elment három kilométerre az orrom előtt… Hányszor leültem, leszédültem…
hogy tusakodtam a Jákób lajtorjáján… És… ez tartott fenn… – kiáltotta el
magát váratlanul s a papirosra tette a kezét: – az az elhatározás, hogy
végire járok ezeknek a dolgoknak… S meg tudtam tenni!… leültem a bakter
szobájában… Nem akartam paraszttal találkozni… akkor… nagyon gyülöltem a
parasztot… Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat
ujra a budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt… Ott ettem, az őréknél…
Tejet és kenyeret… Aránylag keveset… Szegények… Elibem tettek egy nagy
csupor aludttejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek… Mit fizetek?
Semmit tiszteletes ur. Nem barátom, nem fogadom el… én megfizetem
magának becsületesen… mondja csak meg… Hát nem lesz tán sok négy
krajcár… Ezen ne tessék sirni, ez nagyon vidám dolog… Jegyet váltottam
Debrecenig… Vissza… Nyiregyházán este ugy nyolckor kellett átszállani…
Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet,
kettészakitottam! eldobtam… Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!… Amit rám
rótt az isten: elviselem… El! – s szitok dagadt ki a foga közt: – El azt
a keserü… pardon…
Ujra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor
lehetett… s éhes… éhségmámoros…
Az asszony folyton a szemét törülgette kis himzett kendőjével, Miklós
megérezte, hogy puha ujjak, igen gyöngéden megérintik a haját… Ettől
elmult a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki.
Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két
tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta.
A fiatal ember zokogása egyszerre megállott.
Valami borzadás futott végig rajta: megrémült… Vénasszony csókja…
Megdermedt… Csók!… Az borzasztó… És az egész testét uj s idegen rettegés
öntötte el…
De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el
az érzését.
III.
Mikor az asszony visszaült a helyére, a fiatal ember még jó ideig ugy
maradt, lehajtott fejjel, az asztalra hajolva. Amint fölemelkedett, egy
kis zavar volt a lelkében, nem tudta, mit kell most tennie.
Legszivesebben felállott volna s elfutott volna innen. De már annyi
kellemetlen leckén ment keresztül, hogy nem tette. Érezte, hogy ez az
asszony segitségére fog lenni: s megalkudott.
– Nos, mi volt tulajdonképen a tanulmányának az eredménye? – mondta az
asszony.
Matolcsy megkönnyebbült. Ez nagyon tapintatos…
Fölvette az irását s belenézett. Ugy megörült neki, mintha vértet vett
volna magára. Elmult az érzelmi áradás a lelkéből, mintha a szél elveri
a ködöt: olyan rideg és tárgyilagos lett, alig birta takarni a
nyersdurvaságát. Most már az irásban is átugrotta azokat a mondatokat,
szakaszokat, amelyek az ő lirai kiömlései voltak s csak a szigoruan
tárgyilagos fejtegetések szellemét kereste: a kivül álló dolgokról adva
számot, egészen az áldott közömbösség szabad levegőjében volt.
– „Arról a fejlődésről akarok számot adni, – olvasta monoton hangon, –
hogy ment át az Egyisten imádat három nagy korszakon: hogy született
háromszor ujjá s nyert mind tökéletesebb s nagyszerübb alakot.
