megtérnie egy keresztyén embernek… Megtérni lehet egy hitehagyottnak,
egy pogánynak: de hogyan lehet megtérni egy papnak! Egy fölszenteltnek…
S most valahogyan pogánynak és fölszenteletlennek és támadó idegennek
érzi magát… Ugy kivül áll e pillanatban az egyházon, az egész régi
kereten, az összes tanulás és tudás minden biztosságán… Már azelőtt is
ott volt valahogy a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a
kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra épitve a bárka, a
fenekén rések támadoztak s viz szivárgott alulról, csak még nem annyi,
hogy sülyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma
bezudult a mély szennyes ár… Hogy ragaszkodott a tudomány igazságaihoz,
hogy védekezett a külső segitségekbe s hogy igyekezett lelkének puha
lomhaságába temetkezni, amely annyira rettegett a nyers, a szabad
élettől: annál rosszabb, teljesen előkészületlenül akadt belé a nagy
viharzó életbe.
Hát mit, mit, mért nevelik az embert hamis ideálok hitében: ha annyira
világos és kivétel nélkül minden pap számára rendes a megtérés
kötelessége: hiszen itt valami gonosz eltitkolás folyik a gyermeki lélek
előtt. Nem azért oly biztosak-e a papi megtérés lehetőségében, mert
kivétel nélkül minden papnak, akinek lelke van, át kell mennie ezeken a
megdöbbentő fölfedezéseken: mindnek magának kell megtalálnia az Istent?…
S erre fölkiáltott:
– Mi hát az Isten?
S most hirtelen brutálisan zakatolt benne a gondolat, mely annyiszor
kerülgette már, s amelyet oly óvatosan takargatott, mint az önáltatással
a még ki nem fakadt sebet: talán elmulik.
– Ismerem a személyes istent, – morogta, hogy szavakban erősitse
támadását s a földre lemeredt keresve a jóságos istent, aki mindenütt
jelen van… hogyan?… Gyermeknépek által kifundált jóisten, gyermeklelkek
javára?… Legyintett: ez nincs.
És mégis, valahol a lelke legmélyén valami sóvárgó, valami áhitó érzés
lüktet: az élet és halál, a fejlődés bizalma…
Amaz csupa parancs, biztosság és megérthetőség: s mit sem ad. És ez
amennyi félelem, annyi sóvárgás és annyi csalódás?
Nem tud ő, – állapitotta meg magában, – a középkori pap lenni már, aki
vakon és együgyün állott annak az istennek lába előtt, akit a frázisok
kikövülten merevitenek, akinek létezését a Voltairek észokokkal
magyarázzák abszurdummá… Erről az istenről már a tanárai sem beszéltek,
vagy ha beszéltek, valami tolvajnyelv volt az: a kész kifejezés nem azt
az egyszerü értelmet takarta, amelyet látszólag kellett avatatlanok
előtt jelentenie: a pap nem tudhat kevesebbet az istenéről, mint a
laikus és ma minden intelligens ember tul van azon, hogy… Bizonyára még
a parasztok is…
De hát akkor ki ő? Mi ő? Mire van akkor épitve az ő élete, pályája,
jövője, ekszisztenciája… Egy régi ötletre, amit maig akceptál az
emberiség? Az ősöknek valami tévedésére, amit az ember gondolkodási
lomhaságból nem revideált maig sem? vagy talán csak a a rendváltozásról
való félelmében ragaszkodik hozzá… Vagy már el is van söpörve, csak
látszat, hogy még mindig áll a rendszer: hogyan merne egy község egy
szolgabirót igy kijátszani, mint őt ezek ma? vagy csak egy jegyzőt? vagy
csak egy tanitót?… De a pap!… Lehetetlen nem éreznie, hogy a parasztok
lelkéből az az érzés sugárzik, hogy a pap köszönje meg, legyen hálás
azért, ha minden cél és szükség nélkül eltartják egy életen át… Félévi
fizetés: hát ennyit csak odaadhat azért, mert mig él, el fogják tartani
ingyen és munka nélkül…
Egészen bealkonyodott s a feje zugott. Könnyes elbágyadással
támaszkodott a görbe fának, a mezőről munkások jöttek el az uton,
szótalan köszöntek, szótalan fogadta. Kimerülten hevert teste a fa
görcsös oldalán s zokogás kisértett a lelkében.
