Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint
a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős,
bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában
kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy
csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem
is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös
kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.
Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A
tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok
miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető
legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És
olyan éhes volt, majd elszédült.
– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően
sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg,
hogy parasztlány volt s ugy lett tanitóné, hogy el _kellett_ vennie a
tanitónak.
Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette
le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A
botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy
gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s
minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt
letakarva.
A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett
fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska
volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan
volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka
tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől
elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy
egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a
szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami
sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.
Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint
hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:
– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes
gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről,
vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki
hozzád nyult, csak jöjjön haza.
A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a
durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról.
– Hisz ez bolond, – mondta nagy szemet meresztve.
– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett gyülölettel nézett
arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban
kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel
egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte
megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán!
emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de
borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán,
kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek,
hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott
szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta
osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg
minden uj embernek, mit tud.
A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy
lesütötte a szemét, mint a tanitó.
Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok
orditásba kezdett faluhosszat:
– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet.
Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a
nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem
fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut,
de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet,
de jól van: lesz még a kutyára dér!
A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább
érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig
üvöltött.
– Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam?
– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak
hozzájuk ne aggya magát tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre
szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a
nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul
vakarósabb.
– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért
érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz,
hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis
kutya…
A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől.
– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét,
– ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor
huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel.
A pap erőt vett magán s komoran, erőszakosan lesütötte a szemét.
A tanitó viszont felemelte a pillantását.
– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem
ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen
soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon
is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan
mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a
szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi,
hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre
köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene
őket…
A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett
is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges
ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt
nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak és senkinek, hogy a magyar
parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a
magyar komiszságát.
– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a
nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a
nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő
adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja…
Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi
büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a
népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a
szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra,
amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy
sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent
elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat
és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész
ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az
mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert
akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert
akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az
életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni,
avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan
sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb
megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy
bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni,
amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy
elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól…
Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant belőle ez a támadás,
mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt
ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el
volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis
intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét,
ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad
levegőre és az ég alá.
A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták.
Felállottak ők is s utána mentek a papnak.
Ez az udvaron valami mentséget akart mondani:
– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első
együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó
magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még
akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért
a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog
neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát
mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.
– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon
köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.
– Alázatos szolgája – nyujtotta a kezét a tanitó is.
A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt
tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.
Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az
éhségtől.
VI.
A foga már elvásott s lassan majszolta még mindig a poros sóskát. Állati
konoksággal a savanyu füvet s örült, hogy a pusztában mannára talált.
Aztán ott feledte a szemét az égen, amely kéken, szilárdan borult
fölötte, mintha örök időkre megépitett boltozat volna az Isten
palotájában. S hirtelen eszébe jutott, hogy ez a bolt puszta levegő s
azontul ritka éter… S nincs sehol helye benne a szép, szakállas jóisten
trónusának…
A térdére könyökölt s ujabb lelki zavarnak engedte át magát.
Pap volt, fiatal pap, akinek a feje tömve volt a friss vizsgák után
holmi theológiai tudással, de nem volt lelki élménye. S most egyszerre
félelmetesen dermedt meg fölötte a kék ég, amely szilárd boltozatnak
rémlik, holott csak levegő s azontul éter…
Nagyot lélekzett s hirtelen, minden átmenet nélkül, szinte hangosan
mondta:
– Meg fogom mutatni nektek, hogy ember vagyok!
Visszanézett a falu felé. A kis falu lombokba volt boritva s a torony
hegye vékonyan és szurósan állott ki a gyümölcsfaerdőből.
Már belefáradt, már kiégte a düh nagy tüzét s mióta a tanitóékkal is
össze kellett tüznie, előbb ugy érezte, sajnálnia kell megrablóit a
lelki sötétségért, aztán őszintén és egyszerüen rábukkant az egész dolog
igazi okára: a paraszt a papot herének nézi.