„Kezdetben a család vallása volt. Ábrahám és Jákób istenének csupán egy
családra volt gondjuk és törvényük. Majd a nemzeti vallásává lett Mózes
hatalmas lelke által s a nemzeti vallások legtökéletesebb ősformája
alakult ki benne. Végre az emberiség vallását teremtette meg ebből Jézus
s örök időkre megadta a földön születetteknek a legjobb életfölfogást.“
Fölpillantott s meglátta az asszony szemében azt a vak áhitatot, amely
már nem uralkodik magán, s most már egészen tisztában volt vele, hogy
többé nincs kivel beszélnie… Undort és dühöt érzett. Abban a
pillanatban, amint felvillant előtte, hogy szerelemből van hozzá oly
közel, annyira rátapadva, gondolata szálába belesodródva, belefonódva ez
a vén nő, rögtön undort s megvetést érzett iránta. Könyörtelen
ridegséggel tisztitotta ki magából s olyan távol és idegenné lett, hogy
a kurátora, a férfi közelebb volt a lelkéhez: mert férfi és okos és erős
és férfi… Nem mert a kipirult arcára nézi, mert látta a ráncokat…
– „E csodálatos fejlődésről beszél a biblia – mormogta. – Benne van az
emberiség szellemi fejlődésének mintegy az allegoriája… s veszitse bár
hitelét az emberek előtt minden felekezet, összes tanával és igéretével
együtt, a biblia nem vesziti el belső varázsát soha, mert ebben nem
dogmák vannak, nem követelő, merev theologia, melyben lehet hinni és nem
hinni, mely előtt meg lehet alázkodni, vagy melyet föl lehet boritani:
ebben emberi történelem van, a legsajátosabb szempontból tekintett
történelme az emberiségnek: a könyv iróit minden érdekli, ami emberi, de
különös varázst ad itt minden sornak, hogy évezredeken át, annyi
különféle értékü, anyagu, poézisu, ihlettségü irót elsősorban egyetlen
vonatkozás: az isteni reláció foglalkoztatja…“
Vontatva megállott az olvasásban s hirtelen merészen és kegyetlenül azt
kérdezte:
– Mikor olvasott a bibliából?
Az asszony mintha megérezte volna a támadást, visszavonult pillái mögé s
körülnézett védelem után.
– A biblia, – mondta, – ahhoz füződik életem minden nagy eseménye… De
soha nem volt vezetőm… Aki megnyissa…
Matolcsy ellenségesen lebiggyesztett sarku szájjal nézett rá egy igen
rövid pillanatig, aztán ujra az irás betűi közé furta tekintetét s
rejtőzött, mint róka a bozótba.
– Asszonynak biblia! – mondta magában. – Soha nem volt nő, aki a bibliát
olvasni tudta volna s erre még kedvesebb lett neki a szentkönyv:
megérezte, hogy ez a könyv a férfiui nemnek ősi vára az asszony állat
leszivó, magához ragasztó hatalmával szemben… Biblia az asszonynak!…
Soha még ilyen szabadon és hatalmasan nem volt megrögzitve az
asszonyi-genus kicsisége és hitványsága, mint a Könyvnek minden oldalán…
Egy ige nincsen ebben a könyvben, mely az asszonynak szólana, amely
zsámolyt nyujtana az asszonyi nemnek fölfelé, az isten felé, a szabadság
felé… Hogy! Hát kell akkor, kell valami nagyszerü isteni igazságnak
lenni abban, hogy a férfiu, aki az Igazság utjára akar indulni, hagyja
el az ő anyját és az ő testvéreit és minden nőt…
S most aztán valami uj még kegyetlenebb öröme telt benne, hogy a
tanulmányát végig forgassa s kiszedje belőle mindazt a rideg
megállapitást, amit az asszony lelkében netalán élő áhitat lerombolására
alkalmasnak talált:
– Hosszadalmas fejtegetések vannak itt… ki is fogom hagyni, – mondta s
lapokat forgatott el, – legérdekesebb annak a ténynek a bemutatása,
hogyan lett hát, hogy jött létre a vallás:
– „A biblia legrégibb könyveit a királyság korában irták össze, a Sámuel
próféta által alakitott prófétai iskolában…“
– Kérem, – szólalt meg a papné megütődve. – … Mit jelent az, hogy a
biblia legrégibb könyveit?
Matolcsy leplezett gunnyal mosolygott.
