itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek
szemeláttára visszagyalogolni a falujába… Jobb volna misszionáriusnak
menni a vadak közé… Legyintett: az sem volna jó…
Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a
tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott.
Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik
neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságu, mikor
már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a
vizesen fésült, hosszu fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt,
mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan
hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképen mik
is, mire valók, mért vannak egyáltalán…
Leült az ágy szélére. A kollegiumban lustán szokott öltözni, ha
vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül… Most csak
a friss viz ébresztette fel… Amint belenyult, előbb összeborzadt, aztán
szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta… Soká mosdott,
mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa
s egészen felfrissült… Mikor már meg is törülközött a vastag, puha,
bolyhos szövésü kendőben, egész más ember volt. A törülköző végére az
volt kivarrva: „Jó reggelt!“ Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a
puha nagy kendő a lányka puha ölében… A cseléd szokta erős markában
mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött…
Már fel volt teritve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött.
Aranyszegélyü kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga
szervéták, egészen könnyü és finom szin… Milyen vidám s üditő; mindig
gyülölte a sárga szint, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerekkori
emlék, zsidószinnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s
most egész el volt tőle bájolva, uri és finom és jóleső volt neki.
A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a térdére… Kicsit
undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: ugy tartotta maga
mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét
állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint
életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak
tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?… S a kutya félt
tőle, sohasem bizalmaskodott, nem értette, most mi ütött hozzá: aztán
meghatotta a dolog… Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?… s igy
megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?…
– Szervusz, – mondta neki elmosolyodva s leháritotta magáról.
A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez
megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet,
a testi érintkezést, ami pedig ugy látszik, annyira jól esik neki.
– Szervusz, – mondta ujra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem
adott, – te bolond, te… – s megsimogatta a kutya kerek fejebubját… A
kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe.
Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől, fanyalogva
mosolygott:
– A jósziv nem veszi el a büzt… – mondta aforizmásan.
De egész megenyhülten ment ki a tornácra.
Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas
udvar s bent finom uri butorok… Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál
(mert hisz ez szegény ugy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet)
hire sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges,
megunt polituros butorok… Ha ő megházasodik, modern butort vesz… Még
ennél is modernebbet, amilyen itt van… Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell
élni…
– Jó reggelt!
Persze, hogy Mártácska volt.
– Kisztihand, ilyen jókor fenn van?
Márta csengően, édesen felkacagott.
– Mikor volt az!… Maga valami álomszuszéknak tart engem?
– S maga rossz embernek tart engem?
Mártácska elgörbitette a száját s huncutosan szólt:
– Nahát nem épen a legjobbnak, – nevetett, – de én olyan jószivü vagyok,
hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni.
– Püff, – mondta Miklós önkéntelen s ezen mindketten soká nevettek.
– Márta! – szólt bentről a papné.
– Tessék?
Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy körülnézzen egy kicsit az
udvaron, kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől.
A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe huzott széles
kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja,
se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltünt neki értelmes
arca, nagy horgas orra.
– Jó reggelt.
– Aggyonisten, – mondta az ember s az ujját a kalap széle felé
billentette.
– Hány darab marha van?
– Tizennyolc.
Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen
csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vizcseppek özöne volt
lecsapódva a pókhálókra s a füszálakra.
– Most nincs itthon csak három darab, – mondta az ember.
Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az
egész istálló tele van.
– Maga ide való? – szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt
neki, formára, jó pásztor-alak.
– Nem én, uram. Szikszóra, ha tudja hol van.
– Kassa mellett. Tudom.
– Arra, a.
– Hogy kerül ide?
Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád
törzsfőnök.
– Elhozott a balsors… Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt,
harminc krajcár, egynehányan felszedelőzködtek, hogy gyárba mennek
Miskócra… Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint huszat
keresönk… Igy elgyüttünk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap
négyen elszöktek a szagtól, csak magam marattam e, egy valamékkel… De
nekem is elég vót három hónap, akkor ugy került, hogy ehhez az Ardayhoz
kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig,
beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy
hónapra, abbul nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes ur meg
megszólitott, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát
ez mégis jobb.
Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt,
nyugodt volt: de minek él ez az ember? Öt pengő meg bennkoszt…
– Komenció van? – mondta, – fejelés csizma…
Ugy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a
cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni.
