volt jelölve… a Tisza kivánságára visszalépett, mert fiatal volt még:
bár biztos volt megválasztatása… akkor még harmincöt éves volt… A másik
püspökválasztás… huszonkét évvel későbben… akkorára igen felgyültek
ellenségei… támadták… megrágalmazták… irigyelték az előkelősége, a nemes
lelke miatt: mert nem volt olyan durva paraszt, mint a többi kálvinista
pap… hogy ur volt…
Tenyerébe hajtotta a fejét s hevesen sirni kezdett. S Matolcsynak eszébe
villant valami ellenőrizhetetlen pletyka, egy sokat emlegetett papról,
aki nagy flanccal élt s öngyilkos lett… Mikor ő Debrecenbe jött, még
mindig beszéltek róla… De a név… Sztánay… Nem emlékezett rá… Őt nem is
érdekelte soha az emberek dolga, ő senkiről semmi pletykát nem tudott
soha: őt a tanulás s nem az élet kötötte le… Sztánay. Sztánay…
A papné megkönnyebbült a sirás után.
– Tizenkét éves voltam, – mondta… – mikor haza kellett jönni apa
temetésére… Az arcát nem is láttam… mondják teljesen szétzuzta… a golyó…
A fiatal ember kisértetlátóan meredt rá, ahogy egyszerüen kiejteni
hallotta ezt a szót.
– Senki sem volt a temetésen… a jó barátok közül… Ha lakoma lett volna s
nem temetés: akkor mind ott lett volna… Ha apa megvárja a választás
végét, az eredményt: mondták aztán semmi se lett volna… Igy is… Mikor
meghalt: siettek elhallgatni… a csahosok…
Könnyben uszó szemeit ráfüggesztette a fiatal emberre, akinek szintén
könnypárás volt a tekintete. Hosszan melegen, odaadóan, remegő ajakkal
nézett rá: ez egy olyan pillanat, amelyben életek nőnek össze…
– Ilyen élet… mint az enyém… – s ujonnan elbiggyedt az ajka, hervadt kis
sebajkak, – nem tudom, melyik volt nagyobb csapás: ez-e vagy a másik… A
férfi, akit szerettem, a férfium… az igazim… férjem… aki megszöktetett,
fiatalkát, tapasztalatlant… s hazavitt a kastélyába… kölcsönkért
négylóval… másnap hazaküldte a lovakat… de a szöktetéshez négy ló
kellett neki… Dorbézolás és esküdözés… Reggel térden csuszott előttem s
homlokával verte a padlót, este a szobalányomat ültette mellém az
asztalhoz s rákényszeritett, hogy nézzem, hogy becézi, öleli, hogy
kinozzon… engem… és magát is.
Hátraejtette a fejét: valami siri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem
zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél
zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak
befelé történő nézésre vannak érzékek:
– Még egy ilyen krizist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az
asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe
nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott…
A fiatal ember öntudatlan készséggel, megdöbbent odaadással kinálta fel
magát.
Az asszony fájdalmas Mária-mosollyal elszelidült, hálásan, melegen,
kicsire gubózva nézett rá s kinyujtotta a kezét.
– Most már rám bizza az irását?
A fiatal papnak a szive csaknem kipattant a melléből: hát ezért volt az
egész… vallomás… Oly büszke s boldog volt e pillanatban… Tul akarta
licitálni nagylelküségben s nem lelte a szót, mit mondjon:
– Felolvasom… ha meg… tetszik… engedni… – suttogta s a sziklát érezte,
ott a feje fölött.
Az asszony finom keskeny kezét átnyujtotta s megfogta, megérintette a
fiatal ember kezét, amelyet ez az asztalon nyugtatott.
II.
„Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden
egy év oly óriási tömegeknek pusztitotta volna el vallásos hitét, mint a
mi életünk esztendeiben történik“ – kezdte felolvasását Matolcsy, de itt
megállott.
Tünődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna
abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész irást, hogy neki
egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami ujat, másat
szeretett volna mondani.
– Igazán olvassam?
– Hogyne!
– Érdekli nagytiszteletü asszonyt?
– Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, – mondta az asszony szinte
megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt.
Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan,
amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen
megijedt: eddig ugy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég
tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most ugy látta, hogy ebből
fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés…
– Olvassa csak tovább kérem… – sürgette a papné.
Hizelgett neki s mosolyt fojtott el:
– „A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyujt s
minden tettét a vallás parancsa irányitja. A legmagasabb müveltségünek
azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit
sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet
hatással… De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az
élet harmoniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta
benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az
embernek a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak
közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással
erősitse s minél magasabra feszitse.