– Persze, nagytiszteletü asszony azt hitte, hogy a biblia isten
kijelentése s abban a sorrendben jött létre, amint be van kötve…
– „A Sámuel által alapitott prófétai iskolában irták össze a biblia
legrégibb könyveit, abból a célból, hogy a papoknak kezükben legyen a
nép őstörténete s a Jehovának a zsidóság iránt tanusitott történelmileg
hires esetei, amelyekre szabatosan hivatkozhassanak a bálványimádás felé
tévelygő (idegen papok javára! – tette hozzá gunyosan, – mert az idegen
istenek imádatától mindig ezért óvjuk a népet: elvész a régi jövedelem…)
szóval, a nép előtt. De régibb följegyzéseket is használhattak, vagy a
hagyományt nem alakitották át teljesen a maguk céljára, mert igen sok
adat maradt a régibb könyvekben, mely őszintén elárulja annak a kornak a
fölfogását, melyben még csak csirájában volt a Jehova-kultusz és ez maga
is annyira hasonlit a bálványimádáshoz, hogy akár annak is vehetjük.“
Nem volt megelégedve a szöveggel, még mindig nem volt eléggé brutális és
félt, hogy ha a maga szavaival mondja el, az asszony még észreveszi,
hogy irgalmatlan akar lenni hozzá… Tovább forgatott a papirjai közt s
olvasta:
– „Ha az egyes korszakokban vizsgáljuk a vallás lényegét és felfogását,
annak a kis mustármagnak növekedését látjuk, melyről Jézus szólt: a
legkisebb minden magvak közt, de ha megnövekedik, nagyobb lesz a
füveknél, végtére hatalmas fává fejlődik, hogy az ég minden madarai reá
szállanak és fészket raknak az ágain…
„Ábrahám, az ősatya volt az a jó föld, kibe az isten elvetette a magot,
Mózes lelkében lett az nagyobbá a füveknél s Jézuséban a világ minden
madarait ágaira gyüjtő terebély fa.“
Most mohón s hevesen kezdte olvasni, mintha megtalálta volna azt a
helyet, amit keres, ami mindent megmagyaráz:
– „Hogy Ábrahám történeti személy volt-e, eldönthetetlen. Bibliai
szempontból annak kell tekinteni, ő az ősatya, kitől ered a faj és a
vallás, a nép nemzeti érzelme s az istenismeret. Az a sok szabatos
jóslat, amit Ábrahámmal mondatnak, mind későbbi eredetü, valószinüleg
Mózes állitotta ennyire előtérbe, politikai okokból az ábrahámi teóriát…
Mózesnek Ábrahám az a bizonyos erőszakkal csinált klasszikus forrás
volt, amelyből merészen meritett mindenkor ha deus ex machinára volt
szükség“. (Ezt a mondatot magától mondta bele s ugy tett, mintha olvasna
a papirról.)
– „Ábrahámnak, ennek a jelképes ősnek a valóságban bizonyos hogy házi
istene, fetise volt az az isten, kinek csak Mózes adta a Jehova nevet,
mert odáig semmi néven nem neveztetett: „Mózes II. könyve 13–15. vers:
Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak ugy jelentem meg, mint mindenható isten:
de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes…“ Az Ábrahám istene
a többi bálványtól csak egyetlenegy lényeges vonásban különbözik: abban,
hogy láthatatlan… Szellemi volt, s ami különösen fontos: egy szellem
volt. Bármikor és bárhogy történt is, hogy valaha, valaki az istent nem
látható tárgyban s ahhoz füzve kereste, hanem láthatatlan szellemben,
amely a magasban, nem tudni hol lakozik: ezzel megadta a vallásfejlődés
határtalan lehetőségét… Mert egy láthatatlan szellem kimondhatatlanul
jobban izgatja a fantáziát, mint bármi látható hatalom… A második az
volt, hogy ezt a láthatatlan Egyistent felruházta mindazzal a
hatalommal, amivel az összes istent szokta felruházni az ősember.“
Ujra ugrott egy hosszu kikezdést; csak éppen beleszurta:
– A görögök és a természetimádásból kiinduló népek, pl. minden erőnek és
isteni tulajdonságnak külön istenfogalmat állitottak.
