugott.
A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő
pillákkal intett igent.
Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak
közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha
kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.
II.
Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan,
unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett
el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és
lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy
az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s
ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha
otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom
testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel,
kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek
ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy
férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha
akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik
őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett
virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér
porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát,
savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben
a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük,
hogy teljesebb az életük.
S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség
sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü.
Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De
szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének,
a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az
embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor
labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és
egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az
ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn.
Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a
mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan
kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal
biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat
egy férjet.
Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira
undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba.
Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő
telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér
s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas
üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok,
váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és
padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja
hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje.
Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a
szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi
és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az
existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta
helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne
feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes
volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat
pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a
szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a
zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás
hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat
elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb
mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit,
megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő
kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a
kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes,
reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a
homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen,
befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét,
minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát
parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és
mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát
más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s
Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és
előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második
generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe.
Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség
egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az
iskola…
Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a
vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből:
hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag
nélkül, mint ahogy az értekezését irta.
Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot,
amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt:
megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta
nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos.
Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly
erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni
szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy,
amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell
minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta
volt.
Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány
hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult
életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek
emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána…
Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját,
nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja,
hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz és a
szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…
Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s
egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül
beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette
meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első
megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen
boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal
bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket
taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb
életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók…
S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta,
mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek,
szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még
talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből
ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint
mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy
mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi
emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt
sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az
öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy
gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai
ellen…
Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s
rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont,
amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb
hely, mint Musa: akkor ő épen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány
uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját
falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne…
De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…
És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata
valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy
hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü
iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit
csak lehet… de hát ez pap-é?…
Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni…
Eltünni, elmulni, megszünni.
Ha most elmulik: mi marad utána.
Némi adósság: be nem vágott igéretek.
A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán
az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva,
egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra
föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót,
kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…
– Kérem! – kiáltott rá Miklós.
Ez visszanézett.
Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.
– Hova megy, – mondta Miklós rekedten.
– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal.
– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.
Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók,
megmozdult.
– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy
Miklós lángvörös lett.
A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult,
képtelen volt megállani, kiment.
Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve
lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók
öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér
vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…
Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi
gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a
zsidó.
Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok
alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját
és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül
bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most
hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most
már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell
tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.
Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a
hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe
s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s
a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a
hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar
ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja?
Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai
szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk
alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a
sógora Bergernek… ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a
mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki
halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá,
apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg
ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent
beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk,
hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump
fráter, akivel szemben minden szabad?…
Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös
volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá:
mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…
Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal
mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett
méltóságában.
Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és
közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos
szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem
volt benn.
Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és
kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki.
Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt
magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna
akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az
adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette
volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen:
ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell
szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer
vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben,
akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…
Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem
engedte… hogy a papi palástot… ah!
Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre…
Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a
lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…
Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba
szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba
ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.
– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy
tett, mintha nem szólott volna hozzá.
Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány.
Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a
lánynak:
– Kérem kisasszony!
Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte.
– Mi az? – förmedt rá.
A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt:
– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették…
– Kicsoda…
– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány…
– Miért?…
Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett.
– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy…
– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap.
– Akkor tessék velem bejönni.
– Hová?
– Be az urakhoz.
– Én?… Mért?
– Csak. Hijják.
– Engem?
– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk.
– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak,
nem vagyok én nagyuri lumpoló…
A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss
kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies
gyermek ilyen helyre…
– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott.
Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.
– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a
vendéglős…
– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt
kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a
vendéggel.
Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az
arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet…
Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete
bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.
– Feketics… Legyen szerencsénk…
– Matolcsy Miklós ref. lelkész.
Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe.
– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A
szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok
szivarfüsttől. Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé
vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora
marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó.
A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát.
Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően
félt.
III.