Miért? Jóisten, a legmagasztosabb hivatal, amit az emberiség
kigondolhatott és fölállithatott. Mennyi kifejezetlen boldogság és
büszkeség fakadt ebből a forrásból: egész ifjukorát meggazdagitotta,
megszinesitette a vágy, hogy pappá legyen. Voltakép predesztinálva volt
erre a hivatásra; minden előde pap, minden őse, akiről csak tud a
családi emlékezet s az anyja gyakran emlékezik arra a hajdani prédikátor
Matólchyra, akinek tizenegy gyermeke volt, köztük kilenc fiu s a
szorgalmas atya valamennyit tudós pályára nevelte. Mózes nagyenyedi,
Áron vásárhelyi pap lőn, Pál tanár Sárospatakon, Bertalan Pápán és
József pap Ungvajdán, ez az ő nagyatyja… Ma hirtelen hevülésében azt
fogadta, mért is lett pap!… Mért nem tanár, valahol idegenben… Nem, ő
csak pap s nem tudna más lenni, ha itt örök koldusul kell is tengődnie.
A szegény ősatya, megható volt, mondják, miként kisérte fiait gyalog az
oskolaév kezdetén a szomszéd határig, még az uton is magyarázván nekik
egyet-mást s ellátván atyai tanácsokkal, hogy az istent féljék, az
embereket szeressék, előljáróiknak, tanitóiknak engedelmeskedjenek,
mindeneket megbecsüljenek, senkit meg ne bántsanak, a rossz társaságot
kerüljék és igy tovább és igy tovább s otthon a tanulás melletti
szünórákon mindennemü kézimunkára alkalmazta a kis sereget. Egy ilyen
puritán, nemes és fenkölt tradiciókkal telitett család végső sarjadéka
menne hitvány anyagi érdekek miatt idegen pályára? Mióta mesterség a
papság s mióta a világi gazdagság buja forrása a kálvinista-pap
komenció-levele.
Valami gazdag és emelkedett érzésár töltötte be szivét s fiatal gyomra
untalan figyelmeztette, hogy valami azért még nincs rendben a kréta
körül.
És amint szemeit ujonnan a mennybolt dicsőséges kárpitjára függeszté,
lankadtan ujrázta magában, hogy levegő mind és azontul éter…
– És az isten nem tehet csodát.
Már szégyellte is magát, hogy az istentől valamely kurta nyers csodát
akar… Az isten, most látta hirtelen, nem is objectiv valóság őneki,
hanem valami érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger
a gályát, fenn tartja a szinen…
Alkonyodott, a mezők felett pára, vagy porréteg lebegett, a buzatáblák
sárgák voltak és keskeny csikok itt a falu körül, s erős zöld csikok
kavarodtak bele. Gazdag és szép vidék, áldott és terméssel rakott,
hullámos és kedves és ő azt mondta harag és indulat nélkül:
– Megálljatok, meg fogjátok látni, hogy igaz ember vagyok.
Térdére könyökölt s maga elé nézett. Mindig ilyen volt a világ. Gazdag
termés, müvelt földek és olajfák, szőlő és fügeligetek és a Jézus gyalog
ment keresztül a mezőkön, virágokban járt a lába s az ösvényeken saruban
sétált… Lehajtott fővel és gondolkozva és amerre ment kivirultak a
virágok és illatosak lettek a ligetek, és a szellők halkan dudorásztak…
Áldott lett a fügefa, amelyről a Jézus szakitott s a halak feléje
usztak, mikor a parton megállt.
S most ismét szépséget és gazdagságot és meleg jóérzést lelt a világban,
fájdalommal volt tele a szive, valami mély keserüséggel az emberek
kicsinyes és ragadozó gazsága miatt, a szépség, amely ellenállhatatlanul
hatolt be lelke sokszirmu bensejébe, megmozgatta s mégis csak az élet
boldogságára irányitotta valóságát. Baj, baj, kár, rontás árad előtte,
de fiatal lelke átszökik felettük, mint az árkon a versenyparipa, már a
levegőben érzi magát, ugy megy előre, lerázza a keserü bántások
ostorcsapásait… Ostorcsapások, gondolja, vajjon nem arra rendeltetvék,
hogy ezek sarkalják előre-át árkon-bokron az élet boldog végcélja felé…
Éhes volt, és szomjas volt s a mezei gaz savanyu izétől elvásott a foga
s a Krisztust látta, ahogy jön előre a buzában, barna haja hosszu és az
esti nap szinesen csillog rajta és szelid arcán, kettéválasztott
szakállán ragyog az esti fény.