Aztán hevesen tovább olvasta, szinte bunkócsapásokkal támadva az asszony
vélt naiv hitét:
– „Lehet, hogy Ábrahám az eszme kifejlődéséhez mit sem adott, lehet hogy
már készen örökölte vagy vette át ezt a családi fetist: de ő, az ókorban
rendkivül gazdaggá és hatalmassá lett családfő, tekintélyt adott a maga
istenének… Mert Ábrahám csak a saját tulajdonának ismerte ezt az istent.
Ennek csak ő iránta s általa családja iránt van jóakarata s mindenkinek
ellensége, aki őneki ellensége, vagy akinek a dolga az ő érdekeibe
ütközik… A bálványimádás egyik alapvonása az, hogy a bálvány lehet
egyetlen ember személyes istene, lehet egy családé, egy népé, vagy egy
nemzeté, – viszont ezek a bálványok egymás mellett állhatnak, anélkül,
hogy a hivő lelkében kétség támadna, vajjon nem történik-e, hatalmi
érdekösszeütközés közöttök. Azonfelül Ábrahám még nem teremtette ki az
istent folyvást dolgozó, müködő, a sziv redőit spontán elhatározásból
vizsgáló hatalommá: ő neki az isten még csak egy minden pillanatban
készenlétben levő segitség, szellemi buzogány volt, amelyet mindenkor
megforgathatott s amellyel akkor csaphatott le az ellenségre, mikor
akart.“
Felnézett az asszonyra s bizonyos megelégedéssel olvasta le annak a
tekintetétből, hogy mégis sikerült ujat és meglepőt és irgalmatlant
mondania.
– „Az Isten Ábrahám életében kétféle szerepet visz: 1. Nagy jövőt igér
ivadékainak s ezért kultuszt kiván tőlük. 2. Néhány alkalommal pozitiv
esetben segitségére van.“
„Az első dolog anachronizmus, melyet utólag tulajdonitottak Ábrahámnak,
hogy aztán hivatkozhassanak rá.“
– „A második azonban csak valóságos hagyomány lehet, s teljesen meg is
felel az ábrahámkori istenfölfogásnak.“
„Épen ez mutatja, hogy az Ábrahám istene még egészen fetisjellegü volt…
Történt, hogy Ábrahám nagy éhség idején Egyiptomba megy s ott feleségét
hugának adja ki, mert fél, hogy megölik a szép asszonyért. A faraó
csakugyan beleszeret Sárába, elveszi feleségül s Ábrahámnak nagy
jutalmat ad érte. De Ábrahám istene mégis nagy csapásokat bocsát
Egyiptomra. A faraó megtudja, hogy ez idegen nő felesége volt Ábrahámnak
s ezt magához hivatván, így szól hozzá: „Miért tetted ezt velem, mért
nem mondottad meg nékem, hogy ez néked feleséged. Miért mondottad: Hugom
ez: azért vevém feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz
és menj el.“ S nagy kisérettel bocsátotta el mindenével együtt. Ugyanez
a történet még egyszer megismétlődik, mikor Sárát Abimélek, Gérár
királya veszi el, de már itt az isten olyan elővigyázatos, hogy
megtörténni sem engedi a bünt, megjelenik álmában Abiméleknek s
figyelmezteti, hogy ne érintse az asszonyt, mert meghal. Abimélek
ijedten védekezik: „Uram, az ártatlan népet is megölöd-e? Avagy nem ő
mondott-e nékem: hugom ő, s ez is azt mondotta: bátyám ő. Szivem
ártatlanságában s kezeim tisztaságában tettem ezt.“… Abimélek okulván az
Ábrahám istenének nagy hatalmán, Ábrahámmal erős szerződést köt… „Esküdj
meg énnékem az Istenedre, – mondá, – hogy sem én ellenem, sem fiam, sem
unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem a kegyesség szerint,
amellyel én irántad viseltetem, viseltetel te is én irántam és az ország
iránt, amelybe jövevény voltál.“ Ez alatt pedig azt érti, hogy nem
zuditja rá istenének hatalmát többet, valami olyan álnoksággal, mint a
Sára átadása volt.“
„Az isten akaratának imilyen nyilvánulása, hogy t. i. ellenségeit még
azért is megbünteti, amit ártatlanul vétenek a tulajdonos ellen, abból a
primitiv ősemberi felfogásból ered, hogy „az én tulajdonom váljék
hasznomra, de ha valaki elveszi tőlem, neki kárára legyen.“ Az ősember
az istent a saját maga s minden tulajdona hü pásztorának tekintvén, tőle
várja e kivánságának betöltését: „az én istenem legyen nekem hasznomra,
s annak, aki engem megkárosit, kárára.“ A zsidók istene mindvégig
megőrzi ezt a szabályt: már nemzeti isten volt, történt Sámuel idejében,
hogy a filiszteusok csatában elveszik a frigyládát a zsidóktól s Asdód
városukba vivén, Dágon templomába teszik mint győzelmi jelt. De a Jehova
összetöri a Dágont, a bálványt s csapásokkal, fekélyekkal, dögvésszel
veri meg a filiszteusok városait, valamennyit, ahol őrizni akarják a
ládát, mig végre is visszaküldik Izráelbe, (1. Sámuel, V. VI.).“
„A vallás későbbi prófétái egybeállitván a világ történetét az első
naptól kezdve: egyenes láncolatot kovácsoltak Ádámtól Ábrahámig, ettől
Dávidig, kitől viszont Jézusig. Eszerint Ábrahám Istenét Jákób örökölte
Izsáktól, Ábrahám egyetlen fiától s örökösétől. Még pedig álnoksággal
szerzett jogon. Nagyon nevezetes vallomás ez az első korszak
istenfogalmáról. Ez az öröklés teljesen ugy történt, ahogy pl. egy
amulettet vagy fetist, vagy bálványt lehet örökölni. Mig az apa
tulajdonában van, addig gondot visel őreá s családjára, de ha megfelelő
formaságokkal a tulajdonjogot átadja valamelyik fiának, akkor annak
éppolyan tulajdon istenévé lesz azontul, mint tulajdon istene volt addig
őneki. Még a testvére is idegen őreá, azzal szemben is megoltalmazza uj
birlalójának érdekeit, bár eddig az apa jogán mindketten egyformán
állottak isteni oltalma alatt, Jákób megcsalja atyját és bátyját s
megkapja az istent annak minden hatalmával együtt, kizárólag a maga
számára. Mivel a büvös erejü átadás formailag teljesen szabályszerüen
történt, többet nincs mód, hogy tőle visszavegyék a családi istent az
igazi örökös számára. Jákóbot elüzik ugyan s ő menekül, de magával viszi
Ábrahám istenét, ki az idegenben megáldja munkáját ugy, hogy ő, a
magános bujdosó, évek mulva meggazdagodva, hatalmasan térhet vissza
atyjához és bátyjához, kik nemes lemondással fogadják, Izsák koldusul
hal el, Ézsau idegenbe züllik, Kánaán földjéről, melyet Ábrahám
ivadékainak igért az Ur. Jákób lesz itt örökössé, Ézsau pedig az
edomiták atyjává lészen, idegen és ellenség az Ábrahám istene előtt, ki
uj gazdát talált Jákóbban: a biblia szava szerint uj szövetséget kötött
Jákóbbal, az Izráellel.“
– „A következő nemzedéknél már tágult az Isten fogalma és szerepe.