– Mi a község hite? s mi az ő hite?… Minderről, ami az ő lelkében folyik
s végbe megy, hogy fog valaha szót szólani az emberi fülek előtt?…
„Hiszek egy istenben, mindenható atyában…“ „és a Jézus Krisztusban, ő
egy szülött fiában“… „ki fogantaték szentlélektől… születék Szüz
Máriától… megfeszítteték és meghala… fölméne mennyekbe… onnan lészen
eljövendő itélni elevenek és holtak fölött…“
Minden szó, minden kép egy évezredes, kikövült históriai tétel… Minden
szó, minden kép neki már valami egészen szimbolikus forma, a régi
kisművészek alkotó kezéből kikerült finom, finom edény, amelyet valami
egészen uj tartalommal, a hitnek egészen uj olajával kell megtöltenie…
Ha meg akarja tartani a régiséget… S mért ne akarná… Mért vegyen uj
hitéhez uj vásári porcellánt… Hiszek egy istenben mindenható atyában… A
bibliai Isten-eszme alkalmas arra, hogy minden tartalmat felöleljen… A
bibliai Isten-eszme már korszakokon ment át…
S hirtelen mint nagyszerü megvilágitásban, feltünt előtte a bibliai
Isten-fogalom három nagy korszaka… Már régen járt efféle az eszében, de
most minden tisztán tünt föl előtte: Az ótestamentom istene: Ábrahám
istene! A tiszta fetisizmus istene: akit az ember varázslással fog a
pusztában s kényszeriti, hogy neki engedelmeskedjék. S ha nem teljesiti
kötelességét, megfenyegeti és megbünteti… S hogy nőtt fel ez az isten a
Próféták istenévé. Régi nyers egyszerüségét elveszitve a próféták egeken
trónoló, szárnyas angyalokkal körülvett félelmes mindentehetőjévé, s
végre a Jézus egészen elvont és egészen személytelen atyai hatalmává…
Most jön az uj isten, amint az emberiség ujabb életkorszakot ért, most
bontogatja már lehetőségét lelkünkben az uj isten-fogalom, amely még
tovább kell hogy menjen s levesse a fetis utolsó ismérvét is, a próféták
naiv és félelmes egész személyesitett kosztümkiséretét, s tulnőjjön a
jézusi… nem: hogy megkapja a jézusi távlat igazi értékelését.
Rögtön felgyult s elhatározta, hogy azonnal megkezdi ennek a témának
feldolgozását.
S amint igy szilárd célt érzett maga előtt, egyszerre enyhült éhsége és
keserüsége: mindjárt otthonabb érezte magát a Boáz mezőin, ahol a Ruthok
kalászcsomóikkal jönnek hazafelé a sötétben a mezőről… S ő maga is
kedvet érzett végre, hogy megtérjen a csillagvirágos ég alól, a maga
rideg és rossz emlékillatu barlangjába, hol sem kenyér, se só nem várja:
de bár csak életének savát meg tudná találni.
MÁSODIK KÖNYV.
I.
Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még
nem vagyok ötven éves és még nem késő…
A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük
a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és
megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt,
aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan
hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony
udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember
beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul
kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán
szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem
késő.
– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap,
mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő
meghalt.
Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint
egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta:
– Kisember… kis… ember…
A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán
tovább beszélt.
– Dadogó ember volt… az atyám… néha én magam is érzem, mintha a fejem
fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a
szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal
széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt,
fáradt és éhes… mindig éhes… persze…
– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a
forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem
volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az
őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat
óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu
puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor
egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj
a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt
jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott
egy rubelért kámfort.
Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát,
oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy
nézte, nézte…
– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg:
beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz
pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s
igy orosz segitséggel jutott haza Ungba.
– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent
tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes
kisemberről…
– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint
minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban,
mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az
anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt az atyámhoz. Ő még ma sem
igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy…
gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment
az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy
kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen
furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére
nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az
igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön,
mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk
tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép…
Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy
olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg
volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?…
Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a
jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s
fojtott édes mosollyal, őszintén szólt:
– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok
idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt
senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra
brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis
famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap
volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki,
pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt,
hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő
leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett
betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák,
Kossuth Lajos pozsonyi lapjának másolatai, meg Csokonai versei, effélék,
minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját
rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja
homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki
se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az
apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt
Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a
magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették
el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra…
Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már
egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves
őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember,
akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni
kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban
sugározta feléje magát.
– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már
arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s
kimerült, mert befejezte tanulmányát.
– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a
fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt,
mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni,
mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, –
egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az
persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született
1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy
diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a
gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak
rendületlenül, irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin,
valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem,
még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty
helyett.
Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy
szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani.
– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de
legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly
pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas
sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az
anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette
még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán
sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül
az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel
utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő
csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami
megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket
életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az
egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A
másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose
láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony
nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan
eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz,
a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben
pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat
tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek
meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt…
Elhallgatott.
– Jó politikának látszik, – mondta az asszony.
A fiatal ember csendesen szólott.
– Már én is gondoltam, hogy…
Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy
valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla.
Ez hirtelen elszánta magát s kimondta:
– Hogy Kis Pétert kellene megválasztani kurátornak.
Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi
arcokat s nem birta megtalálni, melyik lehet az a Kis Péter. Ellenben
asszonyi ösztönnel azonnal felfogta, hogy a kurátorral kell bajnak
lenni…
– Egy kutya, másik eb, – mondta csöndesen, halkan, nála szokatlan
nyersen, mert egyként megvetette a parasztokat s félt tőlük.
– Mennyire igaz, – mondta a fiatal pap és sóhajtott.
Ugy megérezte most, hogy belőle is egy olyan tudóska pap lesz idővel,
aki csak a szobájában él s kijönni nem is mer… A nagyapa, az mindent a
feleségére hagyott, ő csak forditotta Tied, Reinbeck, Lange, Stopfer
egyházi beszédeit… az apja meg pipált… ő pedig ki nem adható munkákat
fog irni?… s ő már végkép asszony nélkül élve?… Fanyarul vonta el a
száját.
Az asszony, aki egész odaadással figyelte minden arcmozdulatát, suttogva
mondta:
– Maga nem őszinte, Matolcsy… – s összetette a kezét, szinte könyörögve.
– De igen, – szólt a fiatal ember megzavarodva, – nagytiszteletü
asszony… hogyne…
– Most mire gondolt?
– Az atyám… – s már nevetett, kicsit nevetgélt a fiatal pap – már a
nagyatyám olyan ember volt, hogy anyagi és házi ügyeit teljesen a nejére
hagyta: az atyám… ez már az atyámnál odáig fejlődött, hogy egyszer bent
ül a bibliotékájában (mint mindig), bemegy hozzá az anyám: „Szólj már
annak a kocsisnak, a lovak térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan
szörnyüség, én nem birok vele, hát csak szólj már neki!“ Kijön az atyám
az ambitusra s elkiáltja magát: „András!“… A kocsis előáll… „Mi ddolog
az: most mondja a nagytiszteletü asszony, hogy a lovak mind térdig
járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség!… Mmmeg ne halljam
mmégeccer!“… Evvel bemegy s szegény anyám ott marad, majd elsülyed a
szégyentől…
Az asszony várakozó, komoly pillantással nézte az arcát.
A fiatal férfi hirtelen, halkan, egész váratlanul kitört:
– Amennyit én szenvedtem három hónap óta, mióta itt vagyok… Azt csak az
anyám… annyit csak az anyám szenvedett, azt csak ő birná megérteni…
Csüggedten, összeesve ült egy pillanatig. Az asszony dermedten figyelt
rá. Várt, mint a madárfogó gyermek, aki nem mer mozdulni, fél, hogy mire
odaér, felrebbenti…
– De legalább elkészültem a tanulmányommal, – szólt aztán felsóhajtva.