Tágabbra nyitotta a szemét s felébredt csaknem önkivületi lázából, a
közeledő alak nem a Krisztus volt, középkoru uriember, aki porosan,
csöndesen közeledett.
Röstellt az árokparton ülni, felállott s leverte magáról a port. Fekete
ruhájának ártott a földön való heverés, de annyira kimerült volt, hogy
rá gondolni sem akart. Megint ebben a világban érezte magát, ahol ma még
mit sem evett, csak mezei sóskát s nincs is kilátása vacsorára.
Feltette kemény fekete kalapját s megindult vissza a falu felé.
Az idegen nemsokára utólérte s amint elment mellette, megszólitotta.
– Jónapot tisztelendő ur.
– Alásszolgája, – mondta, nem várta az idegen ismerős-köszönését.
– Szép este van.
– Igen.
Sokáig hallgattak, mentek egymás mellett. Az idegen erősen feszélyezte a
fiatal papot. Nem tudta ki lehet, talán tegnap jelen volt a beiktatáson
s nem emlékszik reá.
– Aztán van-e jó puskája tisztelendő ur?
A hangban volt egy kicsi guny, felülről jött érzés, a pap ellenségesen
pillantott oda rá: papi állására való rálegyintést érzett.
Most uj meglepetéssel vette észre, mintha kicserélték volna az embert.
Alacsony zömökfejü, nála kisebb s elhanyagolt külsejü ur volt, malicia
volt a szemében. A fiatal pap egész megzavarodott, hidegen mondta:
– Nem, vadászni nem akarok.
– Sajnálja az állatokat, – konstatálta az idegen, olyan hangon, amely
bántó volt. Kicsinylést, gunyt és semmibevevést érzett benne a fiatal
ember, mint a gyerek a felnőttek beszédében.
Nem felelt rá. Nem tudott mit felelni. Soká forgatta magában a szókat,
de annyira ki volt merülve, hogy nem birt replikázni. Csak sokára mondta
rá.
– Igen.
Az idegen szótlan ment mellette. A por fölszállott szemük elé, forró
nyáresti csönd volt. Ugy mentek egymás mellett, mint két ökör egy
járomban.
– Igaza van. Az állatok több kiméletet érdemelnek, mint az emberek.
Ez az ember annyira ellenszenves volt a fiatal papnak, hogy ujra
ránézett. Őszes volt, kurtára nyirt bajusza s szapora és egyszerü szóval
beszélt:
– Az állatok az istennek kedvesebb teremtményei, mint az emberek, – az
ember, az egy nem eléggé sikerült kreáció, néhány millió év alatt vagy
egészen eltünik a föld szinéről, vagy egészen ujjá kell fejlődnie… Kérem
most álljon meg, tessék visszafordulni, innen a legszebb a kilátásunk.
A pap szótalan megfordult s visszanézett.
A kilátás csakugyan elragadó volt. A nap balkézre szállott le a föld
szinéig s a távolban látszott a Tisza kanyarodása. Egy helyen
megcsillogott egy ezüst sarló belőle, különben dus füzesek jelezték az
irányát.
Távolabb az uton porfelleg szállott fel, a csorda jött. Az egész képben
valami természeti kivirágzás volt, állati és emberélet-alatti boldogság
virágzása. A kövér föld termőerejének dus pompája. Meg kellett érezni,
hogy itt nem az emberi szellem, nem az emberi élet uralkodik, hanem egy
sokkal mélyebb, sokkal titokzatosabb és elementárisabb erő: a Természet
ősi kibomlása.
– Nagy művész, – mondta az idegen. – Szó sincs róla a legnagyobb erő és
művészet.
A pap ujra megzavarodott, ennek az embernek minden szava megtámadta, még
mielőtt átértette volna, mit akar, már sértően hatott rá a gondolatának
kisugárzása.