– „Épen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az
evoluciónak, mely a tudományok népszerüsitésével egyenes arányban
fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés,
mert a szellemnek békóból való felszabadulása, de más szempontból
sülyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben,
amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt
kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngiti azt.
„A vallás nem tölt ki absolut ürt az ember és a lét között, nem ad
absolut ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az,
mintha absolut igazságokat mondana, mert absolut nyugalmat teremt.“
– Tessék? – állott meg olvasás közben, mert ugy rémlett, az asszony
szólott.
– Semmi… – s látva, hogy szót vár, hozzá tett. – Nagyon félelmes: e
szerint a vallás olyan, mint az ópium?… az is boldognak érzi magát, aki
ópiumot sziv.
A fiatal pap összehuzta a szemöldökét:
– Igen… mondta ridegen. – Én már sokszor irigyeltem az ópiumszivót, a
részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát.
A papné csöndesen nevetett:
– Szép pap maga akkor…
A fiatal ember elhallgatott:
– Én nem vagyok pap: ahogy előirták milyen legyen a pap. Én ember
vagyok: ahogy jön…
Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt… Félt, hogy az asszonynak mégis
elvont s unalmas lesz… Olvasott:
– „A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő
erőforrás az ember számára. A tudomány… a valóságos világról való
igazságokat azért gyüjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban
és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot:
ellenben a vallás… tulajdonképen csak elvonás, csak hipotézisek
gyüjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként
felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a
célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ
minél jobb fölhasználására.“
– De hiszen ez nagyszerü, – mondta az asszony: – akkor mindenkit
vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen.
A fiatal pap nevetett:
– Igen, – s tovább olvasta:
– „Amaz az objectumokat tárja föl: ez a subjectumot erősiti.“
„Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképen
nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen
közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie, ha még oly
gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kinos és csüggesztő kétségek
közt hányódik.
„Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan
vallás, amely millió és millió embert tud kielégiteni, vagyis millió és
millió ember lelki erejét szabaditja fel a Lét problémáin való
töprengéstől s teszi egyszerüen alkalmassá az Élet harcában való
munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre,
ha valami sajátságos szellemi pestis egyszerre kiirtja ezt az általános,
közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig ugy, hogy semmit sem ád
helyette.
„Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet.
Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapitók
sem. Minden vallás olyan eszméknek gyüjteménye, amelyek az emberiség
lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapitók
nem is uj eszméket hoztak: csak uj központi gondolatot: uj rendszernek a
focusát.“
– Jézus is? – kérdezte a papné.
– Igen, – mondta Matolcsy, s ujra mosolygott. Tetszett neki, hogy a
Jézust már az asszony is, mint vallásalapitót, embert, fajtánk tagját
érti. – Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus
adott s hol vette, amit hozott.
– Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a
dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem…
– Én is örülök neki, – mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott
magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész
irást, mint amikor leirta. – Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel, –
tette hozzá:
„Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem
felelhet rá… s éppen azért a szó a fogalmat hüen is fejezi ki: ezekről a
kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róla:
„1. Ki teremtette a világot s az embert?
„2. Mi lesz az ember s a mindenség halála után?
„3. Mi a mi létünk a mindenség létében?“
„Ezeket a pontokat a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A
vallásalapitók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az
utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek
lévén, végzik a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a
részletezés már annyira felgyült, hogy a lelkekben egészen elnyomták az
alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakoson szabadul meg a
tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ősforráshoz, hogy egy uj
részletező folyamatot indithassanak meg az ujabb papi generációk…“
A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a
felolvasásban megállt, összenéztek s összenevettek.
– Igaz?
– Azt hiszem.
– Min gondolkozik?
– Hát, hogy mit szólanak ehhez az öreg papok?…
Matolcsy egy árnyalatnyira kedvetlen lett.
– Én nem azoknak irtam: magamnak irtam. Én magam akartam tisztába jönni
valamivel… Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta
szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső
lelki harmóniáját állitsa föl, de a külső hatása egyuttal nagyon furcsa:
– „külső hatása hogy valóságos szövetkezeteket alakit, amelyek anyagi és
erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros
müködést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet,
melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben
fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé
lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén,
amelynek megszünik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is,
mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy
megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg
veszélyeztethetik.“
– Igaz, – szólt az asszony s az apja esetére gondolt.
– Például, ha én most ezt a cikket kiadom, – mondta Matolcsy, – egész
bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek… Pedig én
ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény,
elkoplalt, éhes papocska vagyok…
– Istenem, – lesett rá a papné.
– És eszem ágában sincs, hogy felforditsam a világot és szétszakgassam
az Egyházat.
– Mindjárt csak egy pillanatra, – szólt az asszony s gyorsan kiment a
lugasból.