– Nincsen semmi, – szólt az ember – csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért
a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre
mozditotta, csunya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek.
Miklós csak most értette meg, hogy bizonyára bent a konyhában eszik.
Hallgatva nézte az öreget.
– Nincs magának senkije?
– Nincsen bizony uram.
– Felesége? nem is volt?
– Dehogy nem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán
került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy
szuette sátorkaró várja otthun…
– Hány esztendős, – kérdezte tünődve Miklós.
Az öreg megemelte a kalapját:
– Istennek hálá, hetvennégy.
– Hetvennégy! – kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget,
akit ötvennek se gondolt. – Isten éltesse, – tette hozzá.
– Köszönöm, – mondta az öreg s ujra megemelte kalapját, a feje egészen
kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar
szélén körül.
Miklós tünődve, kutatva, szomoruan nézte:
– Gyereke nincs, nem is volt?
– Dehogy nem vót kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra
rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a
csendőrök.
– A csendőrök… Mért!?
– Hát, vadra járt… vadászott… nagyon ügyes gyerek vót… Nem vón nekem
semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről
elbujdosni, ha csak ez megvóna, már épen házasodott… De igy aztán nem
lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám.
Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem, annak a
szavában semmi panasz, semmi keserüség, semmi indulat, semmi érzés:
nyugalom volt benne és tény.
Megdöbbentő volt.
Miklós ugy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem birja
megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő
az égen s a könnyü szél, ami az arcunkba csap: ugy nem értette meg az
öreg magyar vas természetét, elpusztithatatlan fizikumát s bánattalan és
nyugalmas lelki alkatát.
– Tiszteletes ur, tessék jönni fröstökölni, – mondta mellette csendesen
és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltünt neki.
Ránézett. Ugyanabban a féligpiszkos ingben volt, amiben tegnap,
ugyanabban a piros szoknyában s az az arca szemérmesen és idegenül s
mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalitott rá.
Miklós szórakozottan megfordult, ott hagyta az öreg magyart, aki
rendithetetlen nyugalmával állott tovább az istálló ajtajában… Mire
vár?… Itatni akar… vagy egyidős a Természettel?…
– Igazán menjek? – mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki
előre eresztette őt.
A lány fölpillantott rá, s elvihogodott.
– Hát, – mondta, s lesütötte a fejét.
– Hogy hijják? – mondta aztán Miklós s a vére pezsgett.
A lány ujra felnézett s ő elpirult.
A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami
több, mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet.
– Erzsus. Nimet Erzsus.
– Osztán van szeretőd?
Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba
jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen elkezdett
kacagni, de csak ugy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle
a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatal
ember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángbaborultan.
Aztán futva előre szaladt a lány, meghajolva, bujva, nevetését
csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta
vissza egyszerüen s boldog vihogással:
– Nincsen nékem.
S belibbent a konyhába.
Miklós bánta, amit tett. Ha valaki észre vette volna.
– Pfuj, – mondta magában s igen jól érezte magát.
Juj, a papné már megint olyan fenkölt és melankhólikus.
– Jó reggelt kedves barátom, – mondta felderülve, s a szeme kutatóan
csillog.
– Kezét csókolom, jó reggelt kivánok.
– Apa már kint van a szőlőben, – szólt Márta elevenen, – a jövő héten
szüret, most kénezik a hordókat.
Teát kapott, aranyszinü teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni,
kényelemben élni, ur lenni… Hideg sültek voltak felrakva, remek
szalonna, méz…
Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóizüen mosolygott, de egyre
szórakozottabb lett s nem értette, nem hallotta, mi van körülte.
Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segiteni fog rajta…
átviszi egyik sinről a másikra, vagy mit… Egyszerre megrémült: ez a
jóakaratával akar segiteni?… ez csak részvéttel van ő iránta?… ez csak
erkölcsi javakat akar neki nyujtani?…
El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? vagy
gondolt?… Hisz az rettenetes volna, az a sülyedés, ha…
Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az
asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan
és kitartóan…
Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott
kiváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig, ha szekér ment el
előttük, azt mind látnia kellett.
– Bódi bácsi, Bódi bácsi, – kiabált hirtelen.
Az anyja ijedten figyelt fel, meg akarta állitani, s kiáltott is neki:
– Márta!