– Ő is nagyon szeretett a mezőn sétálni, – mondta az idegen. – Ez az egy
teszi kedvessé az istenség – emberesitését, de mennyivel magasabb az ősi
magyar hitvallás, hogy mindnyájan testvérek vagyunk: a bárányok, a
kakukfüvek, a szitakötők, meg az emberek… A Krisztus tanárkodásának az
az egy hibája meg van, hogy ki lehetett csavarni az értelmét. Én nem
vádolom meg vele, ő bizonyithatóan az egész Természet istenitője volt,
de az ember lefoglalta, lefoglalhatta magának: a Krisztus nevével ölték
meg a nagy természetet, hogy az embert tegyék a teremtés koronájává.
Pedig az istenség lényege az, hogy az atomoktól a csillagképletekig az
egész egy szerves egység.
A pap összehuzta a szemöldökét s ellenségesen nézett maga elé. Ugy
érezte, nem volna szabad szóba állani az idegennel.
– Uraságod az istenség lényegét elemzi… – mondta s elhallgatott. Eh, fáj
a feje, talán az is elég, hogy elforditja az arcát és nem felel.
Az idegen mintha mohón várta volna ezt az ellenmondást, rácsapott:
– Igaza van tisztelendő ur: az istenség lényegének a feszegetése minden
baj forrása. Ha rajtam állana, az egész világon megtiltanám ennek a
kérdésnek a feszegetését, mert ebből származik minden baj. E tekintetben
csak egyetlen tételt fogadhatunk el: azt, hogy az istenség
felfoghatatlan, ergo nem szabad analizálni, nem szabad firtatni, mert
felfoghatatlan levén, ugysem magyarázhatjuk meg sohasem.
– Akkor mért tetszik vele foglalkozni!
– Rákényszeritik az embert, mert sokan foglalkoznak vele, ezek a sokak
összeállanak egyházakká s átokkal sujtanak mindenkit, aki az ő
magyarázatukat nem fogadja el. Sok arcátlanság történik a világon, de
nem annyira az isten lényegének kutatása az arcátlanság, hanem az a
megállapitás, bizonyos embereknek az az apodiktikus kijelentése, hogy az
isten ilyen, vagy olyan: s ez ellen nincsen apelláta!
A pap bámulva s rémülten nézett rá.
– Nem hiszi? – mosolygott az idegen s egy szemvillanásig a szemébe
nézett, akkor ujra lekapta a pillantását s kicsit heccelődve szólt:
– Próbálja csak meg valamelyik theológusnak ezt a kérdést felvetni: Ha
az isten mindenható, megsemmisitheti-e önmagát?
Nem várt választ, mindakét kezével az arca előtt dolgozott s okoskodva
mondta:
– Kérem, ha az ember megunja az életét, öngyilkos lehet, ha akar, vagyis
megszünhetik mint ember létezni. Tehet-e hasonlót magával az isten?… Nem
arról van szó, hogy végtelen tökéletességében ez nem is jut eszébe,
hanem arról, hogy lenne-e hozzá képessége, ha eszébe jutna, például, a
legujabb pápai enciklika miatt való elkeseredésében? S ha nem képes
önmagát megsemmisiteni, mi következik ebből? Az, hogy rabja önmagának?…
Most megint rápillantott a papra. Nem nevetett, csak a szeme sarkában
volt valami gunyos mosoly.
– Lássa kérem, mily abszurdumokra vezetheti az embert az, ha az istenség
felfoghatatlan lényegét feszegeti!?
Megemelte a kalapját s a vadkörtefa alatt elfordult a gyalogösvényen
jobbra s tovább ment. Nem be a faluba, hanem el a Tisza felé.
VII.
– Ostobaság, – morogta a pap s haragosan nézett utána az idegennek.
Szeretett volna utána kiáltani, hogy ostoba! Csukassa be magát a
bolondok házába.
Aztán elkedvetlenedett s mikor az idegen a bokrok közt eltünt a falu
alatt, már nem volt olyan bizonyos abban, hogy ostobaság.
Az utról félre állott, a csorda jött.
A görbe vadkörtefához támaszkodott s tétova, káprázó, könnyes szemmel
nézte a teheneket, ahogy minden lépésre rábólintó fejjel, nyálasan,
csorgó tőggyel baktattak be a falu felé.