Matolcsy hátradült a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban
szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásitott és nyujtózott.
Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni… Ez igazán leveszi az embert a
lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig
birja… Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé.
Felrezzent, ahogy a háziasszony visszasuhant.
– Olyan figyelmetlen vagyok, rögtön hozzák az uzsonnát, – mondta.
Matolcsy lángvörös lett.
– Én nem ugy értettem, – hebegte, – mert most eszébe jutott, hogy az
előbb éhesnek mondta magát.
– De én ugy értettem, – mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán
nem sejtette, hogy milyen jól értette.
– Folytassam?
– Elébb várjuk meg az uzsonnát.
– Hol van Márta kisasszony?
– Nincs itthon.
– Nincs?
– Vagyis a reformáció is a papi uralom ellen volt?
– Persze. Mindenféle hitujitás, – mondta cinikusan Matolcsy s feltünt
neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. – A Jézusé is. Mind.
Hát hogyne; az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az
emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más,
hanem valami középlény, közvetitő az ember és az ég között. Ez annak,
akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hagy alaposan
leszedje a közvetitési dijat… s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg
meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment… Már a
reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul,
pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat… Nem is tudom,
miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a
dolgot, a hivő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A
hivő? a hivő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki
teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból…
A hivő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy
bajokat… Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki
harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a
legnagyobb emberi lelkeknek való. A hivő: az hinni akar. A hivő azt
akarja, hogy az ő szemét kössék be, hogy ő neki ne kelljen gondolnia
tovább semmire… Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy
megcsinálni reggelre a csizmát: közben meghal a gyereke… nem jön eső… A
hivő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik… Ott a pap… Mert
a hivőnek van annyi esze, hogy nem bizik a saját imádságában: ott a pap.
Az ott van valahol az Isten székénél… Isten hozzájárulhatatlan a
közönséges halandónak: hát kell egy pap… mert az ember nem tudhatja… És
nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő
az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára
háritja a felelősséget… Mire való, ha még azt sem teszi meg… Inkább
vigyél neki annyuk egy pár csirkét… mer mégis, az is ember, szereti, ha…
a kerék is akkor forog, ha kenik…
A papné nevetgélt, épenolyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a
fiatal ember, aki enyhe maliciával tréfálgatott…
– Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, – szólt ez kissé
ünnepélyesebben. – Szivesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben
hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet
zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyitása. És ezt a
méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem
lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt
a papi gesztussal!… De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal
készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról,
ahova önzésük helyezte.
– És ahova ők önzésből állottak.
– Igen… de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda… Akkor is ki vannak
téve a kritikának: kivált a mai kor fiainak, akik viszont nem látnak a
lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál…
Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: dehát megszoktuk s a népre való
tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem
engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a
templom, mert ott csak olyan dologra tanitják, ami a fenn levő
osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra,
minden forradalomtól való rettegésre… Ezeknek az uraknak a pap a saját
szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely
állandóan lecsapolja a tulságosan felgyült feszültséget… Ők maguk lelki
harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag
jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben teljesen ki tudják élni
az energiájukat. Ezeknek a vallás… nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon
komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A
paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlök nyugodtan élhet, lelki
ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük
szerint való ember, szivesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek
lándzsát törni mellette… Néha elmennek a templomba is, udvariasságból,
vagy felujul itt-ott a gyermekkori emlékük s ugy ráehülnek, hogy el kéne
már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik.
Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános
szavaiban. Meghallgatják, ha inyök szerint beszél, ha nem emleget
minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye,
lelkiismeret, bünbánat és a többi. A nők meg épen hálásan fogadják, ha a
mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle,
a feddést, dorgálást elengedik, de ha egy-egy hiuságukat legyezgető
mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a
papjukkal.
– Maga sokkal rosszabb nyelvü, mint gondolná az ember, – mondta az
asszony s ugy itta, olyan édesen szivta a szavait, valósággal felüdülés
volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaize szerint:
hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta.
– És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez
aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szivesen látják
maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szivüknek
egyetlen szomorusága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék
ember, mongyák rá, milyen kár érte, hogy pap.
Csinos, husos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom
tejszines kávé, ujjnyi vastag zsiros föle rajta s olyan kalács, mint a
hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt, éhnyál
gyült fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, ugy kivánta, alig birt
magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a
dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, mig kiöntik a válujába a kövér
moslékot.
Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy
megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett.
Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rosz koszton élhet…
Szegény, hogy megnyilt most, még soha igy ki nem adta magát, ugy
szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb
ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét ugorkasalátával hozatott ki s
gyümölcsöt, sajtot.
Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: ugy
falt, mint a farkas.
