kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az
is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek…
hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az
hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy
sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre
visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s
akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik
leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és
hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de
én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is
el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós…
talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma
még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek
kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok
szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud
dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de
nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis
dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok
legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden
falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más
levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad
semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és
lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, mint a
veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom,
hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom,
hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára…
Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta
el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak
nézte.
– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé
simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét…
Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már
ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg
és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem
lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta
őt…
– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt…
egy kis papné… és mi lakik benne…
– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha
kész volna, megönnyebbült volna.
– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem
találta őt.
A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé
mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly
volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok
érzékfeletti mosolyára.
– Jé, maga itt? – sikoltott fel Márta.
Matolcsy félszegen állott fel.
– És hogy kuttognak itt!… no de milyen csendben lappangtok, anyuci!
– Kezét csókolom, – mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt.
A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly.
– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány,
aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.
– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a
fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó
napsugaras hangjára.
– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy
jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra –
tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.
– Szeles vagyok anyuci?… Bocsánat: szokásom…
Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar.
– Miljő kérem, husvétkor kezdtem: husvétra már készen is lesz…
A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken.
– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.
– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, –
minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.
Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros inyekkel viritott.
A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal
csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.
– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama
megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.
Matolcsy kissé fölnevetett:
– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… kollegám… – mondta halkan,
simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor
berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem
szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni,
azt különösen nem…
– Hát annál jobb is kurizálni, – szólt Márta.
Matolcsy odalesett a papnéra.
– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok
annak az urnak. Küldje ide.
Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“
itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember
léhaságát.
A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a
szemét, de Miklós rákvörös lett.
– Ha találkozik vele, adja át neki szives üdvözletem, – mondta Márta.
– Jó, – bökkentette Miklós csakazértis.
– Kezet rá.
S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a
kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta,
a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki.
A kislány elkapta a kezét s ugy tett, mintha a selymek közt kutatna.
– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe
kacsintott.
– Kérem…
– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre
kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor
Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a
hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és
igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt mondja,
csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy
szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól:
a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna…
S elkezdett menthetetlen vigsággal hahotázni.
Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant,
hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné,
mikor a nagyapjáról diskurált.
A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett,
oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára,
aki virult, mint virág a napon.
Egy kis csönd volt.
– Ismeri Pap Jancsit? – kérdezte egyszerre Márta.
– Azt a hosszut, – mondta gyanakodva Miklós.
Márta hangosan felkacagott.
– Épen azt: gólya fészkel a tetejébe… Most tette le a káplánit.
– El is bukott.
– No nézze az nem is lehet.
– Miért?
– Nem is mert neki menni.
– De jól ismeri.
– Ja, már kétszer volt itt legátus.
Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az
ajkát.
– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését
elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak
a professzoroktól fél…
– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s
egyszinvonalon még sose volt lányhoz.
– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a
nevetése emlékekbe fulna.
Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt
nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami
sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.
A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy
most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy
pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett:
– Margit semmit sem üzent?
– Mit?
Kis csönd lett.
– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania
valamit magáról.
– Az uj tanitónőnk! – szólt gyorsan Márta, – nagyszerü lány.
Az asszony ránézett:
– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. –
Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is
kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul
megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos,
komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá
hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy
igazi embernek…
Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra
elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az
öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre
vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban
mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a
jövőben, hitet az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal
lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már
röstelte magát előtte.
V.
A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal
teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s
poharakban a sárga bor.
Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután
is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen
mosolyogni.
Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen
mondta:
– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki
beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna,
csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én
már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám
magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb
dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy
Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek
még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be
akarnak küldeni…
– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit
sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak,
ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé
konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott.
Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló
volt, mint a többiek: aki még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt
hitte a fején találja a szöget.
Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott:
– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus
masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a
nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet.
Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak
fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van
a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt
mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt
hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a
vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él?
pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a
szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem
tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még
mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy
minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind…
mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint
egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak
privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne
van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja,
monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat
játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak
a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a
mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó…
azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot,
hogy Kecskeméthy Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld
és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt
nagygazda, aki itt választani szokott.
Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha
személyes harag volna benne.
Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig
megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni…
– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva
gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie.
– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az
emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a
parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt
a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a
grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf
minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!…
Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron,
esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát,
de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert
behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni
kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat
követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem
engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig
körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a
körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a
gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő
szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót,
kaszálót, káposztást… tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy
tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy
dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a
grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a
grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve…
– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett
felgyülni az indulat.
– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én
tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki
gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a
kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy
parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem
is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy
családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan
királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül
elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre
egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és
nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a
megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a
kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet
lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az
asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a
lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg
van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A
bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok,
ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös
jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés és a vizit-visszaadás
kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü
dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni.
Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer
esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják.
Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három
esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…)
Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt
fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona
megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz
lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha
közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor
lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még
megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el
a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek
egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság
legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról
nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A
többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha
ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert
ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek
öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki
a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta
az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult
vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál:
nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az én apám iparos volt,
olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott,
mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a
másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az
öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért,
meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten…
Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot
s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát.
– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a
robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és
gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és
mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt,
rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött
talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az
uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel…
Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni,
hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az
ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a
vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt
elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“
paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők
esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha
valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye
hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális
bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek
ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a
tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… arról pedig egy szót se, hogy
az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a
velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most
is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha
megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az
adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum
satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az
intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod
körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már
sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti
ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag
lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, –
számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére…
Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy
karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre
kopott, mert folyton markolászta beszédközben.
Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját
magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.
Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A
papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha
elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván
számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a
dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az
elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki
megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a
beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az
benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni
postával.
Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha
olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket
valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem
méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a
verkliszó vasárnapi forró délutánokon.
Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek
emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között,
amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre
és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom,
vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső
értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy
arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és
embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a
hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki
vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az
értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte
előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul
s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa
falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól,
gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai
választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az
ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis
virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja
a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána,
honnan jött, mi az…
Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi
közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen
gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban maradhatás boldogságát edzett
közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön,
ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe
csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért
öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat,
amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen
szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell,
hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket,
amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni…
– És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, mig csak a mai világ
fennáll: Ha államositják is a megyét, akkor is csak ezt fogják
folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj.
Azt nem lehet rábizni másra, csak a dzsentrire, mert ez tudja… Ez
barátom, ez egy elsőrangu mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az
meg stipendiumos tápintézetük legyen.
Matolcsy idegesen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a
papné mentő angyalnak adja magát: s nem hivta meg vacsorára a kis
tanitónőt… Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte, ez lesz az ajándék,
amellyel meg akarja őt lepni…
Ah, ez az egész nap: elveszett az illuziója saját magában, kiábrándult
az értekezése nagyszerüségéből s mint büzhödött holttömeget őrzi már
csak a sok papirt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma
sem… Kiábrándult az emberi jóságból, a női sziv angyali valóságából: a
papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fenkölt lelket…
Kiábrándult a jövendője minden lelkesitő szépségéből: unalmas, tespedő
élet, fásult és elgyötört sziv kilátástalan tengődése…
Szótlan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elforditotta a
szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor
kénytelen volt elfogni és valami hazug szinleléssel viszonozni…
Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s
adni soha soha, ezt már tudja jól… Mit adhat egy fiatal ember, akitől
elrabolták már mindenét: az életét, az illuzióit, a jövő álmait…
VI.
Amint reggel felébredt, már szomoru volt.