– Igazán!! – kiáltott fel az asszony boldogan, sokkal boldogabb hangon,
mint várni lehetett volna… Tudott a nagy tanulmányról s annak
tulajdonitotta, hogy a fiatal ember minduntalan zárkózott lett és idegen
és megközelithetetlen… Hetek teltek, hogy nem jött át s ha egyszer
eljött, mindjárt el is futott s sohasem lehetett tudni, melyik szóval,
egészen ártatlan kérdéssel hozzák zavarba, mire konok lett, lerázott
magáról mindenkit s egyszerre eltünt. Mintha nagy titok, nagy bün nyomta
volna a lelkét, sértődő és ijedt volt örökké s mind jobban kimaradt.
Kimondhatatlan kinokat szenvedett e miatt az asszony, aki mióta
megismerte, egy pillanatra sem feledte az arcát, a hangját, a szavait s
már nem tudott aludni s nem birt másra gondolni, a hosszu napokat kinos
várakozásban töltötte, szent és odaadó martirkodásban s egyre őt várta.
Az imént mind e szavak, amiket mondott, valami feloldódásra mutattak,
mintha valami készen volna, valami befejezve s ugy reszketett már a
hosszu és rettenetes időktől, ha valamivel ismét beletaposna a buján
nyiladozó bizalom hirtelen virágágyába… Óh mennyit kellene most már
szenvedni, még jobban a mai nap után: ennyi szavát, magáról, szüleiről,
még nem birta venni. Igaz, most is minduntalan visszazárkózott, a
legkényesebb pontoknál lecsukódott, az anyjáról nem szól… Micsoda titkok
lehetnek ott: s ő nem bir tapintattal, diplomata ügyeskedéssel semmit
kitudni, kiszedni belőle s másból… ő csak egy szegény asszony, egy
szegény ártatlan váró nő, aki vár és kér és rendithetetlen kinok közt
kézhez várja a maga pillanatát:
– Óh bár hetvenéves volnék, – mondta magában, hogy a fiatal ember még
erre a fölkiáltásra, erre a harsány és boldog vallomásos hangjára is
néma maradt és maga elé csüggedt: – óh bár száz éves volnék… mennyit
kell még szenvednem odáig…
De a fiatal férfi, aki mintha minderről mit sem sejtene, aki mintha a
legtávolabbi érzéseiben sem tudná mi az, ami itt nő és bogozódik és
virul körötte, hirtelen elszánta magát s kissé fátyolos pillantással
mondta:
– Ma reggel befejeztem a bibliáról való tanulmányomat. Ma reggel tettem
le a pontot.
– Istenem.
Matolcsy a zsebébe nyult s megfogott ott valami elég jelentény
papircsomót, de habozott, nem vette ki, csak ijedten:
– Elhoztam… ha…
– Igazán?… elhozta… kérem…
– Ha nem tetszik érte… haragudni…
– Mutassa… Matolcsy…
A fiatal ember kihuzta a vastag papircsomagot, ivpapirok tömege, ugy
hármas hajtásba összepréselve.
– Itt hagyja? elolvasni?
De abban a pillanatban felötlött a kezdő iró előtt értekezésének egy
egész csomó hibája, még reggel olyan boldog és kielégült volt, oly
büszke, oly nagy dolognak, kész, érett, hatalmas alkotásnak tünt fel
előtte az értekezése, hogy nem birt otthon maradni, el kellett hoznia,
dicsekedni vele, most megrémült érte: nem laikusnak való, nagyon is
elvont, csak szakembereknek van irva, nincs is eléggé kifejtve az egész,
kivált a legfontosabb részek… lesütötte a szemét s habozás volt az
arcán.
Az asszony félreértette s fájdalom szoritotta a szivét: ugy fogta fel az
egész dolgot, mint lelki közösséget: nincs bizalma bennem, nem ismer,
nem osztozik még velem, de mért is, még én mit sem vallottam neki: ő már
beszél, beszélget magáról, övéiről, lelki titkairól, irásáról s én még
mit sem vallottam neki…
Hátrább dőlt a kerti padon s egy önkinzó mártir fájdalmas arcával
szólott:
– Én Pesten jártam intézetbe, Veres Pálnénak voltam a tanitványa…
Ezt mondta, hogy méltónak mutassa magát s rábizhatja a kéziratot, de
azonnal felébredt benne a hiuság, a mult ugy fellobbant, mint a rét, az
avar, ha a gyermek véletlen felgyujtja.