– Nagytiszteletü asszony: én még mióta önálló pap vagyok, – s letette a
boros poharat, amelyet mohón fenékig üritett, – még én nem laktam jól.
– Hát hogy étkezik? mondja, ki főz magának? és mit?…
– Nekem?… – s lesütötte a fejét, nevetett, – kenyér szalonna… slusz…
Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával.
– Az istenért… hisz ez borzasztó…
– Az istenért?… – mondta Miklós, – nem olvasom tovább az értekezésemet:
nagyon naiv dolog az ugy, ahogy meg van irva… De kérem szépen, hadd
mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában… amelyet mint
Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal
rosszabb koszton volt) az okait.
Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal
emberen s ez maga is ugy hallgatta a saját szavát, mintha távolról
valami idegen szózatot hallana, álomban.
– Nagytiszteletü asszony, – s szó nélkül ujra megivott egy pohár bort, –
maga ma délután engem uj emberré tett… Nem tudom mi van velem:
belefáradtam már a remeteségbe, én társaslény vagyok alapjában véve s
négy hónapon keresztül aszkéta és fakir életet kellett élnem… egy
ostobaság miatt…
Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatal
ember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz:
– Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem birom, nem
birom tovább: ki kell valakinek mondani… és csak magának… a kerek
világon senki másnak nem tudtam volna kimondani… én egy rut gazságnak az
áldozata vagyok!
Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszoritotta s
már is bosszun vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó… De rá
gondolt… arra az egyre, aki… aki az ő életét tönkre tette… nem tudta
elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek… akit az élete boldog
kiszámitására küldött az ég… s görcsös dühvel, tehetetlen
kétségbeeséssel várta a szavakat…
– A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem… aláiratott velem egy
nyugtát, sőt kettőt… ma sem tudom, mi volt bennük… hogy én az egész
fizetésemet fölvettem január eggyig…
– Lehetetlen… – suttogta az asszony.
Miklós kimerülten nevetett.
– Kipréselte belőlem… nagy diplomata… aláirtam…
– Borzasztó…
– Nem volt csak egy forint a zsebemben… Azon a napon nem ettem egyebet
csak sóskát az ut mellett… Lefeküdtem… Éjjel… Igaz, másnap reggel a
kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel… A kurátorné az egy kedves,
szép asszony…
Az asszony szeme egyszerre lapos lett és lehuzódott.
– De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának,
amelyik ott ténfergett az udvaromon… Szegény kutya, az velem koplal négy
hónapja…
– Ez? – szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér
kuvaszra.
– A kurátorné meg volt sértve és elment… hátat forditott…
Elhallgatott, maga elé meredt.
– S maga?
– Én?… elhivattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: „kérem… én
magának semmit sem magyarázok… és nem igérek… Nézzen rám: kinézi-e
belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom mihelyt tehetem“… Az
pedig azt mondta rá: „tessék tisztelendő ur“… „Adjon nekem tiz
forintot“…
– Rettenetes, – mondta az asszony megborzadva.
– Azt mondta rá: „többet is, csak tessék tisztelendő ur“.
A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet hijja
volt, hogy nem sirt… Hosszu szüneteket tartott a beszédben, hogy a
hangja el ne árulja…
– „Elég“… – azt mondtam. – … Még aznap küldött tiz forintot… Azon a
napon egy konzervet ettem, ami a könyvem közt volt, kenyér nélkül… Most
már volt tiz forintom: de hol veszek valamit… A faluban, nem akartam,
hogy hire menjen… Megszólitottam egy fiut, hogy keressen egy szekeret a
vasuthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki… Menetrendem sem volt,
azt sem tudtam, mikor indul vonat… Jó… elindultam gyalog… Csak szombaton
jöttem!… harminc szekérrel… részeg volt az egész falu… az én pénzemből…
mert az én kontómra ittak… arra fogták le a fizetésemet: itatási
költségre… s vasárnap volt a beiktatás… és kedden éjjel már gyalog,
szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az uton visszamenjek
az állomásra… Hát az az éccaka… az rettenetes volt…
– Rettenetes… – suttogta rémülten az asszony.
– Itt mentem el az ablak alatt… – suttogta Miklós… – maga aludt,
nagytiszteletü asszony… maguk… aludtak… jóllakva…
S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még
közelebb hajolt hozzá. Már egész ugy beszélt hozzá, mint az
édesanyjához… Még az imént, mig a tanulmányát olvasta, ugy imponált neki
az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már
talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a siró asszony
jutott eszébe, a szerencsétlen siró nő, akit ő fölemelni vágyott… most ő
volt egy panaszkodó, pityergő kis fiu, aki az asszony az anya…
kötényénél kisirja magát… lassan beszélte tovább.