A kislány nem hallotta s nemsokára ragyogó arccal jött vissza:
– Azért se fog gyalogolni! – mondta.
Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami
titokzatos mosollyal hallgatott.
– Az Arday kocsija, – futott vissza lélekszakadva, – kiáltottam neki,
hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat.
Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapitotta
magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap
beszélt… Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is… Nagyon szerette
volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje… Most leste az arcát,
de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza, egészen
magába volt zárkózva.
– Melyikből vigyek neki? – lelkendezett Márta.
Az anyja vállat vont.
– Szilvóriumot.
Márta beszaladt a szobába.
A papné egy kis tekercset tolt oda Miklós elé.
– Legyen szives majd otthon irja össze hány darab…
Miklós nem szólt, megdermedt.
– Tegye el.
Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly sulyos volt, hogy
megijedt, pénz volt benne, bizonyos, hogy arany.
Habozva, hogy miképen dobja vissza, hirtelen a markába szoritotta, mert
Márta megjelent az ajtóban, egy hosszu pohárral, amilyet a falusi
korcsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár szinig volt fehér
pálinkával s ő nevetve mondta:
– Örülni fog az öreg.
Mikor kiment, a papné igy szólt:
– Majd február 18-ra ugyanennyi darabot ad nekem vissza… Ne felejtse el:
február 18.
Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni… Égette
az ujját. Szégyelte visszaadni. Szégyelte megköszönni, szégyelte magát.
– No kedves barátom… – mondta sokára az asszony s szeliden és könnyesen
mosolygott, – meg akar bántani?…
Halálos sápadt lett, a fiatal ember arcán végre meglátott valamit,
amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és
kapzsiságot… Látta, hogy ez a fiu nem szereti őt, fél tőle s elfogadja…
És erre összeomlott, össze mint a mumia, ha a friss szél éri… Egy
pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öreg asszony könnye. Oh
mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett
el az idő szaváról…
Meghalni, meghalni: bu és bánat fog eredni e pillanatból:… s nem mert
többé fölnézni a fiatal emberre.
Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára
omlott össze… Nem érzett jogot magában, hogy végkép megsemmisitse, hogy
visszadobja neki a pénzt…
VII.
Márta szokott vidámságával, zajongva kisérte a kapuig, ellenben a papné
megtörve és szomoruan nézett utána.
A bakon egy öreg kocsis ül, szijjas képü vén csont, volt a szemében
valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra
pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva
a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a
lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul.
Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer,
mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve.
Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal komoly lány feléjük, azonnal
kitalálta, hogy ez az a tanitónő, akit az este dicsőitettek.
Habozva várt, mig ideér, mert meg kellett vele ismerkednie.
Márta kissé később vette észre, de abban a pillanatban elsikitotta
magát:
– Margit, Margit! – s aztán futott eléje.
A lánynak vékonymetszésü szája volt, szinte feltünően vékony s finoman
rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei finom szemöldök alatt, kissé bent
ültek, kreol arcán piros volt az egészség szine, de az egész lány
valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei ugy csillogtak, mint
egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s épen jelentkezni akar
felelni… Miklós egész szivvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska
orrot, finom kis állat, sopfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden
disz és cicoma nélkül s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan,
olyan hosszukat lépett a harangalaku szoknyájában, ahogy a kisebb lányok
tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést…
De a mosolyában volt valami rendkivül szivhez szóló, valami példátlan
kedvesség, ártatlanság és jószivüség s ő azonnal megszerette, teljesen
és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon
boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem
rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól.
– Matolcsy, Matolcsy! – kiabált Márta s a tanitónő a szemébe mosolygott,
nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az
ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne,
inkább ugy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs
semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni.
– Nézze, ne menjen el, – mondta szelesen Márta.
Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen
ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon… s mindenekfelett azt
érezte, hogy maradnia kellene, de a tanitónővel kettesben kellene
maradnia: az volna az egyetlen lehetőség…
– Nagyon sok dolgom van, – mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt
mondta, mert a tanitónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a
füllentése nem mult el nyom nélkül… röstellte, hogy ezt az ártatlan
szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan
veszi, amit neki mondanak…
Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobbfelőli
ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két
lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott
valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerüen felfogta a fiatal
pap kiválóságát…
Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyelte,
hogy előtte idegen szinben tüntette fel magát: a kocsi, az előkelő
beülés, hogy a falujabeli földesur hintója várakozott rá, ez mind
föltétlenül valami hamis beállitás, ez mind nemtelen hencegés az idegen
lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit… Nem, ezzel a lánnyal többet
nem szabad… találkoznia… s égett az arca: a testét sütötte a papné
tekercs aranya…
Erre végleg elcsüggedt, nem birta tovább energiával, összeroskadt s ugy
elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg… Magában maradt, árvábban
és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije… Még
tegnap, mikor gyalog jött ezen az uton a kutyájával, bátor volt és komor
s kemény… Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos…
Egy kis hid jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette a kutyát, ahogy
loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szivében
volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben… Kis
meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem
kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után… de én olyan
poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak
ott a porban loholni…
Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy
merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe.
Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya… Megveregette a
fejét s azért letessékelte az ülésből, csak ugy a lába mellé engedte
ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett
komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a
szem ugyanugy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire
várva, mint a tanitónő…
A kocsis visszanézett a kutyára, de nem szólt.
– Maga hol volt? Az állomáson? – kérdezte tőle.
– Igen.
– Kit vitt be?
– A kisasszonyt.
A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy
minden héten uj kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta
el, a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szemeláttára
öleli a szobalányt…
Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze, szerette volna
kidobni… Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kigyót… mielőtt
ártana…
A kocsis bizalmaskodva visszaszólt s a lovaira intett:
– Pedig ma mégeccer mekkő nekik járni…
– Mit?
– Az állomást… Megy az ur… A városba… Gyülésre… Főkurátor, hát kell neki
menni…
Miklós tünődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy
egyházmegyei gyülés lesz holnap… a városban. Egész elfeledkezett volna
róla… De hogy Musán egy szó sem volt erről…
Hm. Ha ügyes ember volna, most a főgondnok urral kellene bemennie.
Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent
elhanyagolt… Mikor először tett látogatást a földesurnál, az nem volt
itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelkiállapotban,
amiben ő volt az utóbbi időben…
Mikor a faluba beértek, a kutya magától kiugrott a kocsiból.
Miklós felrántotta a szemöldökét magasra… Ő maga is ugy érezte, hogy nem
illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján… Lám a kutya!
Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen
felebarátok voltak: együtt érező társak.
A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára.
Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre
gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az
embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó.
Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset:
csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott
köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába.
Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal, valamit dünnyögött s a
hintó tovább robogott.
Ő pedig látta, hogy a tanitóné kint áll, az iskola keritésénél, nem
nézett arra, hogy ne kelljen köszönni neki. Utálta ezt az asszonyt… Már
mindenkit utált s mindenkitől félt.
Az udvara tele volt papsajttal és utilapuval. Tisztitatlan, gazos,
elhagyott udvar volt s ez is belefájult…
– Áll a kislak pusztán, ridegen, – dünnyögte, amint belépett a tornácra.
– Gyom veri fel nyájas udvarát… Kapujába jő megy idegen. S ki van
itthon, hej nó, bekiált… Ki van itthon kérdi kétszer is… De szavára
senki sem figyel… Üresen áll még a fészer is… Hogy lakosa volna semmi
jel… Nyöszörög a kutgém betegen… harangoz a szélben a vödör…
Nem jutott eszébe tovább, „mért adtam ki azt az aranyat!“ – sikoltott
fel benne valami kétségbeesés… Aztán s egész nap ezt a verset
mondogatta, mig rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért…
A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a
gazdája, vagy szomoru testvére vergődését az üres kalickában…
HARMADIK KÖNYV.
I.
A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott
a vendéglőbe.
Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a
szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre
megszabadult.
Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében.
Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember
ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek
egymáshoz, orditós és tulélénk módon.
Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban,
urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna
függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az
abrosz és világosabb volt a levegő.
Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt
fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul
alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette
észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.
– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört?
– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel,
hogy kint az asszony; aki ráparancsolt a Miklós füle hallatára, hogy egy
kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.
– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki.
Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad.
Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap
délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.
A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt,
már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.
Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi
fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé
kedveskedve mondta:
– Mit tetszik parancsolni?
Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre,
gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:
– Magát.
Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak:
egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen
szivek érzései tüntek elő.
A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát.
Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta.
Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve,
térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.