Tehén… Mi az, hogy tehén?… Az ember, az egy nagyszerü isten, mindent
fölismer, ami neki kell: egy tehén sem él szabadon a szabad mezőkön…
mind hazajön este s az ólba megy éjszakára… s mindtől elszedik az utolsó
cseppig a tejét… A hü gazda gondot visel az ő tehenére s minden lépését
vigyázza s ne busuljatok a téli takarmányon, a kétlábu isten, aki gondot
fordit a malacokra és tyukokra, a tehenekről sem feledkezik meg a
legcsikorgóbb hidegekben sem…
Egyszerre összerántotta a szemöldökét, megrázta a fejét, fájni kezdett a
szive a ragadós travesztálás keserüsége miatt: hát egy nap már ennyire
ki tudja forgatni az embert hüséges lelki életéből: csak egy napi
étlenség, volt tegnap elég enni-inni való… Félesztendőre elég… A csordás
köszönt; felemelte a kezét s a kalapját megérintette neki. A keze olyan
nehéz volt, mint az ólom.
A hü pásztor gondot visel az ő barmaira, mondta, s a derék pásztort
megbecsüli az ő gazdája.
Nézte a csordást, aki toprongyos volt, zsiros fekete inge szabadon
lógott s nagy bocskor a lábán. Csámpásan, fáradtan baktatott együtt a
tehenekkel s lehajtott fején mintha mély filozófiai gondot cipelne. Az
élet terhe, mi lehet más e gond. Az élet terhe egyformán kijár minden
pásztoroknak. Üres tarisznyáját cipeli bizonnyal s készül az evésre,
mert neki ez egy rendes étkezése van naponta: este, munka után… S azzal
kész a nap, a munka, az élet…
– Jó stét kvánk, – dünnyögött a csordás.
Érezte, hogy meg kell szólitania.
– No, öreg, mi lesz a vacsora?
A csordás még kettőt lépett, akkor jutott tudatáig, hogy neki szólanak,
megállott, halszemeit rámeresztette a papra, aztán savanyuan szólt:
– Nem trom micsnált a vénasszon… Nincsen má neki se lisztye, se
krompéja… Ne, Szőke, neee, – s utána szaladt a tehénnek, amelyik az
utmenti vetésbe szeleskedett bele.
A pap ijedten nézett utána. Se lisztje, se zsirja, se krumpli, semmi s
elnyütt testében mennyi kötelességtudás van. Szalad, hogy a tehén bele
ne faljon a zabba az utfélen. Mi baja neki abból, hogy a tehén egy
fillér kárt tesz egy gazdának, akinek sok mázsa terem…
S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az
ő gazdájának háza?
Aztán az iménti töredékképbe vakult: a pásztor a barmokat őrzi, s a
fizetést a barmok gazdájától kapja. Hát a lelkek pásztora? Az maguktól a
barmoktól várja a fizetését? De hiszen akkor ő barmainak alkalmazottja…
Akkor ő mit őriz?… A mai lecke után nincs kétség benne: ugyanazok a
parasztok, akik csordást tartanak teheneik és disznaik gondozására, őt
nem a a saját számukra, hanem valamely hasonló javuk rendben tartására
választották… Mit tart ő, a falu számára:… kerekre tágult szemmel nézett
föl az égre: „én őrizem nekik az istenben való hitnek gondolatait, én
pásztorolom nekik az istent s beterelem nekik minden vasárnapra teljes
diszben a szemük elé…“ S ezt ugy mondta, mintha nem ő mondaná, nem az ő
gondolata volna, mintha valami cinikus idegennek, az előbbinek
fantáziájával állapitaná meg.
És milyen buzgó, lám hogy félti, hogy kárba ne menjen az istennek csak
egy gondolat-értéke is: az imént, hogy fel volt zudulva az idegennek
szavaira, ki cinikusan vonta le a képtelen konkluziót: az isten a maga
rabja…
Tünődve nézett maga elé, hirtelen fölvillant előtte az ismert papi
törvény!
„Aki az igét akarja hirdetni: annak meg kell térnie!“