– Az szép idő volt, – szólt fojtott mosollyal, – minden reggel kocsin
mentem iskolába francia nevelőnőmmel, s délben értem jött a hintó.
Matolcsy valóban elálmélkodva nézett a papnéra, szeme, szája elállott a
csodálkozástól, oly őszinte volt arca kifejezése, hogy az asszony
hangosan felkacagott. Kacagása édes volt és finom, mint az ezüst csengő,
amelyet csak ritkán ráznak meg s annál finomabb a csilingelése.
– Az szép korszak volt, – mondta az asszony, – a Bethlen lányokkal,
Podmaniczky Masával voltam együtt mindennap. Be sokat voltam a
Károlyi-házban, ott az Egyetem-utcában, nagy kert, mi öten ugy
felvertük… falusi vidámság volt az…
A fiatal ember ugy nézett rá, mintha egyszerre nagyon messze,
elérhetetlen távolba szökött volna előtte: egészen kicsire és gyávára
huzódott a maga rusztikus falusi diákkorával, a pataki iskolakert
plebejus süldő diákjaira gondolt s a debreceni kollégium nagyképü
theologusaira… Érezte is ő: mindig valahogy ebben a nőben a nemes, a
finom valamit…
– Apa nem sajnált tőlünk semmit, igazi nagyuri nevelést adott minden
gyermekének, a bátyám a Theresiánumban végzett, a másik bátyám konzuli
akadémiát… ő most kereskedelmi ügyvivő Bombayban… multkor küldött, pár
éve, fényképet: egész exotikos fejedelmi udvara van. Egy hatalmas
elefánt hátán ül, bibor toronyban s szolgáinak serege veszi körül…
Ugy megszinesedett az arca, ugy megfiatalodott s mégis, nem áradt belőle
a beszéd, mint aki fél mindent elmondani… mint akinek nem lehet csak
dicsekednie… mint aki nagy fájdalmakra hivatkozik minden szóval, mely a
hajdani nagy örömökre vonatkozik… S a szeme azonnal könnyes is lett…
Matolcsy kifejezhetetlen részvéttel nézett rá, szeretett volna eléje
borulni, lelkét szőnyegül teriteni, egész lényét fátyolul boritani
mindarra, ami fájdalmat tud kelteni a nőben, akiről most már tisztán
tudatára jött, soha szebb, finomabb, nemesebb lényt képzelni sem tudott…
Sokára, sóhajtva szólt az asszony:
– Apának sok ellensége volt… ő volt az egyetlen az egyházkerületben, aki
méltó volt a püspöki székre s… Szilágyi Dezső legjobb barátja… A
legfontosabb országos ügyekben minduntalan vele tanácskozott. Hányszor
kellett Pestre utaznia… A miniszter is többször volt nálunk: engem igen
szeretett, a térdére vett s egész tárgyalás alatt, mig ők komoly
ügyekről beszéltek, el nem eresztett magától, ott tartott az ölében és
én galambot csináltam az országos aktából…
Hosszu, mély csönd lett, az asszony sirt, az asztalra könyökölt és
hosszan sirt. Matolcsy lélekzetvisszafojtva ült előtte s egyre nézte az
arcát, finom kis homlokát, kis boltozatos nemes alacsony eszes homlokát,
nemes szája izét, vékony arcát: feltünt neki, hogy mindenkor
márványhideg s merev volt ez az arc, most mintha ujjá vált volna egy
siró gyermek, egy siró kislány ideges, gyöngéd arca lett… És még
hübbnek, még bizalmasabbnak, még alacsonyabb s minden kötelességre
köteles szolgájának érezte most magát: vigasztalónak a vigasztalhatatlan
számára, kis kendőnek szerette volna magát, letörölni az asszony
könnyeit…
– Sztánay… mondta a papné halkan, ránézett a fiatal emberre, akinek
ettől a váratlan pillantástól megremegett a szive, – apa Sztánay volt…
Matolcsy nem emlékezett a névre… nem ismert rá, hogy valaha hallotta
volna…
Ezen az asszony megütődött… de aztán meg is nyugodott…