Jákóbnak tizenkét felnőtt fia volt s ő megéri, hogy mindnyájan
családapákká legyenek s Kánaán földjében egész kis nemzetséget
alapitsanak. Mivel az isten Jákób feje fölött áll: minden övéit szárnya
alatt tartja, mig Jákób él, szolgáikkal, barmaikkal. A családnak még azt
a tagját is védi s áldja, aki idegenbe vész saját testvérei gazsága
miatt: Józsefet, akit ezek eladnak rabszolgának, magas polcra emeli,
Egyptom kormányzójává teszi, ugy, hogy mikor Jákób és családja egyszer
csak éhinséget szenvednek, nomád népeknél gyakori csapás, ő segitheti ki
családját, sőt ideiglenes hazát ad nekik az idegen országban.“
– „Itt éri utol Jákóbot a halál s ő nagy bölcsességgel, végrendelkezvén,
mind a tizenkét fiára hagyja az Isteni örökséget, még részletekben is
oly határozott megszabással, hogy József helyett két fia álljon be az ő
gyermekei közé, mindenik egy-egy egész jogot nyervén, de Józsefnek még
esetleg születendő fiai már csupán e kettővel osztozkodjanak…“
Megállott. Eddig az olvasást szemmelláthatóan saját magának hadarta,
élvezte, valósággal gyönyörködött a biztos és preciz megállapitásaiban s
most nagy világossággal nézett fel:
– Megvan… Megvan az istenség láthatatlanságának, szellemiségének az
eredete… Heureka, – kiáltotta s mint egy gyerek boldogan kacagott. –
Világos: Még Jákób föltétlenül egy pozitiv fetist vett át. Valami
pozitivumot… Ez az egész preciz jogi tisztaság, ez mind elevenen
bizonyitja, hogy meg volt az a valóságos bálvány… De ez a nagy csavargó,
ez a zseniális fickó, ez a kalandor… Jákób, elvesztette valahol… Azért
hagyta most az összes fiára… Mert egyiknek sem adhatja át valósággal…
igy születik a láthatatlan és mindenütt jelenvaló és mindenható
lélekisten…
Oly vidámsággal és olyan boldogsággal nézett az asszonyra, hogy ennek
mély szomoruság szállott ettől a szivébe… Az asszony megdöbbenése és
féltékenysége támadt fel az ismeretlen érzéssel szemben, amely
varázslóbb a férfira minden asszonyi mosolynál és igéretnél s bübájnál…
a saját lelki produkciójában való tökéletes kielégülés…
– Hát nem világos? Nincs igazam? – kiáltott Matolcsy.
Az asszony soká nézte, majd elfordult s halkan és bánatosan mondta:
– Kedves Matolcsy… én nem tudom… én nem értek ehhez… Dehát nézze csak:
az Isten… mégis… a jó isten… Mért bántja maga a jó istent?… Maga nem
hisz… kedves Matolcsy?…
A fiatal pap magasra felvonta a szemöldökét, lassan vonta fel a
homlokára, csillogó barna szemei tétovázva meredtek el az asszony
gyengéd és meghatott vonásain… ez a megjegyzés oly lehetetlennek,
annyira képtelennek tünt fel előtte, annyira váratlanul zuhant rá,
mintha vizsugárral fröccsentették volna szembe…
– Ne gondolkozzon maga ilyen fájdalmas dolgokon, – mondta az asszony –
kedves barátom… kimondhatatlanul sajnálom magát ezért a rettenetes
önkinzásért…
Matolcsy megnémulva nézett rá.
Önkinzás?… Mintha az asszony egy egészen más világból, egészen idegen
nyelven szólott volna hozzá… Önkinzás?… Mikor egy nagyszerü fölfedezés
öröme lobog föl benne… Azt hitte, nevetni fog, nevetnie kell az
asszonyon… Ilyet mondani: már nagyon rosszul volt beállitva előtte ez a
nő: összehuzott szemmel, csaknem nyilt gunnyal s leplezetlen megvetéssel
nézte, csak mert nem érti, nem értheti a dolgot, csak mert nő.
