Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya
zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet
itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig
annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül,
mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!…
Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak
azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel
beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még
hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz
ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük
is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint
akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen
gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem
ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért
senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az
istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok,
hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen…
A pap komoran nézett rá.
– Maga se adna?
– Mit?
– Ennem… Pénzért… Ingyen… Jóságból…
– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát
ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram,
maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom,
távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.
A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett.
Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a
szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.
Végre a fiatal pap ujra kezébe vette az iveket.
A kurátor megmozdult.
– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg
olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra
mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.
A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre
támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.
Hosszu ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:
– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs
egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink
ugye komám, parasztok.
Felállott.
– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha
a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét,
meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő…
A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.
– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a
pénzt…
Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a
tintás üveg, az esti emléksorirás óta.
Aztán aláirta a nevét.
– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. –
Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt…
A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette,
száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a
betükre szórta.
– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott
maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a
marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?
A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt.
Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette.
Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.
– Nem most csináltam én ezt az irást, tiszteletes ur.
– Hát?
– Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül.
A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhitásra céloz.
– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az
egyetértés a nép közt!
– Erre választották meg magát! – szólt nyers egyszerüen a kurátor.
– Erre… Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?
– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. –
Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt
prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát
rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk
valakit!
A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme.
Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.
Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni.
Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát.
A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a
szót: a puhitást…
– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj,
hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor
talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész
félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi
hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s
megfigyelem… az ő tapasztalataikkal…
Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön
sirva fakad…
A kurátor zörgő egyenességgel mondta:
– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz,
ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni
azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy
először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a
szivire megy… az asszonnak…
Evvel kezet nyujtott.
– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a
természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma
délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá.
– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a
parasztmarok vaspereceiből.
– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és
apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.
IV.
– Mért irtam alá! – rémült el, mikor a két ember elment.
Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott
volt a zsebükben.
Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a
haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott
mereven.
– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a
lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát
azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az
ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be:
annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését…
Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg!…
Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó
diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki
diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu
volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem
botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem
ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem
tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a
Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat
tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, meg a Kispipába szökdöstek
nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni
jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy
volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos
pénzösszegért?…
Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami
rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget
szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a
fájdalmat.
Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint
leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak
minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte
magát becsapni.
Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már
holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek
a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az
ördögnek irta alá azt a nyugtát…
Most már késő… Most már mit tegyen.
A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit.
Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a
zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem
ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy
Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene
látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész
életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s
lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész
népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól
kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák,
tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő
földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta
alá azt az irást…
Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán
büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg:
hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott,
hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda…
Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha
a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő
egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…
Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz.
Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a
gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni
sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot,
de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert
valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a
legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba
pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni.
Együtt élni. Egy egész életen át…
Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet
még?…
Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná,
hogy ütné őket kupán…
Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az
esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal
nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak
volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a
szoritásait. Olyanokat lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és
lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.
Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy
abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy
kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó
rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra,
akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab
nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna
ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a
deszkából.
Azt a kutya istenit, – morogta.
Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.
– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem!
Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az,
olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig
mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint
egy halott.
Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte
a ragadós diványtól.
– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is.
Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen…
Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A
fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.
Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő
milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak
nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most
legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis
tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…
– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… –
s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött…
Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet
utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a
farkasok közt…
– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy
megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen
se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában,
kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek
nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak
járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg
azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni…
Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok.
Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt
a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra…
Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden
vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi
szeretetről…
Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán
észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett.
V.
Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság
vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette
a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb volt, mint
állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás
szerint.
Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális,
hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt.
Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő,
püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy
napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és
unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel
zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az
is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott
boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a
papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“
Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell
többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán
egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik
magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője.
Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta
neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot,
könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak,
kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik;
köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek
fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé.
Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit
tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene
kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek
közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a
szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek rajta s mennek a dolgukra.
Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól
érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és
szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza
erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a
költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól
emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá:
„Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni,
ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a
kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az
utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös
fajzatnak.
Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a
beleiben, ahogy felállott.
– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és
nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?
Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből.
Mosdani készült.
Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen,
mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat
s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy
káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó
gazok!“
A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit.
Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik:
„Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy
ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette,
füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki
belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! hadd
guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is
kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi
fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet
fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.
Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan
kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat,
mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s
kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a
szót, hogy fene… S most, az első nap…
De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart
anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt,
annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy
megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat,
a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig
mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye
meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene
egye meg.
Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az
ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy
ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen
életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se
volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és
az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy
nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra:
csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát
itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy
mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? Uff, de jó volna
most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a
rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a
világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és
ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az
élet…
Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten
nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő,
dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei…
Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és
fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a
kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak
és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd
meg a mi ételünket…
Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta
mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt,
hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a
parasztoknak!
A homloka verejtékes lett ujra.
Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a
magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes,
önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb
parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a
bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig
nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a
falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél
neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél.
És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu.
A boldogság kis oázisa, fehér falak, piros muskátlik, az utcán
keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga
tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön
a diák legátusnak pünkösdre.
De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva
verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal,
mit az isten elültetett minden ember lelkében!
Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a
tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg
fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó
volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az
intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés
munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak
kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz
szert.
Kissé megkönnyebbülten ment ki az utcára: majd csak elrendeződik.
A templom előtt egy fiu állott. Rábámult, nem köszönt.
– Jónapot! – piritott rá.
Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat.
– Hogy hijnak?
– Kis András.
Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt
fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta,
ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek.
Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik
hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.
– Minek bántod azt a kutyát?
A fiu ellenségesen huzódott visszább.
A pap visszalépett hozzá:
– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten
teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét.
Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az
érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot,
annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb
uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes
módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése.
A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket,
mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy
megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan
állott. Gondolta, talán fájós a füle és…
– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve
belépett az udvarába.
– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a
tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az
egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a
legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl
az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.
– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan
kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.
– Csak tán nem.
– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet
se vetett rám. Nem is felelt.
A tanitó sziveskedve bocsátotta előre a papot.
– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, –
sok baj van ezekkel a parasztokkal.
– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s
csakugyan valami szorongást érezett.
– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem
fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a
faluban meglazsnakolt.
A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon
elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne
érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán
csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még
egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon
neki…
– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy
tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást,
mintha csak a botrány elől menekült volna ide.