Akkor hirtelen elpirult.
Az iró, a tudós, a gondolkodó örök gyávasága lepte meg: hátha nem ér
semmit, amit csinál… Végig villant előtte az egész: gyors hipothezis,
amilyet pillanatonként lehet teremteni: a következő, az egészen
ellenkező lesz… Egy tézis, amit feldobott, mit megépiteni nem tud: hisz
ez az egész csak olyan homilia: hasból, mint a nagyapja homiliái, a
nagy-apját megrázta Mitrovics, hogy példázatnak vette a parilotákat is…
Igy fut ő át tudományos eredmények segitségével korszakokon, amelyekről
mit sem tud, csak mint a távoli harangszó hallatszott el hozzá bizonyos
kutatások eredményei: tudós lenni Fábiánfalván… könyvtár, assirologia,
egyiptologia, a keleti nyelvek nélkül, a keleti vallások összehasonlitó
tudománya… az ős ethnografia… Szédült bele, mi mindent kellene tudnia,
hogy megtudja e hirtelen ötletét állitani… Pénz és utazás és pénz és
tanulás és külföldi akadémiák és pénz és van kétszázhetvenöt forint
készpénz adóssága, a falusi zsidónak és a városi zsidóknak és
mindenkinek és a debrecenieknek, a szabók, a suszter, a butor és még két
és félhónap január 1-éig és akkor be kell fizetni az egész évi fizetését
a lelkészi nyugdijra… meg kell őrülni… s ő bizonyitsa be, hogy Jákób
veszitette el az ősi fetist s hogy Mózes tüntette el a nyomokat, amelyek
igazolták volna, hogy az Isten nem „lélek és igazság“, hanem egy
valóságos, komoly bálvány… és egy krajcárja nincs holnapra s legjobb
volna megdögleni…
Rettenetesen hosszan és rémülten nézett az asszonyra, aki kimondhatatlan
szeliden s fájdalommal függesztette rá a pillantását.
– Igen Matolcsy, – rebegte, – a hit… a valóságos hit… a jóisten hite, a
vallás… ezt adja nekem, kedves Matolcsy s ne tudományos kritikát, jaj,
ne a kegyetlen… igazságot…
Matolcsy reménytelenül nézett a földre: a kutyája szemébe pillantott.
Okos, csillogó barna szemek… Ettől is elfordult: intelligencia volt ez
is és feleletet várt.
Kinn a Márta hangja csendült fel. Kedves fiatal hang, erre föllélegzett.
IV.
Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át
Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit.
– Különben még azt akarom mondani Matolcsy, hogy már én rájöttem, én
barátom, már tudom… tudom az okot…
Csodálkozva nézett rá s nem szólt.
– Mindennek az okát!…
S az ajka remegett, mintha akarná is, nem is, kimondani.
– Mindennek az okozóját…
Matolcsy zavartan nézett a papirjaira, nem értette az összefüggést a
tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az irást, mielőtt
Márta bejön, a papné fölényesen, fájón elmosolyodott.
– Nem a Mindenség okát, – szólt – hanem a maga szerencsétlenségeét…
Lehajtotta a fejét.
– Ugyanaz az ok tett tönkre engem is…
Matolcsy nem titkolhatta álmélkodását:
Kis szünet után, kissé fanyarul, kissé könnyesen:
– Ugyanaz az ember…
– A kurátor?… – mondta tétován.
– A kurátor… az csak eszköz… Az csak az ő eszköze… A nyomorult… a gaz…
S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén
jelent meg egy kis vörösség. Torz és meduzza vonás jött ki az arcán s
gyülölettel, megvetéssel fordult ki valami félelmes érzés a mélyből.
– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a
nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves…
A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően.
Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg
borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli
földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt
vele.
– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat…
az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy
Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most
megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva,
forrón: